Mk 10,2-12a - Évközi 27. vasárnap

Hogyan tudjuk megerősíteni a kapcsolatainkat, hogy azok tartósak legyenek? A felnőtt ember elégedettsége és boldogsága.

Olvasmány (Ter 2,18-24)

Az első ember teremtése után így szólt az Úristen: „Nem jó az embernek egyedül lennie. Alkotok neki segítőtársat, aki hozzá illő.” Az Úristen megteremtette a földből a mező minden állatát és az ég minden madarát. Odavezette őket az emberhez, hogy lássa, milyen nevet ad nekik. Az lett a nevük, amit az ember adott nekik. Az ember tehát nevet adott minden állatnak, az ég minden madarának és a mező minden vadjának. De a maga számára nem talált segítőtársat, aki hasonló lett volna hozzá. Ezért az Úristen álmot bocsátott az emberre, és amikor elaludt, kivette az egyik oldalbordáját, a helyét pedig hússal töltötte ki. Ezután az Úristen az oldalbordából, amelyet az emberből kivett, megalkotta az asszonyt, és az emberhez vezette. Az ember így szólt: „Ez most már csont az én csontomból és hús az én húsomból. Asszony a neve, mivel a férfiből vétetett.” Ezért a férfi elhagyja apját és anyját, a feleségéhez ragaszkodik, és a kettő egy test lesz.

Szentlecke (Zsid 2,9-11)

Testvéreim! Annyit azért már látunk, hogy Jézus, aki kevéssel lett kisebb az angyaloknál, a halál elszenvedéséért a dicsőség és nagyság koronáját nyerte el, hiszen az Isten irgalmából mindnyájunkért megízlelte a halált. Illett ugyanis (Istenhez), hogy azt, akiért és aki által minden lett – mivel számtalan fiát elvezette az üdvösségre –, az üdvösség szerzőjeként a szenvedésben tökéletesítse. Mert ugyanattól az egytől valók mind: a megszentelő és azok, akiket megszentelt. Ezért nem szégyelli testvérnek nevezni őket.

Evangélium (Mk 10,2-12a)

Abban az időben: A farizeusok odamentek Jézushoz és megkérdezték: „Szabad-e a férjnek elbocsátania a feleségét?” Próbára akarták ugyanis tenni. Ő azonban kérdéssel válaszolt: „Mit parancsolt nektek Mózes?” Azt felelték: „Mózes megengedte, hogy válólevelet írjunk és elváljunk.” Jézus folytatta: „A ti szívetek keménysége miatt írta nektek ezt a parancsot. Isten azonban a teremtés kezdetén férfit és nőt alkotott. Az ember ezért elhagyja apját, anyját, a feleségéhez csatlakozik, és ketten egy test lesznek. Ettől kezdve többé már nem két test, hanem csak egy. Amit tehát Isten egybekötött, azt ember ne válassza szét.” Otthon tanítványai ismét megkérdezték őt ezzel kapcsolatban. Ezt válaszolta: „Aki elbocsátja feleségét és mást vesz el, házasságtörést követ el ellene. Ha pedig a feleség hagyja el férjét, és máshoz megy, házasságot tör.”

Vasárnapi beszéd

Ha nagyon röviden össze akarnánk foglalni azt, hogy tulajdonképpen a szónak praktikus, gyakorlatias értelmében miért válunk el egymástól, akkor talán azt mondhatnánk, egyszerűen azért, mert boldogtalanok vagyunk. Hát azért válunk el, mert rengeteg problémánk lesz, a problémák súlyosodnak, krónikussá válnak, számtalan konfliktus jelenik meg, a konfliktusainkat nem tudjuk kezelni. Ahogyan próbálunk valamit tenni, a helyzet még rosszabbá válik. Hogyha ezt az egészet ténylegesen nagyon röviden szeretném összefoglalni, talán így lehetne, természetesen a kutatások hátteréből is, hogy boldogtalanok vagyunk.

A ma kapcsolatának a tartósságát ezért az elégedettség vagy elégedetlenség témája igencsak alaposan érinti. Mert amikor 50 vagy 100, vagy 200 évvel ezelőtt – most nem akarom ezt hosszan mondani – a házasság vagy a család sokkal erőteljesebben gazdasági egységként is létezett, és hát vagy úgy tudott az egyes ember is fönnmaradni, hogy ennek az egységnek a részeként élt, vagy a társadalom alapvető sejtje és vagy így maradt fönn a társadalom, vagy sehogy nem maradt fönn, természetesen nagyon sok külső összetartó erő, akkor az elégedettség vagy a boldogság nem volt ennyire kulcskérdése a tartósságnak. Ma azonban, most 2018-ról beszélek, mert ez most a mi témánk, a mi életünk, a mi problémánk, hát nem a 100 évvel ezelőtti problémát kell megoldanunk, meg nem is az 50 év múlvát, hanem ami most van. Ma az a helyzet, főleg miután szerelem alapon házasodunk, hogy az érzelmi összetartozás, az elégedettség és a boldogság a tartósságnak az egyik alapvető témájává lesz. Ezért tehát erről szeretnék beszélni. Hogyha az elégedettség, és az, hogy boldog vagyok-e, alapvető témája annak, hogy holtomiglan-holtodiglan, akkor hogyan tudjuk ebből a szempontból megerősíteni a kapcsolatainkat, hogy azok tartósak legyenek?

Az első gondolat, talán egy picit hosszú lesz, és majd nem tudom, hogy hogyan végzünk. Az a benyomásom, hogy a mondanivalóm kinövi ezt a beszéd adta keretet, de majd… na. Hogy… mikor mondjuk a boldogtalan állapotainkban, hogy a feleség boldogtalanul húzza az igát, és a férfi olyan elégedetlenül vánszorog haza, hogy akkor mikor belegondolunk abba: „Tulajdonképpen mikor voltunk mi boldogok?” Szeretném ezt most megnézni, hogy nem a boldogságról beszélni, hanem a személyről. Mikor voltam én boldog?

Az első csoport. Akkor vagyunk boldogok, amikor a gyermeki énállapotunkban vagyunk. Mi ez, hogy a gyermeki énállapotunkban? Mikor a felnőtt ember egyszer csak nem a felnőtt részében van, hanem a gyerek részében. Önfeledten játszunk, esetleg a gyerekeinkkel vagy egymással, vagy esetleg sportolunk, kirándulunk, valamiben benne vagyunk, táncolunk, spontánok vagyunk és természetesek, és adhatjuk magunkat. Vagyis nagyon sok alapvető igazán ízes, gyönyörűséges boldogságélménye van a felnőttnek, akkor, amikor a gyermeki állapotában van. Mikor ezekre visszaemlékszünk, azt mondjuk „Jaj, ebből kéne még! Csak most nincs.”

Második. Akkor éljük át a legnagyobb boldogságélményeinket felnőttként, amikor az tulajdonképpen egy módosult tudatállapothoz kapcsolódik. Módosult tudatállapotnak nevezhetjük például azt, amikor megiszunk némi alkoholt. Ahogy egy alkoholt igencsak szerető ismerősöm mondta „Ide figyelj, Feri! Négy sör után már mindenkit szeretek.” De ez egy módosult tudatállapot. Például amikor valaki álmodik, és az álmában átéli, hogy milyen boldog is, és olyan rosszízűen ébred, hogy ez csak egy álom volt, az álom is egy módosult tudatállapot. Amikor valakinek egy misztikus istentapasztalata van, egy nagyon mélységes spirituális élménye, az is módosult tudatállapot. Tulajdonképpen a legnagyobb boldogságélményeink nem a hétköznapi felnőtt tudatállapotunkhoz kapcsolódnak, hanem vagy a gyerek részünkhöz, vagy pedig valamilyen módosult tudatállapothoz.

Akkor egy harmadik kört szeretnék még inkább megnevezni, amit tulajdonképpen egyrészt a gyermeki állapotból is hoz, másrészt módosult tudatállapot is, ez pedig, amikor szerelmesek vagyunk. Mikor szerelmesek vagyunk, ezt így mondhatnánk, ha meg akarnám nevezni, akkor viszont regresszióban vagyunk. Hát az minden, csak nem felnőtt, és minden, csak nem normális és hétköznapi. A legnagyobb élményeinket akkor ebből a körből hozzuk. „Ajj, bárcsak lennék szerelmes!” ahogy mondta nekem egyszer egy férfi nagy boldogtalansága közepette. Miért? Mert vissza tudunk emlékezni, hogy amikor regresszióban vagyunk, és az anya-csecsemő kapcsolat élményvilága ott van bennünk, és hajj, hajj, na, ez valami. Most le szeretném zárni ezt a sort.

Tulajdonképpen, mondjuk nagy valószínűség szerint ti most felnőtt tudatállapotban vagytok, bár sose lehet tudni. Tehát felnőtt tudatállapot, hétköznapi tudat, normál tudatállapot, felnőtt énrész. Ilyenkor, ha visszagondolunk a boldogság élményeire, tulajdonképpen általában ebbe a három csoportba való élményeinket szedjük elő, és azt mondjuk „Hol van ez? Hát ezeket akarom! Hát hol van ez a házasságomból? Hol van ez a társkapcsolatomból?”

Szerencsénkre, most mondjuk így, van azért egy negyedik csoport, ez a felnőtt ember normál tudatállapotának a boldogságélményei. Melyek ezek? Amikor rájuk kérdeznek, akkor ilyeneket szoktunk mondani. „Mikor a kutyám boldogan rohan elém, ahogy hazaérek. Amikor látom a gyerekeket önfeledten játszani vasárnap délután. Mikor egy szép tavaszi napon hallom a madarakat csiripelni. Hát, amikor a feleségem haját látom lebbenni a szélben, és úgy az jut eszembe, talán csak egy pillanatra, hogy háááá.” Ezt fordítsátok le, légy szíves!

Tulajdonképpen a felnőtt normál tudatállapotunkban a boldogságélményeink végtelenül egyszerűek. Hogyha összehasonlítom a gyermeki, a módosult, vagy a regresszív állapotainkkal, akkor ahhoz képest, mikor a felnőtt normál hétköznapi állapotomban érzem magam boldognak, az annyira nevetségesnek tűnik, annyira kicsinek, annyira kevésnek, annyira elégtelennek – főleg, hogy van tapasztalatom a másik három körből – hogy nagyon sokan ezért már ezen az alapon boldogtalanok, és azt mondják. „Hát hogy, hogy, hogy? Nekem abból a háromból kéne valami pezsdítő, valami szenvedélyes, valami önfeledt, mindent átjáró, betöltő!” Csakhogy azt nem a felnőtt éli meg a normál tudatállapotában, hanem a gyerek, vagy pedig valaki, aki egy módosult állapotban van.

Az első gondolatom így szól. Mert azt igyekszem most kidolgozni, hogy mit lehet tenni az elégedettségért, hogy az a tartósság egyik alapja lehessen. Az egyik, hogy egyáltalán rácsodálkozom arra, hogy a boldogságról való elképzeléseim, hogy boldognak kéne, vagy lehetne éreznem magam, ez milyen jó lenne, tulajdonképpen nem is voltak eddig elég árnyaltak. Hogy a felnőtt normál tudatállapotomban vártam én azt, hogy nem is tudom micsoda élményeim legyenek. De ott azok az élmények sosincsenek. Ott át tudok élni egy mély hálát, vagy egy megajándékozottságot, de az sosem lesz a szerelem fergetegével összevethető. Ez tehát az első, hogy tudatosítsuk magunkkal azt, ezt talán érdemes megtenni, hogy most gyermeki énállapotban vagyok, vagy módosult tudatállapotban. Akkor mást fogok elvárni a házasság adta boldogságtól.

A második. Mondják persze sokan azt, a házasság nem boldogságintézmény. Tehát már ott tévedünk, hogy a házasságot boldogságintézménynek tartjuk. Na jó, de hogyha a házasság nem boldogságintézmény, az nem esik nekünk jól. Azért szeretnénk a házasságunkban boldogok lenni. Ezért a második téma így szól, nagyon érdemes kidolgoznunk azokat a kapcsolatot nem fenyegető élményforrásokat, amelyek gyermeki énállapotból vannak, módosult tudatállapotból, vagy a szerelem megőrzéséből. Mert igenis tudhatjuk, hogy a szerelem nagyon sok szempontból őrizhető. Ha nem is az őrület része, de nagyon sok minden igen, ezt tudjuk az agyműködés vizsgálatából. Ez mit jelent? Hogy amikor én felnőttként 2-3 évente nagyon világosan meg tudom mondani, hogy mi az, amiért tudok gyerekként lelkesedni, hogy mi az, amiben önfeledten tudok lenni, hogy mi az a sport, az a mozgás, az a tánc, aminek egészen oda tudom magam adni, hogy hogyan tudok a gyerekeimmel, a házastársammal játszani, hogy hogyan tudunk spontánok lenni, hogy hogyan tudunk valamilyen közös kalandokat csinálni, akkor az aktiválja a gyermeki énállapotunkat, vagy pedig segít módosult tudatállapotba kerülni anélkül, hogy részegek lennénk.

Tehát a második gondolat így szól. Keressük meg az összes kapcsolatot nem romboló lehetőségét annak, hogy átéljük a módosult, a gyermeki, és a regresszív állapotainkban azt, hogy boldogok vagyunk. Hát akkor ez a mi kezünkben van, hogy bizonyos magatartásformákra azt mondjuk, hogy ez nem, másokra meg azt mondjuk, hogy na, ez jó.

Harmadik gondolat. Nagyon érdemes megkülönböztetnünk azt, hogy mi is a célom: boldognak akarom érezni magam, vagy boldog ember akarok lenni? Tudom, hogy erről már beszéltem, most egy másik gondolatot szeretnék idefűzni. Amikor valaki boldognak érzi magát, az ez a pillanat, vagy egy óra, vagy egy… az egy élmény. Boldog embernek lenni pedig egy folyamat. Tulajdonképpen amikor valaki mindig boldognak érezni akarja magát, sajnos az a realitás, hogy lehet, hogy sosem lesz boldog ember. (Egészségedre!) Mert például, amikor elmegy valaki a szeretőjéhez, és ott átél egy óra fölemelő boldogságélményt, attól ő boldog ember lesz? Hát kötve hiszem. Mert ahogy éppen megy a szeretőjéhez, meg jön el tőle, meg otthon kerülgeti a férjét vagy a feleségét… Hát ő attól nem lesz boldog ember, hogy kitalált magának egy óra boldogságélményt, nem leszünk tőle boldog emberek. Összefűzhetjük ezeket a boldogságérzéseket és élményeket, attól még boldog ember nem leszek.

Fordítva viszont, ha én arra törekszem, első sorban boldog ember legyek, az időben valósul meg. A boldog ember egyik ismérve, hogy ő tényleg boldog ember, pont az, hogy el tudja viselni, hogyha nem érzi magát boldognak. Ha éppen fáj, vagy éppen csalódott, vagy éppen olyan kiüresedett. Hát a misztikusok is, ha olvassuk a misztikusok műveit, újból és újból erről beszélnek. Azt mondják „Drágáim!”, hát körülbelül ilyen kedvesen szoktak minket megszólítani. „Hát azért álltok neki imádkozni, mert volt már egy istenélményetek, és akarjátok az istenélményt megint, és ezért most imádkoztok? Hát de az imádság nem az istenélményért van.” S akkor azt mondják. „Előbb-utóbb jön a lelki szárazság, s akkor évekig vagy évtizedekig szárazság, de az imát nem hagyom abba.” Mégpedig azért, mert a célom nem az istenélmény újból és újból való begyűjtése vagy megszerzése, hanem a számomra fontos személlyel való kapcsolattartás, akit ebben az esetben Istennek hívnak.

Ezért tehát ha hosszú távon éljük az életet, akkor boldog emberek szeretnénk lenni, és ez azt jelenti, hogy mi magunk kezdünk el alakulni és változni egy egészen más minőséggé. Ugyanis élhetünk 70 vagy 80 évet úgy, hogy lesznek boldogságélményeink, valójában mi boldogtalan emberként fogunk meghalni. Mert a boldogságélményekből nem következik, hogy boldog emberré leszünk.

A következő, és már csak kettő van, a következő így szól. Azt is nagyon érdemes kidolgoznunk, hogy a felnőtt ember hogyan lesz bennünk boldog. És tudjuk, hogy a felnőtt ember hogyan lesz bennünk boldog. Akkor, ha értelmes életet él. Ha amikor reggel fölkel, tudja, hogy mi az életének a célja, esetleg feladata, küldetése. A felnőtt ember attól lesz boldog, hogy használja magát, hogy mindet, amit tud, a képességeit, adottságait beleteszi az életébe. A felnőtt ember attól lesz boldog, hogy átéli azt, hogy amit tesz, valahogyan teremt, és alkot, és ebből valami születik. A felnőtt ember úgy lesz boldog, hogy önátadva, szinte magáról megfelejtkezve dobja be magát egy cél elérése érdekében. Felnőttként az ember úgy lesz boldog, hogy odaadja magát a kapcsolataiba, és elkezd arra figyelni, hogy körülöttem hogyan lehetnének mások boldogok, hogy hogyan tudnék én ilyen ember lenni. Nagyon pontosan tudjuk, hogy a felnőtt ember hogyan lesz boldog emberré, de azt is tudjuk, hogy ez egy hosszú távú folyamat.

Hát ez a negyedik pont, hogy dolgozzuk ki magunk számára nagyon világosan, hogy hogyan tudunk értelmes életet élni, ahogy nap-nap után úgy fekszünk le, hogy mi magunk azt mondhatjuk: „Én ma többé-kevésbé úgy éltem, ahogy érdemes. A napom zömét úgy töltöttem, ahogy érdemes embernek lenni.” Amikor így élünk, akkor dolgozzuk ki azt, hogy mit jelent, hogy a felnőtt ember boldogsága.

Végül… (Harangszó – szerk.) Egész jó! Ötödik pont. És van még egy lépésünk, ez pedig az, hogy mit jelent, amikor egy érett személy boldog. Mert az érett személy boldogsága is más természetű, mint a gyerek boldogsága, a regresszióban vagy a módosult tudatállapotban lévő boldogság. Mert amikor az érett személy boldog, az érett személy boldogságának a kulcsa, hogy nem énközpontú. Ezért az érett személy, ahogy látja, hogy ahogyan ő beveti magát az életbe, és odaszánja magát, hogy aközben látja, hogy mások boldogok lesznek, és azt mondja: „Hajj, de jó ez!” Az érett személy boldogsága nem énközpontú. Hogy fölemelővé teszi azt, ahogyan megtesszük a magunk erőfeszítését, hogy egyszer csak átéljük, hogy valami nagyon, nálunk sokkal-sokkal nagyobbnak vagyunk a pici részei. De ez tulajdonképpen nem baj. Magunk között szólva, nincs kis ember meg nagy ember. Mi az, hogy nagy ember? Senki sem nagy, hát mindenki meghal, hát mindenkit elkaparnak, hát senki nem tud föltámadni a maga erejéből. Nincs nagy ember, mindenki kicsi. De közben átélhetjük azt, hogy a kicsi ember tud valami nagyot csinálni.

Az érett személy boldogsága nem énközpontú, aminek az a következménye, hogy többé-kevésbé nagyon sok olyan problémát, amiről most eddig beszéltünk, tulajdonképpen kinövi, egyszerűen túlhaladja. Nem oldja őket meg, egyszerűen túlhaladja őket azért, mert egy más súlypontba kerül. Ezért az ötödik pont így szól, ahogyan dolgozunk azért, hogy egyre érettebb személlyé legyünk, tulajdonképpen ezt a problematikát, amibe az életünk közepén majd’ belepusztulunk, egész jól ki tudjuk nőni. Úgy tűnik, Jézusnak fontos, hogy a férfi meg a nő, a férj meg a feleség boldog legyen. Úgy tűnik, hogy neki ez számít, beszélt róla, hogy de jó lenne, ha tudnánk csinálni. Ezért olyan fölemelő, hogyha valamit megsejtünk annak a titkából, hogy milyen hallatlan jó lehetőségeink vannak. Hogy tulajdonképpen az adottságainkban és a képességeinkben ott őrzünk mindent, ami ahhoz kell, hogy érett személyként boldog emberré legyünk, és mellettünk mások egész jól legyenek.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )