Jn 12,20-33 - Nagyböjt 5. vasárnapja

„Ha majd fölmagasztalnak a földről, mindenkit magamhoz vonzok.”

Olvasmány (Jer 31,31-34)

„Íme, napok jönnek – mondja az Úr –, amikor új szövetséget kötök Izrael házával és Juda házával. De nem olyan szövetséget, mint amilyet atyáikkal kötöttem azon a napon, amikor kézen fogva kivezettem őket Egyiptom földjéről. Azt a szövetségemet ugyanis megszegték, pedig Uruk voltam – mondja az Úr. Ez lesz az a szövetség, amelyet majd Izrael házával kötök, ha elérkeznek azok a napok – mondja az Úr: Bensejükbe adom törvényemet, és a szívükbe írom. Istenük leszek, ők meg az én népem lesznek. Többé nem lesz szükség arra, hogy az egyik ember a másikat, testvér a testvérét így tanítsa: »Ismerd meg az Urat,« mert mindnyájan ismerni fognak a legkisebbtől a legnagyobbig – mondja az Úr –, mivel megbocsátom gonoszságaikat, és vétkeikre többé nem emlékezem.”

Szentlecke (Zsid 5,7-9)

Testvéreim! Jézus földi életében hangosan kiáltozva, könnyek között imádkozott, és könyörgött ahhoz, aki meg tudta menteni a haláltól. Hódolatáért meghallgatásra talált. Annak ellenére, hogy ő volt a Fiú, a szenvedésből tanulta meg az engedelmességet. Műve befejeztével pedig örök üdvösséget szerzett azoknak, akik engedelmeskednek neki.

Evangélium (Jn 12,20-33)

Abban az időben: Azok között, akik felzarándokoltak, hogy az ünnepen imádják Istent, volt néhány görög is. Ezek odamentek Fülöphöz, aki a galileai Betszaidából származott, és kérték: „Uram, látni szeretnénk Jézust.” Fülöp elment és szólt Andrásnak. Aztán András és Fülöp elmentek, és megmondták Jézusnak. Jézus ezt válaszolta: „Eljött az óra, hogy megdicsőüljön az Emberfia. Bizony, bizony, mondom nektek: ha a búzaszem nem hull a földbe, és el nem hal, egyedül marad, ha azonban elhal, sok gyümölcsöt hoz. Aki szereti életét, elveszíti azt, de aki gyűlöli életét ebben a világban, az megmenti azt az örök életre. Aki nekem szolgál, kövessen engem, és ahol én vagyok, ott lesz a szolgám is. Aki nekem szolgál, azt becsülni fogja az Atya. Most megrendült a lelkem. Mit is mondjak? Atyám, szabadíts meg ettől az órától? De hiszen éppen ezért az óráért jöttem. Atyám, dicsőítsd meg nevedet!” Erre hang hallatszott az égből: „Megdicsőítettem, és ismét megdicsőítem.” A tömeg, amely ott állt, ennek hallatára azt gondolta, hogy mennydörgött. Mások így vélekedtek: „Angyal beszélt vele.” Jézus megmagyarázta nekik: „Nem miattam hallatszott ez a hang, hanem miattatok. Ítélet van most a világon. Most vetik ki ennek a világnak a fejedelmét. Én pedig, ha majd fölmagasztalnak a földről, mindenkit magamhoz vonzok.” Ezt azért mondta, hogy jelezze: milyen halállal fog meghalni.

Vasárnapi beszéd

Néhány görög származású ember érkezik, és látni akarják a Mestert, kíváncsiak rá. A kérdésre tulajdonképpen elég meglepő választ kapnak, mert mondhatnánk azt, hogy ők egyszerűen csak látni akarták Őt, és Jézus pedig egy olyan mélységes választ mond, amiből egyetlen mondatot szeretnék kiragadni, és tulajdonképpen inkább csak egyetlen fogalmat. Ez pedig az, hogy jönnek ezek a görögök, és azt mondják „Látni szeretnénk téged!” Jézus pedig azt mondja „Sok minden fog velem történni, de a lényeg, hogy nem csak titeket, mindenkit magamhoz fogok vonzani.” Erről szeretnék beszélni, a vonzó Istenről.

Vagyis arról, hogy itt van ez a néhány ember, és átélik a vonzalmat, amiről még nem tudjuk pontosan, hogy milyen mélységű, vagy milyen jellegű, hogy elég mély vágy-e, vagy csak egy kíváncsiság, egyszerűen érdeklődés? Vagy egy… esetleg valami nagyon-nagyon mélyről fölfakadó vonzalom ez, ami már alig várja, hogy valamiféleképpen már az egy beteljesedés legyen, hogy meglátják őt, és a közelébe kerülnek.

Tulajdonképpen az első gondolat így szól. Milyen érdekes, ahogyan a vallásosságunkban, de még a hitéletünkben is megalkottuk a súlypontjainkat. Azt, hogy erkölcs és törvény, és szokás és hagyomány, és nem is akarom ezt tovább mondani. Ezek mind nagyon értékes dolgok. De hogyha össze kellene foglalnom mindezt, hogy szokás és törvény és hagyomány és rend, és moralitás és a többi, akkor azt mondanám – most lélektani kifejezéssel élve – na igen, ez mind a felettes énhez tartozik. Milyen, milyen szüksége, hiánya és vágya lehet az emberi szívnek arra, hogy Istennel ne csak úgy tartson kapcsolatot, hogy a törvény meg a szokás, a hagyomány, a rend és az erkölcs, hanem úgy, hogy „Uram, én úgy vágyódom utánad! Jaj Jézusom, te annyira vonzó vagy számomra, szeretnék veled találkozni! Hát akárhonnan eljövök, Görögországból eljövök, hogy lássalak téged.” Hát ez a vágy, ez a vonzalom.

Az első gondolat így szól, hogy tulajdonképpen amiről a kereszténység szól, az a vonzalom. Az az, ahogyan az emberi szív fölszabadul arra, hogy végre-valahára ne csak úgy, mint az Ószövetségben a törvény, a törvény, a törvény, hanem úgy, amit az Újszövetség lelkülete, a Szentlélek indít bennünk: a vágy, a vonzalom. És hogy ez a vágy és a vonzalom, ahogyan Jeremiás próféta ezt jövendölte: „A szívükbe írom a törvényem, hogy a szívükből érezzék a legmélyebb vágyaikat, és vonzódjanak hozzám.” Jézusnak a próféciája, ahogy kapcsolódik ehhez, az az: „Igen, vonzó leszek, és vágyakozhattok utánam. És a vonzalmatok és a vágyatok nálam kielégülésre talál.”

Még mindig az első gondolatnál hadd időzzek. Tulajdonképpen elindul ez a néhány görög, és keresik az igazit, hát az igazi Istent, azt az igazit, azt, azt, azt, őt keresik. Megpróbálják megsejteni, meglátni, megneszelni, hogy „Tényleg lehet, hogy Ő az?” Ahogyan a szerelemben a férfi és a nő között persze, hogy lehet olyan félelmünk vagy aggályunk „Na talán ő-e az igaz? Vagy nem ő az igazi?” Tulajdonképpen a jó hírünk az Istennel kapcsolatosan, hogy „Biztos, hogy Ő az igazi.” Itt a személyben nem tudunk tévedni. Ezért, amikor esetleg azt tapasztaljuk magunkban, hogy csökken a vágy, hogy talán nincs is vonzalom, a törvény van, a szokás, a rutin és a többi. Hol van a vágy és a vonzalom? Akkor biztosak lehetünk abban, mert ez az ígéret, hogy Isten vonzó. Akkor tulajdonképpen a szívemben érdemes egy picit megnézegetni azt, hogy hova lett a vágyam, hová a vonzalmam. Mi az, és hol van, ahol az elapad?

Nagyon hasonlóan, adott esetben úgy, mint amikor egy fiatalember azt érzi, hogy „Nem tudom, hát valahogy nem megy ez nekem. Úgy egy-egy randi még talán, de valahogy utána nem megy, na.” Akkor tudhatjuk, hogy nagy valószínűséggel nem 3,5 milliárd férfivel vagy nővel van a gond, hanem az ő szívével. Valami, valami sebzettsége van az ő lelkének. Ez a sebzettség nem engedi azt, hogy ez a vonzalom, és a vágy a maga természetes útját, hát szinte mindenféle tudás nélkül befussa. Egyszerűen azért, mert lendíti őt a vonzalom.

Az első gondolat így szól: ha az Istennel való kapcsolatunk, törvény és szokás, és rend és rutin, és hagyomány, akkor érdemes föltennünk ezt a kérdést: „Hol van a vágy? Hol a vonzalom, hol apadt el? Hát mi van a szívemmel, hát mi történt idebenn? Hát pont a… hát mi történt idebenn?” Nem akarom ezt most már tovább, mert csak itt makogok. Tehát az első gondolat, hogy jön ez a néhány görög, és viszi őket a vonzalom, a kíváncsiság, és a vágy, és Jézus erre válaszol. Azt mondja „Igen, így lesz pontosan. Aztán majd mikor fölemeltetek a földről, mindenki átélheti, mert a szív úgy van megteremtve, hogy érezze a vágyat és a vonzalmat énirántam, az Isten után.”

Második gondolat. Nem tudjuk, hogy ezek a görögök, akik mennek és azt mondják, hogy „Szeretnénk őt látni!”, hogy tulajdonképpen olyanok-e, mint a XXI. század embere, hogy szívesen kattintgatunk, 2 másodperc, legföljebb egy 2 perces valami a YouTube-ról, gyorsan, ennyi elég. Aztán megint kattintunk, most 2 perc Jézus, 20 másodperc Jézus, 12 másodperc Isten. Aztán, és aztán egy újabb kattintás, és újabb, és újabb, és azt mondjuk „Láttuk, láttuk.” Az egész csak egy hír, vagy egy sztori. A második gondolat így szól: kétség kívül Isten azt szeretné, hogy a vágyunk beteljesedjen. Nem az ő vágya, a mienk, hogy a saját vágyunkat és vonzalmunkat el tudjuk mélyíteni Őiránta. Ez pedig, hát kétség kívül talán ezzel a szóval foglalható össze, hogy egy meghitt kapcsolatban lenni Istennel. Nem egyszerűen csak megmaradni a vonzalomnál, két kattintásnál, 20 másodpercnél, és a többi. Hanem valami mélysége ennek a kapcsolatnak.

De érdekes, úgy… ahogy kattintunk, 5 másodpercenként, 15 percenként, azt mondjuk „Hát mutass többet!” Hogyha van egy jó cím, akkor azért rákattintunk. Ugye, kattintás-vadász cím. Azt mondjuk „Uram, legyenek kattintás-vadász címeid! Akkor esetleg még egy 2 perc, még egy 20 perc, ’oszt akkor azt megnézem. Mutass magadból többet! Jézus, hát… mit mutasson még? Hát ha valamiben biztosak lehetünk, az az, hogy az Isten elküldte a fiát, megtestesült, és megmutatta magát, de nem akárhogy. Hogyha most a szó legszorosabb értelmében vesszük, akkor a kereszten ott van mezítelenül előttünk, anyaszült meztelenül, a szó szoros értelmében.

Azután a szó szoros értelmében is, persze szimbolikusan még a szívét is átdöfik, még az is föltárul, és még azt is megmutatja. Mit mutasson még? Olyan érdekesek vagyunk mi: küszködünk a vonzalmunk és a vágyakozásunk gyöngeségével. Ezért azt mondjuk „Uram! Mutass valami többet! Nyűgözz le még! Mutass valami izgalmasat!” Mit mutasson még? A második gondolat így szól, hogy amikor az a gondolatunk, hogy Istennek egy picit többet, vagy valami színesebbet, vagy csillogóbbat, vagy izgatóbbat kellene mutatnia, akkor tudhatjuk, hogy mármost nem azon múlik, hogy ő még mutat-e valamit magából, mert megmutatta magát. Hanem sokkal inkább azon, hogy „Én odaadom-e magamat?” Egy meghitt, kölcsönös kapcsolat, amiben tulajdonképpen az a realitás, hogy Isten mezítelenül van előttem, föltárta a szívét nekem, és ez a meghitt viszony azért nem mélyül el, mert én még mindig a sötétben rejtőzködöm.”

Valahogy úgy, ahogy a múlt héten erről beszéltünk, hogy mit hogyha két ember lakna bennünk. Az egyik szereti a világosságot, és utálja a sötétet. De bennünk van egy másik ember is, aki valahogy mintha a sötétben érezné magát biztonságban, és a világosságtól retteg. Fél a meghittségtől azért, mert a meghittségnek az az ára, hogy odaállok Isten elé, és én magam is ott vagyok csupaszon, és azt mondom „Uram, nézd csak!” Hogy abban a meghittségben elmélyüljön az Isten és ember közti kapcsolat, már nem Istennek kell még valamit levetnie magáról, hanem sokkal inkább nekünk. A félelmeinket, vagy aggodalmainkat, a múltunkból ezt-azt, amit szeretnénk takargatni. Azt, hogy talán azt gondoljuk, hogy a sötétben vagyunk biztonságban. Nem is akarom ezt folytatni. A második, amikor Jézus azt mondja „Mindeneket magamhoz vonzok.”, hát nem egyszerűen csak csillogtatja magát, hát nem erről van szó, hanem hogy arra a kapcsolatra vágyik, amiben ő önmagát már föltárta.

Aztán a harmadik gondolat. Nem tudom, nem érdekes-e, hogy Jézus, aki pontosan tudja, hogy a kereszten meg fog halni, hogy az mit jelent – most tudatosan mondom ezt –, hogy az milyen csúf, hogy az milyen borzasztó, hogy az milyen fájdalmas, hogy az milyen kínos. Mégis azt tudja mondani, hogy „Én igen, amikor fölemeltetek a földről – és ez egyszerre a kereszt, és egyszerre a föltámadás – akkor gyönyörű leszek és vonzó.” Ez mihez hasonlít? Ahhoz hasonlít, mint amikor talán az életetekből értitek, élitek ezt a példát, ott van valaki, aki az életetek első szerelme, vagy a második, vagy a harmadik, ki tudja, hát lehet, akinek óvodás korában volt az első, akkor legyen a harmadik. Akkor az mit tesz velünk? Ahogyan megismerünk valakit 14 évesen, 18, 21, 26, és utána találkozunk vele 30 év múlva, vagy egy érettségi találkozón, vagy éppen elvettük őt, és ma este, akkor milyen érdekes az emberi lélek. Akibe beleszerelmesedtünk fiatalon, annak a képét, a gyönyörűségét és szépségét egy életen át hordozzuk. Nézhetjük őt 50 évesen, és 60, és 70, túllátunk a ráncokon. Ezt pontosan tudjuk, hogy így van. Mert ránézek arra a valakire, és pontosan nem csak a ráncot látom, meg az úszógumit, meg hogy nincs itt már neki haja se, hanem hát látom benne azt a nagyszerű srácot, azt a gyönyörű nőt.

Valahogy, mikor Jézus azt mondja „Igen, föl fognak engem emelni, és az avatatlan tekintet majd egy borzalmas látványt fog látni, de ti, akik elmélyítettétek a vonzalmatokat, és ebben a vágyban, a meghittségben indultatok el, és magatokat is föltárjátok, hogy ez beteljesedjen, ti nem csak azt fogjátok látni, hanem megmaradok számotokra vonzónak és gyönyörűnek. Ezért ti túl fogtok látni mindazon, ami a bőr és a haj, és a szőr, és az összes többi. Túl ezen, hogy valami… hahh, mert ti engem fogtok látni, és én vagyok számotokra vonzó.”

De nagy dolog, mikor egy társkapcsolatban néha föl-föltör bennünk a szégyenkezés, vagy a csökkentértékűség, vagy az önbecsülés hiánya, és 50 vagy 60 évesen, vagy akár 40 évesen odaállunk a társunk elé, és azt mondjuk „Te, szép vagyok még?” És hogy erre mennyire őszintén lehet azt mondani, hogy „Gyönyörű vagy. Nem azért, mert nincs ráncod, hanem mert te vagy a társam. Hát ha nem látnék túl a ráncaidon, akkor semmit nem látnék belőled.” Ez a harmadik. Milyen gyönyörű, hogy Jézus odaáll a görögök elé, akiket még éppen csak a vonzalom legyezget, és azt mondja nekik „Gyönyörű leszek és vonzó. De ezt nektek ’kell’ majd látnotok.” És a kell-t idézőjelbe tegyük, hogy ez már a ti tekinteteken fog múlni, nem rajtam, az biztos.

Aztán a negyedik gondolat. Milyen érdekes, hogy jönnek ezek a görögök, és mondják, hogy „Szeretnénk téged látni.” Tudjuk, hogy mit teszünk Jézussal, és nemde milyen érdekes, hogy amikor Jézus megjelenik a föltámadásában, és gyönyörű, és a vonzalomnak a tárgya, idézőjelben, a személye, akkor mit mond? Azt mondja, hogy „Én továbbra is nem számon kérni akarlak benneteket. Azokat, akik az ítéletet hozták, akik azt mondták, hogy Barabást engedjük szabadon.” Szóval nem azt fogja mondani, hogy „Miért csaltál meg engem? Miért voltál hűtlen?” Hogy nem a bosszút fogom fontolgatni, hanem szeretnék továbbra is a te vonzalmadnak a személye lenni. A föltámadás után jön Jézus, és azt mondja, hogy „Egy kicsit sem szeretnék most itt a bosszúval, és a haraggal és az indulattal foglalkozni, hanem azt szeretném, hogy te lásd, hogy én még mindig vonzani tudlak téged, hogy ez számít.”

De nagy dolog egy ilyen sajátos hűtlenség után, amit az emberiség elkövet az Istennel szemben, hogy Isten azt mondja „De én továbbra is arra vágyom, hogy a mi vágyakozásunk, ez a kölcsönös vonzalom beteljesedjen. Hát mi értelme volna haragnak, bosszúnak, indulatnak, és a többinek? Az ellent mond a beteljesedésnek.” Milyen az, amikor valakinek a szerelme úgy tárja föl a személyiségének a szépségét, hogy azt mondja „Ha én valamit szeretnék, akármi is történik köztünk, hogy te lásd, hogy én vonzó vagyok számodra. Hogy lásd újból és újból a szépségemet, a gyönyörűségemet, azt, hogy mi is voltam neked, és mi is lehetek számodra.”

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )