Mt 28,16-20 - Szentháromság vasárnap

2018.05.27.

Megosztom
Elküldöm

„Menjetek el az egész világra, tegyetek tanítványommá minden nemzetet, minden embert!”

Olvasmány (MTörv 4,32-34.39-40)

Mózes a pusztában ezt a beszédet intézte a néphez: „Kutasd a régi időket, amelyek előtted voltak, attól a naptól kezdve, hogy Isten embert teremtett a földre! Vajon az ég egyik határától a másikig történt-e valaha ilyen nagy dolog, lehetett-e hallani hasonlót? Van-e olyan nép, amelyik hallotta az élő Istent lángok közül beszélni, ahogy te hallottad, – és életben maradt? Volt-e valaha is olyan Isten, aki megtette, hogy egy népet kivezessen egy másik nép köréből; megpróbáltatásokkal, jelekkel és csodákkal, háborúsággal, erős kézzel és kinyújtott karral, nagy csapásokkal, ahogy az Úr, a ti Istenetek veletek tette Egyiptomban a szemetek láttára? Tudd meg hát és vésd szívedbe, hogy fönn az égben és lenn a földön az Úr az Isten, senki más! Tartsd meg parancsait és törvényeit, amelyeket ma parancsolok neked, hogy jól menjen sorod, és majd utánad gyermekeidnek is, és hogy sokáig élj azon a földön, amelyet az Úr, a te Istened neked ad örökre!”

Szentlecke (Róm 8,14-17)

Testvéreim! Akiket Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai. Nem a szolgaság lelkét kaptátok ugyanis, hogy ismét félelemben éljetek, hanem a fogadott fiúság Lelkét nyertétek el. Általa szólítjuk őt így: „Abba, Atya!” A Lélek maga tesz tanúságot lelkünkben, hogy Isten gyermekei vagyunk. Ha pedig gyermekei, akkor örökösei is: Istennek örökösei, Krisztusnak pedig társörökösei. Előbb azonban szenvednünk kell vele együtt, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk.

Evangélium (Mt 28,16-20)

Abban az időben: A tizenegy tanítvány elment Galileába, fel arra a hegyre, ahova Jézus rendelte őket. Amikor meglátták őt, leborultak előtte a földre. Egyesek azonban még mindig kételkedtek. Jézus odament hozzájuk, és ezt mondta nekik: „Én kaptam meg minden hatalmat az égen és a földön. Ezért most menjetek el, és tegyetek tanítványommá minden nemzetet! Kereszteljétek meg őket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében! Tanítsátok meg őket mindannak megtartására, amit parancsoltam nektek! És íme, én veletek vagyok mindennap a világ végéig!”

Vasárnapi beszéd

„Menjetek el az egész világra, tegyetek tanítványommá minden nemzetet, minden embert!” Erről szeretnék most elmélkedni. Lenne négy gondolatom, és az első így szól. Valahogy abból a természetességből kiindulva, hogy tudatosan vagy nem, akarva vagy akaratlanul, kétség kívül általában magunkból szoktunk kiindulni. Tehát az első mondat így szól, hogy: „Elég fontos vagyok-e én ahhoz magam számára, hogy elinduljak?” Ez alatt mit értek?

Elég fontos vagyok-e én? De nem abból a szempontból, ahogyan egyébként és általában, vagy akár azt mondhatnám természetesen vagy ösztönösen. Van ez az énközpontú fontosságtudatunk, hogy „Én nagyon fontos vagyok, ezért adjatok nekem! Én nagyon fontos vagyok, ezért nekem legyen egy jó állásom. Én nagyon fontos vagyok, ezért nekem legyen jó pénzem. Én nagyon fontos vagyok, ezért jöjjön már az igazi velem szemben, mert nem akarok ezzel túl sok időt elvacakolni.” Tehát van az énközpontú fontosságtudatunk. Én nagyon fontos vagyok, és nagyon fontos vagyok azért, mert mit adhatsz nekem, vagy mire van nekem szükségem. Nagyon fontos vagyok, mert mit kérek a világtól, vagy mit várok el az élettől, vagy Istentől.

De én most nem az énközpontú fontosságról beszélek, hanem arról a fontosságról, ami nagyon is mélyen átélt fontossága annak, hogy én fontos vagyok, de mindez nem énközpontúan. Mikor valaki azt mondja „Hiszen én nagyon fontos vagyok.” Ezért nyomban és újból, és újból a következő gondolat jár bennem, szinte egy alap kérdésként, hogy „Mit adhatnék neked?” Elég fontos vagyok, és nagyon fontos vagyok ahhoz, hogy tudjam, nincs olyan helyzet, hogy ne adhatnék neked valamit. Nem létezik ilyen helyzet. Mert ha semmim sincs, akkor is vagyok, és adhatom magamat, és meghallgathatlak, és ott lehetek veled.

Tehát az első kérdés így szól: eléggé fontosak vagyunk-e magunknak ahhoz, hogy tudjuk, nincs olyan helyzet, hogy ne adhatnék? Ezért az alap kérdése a keresztény embernek kétség kívül az, ami tulajdonképpen szinte kitölt bennünket, hogy „Mit adhatnék neked? Hogyan adhatnám azt neked? Mire van szükséged?” Ahhoz, hogy elmenjünk az egész világra, és tanítvánnyá legyen minden nemzet és ember, igenis szükségünk van a saját fontosságunk tudatára. De ez nem egy énközpontú fontosság, hanem egy teközpontú fontosság.

Most itt ül az a kedves ismerősöm. Emlékszem erre, de szerintem ez nekem egy maradandó élmény, mert körülbelül egy évvel ezelőtt itt járt Magyarországon Sting, és én szeretem őt. Mert mikor fiatal srác voltam, akkor a fejhallgatóval azt hallgattam még az utcán is, ahogyan ő zenél. Hát de ez pontosan pénteken volt, amikor felnőtt katekézis van. Felnőtt katekézist nem hagyunk el, Sting miatt sem. És akkor természetesen, hát megtartottam a felnőtt katekézist, és 59-kor azzal fejeztem be, hogy „Ne is haragudjatok, de én most el fogok rohanni, mert a második részre oda akarok érni.” Ahogy mentem, úgy tulajdonképpen azon töprengtem magamban, hogy azok, akik ott vannak, és eljöttek egy felnőtt katekézisre, mit gondoltok erről, hogy a pap azt mondja, hogy „Most pedig én elmentem erre a koncertre.” Tudjátok, mi történt? Hogy egy következő alkalommal valaki, aki ott volt, és most is itt van, hozott nekem egy Sting CD-t. Azt mondta „Feri, én úgy sajnáltalak téged, hogy az első részről lemaradtál, és azért kárpótlásul hoztam neked egy CD-t.” Hát tudjátok, de most, ahogy elmondom, egy kicsit beleborzongtam. Tulajdonképpen így képzelem el a keresztény embert, akinek állandóan azon jár az esze, hogy mit és hogyan adhatnék én neked.

Aztán a második. Az első így szólt: „Fontos vagyok-e én?” Nem énközpontú módon. A második: „Fontos vagy-e te?” Hogy egyáltalán én kapcsolatban akarjak veled lenni. A második részt úgy fejezném be: „Fontos vagy-e te annyira nekem, hogy a veled való kapcsolat révén hajlandó legyek változni?” Annyira tele vagyunk mindenféle szándékkal és görccsel, hogy minél inkább beengedünk valakit az életünkbe, annál inkább megjelenik bennünk egy késztetés, hogy „Jó, de minél közelebb vagy, annál inkább változz meg!” Ez annyira természetesen van bennünk, hogy aztán a férj és a feleség életszövetségében ez tetőfokára hág. Tulajdonképpen ha van valami, amit utálunk, az, amikor a férjünk meg akar minket változtatni. Hagyja már abba! És ennek a kiegészítője, mikor a feleségünk akar megváltoztatni. Fejezze már be! Tulajdonképpen nem is nagyon szoktunk erre változni.

Ezért de nagy dolog, mikor fölismerem azt, hogy vagy te nekem annyira fontos, hogy én akarjak változni a veled való kapcsolatban. Itt látjátok, milyen izgalmas ez, hogy ebben a változásban annyi minden benne lehet. Mert lehet, hogy egy nőnek éppen abban az irányban érdemes változnia, hogy sokkal inkább kifejezze magát, és érvényesítse magát. Egy férfinek meg lehet, hogy pont abban érdemes változnia, hogy tudjon végre jóízűen alkalmazkodni anélkül, hogy úgy érezné, hogy éppen most lesz papucsférj.

A második gondolat így szól. Elég fontos vagy-e nekem, hogy én a veled való kapcsolat miatt akarjak változni? Hogy tudjam, hogy te annyira fontos vagy nekem, hogy minél inkább akarom a veled való kapcsolatnak a meghittségét, őszinteségét, mélységét, ez csak azon az áron lehetséges egy pont után, hogy hajlandó vagyok változni. Ezért tulajdonképpen azéletemet, mint az első pontban, hogy azon töprengek, mit adhatnék neked, a második pontban így szól: „Tulajdonképpen folyton-folyvást elkezdek azon töprengeni, hogy hogyan kellene nekem átalakulnom, változnom, növekednem, fejlődnöm ahhoz, hogy a kapcsolatunk jobb lehessen? Hogy kellene nekem változnom ehhez? Ez a második gondolat.

A következő, ez a harmadik. „Elég fontos-e nekem Isten?” De itt is szeretném a mondatot befejezni. „Elég fontos-e Isten nekem ahhoz, hogy kíváncsi legyek rá? Hogy érdekeljen engem úgy, mint egy gyereket a világ. Elég fontos-e nekem Isten, hogy kíváncsi vagyok rá?”

Tegnap egy egészségnapon előadást tartottam szabad téren. Körülbelül fél órája beszéltem, egyszer csak szép lassan elém jött egy körülbelül 9-10 éves kisfiú, aki már elég nagy ahhoz, hogy engem ez meglepjen. Mert hogyha egy óvodás korú akkor ott jön-megy, és ezzel semmi gondom nincs. De ez a 10 éves kisfiú szép lassan jött-jött-jött, és egyszer csak megállt előttem körülbelül 1 méterrel, és így nézett. Egyszerűen be kellett fejeznem, abba kellett hagynom, és megkérdeztem. „Szerbusz! Te akarsz tőlem valamit?” Így rám nézett, azt mondja „Nem.” Tulajdonképpen azóta is ez megy bennem, hogy milyen érdekes ez, hogy egy gyerek odajön, és nem akar semmit, nem akar semmit, egyszerűen csak kíváncsi, egyszerűen csak kíváncsi, és kinyitja a szemét, a fülét meg a szívét. Azt csinálta, hogy ott elvolt egy 5-10 másodpercig, én folytattam az előadást, mert ha nem akar semmit, akkor én tehetem a dolgom. Akkor ő körülbelül 2 méterre tőlem leült a földre, és ott ült végig. Hogy ő mit értett az egészség napi előadásomból, azt nem tudom, de kétség kívül azóta is bennem van ez az élmény, ahogyan ott megáll előttem, és arra a kérdésre, hogy „Akarsz-e tőlem valamit?” azt mondja „Nem.”

Milyen izgalmas lenne az Istennel való kapcsolatunk, hogy meglenne bennünk ez a gyermeki érdeklődés és nyitottság, és csak úgy oda-odaállnánk elé, és akkor Isten persze, hogy megkérdezné tőlünk. „Na, mit akarsz?” És mi azt… „Semmit. Nem, egyszerűen jó így. Most egy kicsit még le is ülök ide.”

Tulajdonképpen amire így tekintünk, hogy örömhír, meg evangelizáció, ez tulajdonképpen a valami legtermészetesebb dolog. Mégpedig valami, ami abból szökik szárba, hogy nekünk jó együtt. Egyszerűen jó nekünk együtt, és ennek valahogy az öröme meg a hullámverése akarva-akaratlanul is kiterjed. Ha nem akarnánk evangelizálni, akkor is csinálnánk, tulajdonképpen erről van szó.

Végül a záró, a negyedik dolog. „Elég fontos-e nekem az ismeretlen, az ismeretlen ember, a bárki, az akárki?” Akinek most nem tudom még a nevét. Hogy elég fontos vagy-e, de nem csak így, ahogy mondjuk, hogy TE, és máris tudom az arcod, a neved, a történetünket. Elég fontos vagy-e nekem te idegen? Te, akit nem ismerek, és nem tudom, hogy ki vagy?

Most reggel, a gyerekmise után bejött egy kislány, azt mondja. „Megmutatom, milyen táncot tudok.” Meg is mutatta, és utána azt mondja „Ezt a táncot el fogom táncolni holnap. Eljössz?” Hát ezután ő nem tud idegen lenni. Hát… A negyedik kérdés így szól: „Elég fontos-e nekem valaki, akiről azt se tudom, hogy kicsoda?”

Hogyha elég fontos nekem, akkor most egy záró élményemet hadd mondjam el. Mikor Óbudán minden héten egyszer értelmi fogyatékos fiataloknak miséztem. Ők súlyos, és középsúlyos értelmi fogyatékos fiatalok, nyilván a kísérőikkel együtt. Az történt, hogy hát persze, nem volt ott más, csak én az oltárnál, hát ministránsok persze ott nem voltak akkor. Kitártam a karom, és elkezdtem mondani, hogy „Miatyánk, aki a mennyekben vagy…” Egyszer csak volt ott egy értelmi fogyatékos fiú, aki úgy észlelte, hogy bár én neki egy idegen vagyok, de neki fáj, hogy az én kezemet nem fogja meg senki. Ezért ő fölállt, kijött a padból, odaállt, rám mosolygott, hogy na, azért így jobb lesz neked, és megfogta a kezem. Akkor elmondtuk a Miatyánkot, persze hogy a többiek fogták egymás kezét. Akkor vége lett a Miatyánknak, elengedte a kezem, megint rám nézett, mondta „Na, ennyit tudok adni neked.”, és visszaült.

A záró gondolat így szól. Elég fontos vagy-e nekem, bár most még idegen vagy, nem tudom a neved, nem ismerlek, fogalmam sincs, hogy ki vagy, hogy legyen közös történetünk?

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )

Segíts,

hogy ez a hanganyag másokhoz is eljusson.

Hogyan segíthetsz? Támogasd az alapítványt. Oszd meg a hanganyagot azokkal a barátaiddal, ismerőseiddel, akiket érdekelhet. Add tovább!