Mk 1,12-15 - Nagyböjt 1. vasárnapja

„Közel van Isten országa.”

Olvasmány (Ter 9,8-15)

A vízözön után Noé kijött a bárkából, és hálaáldozatot mutatott be. Ekkor Isten így szólt Noéhoz és fiaihoz, akik vele voltak: „Íme, szövetséget kötök veletek, utódaitokkal és minden élőlénnyel, amely veletek van: a madarakkal, a háziállatokkal és az összes mezei vaddal, mindennel, ami kijött a bárkából, a föld minden állatával. Megkötöm veletek szövetségemet, többé nem törlöm el valamennyi élőlényt a földről vízözönnel, és nem jön olyan áradat, amely elpusztítja a földet.” Aztán így szólt Isten: „A szövetségnek, amely fennáll köztem és köztetek, meg a veletek levő minden élőlény között minden nemzedékre, ez lesz a jele: szivárványt helyezek a felhőkbe. Ez legyen a szövetség jele köztem és a föld között. Ha összegyűjtöm a föld felett a felhőket, és a szivárvány megjelenik a felhőkön, akkor megemlékezem szövetségemről, amely fennáll köztem és köztetek meg minden élőlény és test között. A vízből nem lesz többé vízözön, hogy minden lényt elpusztítson.”

Szentlecke (1Pét 3,18-22)

Szeretteim! Krisztus meghalt egyszer a bűnökért, az Igaz a bűnösökért, hogy Istenhez vezessen minket. A test szerint ugyan megölték, de a lélek szerint életre kelt. Így ment el a börtönben sínylődő lelkekhez is, és hírt vitt nekik. Ezek egykor engedetlenek voltak, amikor Noé idejében Isten türelmesen várt, amíg a bárka elkészült. Ebben csak néhányan, mindössze nyolcan menekültek meg, épp a víz által. A vele jelképezett keresztség most titeket is ugyanígy megment. Hiszen az nem a test szennyének a lemosása, hanem könyörgés az Istenhez, hogy adjon tiszta lelkiismeretet Jézus Krisztus feltámadása által. Ő azután, hogy az angyalok, hatalmasságok és erősségek az ő uralma alá kerültek, fölment a mennybe, és az Isten jobbján foglal helyet.

Evangélium (Mk 1,12-15)

Abban az időben a Lélek kivitte Jézust a pusztába. Negyven napig kint volt a pusztában, és megkísértette a sátán. Vadállatokkal volt együtt, és angyalok szolgáltak neki. Amikor Jánost elfogták, Jézus Galileába ment, és hirdette az Isten evangéliumát: „Betelt az idő, közel van az Isten országa. Térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban.”

Vasárnapi beszéd

„Betelt az idő, közel van Isten országa. Térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban.” Ez a négy mondatrész tulajdonképpen valóban az evangéliumnak a foglalata. Könnyen gondolhatnánk azt, hogy ez egyfajta – sajátos értelemben nevezhető – programbeszéd. Tulajdonképpen összesűrítése egy vallási programbeszédnek. Jézus néhány fél mondatban összefoglalja azt, hogy aztán majd miről fog szólni az ittléte ezen a földön, hogy Isten miért küldte el, hogy: „Betelt az idő, közel van Isten országa. Térjetek meg, és higgyetek az örömhírben.”

Egyébként nem igazán erről van szó. Hanem sokkal inkább arról, hogy Jézus a megtestesült Isten, az emberré lett Isten odaáll elénk, így ahogy vagyunk, odaáll elénk egy másik személy, és azt mondja: „Betelt az idő, közel az Isten országa.” Ez mit jelent? Hát betelt az idő, mert most itt vagyunk. Közel az Isten országa azért, mert én itt vagyok, és most egymással találkozunk. Hát persze, hogy közel van az Isten országa, mikor itt beszélgetek veletek. Hát persze, hogy betelt az idő, hiszen itt vagyunk most. Amikor azt mondja, hogy „Térjetek meg!”, akkor „Figyeljetek rám! Fordítsátok az arcotokat felém, gyertek közel! Higgyetek az evangéliumban! Tudtok bennem bízni?” Tulajdonképpen erről van szó, hogy „Hát itt, most, most előttetek állok, szólok hozzátok. Adni szeretnék nektek valamit. Nyitottak vagytok-e erre?” Tulajdonképpen erről van szó, nem egy vallásos programbeszéd meghirdetéséről.

Ezt miért akartam hangsúlyozni? Most még ez a négy is nagyon sok, egyet kiválasztottam. Ez pedig az, hogy „Közel van Isten országa.” Közel van Isten országa, ez a kijelentés az által áll meg, hogy Jézus megállt előttünk karnyújtásnyira, ölelésnyire, csóknyira, és átélhetjük ezt. Persze, hogy közel van, mert most fogtunk kezet. Persze, hogy közel van, hát most simogatott meg, most ölelt át. Persze, hogy közel van Isten országa.

Ez azt jelenti számunkra, hogy amikor kifejezzük ezt, hogy mit jelent nekünk az, hogy „közel van Isten országa”, egyrészt ez egy nagyon személyes tapasztalat, és annak a leírása, de közben pedig egy érdekes dologra hívja föl a figyelmünket. Ez pedig az, hogy természetszerűen és természet adta módon lényegileg van közel Isten országa. Mikor majd áldoztok egy fél óra múlva, és én magam is áldozok, hát akkor a legtermészetesebben mondhatjuk, hogy közel van hozzánk Isten országa. Most találkozunk Jézussal.

Ez miért fontos? Azért, mert az emberi természetben, az emberi szívben nagyon gyakran elindulnak késztetések, hogy valamit, ami lényegileg közel van, a természete alapján közel van, valamilyen oknál fogva eltávolítsunk magunktól. De miután az természete szerint lényegileg közel van, itt van az emberi szív középpontjában, vagy az emberi sejtben őrizzük, ezért nem tudjuk azt eltávolítani magunktól, hanem egy valamit tudunk ilyenkor tenni vagy elérni, hogy magunktól távolodunk el. Ezért arról szeretnék beszélni, négy gondolatot hozva, hogy mit is jelent az embernek ez a törekvése, hogy valamitől el akar távolodni, de az lesz az eredménye, hogy magától távolodik el, rosszabb esetben pedig meghasonlik saját magával.

Az első gondolat az így szól, hogy nagyböjthöz kapcsolódóan is, hogy nem tudunk a természetünk alapján nagyon messze lenni a saját esendőségünktől, a saját gyarlóságunktól, és végül attól, hogy meg fogunk halni. Tehát amikor el akarjuk távolítani annak a tapasztalatát vagy realitását, a gyöngeségnek, a gyarlóságnak, az esendőségnek és a halálra szántságnak a közelségét, ami mindenképpen közel van, ezt csak úgy tudjuk megtenni, hogy nem tudjuk eltávolítani magunktól, hiszen az közel van a természete alapján. Ezért el tudunk távolodni saját magunktól.

Éppen ma délután úgy bele tudtam pillantani egy kicsit egy nagyon gyönyörűséges beszélgetésbe Dr. Kamuti Jenővel. 80 éves Dr. Kamuti Jenő, kétszeres olimpiai ezüstérmes vívó – de nem ez az érdekes, hanem az a lelkület, ahogyan ő beszélt. Azt mondja. „Hát én 75 éves mikor elmúltam, akkor arra jutottam, hogy nem műtök többet. Mert tudja – mondta a riporter hölgynek – én úgy éreztem, nekem nagyon jó a kezem. Na jó, de hát ez nem erről szól, hanem a betegről. Arról, hogy itt nem lehet kockáztatni.” Akkor a következőt mondta. „Már csak azért sem, mert ha én 76 évesen elrontok valamit, én már öreg vagyok ahhoz, hogy nem biztos, hogy ki tudom javítani. Én ezt most már nem ronthatom el, és ezért be kellett látnom, hogy az életem véges, és azt, hogy a tehetségemnek is vannak korlátai. Mostantól kezdve – mondta 75 évesen – én most már nem fogok műteni. De azért szívességből megyek be a kórházba, mert azért amit tudok, azt nagyon szívesen továbbadom.”

Olyan fölemelő és lenyűgöző az, mikor valaki közel tud lenni a saját esendőségéhez, saját gyarlóságához, a saját halálához – most a szónak nem is csak mit t’om milyen átvitt meg elvonatkoztatott értelmében. De persze nem úgy, hogy valami halálfélelemben kelljen élnünk, vagy állandó haláltudatban. Erről szó sincs. És mikor valaki nem távolítja el magától annak a realitását, hogy a halálom, a gyöngeségem, a gyarlóságom, az esendőségem lényeg szerint közel van hozzám, akkor azt élhetem meg, hogy közel vagyok magamhoz. Egyébként, zárójelben, hogy közel vagyok Istenhez. Ez tehát az első gondolat.

A második, hogy lényege szerint mi az, ami az emberi szívhez mindenképpen közel van, az ember életéhez. Sok oknál fogva, érthető módon próbálhatjuk távolítani, de akkor is megint csak azt érjük el, hogy magunktól távolodunk el. Ez pedig, a származásunk, a családi örökségeink, mindaz, ami ehhez tartozik. Persze, hogy otthonról kapunk hideget-meleget, kapunk vegyesen. Olyan természetes, hogy sok minden lehet, amitől szeretnénk távolságot tartani. Igen ám, de hát az örökségeink, a származásunk, a családunk, a szüleink, a nagyszüleink, akiken keresztül az élet jött, akiknek a tapasztalatát sok féle módon őrizzük a sejtjeinkben és a génjeinkben. Hogy tudnánk eltávolítani magunktól? Egy valamit tudunk ilyenkor tenni, hogy eltávolodunk magunktól. Amikor eltávolodok magamtól, akkor nem egyszer nem ez volt a szándékom, de Isten is távolabbra kerül.

Emlékszem a nagymamámra, aki rákos lett, és akkor aztán kapott mindenfélét, és meggyógyult, és aztán 15 év múlva megint. Akkor már az utolsó fél éve volt, és mentem hozzá minden nap, és egyszer csak látom, hogy a nagymamám – akkor már 80 fölött volt – az ő szüleinek meg a nagyszüleinek a bekeretezett képét, amit egyébként évtizedeken keresztül a valamelyik szekrény fiókjának a mélyén tartogatott, azt fogta, és kiszögelte a falra, az ágya fölé. Az anyu, az apu, a nagyi, meg a nagypapa. Attól kezdve mindig, mikor lefeküdt, volt még fél év a földi életéből, úgy ránézett a szüleire és a nagyszüleire, és ő így készült az átmenetelre.

A második gondolat így szól, ami természete alapján közel van hozzánk, ez a családunk, szüleink, nagyszüleink, a származási család, az örökségünk. Azért olyan nehéz nem egyszer a sorsunk, mert kaptunk hideget-meleget, mert érthető, hogyha valamitől szeretnénk távolságot venni. De ennek az lesz a következménye, hogy magunktól is eltávolodunk. Ezért milyen óriási nagy dolog, ahogy Jézus azt mondja, higgyetek az örömhírben. De ott azt egy személy mondja, és tulajdonképpen arról szól, hogy megkérdez bennünket, hogy „Tudtok bennem bízni?” Milyen nagy dolog, amikor a bátorságunkat elővesszük, és a bizalmunkat, hogy valami elrendezetlen örökséget elrendezzünk magunkban. És hogy ezt az elrendezetlen örökséget valahova tegyük, és attól kezdve ne kelljen tőle távolságot tartani, és ez által magunkhoz is közelebb léphessünk, és így az Istenhez is valahogy közelebb kerüljünk.

Aztán a harmadik nagy téma, és egy élményemet hadd osszam meg. Mikor az önbecsülésről beszélek, akkor nem egyszer mondom ezt a mondatot, hogy az önbecsülés például azt jelenti, hogy amikor a múltamra gondolok, mind arra, ami történt velem, vagy amit én tettem, akkor köszönöm, jól tudok lenni. Anélkül, anélkül tudok jóban lenni magammal, hogy lehazudnék, vagy eltagadnék bármit a múltamból, amit tettem, vagy ami történt velem. Mikor kimondom ezt, hogy az önbecsülésnek része, hogy jóban vagyok a múltammal anélkül, hogy bármit tagadnék, és ennek alapján jóban tudok lenni magammal és Istennel, akkor tudjátok, olyankor látom a legkönnyesebb szemeket, meg a legfájdalmasabb arcokat. Olyankor szinte mindig az a benyomásom, hogy 10 emberből 9 most a múltjában valahol időz. 10 emberből talán csak 1 van jelen, és 9 valahol van.

Ezért a harmadik gondolat így szól. Persze, hogy a múltnak vannak olyan történései, és olyan tettei, amelyektől szívesen tartanánk távolságot. De mikor így járunk el, miközben ez érthető, magunktól távolodunk el. Ahogy eltávolodunk magunktól, akkor a bennünk élő Istentől lesz egy távolságunk. Ezért a harmadik gondolat így szól: milyen óriási nagy jelentősége van, hogy úgy tudok rendben lenni a saját múltammal, amit velem tettek, bárki is, és amit én tettem a múltamban, vagy mulasztottam – nem akarom ezt részletezni – hogy úgy tudok közben jól lenni, hogy nem tagadtam semmit, de valamiképpen elrendeztem.

Aztán a negyedik gondolat, ami tulajdonképpen valami… ide szerettem volna elérkezni. Ki az a valaki, akitől törvényszerűen valójában nem tudunk távolságot venni? Hát maga Isten. Hát ha van valaki, aki közelebb van az emberi szívhez, mint mi saját magunkhoz, az éppen Isten. Egész bátran mondhatjuk azt, hogy Isten mindegyikünkhöz közelebb van, mint mi saját magunkhoz. Tulajdonképpen ezért nagyon sajátos kalandra vállalkozunk. Ez pedig az, hogy igyekszünk mindazzal kapcsolatosan, amit nem tudunk távolra rakni, csak eltávolodni magunktól, igyekszünk óvatosan és bátran, valahogy bizalommal, valamiféle megtértséggel egyre és egyre közelebb kerülni. Azért, hogy egyre közelebb tudjunk kerülni magunkhoz.

Olyan elgondolkodtató az, ahogyan egymással találkozunk, és beszélgetünk, és hirtelen lesz egy-egy olyan élményem, lehet hogy nektek is van, hogy „A nemjóját neki! Hát ennek az embernek… de tulajdonképpen hogy mondjuk ezt keresem és azt keresem, és valami hiányzik, és ezt nem értem, de jó lenne…” Olyan, mintha magát keresné. De mi tudjuk, hogy Istent keresi. Így fogalmazza meg, hogy valami hiányzik, valami nincs meg, valami, valami, valami… De valójában Istent keresi. Akkor rátalál valaki Istenre, vagyis rátalál arra, hogy Isten olyan közel van hozzá, amilyen közel csak lehet két személy egymáshoz. Akkor egyszer csak magára eszmél, egyszer csak magára talál, és egyszer csak egységben lesz magával.

De nagy dolog fölfedezni Istent, Jézusban közel lép hozzánk, és azt mondja „Nem vallási programbeszéd ez, hanem – azt mondja – betelt az idő. Persze, mert most vagyunk. Közel az Isten országa, mert ide álltam elétek. Hát akkor térjetek meg! Bátran forduljatok felém! Ne vegyetek tőlem távolságot!” És azt mondja, hogy „Na, akkor bízzatok!” Tulajdonképpen erről van szó. Milyen nagy dolog, amikor ezt a bátorságunkat összeszedve, a bizalmunk mellett döntve közelebb lépünk magunkhoz, és rátalálunk Istenre.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )