Mk 16,15-20 - Urunk mennybemenetele

2018.05.13.

Megosztom
Elküldöm

Az örömhír hatékony hirdetése.

Olvasmány (ApCsel 1,1-11)

Első könyvemben, kedves Teofil, elbeszéltem, mi mindent tett és tanított Jézus egészen addig a napig, amelyen megbízást adott a Szentlélek által kiválasztott apostoloknak, és fölvétetett a mennybe. Szenvedése után sokféleképpen bebizonyította, hogy él: negyven napon át ismételten megjelent nekik, és beszélt az Isten országáról. Amikor egy alkalommal együtt étkezett velük, megparancsolta nekik, hogy ne hagyják el Jeruzsálemet, hanem várjanak az Atya ígéretére, amelyről, mint mondta, tőlem hallottatok: „János csak vízzel keresztelt, de ti néhány nap múlva a Szentlélekkel fogtok megkeresztelkedni.” Az egybegyűltek erre megkérdezték: „Uram, most fogod helyreállítani Izrael országát?” Ő azt felelte: „Nem a ti dolgotok, hogy ismerjétek az időpontokat és az alkalmakat. Ezeket az Atya szabta meg a saját tetszése szerint. De amikor leszáll rátok a Szentlélek, erő tölt el benneteket, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Szamariában, sőt egészen a Föld végső határáig.” Miután ezeket elmondta, a szemük láttára fölemelkedett, és egy felhő elfedte úgy, hogy tovább már nem láthatták. Miközben feszülten figyelték, hogyan emelkedik az égbe, egyszerre két férfi állt meg mellettük fehér ruhába öltözve, és megszólította őket: „Galileai férfiak! Miért álltok itt égre emelt tekintettel? Ez a Jézus, aki közületek az égbe emelkedett, úgy jön el ismét, ahogyan most szemetek láttára a mennybe ment.”

Szentlecke (Ef 4,1-7.11-13)

Testvéreim! Urunk Jézus Krisztus Istene, a dicsőség Atyja adja meg nektek a bölcsesség és kinyilatkoztatás lelkét, hogy megismerjétek őt? Gyújtson világosságot lelketekben, hogy megértsétek: milyen reményre hívott meg titeket, milyen gazdag az a fenséges örökség, amelyet ő a szenteknek szán, és milyen mérhetetlenül nagy az ő hatalma mirajtunk, hívőkön. Nagyszerű erejét Krisztusban mutatta meg, amikor a halálból feltámasztotta őt, és a mennyben jobbjára ültette. Fölé emelte minden fejedelemségnek, hatalomnak, erőnek és uralomnak, s minden néven nevezendő méltóságnak, nemcsak ezen a világon, hanem az eljövendőben is. Mindent lába alá vetett, őt magát pedig az egész Egyház fejévé tette: ez az ő teste, és teljessége annak, aki mindent mindenben betölt.

Evangélium (Mk 16,15-20)

Abban az időben Jézus megjelent a Tizenegynek, és így szólt hozzájuk: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. Aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül, aki nem hisz, az elkárhozik. A híveket ezek a jelek fogják kísérni: A nevemben ördögöket űznek ki, új nyelveken beszélnek, kígyókat vehetnek a kezükbe, és ha valami mérget isznak, nem árt nekik. Ráteszik a kezüket a betegekre, és azok meggyógyulnak.” Az Úr Jézus, miután ezeket elmondta nekik, felvétetett a mennybe, és helyet foglalt az Isten jobbján. Ők pedig elmentek, és mindenütt hirdették az evangéliumot. Az Úr együtt munkálkodott velük, és az igehirdetést megerősítette a jelek által, amelyek kísérték őket.

Vasárnapi beszéd

Az olvasmányban hallottuk ezt, hogy „Galileai férfiak! Hát miért álltok itt égre meredt tekintettel?” Nem is akarnám folytatni a mondatot, mert lehet, hogy a kérdés ez így szól, hogy hát szinte nem is értjük, hogy miért. De nagyon is értjük. Hát hogyne értenénk. Jézus, akivel kapcsolatban átélték, hogy elítélik, hogy bántalmazzák, hogy megölik, és akkor átélnek egy nagyon nagy fájdalmat, és utána egyszer csak megjelenik, és azt mondja „Föltámadtam, én vagyok, itt vagyok.” S úgy kezdenének eltöltődni azzal, hogy „Jaj de jó! Jól van, jó, itt van.” És akkor utána eltelik 50 nap, és azt mondja „Na, most mégis elmegyek.” Hát persze, hogy én is így állnék ott, és azt se tudnám, hogy most mit érzek, meg mi van velem, meg hogy ezután hogy lesz.

Tehát az első gondolat, ahonnan elindulni szeretnék, még csak a helyzetet leírva, hogy nagyon is egyet tudok érteni a galileai férfiakkal, és együtt tudok érezni velük. Hát persze, hogy így állnak. Hogy álljanak? Aztán ami ehhez kapcsolódik, ami viszont kérdéseket vet föl, hogy mi történik a között, és hogyan lehetséges az, hogy miután átélik először a kereszthalálnak a fájdalmát, utána „Híí! Föltámadt!”, de utána meg átélik annak a veszteségét, hogy hiába támadt föl, már most elmegy. Hogy így már többet sose lesz velük, mint ahogy volt majdnem 40 évig, annak vége van. Hogy lesz abból az, ahogy a szentíró azt mondja, szinte csak egy vessző van, de hát aközben egy világegyetem feszül, hogy azt mondja „…és a tanítványok elmentek, és hirdették az örömhírt.” De mi van a kettő között? Mi történik a között, hogy meghalt, és aztán meg most elment? „Örülünk, hogy Ő föltámadt, és most a Mennyei Atya jobbján ül, hát ez nagyon jó… Neki. Hát de mi van velünk? Mert mi most itt maradtunk.” Hogy lesz ebből az örömhír hatékony hirdetése? Erről szeretnék beszélni.

Tulajdonképpen azt mondhatnánk, hogy itt egy nagyon természetes folyamatot járunk át mi mindannyian, amit hogyha már csak egyszer, kétszer, ötször, tízszer átéltük, hogy valakit nagyon szeretünk, és ez akit szeretünk elmegy. Vagy éppen mi megyünk el, mert elutazunk, vagy mert máshol van dolgunk. És mit élünk át ilyenkor? Először is átélünk egy fájdalmat, egy veszteséget. „Megy a gép!” Ezt az érzést biztos, majd hogy nem mindannyian ismerjük, hogy „Megy a gép! Hát persze, örülök én, hogy ide vagy oda megyek én, vagy ide vagy oda mész te, de a helyzet az, hogy az egyikünk elmegy a géppel, a másikunk meg marad. Hát ez egyszerűen nem esik jól. Hát mert sokkal jobb veled együtt az élet. Hát persze hogy értem, meg jó, meg örülünk, meg egy csomó mindent tudok, de jobb veled az élet.” Tehát akkor van egy fájdalom, egy veszteség, egy bizonyos értelemben egy csalódás, egy nehéz érzés.

A második lépés az szokott lenni, hogy úgy próbáljuk ezt valahogy elütni így, úgy, amúgy, valamit kezdeni vele. De ahogy mondjuk vezetjük haza az autót, mert a másik elrepült, vagy mi ülünk ott a gépen, persze az elején nagyon érdekes, hogy hoznak valami kaját, és még nem tudjuk, mi. De aztán úgy két óra után úgy ránk tör az, hogy ez a folyamat nem is lesz olyan gyors. Nem tudjuk csak így, fél vállról véve, vagy egy-egy karlegyintéssel. „Jó, hát ő is jó helyen van, én is. Neki is jó az élet, nekem is.” Egyszerűen ezt nem lehet így elintézni.

Akkor, ahogy ebben a folyamatban benne vagyunk, úgy átéljük a sok féle érzést, hogy jó is, meg rossz. Hát neki jó, nekem nem annyira, vagy e-hhh-hmm. Tulajdonképpen egyszer csak a megoldás felé az által lépünk, hogy elkezdünk alakulni és változni. Nem a helyzet változik, mert a helyzet az, hogy ő repül, mi itt vagyunk, mi repülünk, ő ott van. Hanem hogy mi belül elkezdünk valahogy átalakulni, és formálódunk, és egyszer csak rátalálunk valamire ennek a folyamatnak a végén, aminek tudunk örülni, ami egyszer csak eltölt bennünket erővel. Egyszer csak valami lelkesültséget ad, valami fölismerés, valami világosság, valami motiváció. Így írhatnánk le a folyamatot.

De van itt még egy nagyon fontos ismérv, ez pedig az, hogy amikor ott vagyunk, és fáj, és tudjuk, hogy nem tudjuk olyan könnyen lerázni magunkról ezt a veszteséget, vagy csalódást, hogy akkor tulajdonképpen megkísért bennünket az, hogy elkezdjük azt mondani „Jó, nem is vagy olyan fontos.” Akkor kevésbé fáj talán. Mi a lényege ennek a változásnak, amit átélünk? A változás lényege az, hogy azért lesz örömhír számomra ennek a folyamatnak a vége, mert azt tudom mondani, hogy anélkül, hogy magamban megtagadnám a veled való kapcsolatot, anélkül, hogy megtagadnám, rátalálok valami jóra. Mert megtehetném azt, hogy bizonyos értelemben eltávolítalak magamtól, azt mondom „Nem is fáj annyira, nem is vagy olyan fontos.”, és ezzel kevésbé fáj, de megtagadom idebent a veled való kapcsolatot. Az örömhír az által születik meg, hogy fönntartom magamban a kapcsolatot veled, sőt elmélyítem, és ezzel együtt változok és alakulok úgy, hogy számomra valami öröm legyen. Ezért kell változnom, mert előtte csak szomorúság van, a veszteség van, a fájdalom van. Változás nélkül nem lesz ebből öröm.

Szeretnék akkor most néhány gondolatot mondani, hogy ez egészen konkrétan mit is jelent. Az első gondolat így szól, tényszerűen, hogy „Fölment. Hát ez nagyon fáj. Lehet, hogy dicsőségesen, meg mindenhogy, na de, hát Ő fölment, mi meg maradtunk.” Hogyan lesz ebből bennem örömhír? Az, hogy egyszer csak rájövök arra, hogy Ő fölment, de hogy tulajdonképpen eljött ide, neki nagyon fontos volt itt lenni. Azt mondta „Énnekem itt dolgom van. – Na várjunk csak! Az igaz, hogy Ő most nincs itt, de én itt vagyok. Most én vagyok itt. Most én vagyok az, akinek itt küldetése van, most énnekem van itt dolgom. Sőt, sőt még az is igaz, hogy ezt a dolgot és ezt a munkát, amit most én végezhetek el, ezt Ő már nem is tudja elvégezni. Ezt már én tudom elvégezni, Vele együtt. Rajtam keresztül Ő tudja itt és most ezt elvégezni.” Egyszer csak elkezdek rácsodálkozni erre, megjelenhet valami öröm, valami lelkesültség, egy ilyen megtiszteltetés, valami rácsodálkozás. „Nahát, hiszen most már én vagyok itt. Most már ez az én küldetésem.” És hogy ezt a küldetést elkezdjem jól csinálni, persze, hogy ennek alapja az, hogy nagyon is fönntartom Vele a kapcsolatot. Nem az által enyhítem a szenvedésem, hogy azt mondom „Jó, nem számít, akkor legyél boldog ott, ahol vagy!” Pont fordítva. Tehát ez az első, fájhat az, innen indulok el, hogy elment, és utána egyszer csak lesz egy örömhírem „De most én vagyok itt, és az én kezemben van az Isten adta lehetőség, és Isten rajtam keresztül itt és most valamit tud csinálni.”

Második dolog. Hát, azt mondjuk, hogy „Elment az Atyához.” Hát ez olyan tényszerű, fölment az égbe, elment az Atyához. Hogy lesz számomra ebből örömhír? Valahogy úgy, hogy ez fáj és fáj, és fáj, és egyszer csak azt mondom. „Na várjunk csak! De engem is meghívott. Én is meg vagyok oda hívva.” Ezért egyszer csak a fejemben, a lelkemben, a szívemben lesznek fantáziáim, hogy „De zseniálisan jó ez, hogy most én vagyok itt, itt van valami dolgom. De valami nagyon-nagyon jóba meg vagyok hívva.”

Nem tudom, ti milyen ritmus alapján éltek? Mi papok pedagógus ritmus alapján élünk. Tehát május körül már nem szívesen látunk embert. Ezzel együtt nagyon becsületesek vagyunk, és összeszedjük magunkat vasárnapra is. Mi az, ami olyan egészen természetesen, többek között tartja bennünk a lelket? Hogy úgy arra gondolok, hogy nemsokára jön a szabi. Hogy nemsokára van a szabadság, hogy én valami nagyon jóban leszek benne, és nagyon-nagyon szeretek mindenkit, de annyira nem, hogy ne fáradjak bele, annyira nem. Vagyis ezzel azt akarnám közel hozni hozzátok, hogy biztos van nektek is élményetek arról, hogy „Jó, én vagyok itt, meg a munka, meg a küldetés, meg minden. Jó, de jól azért el lehet benne fáradni.” És hogy ilyenkor ténylegesen valóságosan milyen nagy örömforrás tud az lenni, hogy megvan az ígérete annak, hogy valami nagyon-nagyon jóban leszek. Annak igenis itt és most van nagy jelentősége. Ez tehát a második.

A harmadik, amikor azt mondjuk, hogy… hát ugye így mondja a szentírás, hogy „Eltűnt a szemük elől.” Hát az elég fájdalmas kifejezés. Egyszer csak úgy eltűnt. Hogy lesz ebből örömhír? Valahogy úgy, hogy egyszer csak rájövök, bár a szemem elől eltűnt, a szívemben, a belső világomban megvan minden lehetőségem és adottságom, hogy Vele kapcsolatot tartsak, sőt. Sőt, az által, hogy most nem látom, most nem hallom, most ezek már nincsenek, egy új tere nyílt a vele való kapcsolatom egyre jobb kibontásának. Ez pedig az, hogy az idebent való kapcsolatot elkezdem fejleszteni. Hogy most annak az ideje van, hogy idebent a Vele való viszonyomat hogyan tudom ápolni, és hogyan tud az egyre kiforrottabb, és kimunkáltabb lenni. Ez tehát a harmadik gondolatom.

Aztán a negyedik, azt mondjuk. „Ugye hát, lezárult egy korszak, vége.” Kétség kívül így van, hogy most valaminek vége. De érdekes ez, milyen gyakran beszélünk arról, hogy a szenvedést, a nagypénteket mi húsvét fénye felől látjuk és értelmezzük. Különben nem tudjuk, hogy mi történt nagypénteken, különben nem értjük, hogy mi történt ott. Urunk mennybemenetelének az ünnepét pedig pünkösd felől látjuk jól. Mert nagyon hasonló a dinamikája, mert a mennybemenetel az a rész, hogy elment, és nincs itt, és elhagyott – hát, a veszteség. De ha pünkösd felől nézem, akkor azt mondom „Elment, és elküldte a Szentlelket.” Ezért ezt az ünnepet pünkösd felől látjuk csak jól. Ezért azt mondhatjuk, kétség kívül vége, és ha valaminek vége, az általában szokott fájni. Egyszerűen egy veszteség. Lehet, hogy itt az ideje, meg lehet, hogy megérlelte az idő már, ez rendben van, de… És ezért az örömhírré úgy válik, hogy egyszer csak azt mondom „Igen, ennek valóban vége, és valami új kezdődik.”

Ennek az újnak én vagyok a részese. Hát mi vagyunk, de hogy az örömhír hogyan tud személyessé lenni, hogy nem csak azt mondom MI, hanem hogy ÉN. Én ennek az újnak most részese vagyok, és ez azt jelenti, hogy az evangélium velem és általam születik meg nap nap után. Hogy az evangéliumnak nem csak valami szilárd és egyértelmű tartalma van: „Jézus meghalt, de föltámadt, fölment a Mennyei Atyához.” Ez még önmagában nem örömhír, hanem csak hír. Örömhírré énbennem lesz, örömhírré én általam lesz. Amikor én végigmegyek ezek a termékeny és kreatív folyamaton, és énbennem valami, ami úgy kezdődött, hogy meghalt, vagy úgy kezdődött, hogy elment, vagy úgy kezdődött, hogy eltűnt a szemem elől, énbennem kidolgozódik, kiformálódik valami. Az, hogy „Na most velem és általam kezdődik valami új.”, és átélem ennek az örömét és a lelkesültségét; attól lesz örömhír. Addig csak tény, és hír. Ez azt jelenti, hogy nélkülünk az evangélium nem lesz örömhír, mert az emberben válik örömmé a hír, különben az egyszerűen csak egy újság, egyszerűen csak egy üzenet. „Meghalt, föltámadt, fölment a mennybe, ott ül a Mennyei Atya jobbján.” Hát ez vagy bennem lesz örömmé, vagy nem lesz örömmé, mert ez egyszerűen csak egy hír. Ezért tehát a negyedik gondolat így szól, hogy igen, onnan indulok el, hogy valaminek vége van, és oda jutok el, hogy általam és velem kezdődik valami, és nyilván… Nyilván, hogy általam és velem, abban az van, hogy a Szentlélekkel.

Aztán az ötödik. Annak a szomorúsága, hogy most már nem látom így, nem hallom és nem tapintom. Na, még a Tamásnak lehetett, már ennek vége. Hogy már nem hallom. S akkor átmegyek ezen a termékeny folyamaton, és a végén azt tudom mondani „Na de várjunk csak! Hiszen mégis csak szól, az én szavaim által. Mégis csak érint, az én kezem által. Érez az én érzéseim által. Odalép egy másik emberhez az én lábam által.” Hogy ami veszteség volt, hogy már nem látható, nem tapintható, nem hallható, egyszer csak valami döbbenetté alakul bennem. „Az én lábam által lép oda Jézus valakihez? Hogy miközben te beszélsz, aközben Jézus elkezd szólni valakihez? Háhh! Hát ezt nem is tudom fölfogni.”

Ezért tehát az örömhírnek csak az egyik és nélkülözhetetlen része az, amit a hívő ember azt mond, hogy hát ez egy tényszerűség, hogy meghalt, föltámadt, fölment a mennybe, helyet foglalt a Mennyei Atya jobbján. De az öröm részét mi tesszük hozzá. Mert különben ez egy 2000 évvel ezelőtti esemény, ami nem velem történt, hanem valaki mással. Ezért van óriási jelentősége annak, hogy várjuk a Szentlelket, hogy a Szentlélek által ez a termékeny folyamat újból és újból le tudjon a szívünkben játszódni.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )

Segíts,

hogy ez a hanganyag másokhoz is eljusson.

Hogyan segíthetsz? Támogasd az alapítványt. Oszd meg a hanganyagot azokkal a barátaiddal, ismerőseiddel, akiket érdekelhet. Add tovább!