Szándékos vakság: belső konfliktus - külső konfliktus.

Köszöntlek benneteket! …és most? Áááá! Köszönöm! Örülök, hogy itt vagytok! Hát ez döbbenetes, hogy ilyen időjárásban eljöttetek. Próbálok akkor nektek valami értékes, vagy valami értelmes, vagy használható dolgot mondani. (00:15)

Szándékos vakság

Ez a téma, de hát látjátok, mindig úgy csinálom, mint ahogy szoktuk csinálni, hogy egy-egy téma kapcsán egy csomó mindenről azért beszélünk. Tehát nagyon megtisztelő a kitartásotok, hogy miközben már fél éve a szándékos vakság a téma, még mindig bíztok bennem, hogy érdemes eljönni. Tehát, szándékos vakság. Az öt szék: szándékos vakság jellemzői. (Feri bemutatja az öt széket – szerk.) Igen, ez volt a gyors ismétlés, és ma az új témák felé vesszük az irányt. (00:50)

Félelem a belső- vagy külső konfliktusoktól.

Tehát a szándékos vakság témájához kapcsolódóan elkezdtünk arról beszélni, hogy a szándékos vakságnak milyen okai vannak. A szándékos vakság okai közül pedig éppen annál a témánál vagyunk, hogy az egyik oka vagy a belső, vagy a külső, vagy mindkét konfliktus fajtától való félelem. Ezért, ha nem vállalok föl bizonyos belső vagy külső konfliktusokat, akkor a szándékos vakság felé indulhatok el akaratlanul is. Ezért az a készségem, a személyiségemnek az a rugalmassága vagy egészséges volta, hogy merek és képes vagyok, el tudom viselni a konfliktus keltette szorongást, ami bennem ilyenkor ébred vagy egy külső konfliktus miatt, vagy egy belső konfliktus miatt… (Feri kólát kap – szerk.) Nagyon köszönöm! A kóla hiánya miatt… Hogy ez alkalmassá tehet arra, hogy szembe merjek nézni bizonyos helyzetekkel, megpróbáltatásokkal, nehézségekkel, dilemmákkal, ellentmondásokkal, és a többivel. Oké. (02:05)

Egészséges gyerek, reális felnőtt, gondoskodó szülő

Mi az, amiről beszéltünk még? Ami érdekes lehet… ezt szeretném majd megőrizni. Mi az, ami segít bennünket nagyobb összefüggésben a szándékos vakságból való kilábalásra, kilábalásban, kilábaláshoz? Oké? …ból? Nem is olyan könnyű. Jó, az ugye az, hogyha úgy tekintünk magunkra, hogy van három részünk. Az egyik, az egészséges gyerek. Ha fölszínre tudjuk hozni magunkból az egészséges gyereket. Mert az egészséges gyerekben van egy természet adta bizalom. Hogy bármivel találkozhat, bármivel szembenézhet, bármiből valami jó jöhet ki, és az egészséges gyerekben van nyitottság és befogadókészség, és érdeklődés, és kíváncsiság, és természetesség. Háhh! Oké. (03:05)

De nagyon fontos, hogy legyen, ahogy valamelyikőtök ezt így foglalta össze, és azt hiszem, én egyszer sem mondtam pont így, de nagyon tetszett valamelyikőtöknek a reflexiója, hogy kell, hogy legyen bennünk egy okos felnőtt. Egy felnőtt, egy a valóságot jól észlelő felnőtt. Ilyen értelemben egy reális felnőtt. Akár még azt is mondhatnám, racionális felnőtt. Egy felnőtt, aki azt mondja „Nézd, de ez így van. Nézd, de ez a realitás, ez a valóság. Igen, de ez történt.” Tehát egy okos felnőtt, aki mer konfrontálni engem azzal, ami a valóság. (3:45)

Harmadik, igen ám, de a konfrontáció az megpróbáltatással fog járni, például szorongással fog járni. Fájdalommal fog járni, az énképem megrendülésével fog járni, egy közösségben való olyan jó kényelmes helyzetem megrendülésével fog járni. Tehát az mindenképpen nehézséggel fog járni. Az ott egy konfrontáció. Ezért szükségem van, hogy magamban megtaláljam a gondoskodó szülőt, egy kedves, melengető, gondoskodó szülőt. (04:20)

Tulajdonképpen ahhoz, hogy a szándékos vakságból ki tudjunk keveredni, erre a három szerepre van szükségünk. Mind a három szerepet amikor növesztjük magunkban, akkor elindultunk abba az irányba, hogy a szándékos vakság helyzeteivel; egyéni, közösségi, társkapcsolati, csoportos… szembe tudjunk nézni. Azért, mert van bennünk nyitottság, hogy meghalljunk vagy meglássunk valamit. Van bennünk realitásérzék, hogy bármivel szembe tudjunk nézni, és van bennünk megküzdeni tudás, mégpedig az által, hogy tudunk törődni és gondoskodni magunkról. Ezt most jól fejeztem be? Magunkkal, magunk… magunkhoz. (05:00)

Tehát ezt a három szerepet igyekszünk növeszteni, ezt a három szerepet. Bármelyik hiányzik, akkor nem tudunk előre jutni. Ugye ha hiányzik ez a nyitott gyerek, akkor hiába van szembesítés, gondoskodás… akkor nem, fütyülök rá. Hogyha nincs okos felnőtt, van öntyöm-pöntyöm a végtelenségig, meg a nyitott gyerek… Tudjátok! (05:25)

Öntyöm-pöntyöm a keresztelésen.

Néha azért én érzékelem egy kereszteléskor, hogy kik vannak ott a templomban. Kifejlesztettem egy ilyen érzéket. Nem kellett hozzá túl sok érzékenység. Mert amikor azt mondom „Az Úr legyen veletek!”, és senki nem válaszol, azért ez informatív számomra. Amikor egy-egy ilyen helyzetben találom magam, hogy „Az Úr legyen veletek!”, és „Mhh…” Na, hát persze nagyon udvariasak, akik ott vannak. Akkor tudom, hogy nekik valamilyen… nna, megrágottat kell adni. Nem lehet rögtön a közepébe, mert azt nem tudja… Hogy, hogy…? Hiába nyitottak, kedvesek, aranyosak… én elkezdem mondani: „A keresztelés alap szimbolikája a halál.” S ott vannak a kicsi babájukkal, értitek, ott a kicsi baba, itt van, ilyen nyitott gyerekként jött, jaj, valami jó lesz, és az aranyos pap bácsi, s mondták a kisgyereknek is, ugye három évesen kereszteljük, hogy addig úgy szokja a helyzetet, hogy ez lesz, meg hát a vizet is. Ekkor ott áll egy pap bácsi, és azt mondja „A keresztelés lényege a halál, és a föltámadás. A halálon mindenképpen keresztül kell menni. Ő is meg fog halni, mint ti.” (06:50)

Kétség kívül, hogy a reális felnőtt joggal mondaná el ezt a beszédet a keresztelőn, és hogyha lenne bennünk egy érzékeny gyerek, aki egyensúlyban van, és rögtön ez az érzékeny gyerek meg tudná találni a magában lévő gondoskodó szülőt, beszélhetnék is erről, hiszen a keresztelésben tényleg egy alap mondat ez, hogy például „Meghalok magamnak, és föltámadok Istennek. Meghalok a bűnnek, és föltámadok az igaz életre.” Ugye, tehát… „Meghalok a sötétségnek, elveszek a saját erőmből, és Isten erejéből föltámadok.” Alap mondatok. Na de elkezdem ezt mondani azoknak az édes kis nyitott, aaaa…. Na. Hát kiejtem a számon ezt, hogy „halál”, akkor utána már mondhatok akármit, tudjátok. Hát akkor… akkor már kész. De… szóval. (07:45)

Elővehetném én az okos felnőttet, hát ha bírnák. De amikor azt mondom a keresztelés elején „Az Úr legyen veletek!”, és egyszer csak így zúg a templom „És a te lelkeddel.”, akkor jön a halál. Akkor itt a szülő azt mondja, hát őket már nem kell cuclis üvegből, nem kell agyon szeretgetni, agyon simogatni, mosogatni, minden. Hanem akkor valamit, valami szilárdat, valami tartalmasat is lehet nekik mondani. De mind a kettő igaz, csak ők ezt el fogják tudni viselni. Hahh! Föl vannak készülve arra, van bennük egy gondoskodó szülő, aki majd tud mit kezdeni azzal, hogy most egy ilyen szimbolika. (08:25)

Tudjátok, hogy ment a keresztelés? Egész belelkesedtem, a keresztelés úgy látszik, valahogy szívügyem. Hát úgy ment régen a keresztelés az ősegyházban, hogy folyó víz. Ugye tudjátok, meleg víz nem is lehetett. Na még a punnyadt víz, azt nem. Hideg, éltető víz, amiben a halak tik-tik-tik-tik. És akkor úgy csinálták, hogy a keresztelendő, nem ám hogy így a kis buksiját… hát persze. Képzeljük el, hogy itt rohan a folyó, s a keresztelendő háttal áll. Azért most egy kicsit veszélyes, most így kiállok. (Feri háttal kiáll a színpad szélére – szerk.) A pap velem szemben… ez nem annyira udvarias, nem? Meg hogy annyira nem is szép. Na jó, akkor így. (Visszafordul – szerk.) Tehát képzeljük el, hogy arrafelé (Feri háta mögött – szerk.) folyik a folyó. Velem szemben van a pap, és azt kérdezi „Hiszel te Istenben?” Nem, úgy ke… mhh… Nem így kezdődik, egy kicsit drámaibban kezdődik. Úgy kezdődik, hogy hátrabukok, bele a vízbe, hátra kellett esnie a keresztelendőnek azért, hogy szimbolikusan megélje azt, hogy van egy pont, amikor annyira elvesztem az egyensúlyom, hogy onnan a saját erőmből nem tudok visszajönni. Ezért a keresztelendőt hátrafelé döntötték el, hogy meg legyen ez az élményem, hogy a magam erejéből innen egyszerűen nincs tovább. Utána szimbolikusan belefulladok a vízbe, és ott áll a két segítő. Tényleg így volt. A két segítő emel ki engem a vízből, szimbolizálva Isten erejét, és amikor így Heeee… veszem az első levegőt, mert ténylegesen benn voltam a víz alatt, és ott nem vagyok életképes. Amikor veszem az első levegőt, amire – ez egy szimbolikus újjászületési gesztus – ahogy a magzatvízből, itt a folyóvízből. Amikor heeee, vettem az első levegőt, akkor kérdezi meg tőlem a pap, hogy „Hiszel te Istenben?” És én az első levegővételemmel azt mondom, hogy „Hiszek.” Mire pff, megint hátra. Ugye, mert a Szentháromság, tehát ez háromszor van. Másodiknál „Hiszel Jézusban? – Igen.” Pff! És akkor megint kapok egyet. Egy felnőttel ezt meg lehet csinálni, nem? És a harmadiknál kijövök, és a hitvallást az első levegővel mondom. Ennek is megvan a szimbolikus jelentése. Itt nem a magzatvíz, hanem ez a víz, és ez az életnek és a halálnak is egyszerre a szimbóluma. És följövök, és az első levegővétellel már nem fölsírok, hanem azt mondom, azt kiáltom, hogy „Hiszek benned, Istenem!” Azért ez elég komoly, nem? Ez komoly. Hát ehhez képest persze, hogy a kereszteléseink zöme öntyöm-pöntyöm. Hát az kell, hogy legyen, mert na… (11:15)

Az apa az életre „tanítja” a gyerekét.

Ezzel azt akartam mondani, hogy persze, van… Hát valahogy ezt egy picit úgy háttérbe szorítjuk, na de ha teljesen kivesszük, akkor az egész élet semmi más, mint a naiv gyerek, meg az öntyöm-pöntyöm anya, apa. Hát ezt hogy? Életképtelenség. Persze olyan is van, hogy na elvesszük akkor ezt a törődő, gondoskodó szülőt, akkor van egy nyitott gyerek, és a szülő meg üti-vágja. Van, ez egy klasszikus történet, meg akarja tantani az apa az életre a gyerekét. Azt mondja „Fiam…!” De tényleg, most ezt meg is tudjuk csinálni. „Fiam, gyerek, állj ide föl! Három lépcső.” Pont így van a történetben, három lépcső van. Azt mondja. „Most pedig csukd be a szemed!” A gyerek becsukja, hát mégis, az apja mondja, értitek. Akkor most lejövök a… „Csukd be a szemed!” Becsukom. „Most pedig dőlj el! Én itt vagyok.” Ezt az apa mondja „Dőlj el, és én itt vagyok.” A gyerek, miután az apja mondta, pff!, és az apa eláll. A gyerek jól beüti magát, és akkor az apa azt mondja „Fiam, meg akartam neked tanítani, hogy az életben senkibe se bízzál. Ez a realitás, bárki bármikor becsaphat, elárulhat, megtagadhat.” Itt a gondoskodó szülő elment Kukutyinba. Szóval. (12:45)

A szándékos vaksággal kapcsolatosan ezt a három szerepet fontos növelnünk, növesztenünk magunkban. Szabad, egészséges gyerek, a reális felnőtt, és a gondoskodó szülő. Így jutottunk el oda, hogy akkor beszélünk arról, hogy mit jelent ez, hogy a konfliktustól való félelem. Majd most szeretnék beszélni ős belső konfliktusokról – szerintem izgalmas is a téma. Az ős belső konfliktusok előtt azonban még befejezném azt, amit múltkor elkezdtem. (13:20)

Növekedési helyzet a segítő kapcsolatban.

Emlékeztek, hogy a segítő kapcsolatból elég jól tudjuk ábrázolni azt, hogy milyen az, amikor egy növekedési helyzetben vagyunk, nem csak egy stabilizáló helyzetben. Mikor valakiben a benne lévő gyermeki rész nagyon sérült, nagyon sebzett, akkor tulajdonképpen ott nagyon nagy szükség van a gondoskodó szülőre. Ha magammal csinálom, azt mondja a szakirodalom, önstabilizáló technikák. Ezek gyönyörű szép dolgok. Például, hogy egy lelkésznő ismerősömet hadd idézzem. A lelkésznő azt mondta nekem „Feri! Én agyon szorongom magam. Itt vagyok egy kisgyerekkel, én agyon szorongom magam. Hát azért tudhatod, egy lelkésznőnek egy olyan egyházban, ahol mindig főleg a férfiak csinálták eddig… Ez most nem a katolikus egyház egyik nyúlványa, hanem ugye protestáns egyház. Azt mondja. „Ott vagyok, én vagyok az első lelkésznő, hát gondolhatod, kiállok oda, olyan mogorván néznek rám az atyafiak. Tele vagyok szorongással, egy fiatal nő vagyok, ez hogy fog akkor nekem menni, elfogadnak-e engem nőket? Tudok-e én nekik olyat mondani?” Érthető a szorongása. (14:35)

Elkezdtünk arról beszélni, hogy mit tudna tenni magáért. Ugye, hogy a gondoskodó szülőt hogyan tudná megtalálni magában. És rájött. Emlékeztek? Pár évvel ezelőtt, azt hiszem, hogy én ezt elfecsegtem nektek. Mert a lelkésznő a következőre jött rá. Ha nagyon szorong már attól, hogy vasárnap milyen szörnyű lesz, mikor ki kell állni a szószékhez, akkor pénteken elmegy a körmöshöz. Megcsináltatja a körmeit, gyönyörű szépre. Nem csak úgy snasszon, gyönyörű szépre. Azt mondja, mikor áll ott, a felolvasó állvány előtt, és erőt vesz rajta a szorongás, akkor ránéz a körmeire. Mind a tízre, csak én ezt most nem tudom csinálni. Itt látja az összes tízet, milyen gyönyörűek és nőiesek. Azt mondja „Minden oké, én egy jó nő vagyok.” Ez egy zseniális önstabilizáló technika. Mert amikor ránéz a körmeire, a körmei vasárnap ott, a szószéken is elérhetők. Olyan technika kell, amiben semmi kunszt nincs, hanem rögtön elérhető. Hahh! Ez egy önstabilizáló technika. (15:50)

Amikor úgy vagyunk, hogy nagyon erőteljes a félő, gyönge, sebzett, vagy akár traumatizált részünk, akkor nagyon-nagyon sok gondoskodó szülőre van szükségünk, nagyon sokra. Ugye ezt így neveztem meg pár alkalommal ezelőtt, hogy nagyon-nagyon sok, éveken keresztül stabilizálás, stabilizálás. A felnőttre nem sok szükségünk van. Ezért például a segítő esetleg másfél éven keresztül meg se kérdezi, hogy „Mi történt?”. Meg se kérdezem, hogy mi történt. Egyszerűen azért, mert nem tart ott. Ott tart, hogy egyáltalán, miután leesett három lépcsőn is, iszonyatosan bevágta magát. Egyáltalán, emlékeztek: bizalom, szőre, bőre, izma, zsigere. Hogy egyáltalán legyen egy élmény, ehhez kell neki másfél év, hogy létezik olyan, hogy valakiben joggal bízik, s az neki másfél év, és ez reális. De valakinek két év, és az reális. Amikor, amikor kettejük között kialakult egy kapcsolat, akkor nagyon óvatosan színre léphet a felnőtt. Persze, ő addig is ott van, de elkezdheti valahogy… (17:20)

Ezt azért akartam mondani, hogy a fejlődéshez alap szinten: szőre, bőre, izma, zsigere. Ugye a bizalommal kezdődik. Tehát itt, hogy ők ketten egymással jól legyenek. Ha ketten egymással jól vannak, akkor utána fokozatosan, szépen, ahogy a bizalmi viszony, szőre, bőre, izma, zsigere – akkor elkezdhetünk behozni valamit a realitásból. Különben egyszerűen nem érett meg rá az idő. Hiába mondom, akkor ő fogja magát, és még jobban bezáródik, nem tud szabad és befogadó gyerek lenni, elkezdi magát védeni. Azt mondja „Én egyszer leestem, nekem te ne mondjál akármit, én erre nem vagyok kíváncsi, én védem magam.” És érthető, hogy miért csinálja. Tehát egy pont után a fejlődésünknek, vagy a növekedésünknek a kulcsa az, hogy mind a három szerep meglegyen. De lehet, hogy úgy kell kezdenünk, hogy ők (1-3: a gyerek és a szülő – szerk.) nagyon sokat vannak együtt, és csak utána hívható be igazán ez a reális felnőtt. Ott van, csak nem ő szerepel, most mondjuk így, ha már szerepekről beszélünk. Oké. (18:35)

Reális felnőtt – gondoskodó szülő.

Bizalom – kihívás.

Akkor így kezdtem el beszélni, hogy mit is jelent az, amikor már egyensúlyban tud lenni a felnőtt és a gondoskodó szülő. Reális felnőtt – gondoskodó szülő. Így mondtam nektek párokat. Hááá, azt mondja! A felnőtt tud kihívást adni. A kihívás egyszerűen azt jelenti, hogy egy addig nem látott, vagy tagadott tartalmat megnevezek. Ennyi. Mi az, ami ezt kiegészíti? Hogy közben bízik abban a személyben, akinek ezt mondja. nem szűnik meg őt szeretni, nem szűnik meg őt elfogadni, nem szűnik meg vele a kapcsolatot fönntartani. Hahh! (19:20)

Hitelesség – megbízhatóság.

Második, hogy képes hitelesnek lenni. Emlékszem, hogy ti tanítottatok meg engem arra, talán a 8. vagy 9. beszélgetésem volt aznap, és este 9-kor kezdődött, és én iszonyatosan fáradt voltam már, képes voltam figyelni, de már nagyon fáradt voltam, és ezért 9 óra 10 perckor, miközben az a valaki, akivel beszéltem, az élete drámáját mondta, én elálmosodtam, és akkor egy ilyen ásítást próbáltam eltüntetni. Egészen hülyén néztem ki. Ez annyira feltűnő volt, hogy megállt a kliens, aki az élete drámáját mondta, és akkor azt mondja „Feri, ásíts már egy normálisat! Hát rossz rád nézni. Hát 9 óra 15 van, hát ha én ott lennék, lehet, hogy én is nehezen bírnám. Nem bánt engem egyáltalán.” Óh, egészséges gyerek, egészséges volt. Ez a gyerek nem gondolta azt, hogy én fütyülök rá, és most nincsen biztonságban. Azt tudta mondani, hogy „Biztos álmos.” Ugye, el tudta érni a felnőtt részét is, egészséges volt a gyerek, el tudta érni a felnőtt részét. Akkor rájöttem, hogy például ha én ásítok, vagy kifejezem azt, hogy valamit nem bírok, vagy kifejezem azt, hogy… az nem válik káromra, vagy kárunkra. Még akkor is, hogyha ez a fajta hitelesség az bántó lehet. De nem baj, akkor majd beszélünk róla. Akkor rögtön jön egy téma. (21:00)

Egy kedves ismerősöm azt mondta, egy pszichoterapeuta, neki ez volt az alap élménye. Ez pedig az, hogy a kliens beszélt, és ő ki-kinézett az ablakon. A kliense megállt, és egy ilyen sebzett gyerek föltámadt benne, és azt mondja. „Én itt mondom, mondom, te meg az ablakon… Mit bámul?” Egészen megdöbbent a segítő, mert ő tulajdonképpen, akkor tudatosult benne, hogy amikor úgy nagyon-nagyon engedi, próbálja azt, hogy teljesen átjárja az, amit a kliens mond, akkor kinéz az ablakon. Hogy őt az ellazította, az tette őt befogadóképessé. Milyen másképpen értelmezte a beszélgetőpartnere. A beszélgetőpartner úgy értelmezte, hogy „Fütyülök rád.”, ő meg… És mi történt? A kliens elmondta, hogy ez őt mennyire zavarja, hogy nem figyel rá, és néz ki az ablakon, és akkor ő el tudta mondani, a segítő, hogy pont fordítva van. (Egészségedre!) „A befogadókészségemet tudom elevenen tartani, ahogy kinézek, és akkor… így tudok ellazult, befogadóképes állapotban lenni.” Tulajdonképpen egy perc alatt tisztázni lehetett ezt a konfliktust. De milyen nagy dolog, hogy merte vállalni a konfrontációt ez a valaki, aki ott átélte, hogy mintha nem törődne vele a segítő. Szóval. (22:20)

Tehát hitelesség, és ez sokszor nagyon egyszerű. Egyszerűen csak ásítok, hogyha álmos vagyok, nem teszek úgy, mint hogyha nem t’om, mindent kibírnék. És mi az, ami itt van? De közben megbízható vagyok. Tehát hiteles vagyok, ÉS megbízható. Mert ha csak a hitelesség van: „Te ne haragudj, én nem t’om, én ezt unom.” Hát miért? Egy óra alatt minden érdekel, amit a másik mond? Hát ti se vagytok vele így, nem? De ha csak ez van, hogy „Én unom.”, hát… ezért fontos, hogy megbízható legyek, és azt mondjam „Egy órán keresztül amit bele tudtok tenni, én azt beleteszem, és addig teszem bele, ameddig megbeszéltük.” Hogy ez most 6 alkalom, 8, vagy 12, és te számíthatsz rám, hogy én megbízhatóan ezt meg fogom tenni. Hát azt nem ígérhetem meg, hogy néha nem unlak, de hogy én ott leszek és beleteszem… Oké. Nem tudom, most látjátok, egy picit provokatív amit mondtam. Ugye itt egy pap, meg segítő azt mondja „Unlak.”, fáj egy kicsit? Azért olyan na, na… Nem kell ezt megkérdőjelezni, hogy „Na? Azért gyanús. Azért eddig még gondoltam, talán elmegyek hozzá. De ez után? Engem ne unjon.” Oké. Következő. (23:45)

Tartás – tisztelet.

Legyen bennem tartás. Ugye ez a felnőtt rész. Van bennem tartás. Ahh! Mhh! Hajrá, boldogság! című film. Oké? Nem oké. Van egy nyeklő-nyakló 35 éves nő, nincs neki semmi… egyszerűen esik szét az egész élete. Nincs társa…, na. És akkor azt mondja a barátnője „Gyere már el, menünk el! Elviszlek egy tánctanfolyamra. Az azért is nagyon jó, mert a tánctanfolyamon esetleg lehetőséged nyílik majd, hogy ismerkedni tudsz, és akkor végre valami komoly kapcsolat…” Akkor azt mondja ott a Tango Mamma: „Na akkor! Hölgyek ide, urak oda!” S akkor mindenki föláll, és ez a nő meg… Kiszúrja ezt a táncoktató hölgy, azt mondja. „Hölgyem, maga nem tud állni. Hát maga hogy akar úgy táncolni, ha nem tud állni. Magának először meg kell tanulnia állni, mert amíg nem tud állni, nem tud mozogni. Az állással kezdjük. A többiek táncolhatnak, de magának a táncnak ezt a részét is meg kell tanulnia. Úgyhogy maga most menjen nyugodtan el, és a következőt gyakorolja a következő alkalomig is. (Két lábbal dobbantva „beleáll” a padlóba – szerk.) Hogy érezze meg, hogy mit jelent, hogy maga áll. Ezt gyakorolja. Kérem, csinálja meg!” És akkor a nő (Puhán odalép – szerk.) „Ez nem állás.” S akkor a következőt mondja neki. „Magának úgy kell megtanulnia állni, hogy azt mondja, hogy <<Az én helyem!>>” De jól hangzik! Majd mindjárt, várjatok. (Puff-puff! A mikrofont is odatartja a talpához – szerk.) Nem éreztem, hogy jobb lett volna. Oké. (25:40)

Tehát a felnőttnek van egy tartása. Ez akár… ugye, hogy… szóval akárki akármit mond, ha az történt, akkor az történt. Hű, de egy döbbenetes történetet hallottam a pff… a… hhh. Úgy menekült meg a lincseléstől egy férfi, ez a háborúban volt. A faluban valaki kivégzést tartott. Utána elfogtak valakit, ezt a férfit, és azt mondták, hogy „Ő az.” Iszonyatos lincshangulat volt a faluban, bevitték őt oda, fölállították már megkötözve a főtéren, hogy kivégzik. El tudjátok képzelni, ott hány embernek hány hozzátartozója halt meg, és mindenki a vérét akarta. Egyszer csak egy öreg ember… Tudom, tudom most kitől hallottam ezt. Ez egy valós történet, valakinek a nagyapjáról. Odament egy öregember. „Mutassa az arcát!? Nem ő volt. Nem, nem ő volt.” Egy egész faluval szemben kiállt és azt mondta „Nem ő volt.” Ezt nevezem tartásnak. Ez egy erdélyi történet a háborúból. Azt mondja, így menekült meg a nagyapám, hogy volt egy szál valaki, akinek volt tartása, és azt tudta mondani „Nem ő volt.” Oké. (27:30)

Tehát a felnőtt tudja, mit jelent a tartás. De közben a szülő pedig pontosan tudja, hogy mit jelent a másik ember iránti megkérdőjelezhetetlen tisztelet. Hogy ő egy ember, és mindig is az lesz, és mindig is az marad. Ugye valaki azt mondja „Olyan, mint egy állat.” Lehet, hogy olyan mint… de akkor is egy ember. Az ember nem tud állat lenni, mert ember. Az ember tud olyasmit tenni, mint amit az állatvilágban látunk, de az ember akkor is ember. (28:10)

A Dél-afrikai Köztársaságban, jönnek eszembe a történetek. Egy férfi még az elnyomás évei alatt megölte valakinek a fiát, és aztán elfogták, és bírósági tárgyalás. Elég jó pár év kellett, hogy elteljen, míg elfogták. A férfinek az anyja, egy idős nő ott van a bíróság előtt. Azt kérdezte a bíró… (Csak most fölhúzom a nadrágom.) Azt kérdezte a bíró, hogy „Hölgyem, az utolsó szó jogán, mint az áldozatnak az édesanyja, akar-e szólni?” Ez az idős nő a következőt mondja. „Igen, én a tetteshez szeretnék szólni. Azt szeretném tőle kérni, hogy engedje meg, hogy én minden nap imádkozzam érte. A másik kérésem az, hogy hadd látogassam meg őt minden hónapban a börtönben, hogy az a kis szeretet, ami öregségemre még van bennem, azt valakinek odaadhassam.” Dél-afrika. Thh! (29:50)

Tehát itt (1) az van, hogy ki, kivel, mit, hogyan, mikor tett meg. Ez a felnőtt. És utána van itt (2) valaki, aki meg el tudja mondani ezt az utolsó szó jogán-t, és az nem arról szól, hogy még akkor vágják négybe is. Hahh! Tehát ez pedig a gondoskodó szülő. És hogy… na. Ez, hogy itt megjelent egy felnőtt, és megjelent egy szülő, ez előidézte a változást. Következő. (30:30)

Jaj! Találkoztam egy férfivel. Erdélyből származik, és kint Ausztráliában egy nagyon ügyes vállalkozó lett, nagyon jól megy neki, nagyon ügyes. Hát szóval, olyan… na. Olyan székelyes ügyességgel csinálja, a szó legjobb értelmében. Az történt, hogy most már 100 fős céget vezet, hát ő csinálta az egészet. Egyszer csak szól neki a telefon, és a telefonban valaki beszél, töri a magyart, és azt mondja, hogy „Én most érkeztem meg ide.” Most ez mindegy, hogy melyik város. „Szeretnék munkát kapni.” S akkor visszakérdezett. „Hallom, hogy te töröd a magyart. Te ki vagy, vagy miért engem hívsz?” Azt mondja, hogy „Én egy román vagyok. De hát azért mégis csak olyan helyen voltam, hogy azért ott jutott rám a magyar. Úgy hallottam, hogy te talán tudsz adni munkát.” (31:35)

Azt mondja nekem ez a férfi, együtt vacsoráztunk, azt mondja. „Feri, én olyan dühös lettem, arra gondoltam, az összes élményem eszembe jutott, hogy hogyan pofozott meg a román rendőr, mikor gyerek voltam, a semmiért. Mit csináltak az apámmal? Azt gondoltam, hogy most végre egy szabad helyen vagyok, egy szabad világban. És idejön egy román? Én adjak neki munkát?” A következőt mondta neki: „Le kell raknom, visszahívlak.” Ez a felnőtt, ez a felnőtt, aki pontosan tudta, hogyha zsigerből dönt, senkinek nem lesz jó. Azt mondja „Átgondoltam, és arra gondoltam, hogy ez igaz, hogy ő egy román. De hát ő nem az a román, hát egy román. Kezdtem lehiggadni. Igen, román, román… Ez igaz, de hogy tulajdonképpen ő most olyan helyzetben volt, mint amilyen helyzetben én voltam 27 évvel ezelőtt. Hát tudom, hogy egy szalmaszálon keresztül ment előre az élet, nem úgy, hogy mit választok, hanem hogy éppen-éppen volt mindig talán valaki, akitől egy… na! Hú, a nemjóját neki!” A következőt mesélte. „Nem csitultak el bennem az indulatok. Adtam neki munkát. Ez az ember egy nagyon tisztességes, és egy nagyon jószívű ember volt. Viszonylag hamar lett autója.” Ugye Ausztráliában nem nagyon lehet autó nélkül. „Ez a román ember kérés nélkül ment az autójával, és vett föl 3-4 magyar munkást, és ő vitte mindig őket ki a melóba, és utána a magyarokat mind hazavitte, és utána úgy ment haza. Ezt csinálta évekig.” (33:40)

Van egy felnőtt, és van egy szülő, és ebből valami meg tud születni. Oké. Tehát ez így szólt, hogy van tartás, de van tisztelet. Ez a székely tartás… Hát ezt a történetet… egyik kedvenc történetem. Romániában is csupa ilyen történelmi dolog. Romániában mikor ment az erőszakos, mondjuk most így, hogy TSz-esítés. Hát ugye ez magyar párhuzam. Amikor ment, akkor persze csináltak ehhez egy kis propagandát is. A propaganda úgy nézett ki, hogy ment ott a párttitkár, és akkor elmondta, hogy… „Ó, hát ez a földesúr! Hát kiszipolyozott titeket, kizsákmányolt benneteket, hát a véreteken élősködött. Na, ennek a világnak vége. És mi? Hát ez a régi világ. Hát ti tudjátok, hogy elkártyázta a fél vagyonát, a fél birtokát elzsugázta? Ilyen emberek? Na, hát ti csak lépjetek be!” Egyszer csak fölállt egy székely ember, azt mondja. „Párttitkár elvtárs! Van az úgy, hogy nem mén a lap.” Ez a tartás. „Van az úgy, hogy nem mén a lap.” Jól van. Következő. (35:10)

Szükségletek – együttérzés

Most megint a felnőtt széknél ülök. Felnőttként nagyon világosan tudom, hogy mik a szükségleteim, hogy mennyit bírok, és mennyit nem, hogy szerdán embermentes napra van szükségem, sőt, embertelen napra. Hogyha szerdán találkozunk a Mammutban, tőlem semmi jót ne várjatok. Igen ám, de hogy közben ugye egy kapcsolatban, miközben nagyon világosak magam számára a saját szükségleteim, aközben az együttérzésemet nem vesztem el. Az együttérzésemnél tudok lenni akkor is, ha nemet mondok. Sokszor az, ahogyan együttérzéssel mondok nemet, az valami olyasmi, amit a legtöbben alig-alig tapasztaltak meg életükben. Mert a legtöbben úgy mondanak nemet, hogy abban mindig akkor van valami kis harag, valami elutasítás, valami megvetés. „Nem!” Hogy mit jelent úgy nemet mondani, hogy abban és a mögött az van, hogy „Igen, csak ezt most nem. De egyébként igen.” (36:15)

Elias Schwartz, a cipész. Tudjátok, van az a jópofa történet. Elias Schwartz, a cipész. Most eszembe jutott a címe. Ismeritek? Elias Schwartz, a cipész. Elment hozzá egy pszichológus, és nagyon szerette a házi papucsát. De a házi papucs az romokban hevert, de ő azt mondta, nem akar újat venni, mert ő azt nagyon szereti, meg érzelmek fűzik őt hozzá, na. Bement az Elias Schwartzhoz, a cipészhez, és azt mondja „Legyen szíves, varrja már meg ezt a papucsomat! Annyira szeretem.” Azt mondta a cipész „Megnézem. Ha meg tudom csinálni, akkor… Minden esetre holnap jöjjön vissza.” Megérkezett másnap, a cipész azt mondja „Uram, nagyon sajnálom, én mindent megpróbáltam, de ezt a papucsot egyszerűen nem tudom már helyrehozni. – Ó, hát akkor jól van…” Ilyen lelombozva hazament a pszichológus, bújt volna bele a papucsába. Egyszer csak érzi, hogy az egyik papucsban is van valami, meg a másikban is. Belenéz az egyik papucsba, egy szem cukorka van benne. Ezt nem érti. Akkor belenéz a másik papucsba, ott meg egy kis szöveg, és a szövegen a következő áll: „Lehet, hogy nem tudom megcsinálni, de tudom jól nem megcsinálni.” Az a cukor. Oké, tehát az a realitás „Én nem tudom megcsinálni.”, de azért egy cukrot adok hozzá. Oké. Tehát. Tisztában vagyok a saját szükségleteimmel, de egyáltalán nem számolódik föl az együttérzésem. Oké. (37:55)

Képes vagyok magamért cselekedni – elköteleződöm melletted.

És a záró, hogy itt (1) képes vagyok magamért cselekedni, nagyon világosan, reálisan tudom, hogy mit kell magamért tenni, hogy mire… nem csak, hogy mire van szükségem, hanem mit kell magamért megtenni. És mi történik itt (2)? De közben a kapcsolatban elköteleződöm melletted. Tudok hatékonyan cselekedni magamért, és közben elköteleződöm. Milyen sokan vannak itt, mondjuk egy… Ül a férfi a nővel szemben, és azt mondja „Ne haragudj, nekem erre már itt nincs szükségem. Ennyi. Már elment a kémia… meg a fizika. Ennyi.” Milyen nagyon őszintén ki tudjuk mondani, hogy mi a szükségletem, meg mit akarok magamért tenni, és egészen elveszítjük az elköteleződésünket. Mások meg óriási elköteleződésben vannak, és teljesen elvesztik magukat. De nagy dolog a kettőben egyensúlyt találni. (39:00)

Na, ezt akartam elmondani, mit jelent, hogy nem is olyan könnyű dolog, hogy van bennem egy reális felnőtt, és van bennem egy gondoskodó szülő. Azért, mert a kettő között is támadhat konfliktus. Hát itt egyensúlyra van szükség, ráadásul egy hármas egyensúlyra. Ezért most szeretném tovább mondani. (39:20)

Belső konfliktus – külső konfliktus.

Amit igazán érdekesnek látok, háááá! Mi a szándékos vakság egyik oka? A külső, vagy a belső-külső, és a belső konfliktustól való félelem. Vagyis, hogy nem akarom hallani a felnőttet, nem akarom hallani! Öntyöm-pöntyömöt kérek, cumisüveget egész életemben, és én akarok boldog kisfiú lenni! Ennyi-nyi-nyi-nyi… (39:50)

Most jó is, hogy ezt elhúztam. Használjunk… hát ha már van ennyi szék, akkor használok. Akkor itt maradjon meg a szülő, a felnőtt és a gyerek. S akkor ezeket használom. (A három szék elé kitesz egy másikat – szerk.) Kicsit körülményes ez szerintetek, vagy még belefér? Még belefér, sok habbal. Jó, hát akkor: (1) belső konfliktus, (2) külső konfliktus. Ugye, mert belső, és- vagy külső konfliktus. (40:25)

1. Belső konfliktusból külső konfliktust csinálok.

Szeretnék egy nagyon egyszerű dolgot megmutatni. Lehetséges az, hogy tulajdonképpen énnekem egy belső konfliktusom van. A természete szerint az egy klasszikus belső konfliktus, de külső konfliktust csinálok belőle. Hogy ez mit jelent, ezt miért érdemes…? Ezt… na. (40:45)

120 kenguru és koala

Például azt találtam ki, nem t’om, ezt meséltem-e nektek, hogy hoztam Ausztráliából 120 kengurut és koalát. De nem élőt…! Mert hát már börtönben ülnék. Plüss kengurukat és koalákat. Meséltem ezt nektek? Nem? Azért, mert ott voltam kinn, és akkor arra jutottam, hogy tulajdonképpen hogyha a templomban minden gyereknek adnék egy koalát, vagy adnék egy kengurut, hogy ez egy milyen jópofaság lenne. Egész kedvem van akkor misézni. Na. Adtam a gyerekeknek koalát és kengurut, és akkor a bejáratnál is tüm-düdüm-düdüm, és elfogyott a 120. Nem volt annyi gyerek, zárójelben mondom. A szándékos vakságot választottam ennek a folyamatnak a nem meglátására, hogy tulajdonképpen ez hogy történhet. De mindegy, tehát elfogyott. (41:45)

Egyszer csak az történt, hogy egy kedves munkatársam áll a sekrestyében. Azt mondja „Nekem nem adtál koalát.” Hát kifutott a vér belőlem, hát már úgy a fejemből, és mondom „Hát de… de várjál, hát én felnőtteknek egyáltalán nem hoztam koalát meg kengurut. Csak a gyerekeknek hoztam koalát meg kengurut.” Így rám néz, így kihúzta magát, olyan peckesen, tudjátok, olyan markotányos nősen. Azt mondja „De én megérdemlem.” Hogy kerültem én ebbe a helyzetbe? Hát nem tudtam mást mondani neki „Teneked igazad van. Te tényleg megérdemled. Megérdemled, tényleg megérdemled, csak hát ugye a felnőtteknek nem hoztam.” Volt egy gondolatom, hogy visszamegyek a szobámba, hátha esetleg elbújt ott egy koala. Hát nem lehet, értitek… És képzeljétek el, mit ad az élet, találtam egy elbújt koalát. Nem is koala volt, kis kenguru. Na, valahogy, hát 120, értitek, egy valahogy ott kiesett, és akkor az ott fetrengett a földön. Nagy büszkén… „Szia!” Én már tudtam, mi következik. „Itt a kengurud.” Megkapta a kengurut. De a történetnek még nincs vége. Mert eltelt néhány nap, egyszer csak azt mondja. „Szia Feri! Hoztam neked palacsintát. – Énnekem? De hogy hogy? – Kenguruért.” (43:35)

Miért érdekes ez? Mert ez a kedves munkatársnőm egy igazi belső konfliktust élt át. Hát nem hoztam senkinek sem koalát, nem ígértem semmit, egyszerűen nem volt az a helyzet, ahol ez egy reális külső konfliktus kellett volna legyen énköztem, meg őközte. De ő ezt így élte meg, de ez egy belső konfliktus, csókolom. ez az ő belső konfliktusa volt, hogy ő úgy érezte, hogy ő megérdemelte volna, neki jól esett volna, hogy olyan jó lett volna, ha egy kicsit törődök vele, vagy figyelek rá, vagy észreveszem. Értitek, ez az ő belső világa. Ez egy belső konfliktus, de mikor azt mondta, hogy „Megérdemeltem volna.”, a belső konfliktust külsővé csinálta, alakította. Elnézést, mi az, hogy „külsővé csinálta”, tehát ezt, na. Grétsy László, könyörögj érettünk! Hát ezt ő külsővé tette. De a történetben azt tartom nagyon szépnek, hogy utána, amikor hozott nekem palacsintát, akkor megint a belső konfliktusát külsővé tette. Mert az, hogy én hoztam neki egy koalát, hát azt… nagyon örül neki, a szíve vágya volt, hogy én… és ennyi. Nem, akkor örül neki. De hogy azt… megint nem tudott csak örülni neki. De ez most nem kritika, hanem nagyon érdekes a jelenség. Nagyon szeretem ezt a helyzetet. Hanem akkor ő sütött nekem palacsintát, hogy úgy érezze, hogy akkor most megint békében tud lenni. Tehát úgy tudott békében lenni, hogy azt mondta, hogy „Megérdemelném.”, és úgy tudott békében lenni, hogy sütött nekem palacsintát. (45:05)

Jaj, kedves vagy! „Feri, te is megérdemled!” Ez… tehát itt két belső konfliktusról van szó. Mind a kettő az ő belső világának a belső konfliktusa volt. Én egyikben sem szerepelek, tehát joggal nem kerülök oda konfliktusos szereplőként. De ő a belső konfliktusát külsővé tette, és így csinált vele valamit. Ezzel azt is mondom, hogy az, hogy valaki egy belső konfliktust kirak, és valami külső konfliktusként éli meg, vagy kezeli, vagy csinál vele valamit, hát ez vagy jó vagy nem. De érdemes látni, hogy tulajdonképpen itt egy belső konfliktusról van szó. (45:45)

Autóvezetés a zebránál

Ma például, vezettem az autót. Zebra, a zebra… mind a két oldalról leléptek emberek. Egyszer csak hallom, hogy a mögöttem lévő autós rám dudál. Hát tisztelettel, ez egy belső konfliktusa őneki. Hát én a zebra előtt állok, miközben jobbról-balról mennek az emberek. Ez… velem nem lehet reális konfliktusa. Ő a saját feszültségével nem bír, és a belső konfliktusból egy külsőt csinál. Ez meg arra példa, hogy mit jelent az, amikor egy belső konfliktussal valaki nem bír elbánni, és kirakja, és egy külső konfliktus formájában jeleníti meg. (46:25)

Nekem is ezután lett egy belső konfliktusom, ami külsővé vált, ugye. Fölhúztam magam nagyon, hogy most szerinte mit kéne csinálni? Üssem el? És én joggal lettem rá dühös. Tehát az én konfliktusom egy külső konfliktus; valaki igazságtalanul rám dudált, az egy külső konfliktus. Milyen érdekes, ezt én belül oldottam meg. Oké. Tehát, belső konfliktusokat külső konfliktus formájában tudunk megjeleníteni, megélni, és próbálni vele valamit kezdeni. (47:00)

Mozifilm, a rendőr közli a hozzátartozó halálhírét

Annyira, szinte tipikus jelenet mondjuk filmekben, ugye, hogy… Nem t’om, jön a rendőr, hogy közölje valaki hozzátartozójának a halálhírét. S akkor azt mondja, hogy „Ön X.Y.-né? – Igen. – Nagyon sajnálom, a férje meghalt.” Ez ebben a pillanatban egy belső konfliktus. Ugye, meghalt valaki, akit szeretek. Ez nem egy külső, a nő számára ez nem egy külső konfliktus. Klasszikus jelenet a filmben, hogy fölüvölt a nő, és elkezdi ököllel verni a rendőrt. „Nem igaz! Hazudsz! Nem lehet!” Ugye? Hogy nem bírok egy belső konfliktussal elbánni, ami itt van, a realitásból származik. Ez bennem akkora szorongást és feszültséget kelt, hogy úgy bánok vele, hogy egy külső konfliktus formájában jelenítem meg és élem át. (48:00)

Ez arra is egy jó minta, hogy lehet, hogy ez a nő azzal, hogy elkezdi ököllel verni a rendőrt, aki hozza a halálhírt, a rendőr többé-kevésbé nyilván ki van erre képezve, tudja, hogy ez lehet, jó esetben nem veszi magára. Tudja, hogy ez egy 5 másodperces történet, és lehiggad, és bocsánatot kér. De hogy az az 5 másodperc, amíg üvölt, és püföl, az az ő egyébként testi-lelki egészsége szempontjából hasznos lehet. Nagyon korrekt, amikor az 5 másodperc után azt tudja mondani a rendőrnek „Bocsásson meg! Bocsásson meg, hát nem is tudom, mi ütött belém. De hát érti? – Persze, hogy értem.” Ugye, és akkor fönn tudja tartani az elköteleződését meg a jóindulatát, meg az együttérzését. Mert hát persze, érti. Lehet, hogy az a valaki jár jól, aki ilyenkor most ki tudott fakadni. Csak azt akarom nagyon aláhúzni, hogy attól, hogy egy klasszikus belső konfliktust, ami idebenn egy nagyon erős szorongást kelt, abban a pillanatban nem tudok vele hatékonyan bánni. Az az ösztönös technikám, hogy egy külső konfliktus formájában élem meg, ez vagy jó, vagy nem. (49:25)

Mikor rátok dudálnak azért, mert álltok a zebránál, az nem egy jó megoldás. Ebben az esetben viszont látszik, hogy ennek van valaki hatékony értelme, és jó, hogyha ő ezt föl tudja fogni, hogy mi az. Oké. Tehát ez, hogy belső konfliktusból külsőt csinálok. (49:45)

Éhes férfi

Van köztetek éhes férfi? Ugye… igen. Vannak olyan éhes férfiak, akik ameddig nem tudnak enni, addig undokok. Vannak ilyen férfiak, és akkor a bölcs nők, ugye a gondoskodó szülő mindig táplálja az ingerült és feszült férfit, aki a saját szorongásával, ingerültségével, belső konfliktusával nem tud mit kezdeni. Ugye úgy fejezi ki, nem azt mondja „A nemjóját neki! Tulajdonképpen az impulzus-kontrollom elég gyenge.” Hát ezt, ezt kellene rögtön beismerni, mondjuk egy nagyböjti gyónásban. De nem, ő akkor krrrr-krrrr-krrrhhhh! És ha eszik, akkor… na. Hakapeszi, ha kap, eszi. (50:35)

Azt tudjátok, ez is valódi történet, hogy műtötték az édesapát, és bent volt a kórházban a család. Műtét során meghalt az édesapa. Amikor kijött a műtőorvos, hogy közölje a hírt, akkor megverték. Ugye, ez az a módja a belső konfliktus külsővé tételének, amit ugye nem látunk túl… Mhh. Mert az, hogy valakim meghalt, és utána megverem az orvost, aki megpróbálta megmenteni, ez egy belső konfliktus külsővé tétele. Oké, jó. Második. (51:20)

2. A belső konfliktust belül rendezem el.

Hamvazószerda

Milyen az, amikor egy belső konfliktust, egy igazi klasszikus belső konfliktust belül rendezek el? Például elhatározom, hogy hamvazószerda jön szerdán. Hát ezt nem én határozom el, szóval mondja nekem a reális felnőtt. Elhatározom, hogy na jó, hát a hamvazószerda, az tényleg komoly, akkor csak háromszor eszem, egyszer lakom jól. Igen ám, de elfelejtkezek róla, és ezért kétszer eszem, és még csak dél van. Ugye, és akkor… na, és támad egy klassz kis belső konfliktusom. „Ú, de hát elhatároztam, milyen, nem lehetek ilyen punnyadt. Ez nem igaz, hogy nem bírom ki. De miért laktam jól reggel? A nemjóját! Hogy lehetek…” Ez egy klasszikus belső konfliktus. Hát itt senki mással nincs konfliktusod, saját magaddal. (52:10)

Az egyik hang azt mondja „De mit számít az? Ne viccelj! Isten szeret, hát…” Azért csak van egy másik hang. „Aa-aa, azért na, na, na!” És joggal élsz át egy belső konfliktust. Most csak lábjegyzetbe mondom. Mi tudjátok, mit csináltunk? Papnevelő intézet. Ennek a belső konfliktusnak a súlyát átélve hamvazószerda éjfélkor tartottunk partit. Tehát csütörtök 00:01 perckor leültünk, és… Hát csütörtökön? Már akárhányszor! Na jó! Oké. (53:00)

Olajfúró mérnök Afrikában

A fő… ez egy gyönyörű történet. Azt mondja, hogy… De érdekes! (Feri fölvesz az asztalról valamit – szerk.) Jaj, egy bohóc! Múltkor emlékeztek, a szabad gyerek… ide kell raknom. (Leteszi egy új székre a bohócot – szerk.) Illik is ide. A szabad gyerek egyik klasszikus szerepe a bohóc. Egy New York-i édesapa több, mint 10 éven keresztül olajfúró tornyoknál dolgozik, olajfúró mérnök, ha ezt jól mondom. Tehát olyan mérnök, aki nagyon jól fúr. Nem t’om, hogy ezt akkor hogy, mi a szakkifejezése őneki. Tehát egy nagyon jól fúró mérnök. Tényleg így van, na. Egy jól fúró mérnök. (53:55)

10 éven keresztül nagyon jól fúr, mégpedig Afrikában, nagyon sokat Szudánban, és más országokban, és olajat termel ki. Igen ám, de miközben ő egyre szakavatottabb, egyre ügyesebb, és egyre több mindent tud a fúrásról, aközben egy belső konfliktusa támad. A belső konfliktusa pedig az, hogy ő tulajdonképpen hatalmas cégeknek a megbízásából ezt a természeti kincset elviszi ebből a nagyon szegény országból. Ez az első években neki föl se tűnik, nem gondolja azt, hogy ez nem t’om, bántania kéne a lelkiismeretét, ezt miért kellene hogy bűntudatot okozzon. Hát ő elvégzi a munkáját… (54:40)

Igen ám, de ahogy találkozik ott, Afrikában azokkal a szegény emberekkel, aki ivóvízhez sem jutnak, akkor egyszer csak ez a belső konfliktusa még nagyobbá nő. Mégpedig akkorára, hogy egyszer csak egy szinte elviselhetetlen feszültsége támad, amit így fogalmaz meg. „Hiszen mi, a gazdagok fogjuk magunkat, és a szegényektől még azt is elvisszük, amijük van. Miközben rezzenéstelen arccal elmegyünk amellett, hogy szomjan halnak, vagy hihetetlenül fertőzött vizet isznak, és abba halnak meg.” A belső konfliktus elől nem menekül el. Ugye ez egy nagyon, egyszer csak ezt úgy is mondhatnám, hogy a felnőtt egyre több szót kért. „De te látod, hogy tulajdonképpen miről is szó van. Persze, te nem… nem egy kizsákmányoló vagy, nem erről van szó. De működik egy olyan rendszer, aminek te most egy része lettél, és ami tulajdonképpen így írható le. Ne haragudj, ezt tudom, hogy ezt nem olyan jó hallani, de hogy ez is a realitás része.” (55:55)

Van benne egy gyerek, aki ezt… Naivan fúrta az olajat, ugye, milyen ügyes vagyok én, tudok olajat fúrni. Nem, az olajat nem fúrják, hanem a földet, és az olaj meg jön. Tehát ezt nem… földfúró olajember? S akkor egyszer csak föltámad benne a gondoskodó szülő, és azt mondja. „Én ezzel a belső konfliktussal most már egyszerűen muszáj, hogy csináljak valamit. Ez a belső konfliktus számomra elviselhetetlenné vált.” S akkor egyszer csak hoz egy döntést. A döntése így szól. „Hiszen én egy fúró szakember vagyok, én mindent tudok a fúrásról. Itt már most több mint 10 év, pontosan tudom, hogy itt a földben milyen rétegek vannak, mi után mi következik, és hogy hol van víz. Ezen a hatalmas területen tulajdonképpen 40-50 métert kell csak fúrni, és ott van a tiszta víz.” Ez az ember beszerez egy fúrótornyot, egy mobil fúrótornyot, és a mai napig több ezer kutat fúrt már. Azt mondja, hogy „Azt csináltam, hogy olajat vittem el, most legalább annyi ideig vizet akarok adni.” (57:30)

Ez egy belső konfliktus, egy nagyon erős belső konfliktus, ami az által születik meg, hogy nem csak a naiv gyerek van itt, hanem egy érzékeny gyerek, aki látja, és a felnőtt azt mondja „Igen, igen, joggal fáj itt neked valami.” Utána, hogy ne a szándékos vakság irányába menjen úgy, mint mi mindannyian ugye, akkor az történik, hogy egyszer csak ez a gondoskodó szülő kitalál valamit. „Csinálhatnál kutat is.” (58:00)

Egy riportműsor, vagy dokumentumfilm az, amit láttam, lehet, hogy ti is láttátok. Azt mondja ez a férfi, hogy „Hát tulajdonképpen ezt úgy tudom megoldani, hogy fél évet vagyok Szudánban, kutakat fúrok. De amikor ott vagyok fél évig, akkor több százat megfúrok. Ez 2-3 nap alatt megvan, mindennel együtt. Hát persze… Sátorban lakom, nekem nagyon jó dolgom van.” Akkor ott a filmben lehet látni. „Van egy kemping ágyam. Hát az itteniek a földön alszanak, de én kemping ágyon, hát szóval nagyon jó dolgom van. Akkor fél évre hazamegyek New Yorkba, és akkor vagyok a családommal. Ez is konfliktust okoz nekem. De az segít, hogy a családtagjaim szintén átmentek ezen a konfliktuson, hogy apa nincs itt, és hogy ez milyen szemétség, hogy mindenkinek otthon van az apja – mondták a gyerekeim – csak te nem vagy itt, és idegenekkel törődsz ahelyett, hogy velünk. Ők is átmentek ezen a konfliktuson, és most a családtagjaim tulajdonképpen részesülnek ebből az egész műből, és azt mondják… Fúú! Gyere, és amikor itt vagy, akkor tolom az apaságot. Tudom, hogy ez nem a legjobb a gyerekeimnek, én ezt tudom.” (59:25)

Mikor az apa ezt elmondja, akkor tulajdonképpen ez az egész, hogy valaki több ezer kutat fúr Afrikában, azért, mert ő… Ez miért volt lehetséges? Azért, mert egy belső konfliktust tudott vállalni, és addig vállalta, és addig vitte, és addig és addig, hahh…Tehát így érthetjük azt, hogy a szándékos vakság egyik oka, hogy nem vállalunk konfliktusokat. Amikor ez a konfliktus kezd már nehezen vihető lenni, akkor azt mondja „Jó, hát mindenki így csinálja.” Na, majd erről még talán fogok beszélni, hogy ilyenkor miket szoktunk csinálni. Oké. Híí, nézem… de most nem tudom, mennyi az idő. De hát tudom, csak… Azt mondja. Tehát ez arra akart példa lenni, nem szeretem ezt a szót, hogy példa, hogy egy belső konfliktust valaki meg meri élni belső konfliktusként. Ő nem tüntetni ment el, meg nem jelentett föl senkit, hanem… oké. Harmadik. (60:40)

3. Külső konfliktus belsővé tétele.

A repülőgépen

Mikor van egy külső konfliktusom, de belül rendezem el. Például, ez is lehet jó vagy rossz. Mentem föl a gépre, jegy…nézem A, B, C, D. Hahaa, annyira örültem, hogy tudom, hogy melyik a helyem. Odanézek, és éppen egy hölgy ült ott. Nekem ilyenkor az ösztönös, szóval az a… ez a segítő valamicsoda mindig azt mondja. „Jó, jó, hát biztos oka van, nem? Hát biztos őneki… ő ott akart ülni, vagy hát biztos van… Jó, hát nem tudta még megkérdezni tőlem, mert hát most érkeztem meg. De hát…” Ez azt jelenti, hogy itt tulajdonképpen nekem van egy konfliktusom, egy külső konfliktus, valaki a helyemen ül. De én ezt szépen majd belül elrendezem. Addig magyarázom, hogy miért kellett neki ott ülnie, és hogy miért nem szólt, miért rendben van… Sőt, hát nyilván azt is mondhatom, milyen jó ember vagyok én így, hogy most itt ülök 6 órát. Mondjuk itt fele annyi hely van, de… biztos, biztos joggal, joggal, valahogy ez… (62:05)

Most 52 éves vagyok, és tulajdonképpen most már föl szoktam vállalni ezeket a helyzeteket. Akkor úgy döntöttem, hogy ezt a külső konfliktust nem fogom belül megoldani. Nem azért, mert ne tudnám megoldani, mert egész életemben ezt gyakoroltam. Tehát én prímán meg tudok oldani egy konfliktust idebent. „Hölgyem, hát úgy tűnik, hogy az az én helyem.” Ő pontosan tudta. Hrrrmm-huáhh-huáhh-prrrfff! De én egyáltalán nem kellett, hogy undok legyek vele, értitek. Mert arra egyáltalán nincsen szükség. Hát egyszerűen csak az, hogy az az én helyem. Akkor én „Köszönöm szépen!” Én nagyon kedves voltam vele. „Jaj, de jó!” Leültem, őneki is van helye, nekem is, az élet szép. Ahh! (63:00)

Ezzel azt is akartam nektek mondani, hogy érdemes azt is tudnunk, hogy általában mi a fő csapás nekünk, hogy hogyan szoktuk csinálni. Mert vannak, akikre az a jellemző, hogy az összes külső konfliktusát megpróbálja belül elrendezni, és ebből aztán végül olyan elviselhetetlen belső és külső konfliktusok származnak, amit senkinek se kívánunk. Nyilván a fordítottja is igaz, hogy belső konfliktusokat valaki állandóan kipakol, és állandóan megy a balhé. Ahh, oké. Hát nem oké, csak nyugtáztam, hogy van ilyen. És akkor most… (63:45)

4. Külső konfliktus külsővé téve.

Útlevélvizsgálat

Tehát külső konfliktust kívül oldok meg. Álltam az útlevélvizsgálatnál, ez már Magyarországon volt. Állok, hogy sora kerüljek, tudjátok. Ablakok, emberek – nagyon egyszerű a helyzet. Egyszer csak jött valaki, és így beállt elém, hrrrsss! Ez egy külső konfliktus. Ilyenkor azt szoktam mondani „Aaa, hölgyem! – Na, most elárultam, hogy nő volt. – Uram! Én is oda várok.” Az az érdekes, hogy ez a nagyon egyszerű mondat 10 esetből 9-szer: „Jó, jól van, csak azt hittem… jól van.” Tulajdonképpen csak szólni kell, tehát nem egy akkora kaland ez. Most 1 óráig nyeldekeljem a haragom? „Na, megjöttem Magyarországra, remek, jól van, köszönöm szépen.” Ugye értitek, hogy mondom? „Hát… én is ide várok. – Na jól van, jól van.” Na, és akkor utána még a kofferját is szívesen fölemelem neki a guriról. Oké. (65:05)

Klasszikus belső konfliktusok a személyiségfejlődés mentén.

Ez… híí! Hát most, nem tudom… Eltakarítom a külső konfliktus székét. Lenne egy 8-9-10 pontunk, szeretnék klasszikus alapvető belső konfliktusokat mondani. Szeretném azt, hogy kimondjak belső konfliktusok elégtelen megoldását, és arra is vállalkozzunk, hogy belső konfliktusok kreatív megfelelő megoldásáról szóljak. Ezek tehát lényegüket tekintve belső konfliktusok lesznek, mégpedig a személyiségfejlődés idővonalát követve. Hóóó! Ugyanis a belső konfliktusainknak alap mintázatai vannak. Ez azt jelenti, hogy a legelső belső konfliktusaink nyilvánvalóan az édesanyánkkal való kapcsolatból származnak, és alap mintáivá lesznek a belső konfliktusoknak, és annak, hogy aztán mit tudunk, vagy mit tudtunk, és most hogyan próbáljuk ezeket a klasszikus dinamikájú belső konfliktusokat elrendezni. Azután a belső konfliktusaink később már a szülőkre vonatkoznak, nem csak anyára, utána a családra, és így, így a személyiségfejlődés során megjelennek ezek a kikerülhetetlen klasszikus belső konfliktusok. (66:40)

1. Félelem a megsemmisüléstől és a haláltól

Ez a legelső alapvető belső konfliktusom. Ez egy azért nagyon erős belső konfliktus, és ős szorongás. Tehát ezek a belső konfliktusok szorongást keltenek, és mi mindannyian a foganásunktól kezdve tulajdonképpen szembe találjuk magunkat akkor is, hogyha ez nem tudatosul, hogy meg fogunk halni, és ez szorongást kelt egy egészséges lelkű emberben. Ezzel a szorongással egész életünkön keresztül fontos, hogy valamit kezdjünk. Ezért például hogyha valaki úgy él, mintha sosem halna meg, az a szándékos vakság egy tipikus példája. Amikor van bennünk egy nyitott gyerek, vagy egy bohóc, aki azt mondja „Tudod, hogy te is meghalsz?” S akkor van bennünk egy felnőtt, aki ránk néz, és azt mondja „Igazat mondott, ez így van.” (68:00)

S akkor a kérdés, hogy az életutunk során a személyiségfejlődésünkben találkoztunk-e egy gondoskodó szülővel. Mi történik velünk akkor, amikor szembenézünk ezzel a legelső és legalapvetőbb ős belső konfliktussal, a megsemmisüléstől való félelemmel? Hogy milyen válaszokat kaptunk, természetesen nem direkt módon. Hát a kétéves gyerek nem áll oda az anyukájának, hogy „Édesanyám, nagyon súlyos belső szorongásokat élek át. Talán a megsemmisüléstől félek.” Hát ezt ne várjuk egy gyerektől. De amikor ő szorong és fél, akkor miközben hány és hány rétegét éli meg ennek, és akkor föltesz kérdéseket. „Anya, én is meghalok?” (69:00)

Milyen érdekes, hogy ilyenkor az anyák gyakran úgy válaszolnak, hogy elküldik a felnőttet, és csak a gondoskodó szülő válaszol. Az azért lehet problémás, mert ez azt jelenti, hogy a gyerekünk előbb-utóbb rájön, hogy nem mondtunk igazat, és ez kétszeres szorongást okoz neki. Az egyik, hogy pont anyában nem bízhatok, pont egy ennyire kikerülhetetlen, lényeges témában, hogy nem volt velem őszinte. Tehát akkor még erősebben jelenik meg majd a haláltól való szorongás, és az, hogy akitől segítséget kértem, nem adott nekem segítséget, mert igaz, hogy mondott ugyan valamit, de arról kiderült, hogy nem igaz. Akkor ez már egy bizalomvesztés is. Ezért mondják azt az okosak, hogy szülőként, mikor a gyerekeink olyan komolyat kérdeznek… „Apa, én is meghalok?”, „Apa, te is meghalsz?” Ez ugyanaz a téma. Egy picit más, de na… (70:10)

Akkor például a szülő azt mondja, hogy… Vagy akkor mondjuk ezt kérdezem: „Apa, apa! Most meghalt a nagyi. Mi lett vele? Meghalt az ovis társam, hol van?” S akkor, ha én azt mondom, és ezt elég gyakran hallottam „Jaj, hát angyalka lett, angyalka, ó, gyönyörű szép.” Egy ember sosem lesz állat, és sosem lesz angyal. Ne mondjuk a gyerekeinknek, hogy fölmennek a mennybe és angyalok lesznek, mert nem lesznek angyalok, hanem emberek maradnak. Ezért egy olyan választ szükséges adnunk, hogy ne küldjük el innen a reális felnőttet, de közben a gondoskodó szülő válaszoljon. Mert a szülő mondhatná ezt: „Édesem, Magyarországon a nők várható állat… átlagéletkora 73, férfiaké 68, ezzel gazdálkodj.” Ez nem tűnik egy szorongásoldó válasznak. Tehát nyilvánvaló, hogy a gondoskodó szülő válaszoljon, de úgy, hogy nem küldte el a reális felnőttet. (71:35)

Ugye úgy szól valahogy a fontos mondat, hogy ne mondjunk olyat a gyerekeinknek, amit később vissza kell vonnunk, hanem mondjuk úgy, hogy azt ő értse, és közben biztonságba is tudjuk őt helyezni, amennyire ez lehetséges, igaz legyen, de az ő szintjén, érthető legyen, és ne kelljen visszavonni. Ez tudjátok, miért jó? Mert amikor ilyen válaszokat kezdünk el adni a gyerekeinknek és az unokáinknak, azzal tulajdonképpen a saját föl nem tett kérdéseinkre is válaszolunk. Ezért magunkkal is jót teszünk, ha találunk egy olyan választ, ami megfelel ezeknek a szempontoknak. (72:30)

Ahh! Nagyon köszönöm a figyelmet!