Mk 12,38-44 - Évközi 32. vasárnap

A gőg, a hiúság, a kevélység, a büszkeség, és ami mögötte van.

Olvasmány (1Kir 17,10-16)

A nagy szárazság idején Illés próféta az Úr parancsára útra kelt és elment Careftába. Amikor a város kapujához ért, épp ott volt egy özvegyasszony, aki rőzsét szedegetett. A próféta megszólította, és ezt mondta neki: „Hozz nekem egy kis vizet korsóban, hadd igyam!” Amikor az asszony elindult, utána szólt: „Hozz egy falat kenyeret is!” Az így felelt: „Amint igaz, hogy él a te Istened: Nincs sütve semmim, csak egy marék lisztem van a szakajtóban, meg egy kis olajam a korsóban. Épp azon vagyok, hogy rőzsét szedjek, aztán elmegyek és elkészítem magamnak és a fiamnak. Megesszük, aztán meghalunk.” Illés azonban így válaszolt neki: „Ne félj! Menj, s tedd, amit mondtál; csak előbb csinálj belőle egy kis lepényt, aztán hozd ki nekem; magadnak és a fiadnak csak utána készíts. Mert ezt mondja az Úr, Izrael Istene: A szakajtó nem ürül ki, a korsó nem apad el addig, amíg az Úr esőt nem hullat a földre.” Elment hát és úgy tett, amint Illés mondta. S volt mit ennie, neki is, fiának is. A szakajtó nem ürült ki, és a korsó nem apadt ki az Úr szava szerint, amelyet Illés által mondott.

Szentlecke (Zsid 9,24-28)

Testvéreim! Krisztus nem kézzel épített szentélybe lépett be, amely a valódinak csak előképe, hanem magába a mennybe, hogy most az Isten színe előtt közbenjárjon értünk. Nem azért lépett be, hogy többször áldozza fel magát, mint ahogy a főpap minden évben idegen vérrel belép a legszentebb szentélybe, hiszen akkor a világ kezdete óta már többször kellett volna szenvednie. Így azonban az idők végén egyszer s mindenkorra megjelent, hogy áldozatával eltörölje a bűnt. Amint az ember számára az a rendelkezés, hogy egyszer haljon meg, és utána ítéletben legyen része, úgy Krisztus is egyszer áldozta fel magát, hogy sokaknak bűnét elvegye. Másodszor nem a bűn miatt jelenik meg, hanem azok üdvözítéséért, akik rá várnak.

Evangélium (Mk 12,38-44)

Egy alkalommal, amikor Jézus tanított, ezt mondta a tömegnek: „Óvakodjatok az írástudóktól, akik szívesen járnak hosszú köntösben, és szeretik, ha nyilvános tereken köszöntik őket. Örömest elfoglalják a zsinagógában és a lakomákon a főhelyeket. Felélik az özvegyek házát, és közben színleg nagyokat imádkoznak. Ezért keményebb ítélet vár rájuk.” Ezután leült szemben a templompersellyel, és figyelte, hogy a nép hogyan dobja a pénzt a perselybe. Sok gazdag sokat dobott be. De egy szegény özvegyasszony is odajött, és csak két fillért dobott be. Erre magához hívta tanítványait, és így szólt hozzájuk: „Bizony mondom nektek, ez a szegény özvegy többet adott mindenkinél, aki csak dobott a perselybe. Mert ők a feleslegükből adakoztak, ez pedig mindent odaadott, amije csak volt, egész vagyonát.”

Vasárnapi beszéd

Kétségkívül akik itt oldalt ültök, rátok nem lehet azt mondani, hogy kikerestétek a fő helyeket, hogy aztán ott telepedjetek le. De nézzétek el ezt most nekem, meg nektek azt, hogy most ezt szóvá teszem. Esetleg ha magatok alá húzzátok azt a szőnyeget, akkor nekem ez jó érzést keltene, hogy nem azon a kemény deszkán ücsörögtök, legalább van valami alattatok. Elnézést, hogy ezt most ide közbevetettem, de ha erre nézek, akkor egy kicsit jobb érzéseim támadnak.

Szeretnék nekilátni ennek az evangéliumnak, abból a szempontból, hogy tulajdonképpen ahogy az evangélium első történetében ott vannak az írástudók, farizeusok, akikről láttuk ezeket a szimbolikus képeket, hogy így meg úgy, meg amúgy járnak el, hogyha összefoglalnánk a keresztény hagyomány alapján, talán ezeket a kifejezéseket alkalmazhatnánk, ami az egyházi szóhasználatnak is egy-egy kulcsmondata, hogy kétségkívül itt megjelenik a gőg, megjelenik a hiúság, megjelenik a kevélység, és fölüti arcát a büszkeség. Tulajdonképpen az egyházi hagyományban ez a négy kifejezés nagyon is érthető, és nagyon is sokat használt. Az elmúlt évszázadokban is természetesen gondolkodtunk ezekről, mint főbűnökről, vagy eredetbűnökről, mint szörnyűségekről, hogy gőg, kevélység, büszkeség, rátartiság, és a többi.

De tulajdonképpen ma, ahogy körbe nézünk, mint ahogy talán Jézus körbe nézett ott, azt mondhatnánk, hogy tulajdonképpen, ha nagyon kritikusan akarnánk mondani, kifejezetten a gőgnek, a kevélységnek, a büszkeségnek, a hiúságnak a kultúráját sikerült megteremtenünk. Abból a szempontból mindenképp, hogy most már nem egyesek kiváltsága az, hogy valahol úgy fölül érezze magát, és nagyszerűnek, hanem most már mindannyian törekedhetünk a lájközönre, arra, hogy ránk nézzenek, és valahogy átéljük annak a dicsőségnek az érzését, ahogy az Instán bekövetnek minket. Kétség kívül, akinek van valami egyszerű okos eszköze, most már minden a kezében van, hogy a gőgnek, a hiúságnak, a kevélységnek és a büszkeségnek ezt a sajátos kultúrformáját megalkossa.

De most nehogy azt gondoljátok, hogy arról fogok beszélni, amiről talán ezután gondolnátok, hogy „Így a kevélység, úgy a bűn…!” De szó sincs róla. Hanem szeretném ezt kiegészíteni azzal, hogy de talán nem véletlen, hogy ez így van. Hogy talán másfelől, amikor annyira fáj nekünk, hogy a magyar kultúrának mennyire része az, ahogyan azt mondjuk, és tudjátok, ez szinte egy vesszőparipám, hogy „Nem akarlak a szemedbe dicsérni, mert elbízod magad.” Akármilyen kis helyen járok, kis falvakban, én meg szoktam kérdezni ezt, és mindenhol be tudják fejezni. Miközben mi mindannyian egy természetes vágyat élünk át az után, hogy a szüleink meglássák az értékeinket, hogy anyának fölragyogjon a tekintete, mikor valamit ügyesen csinálok. Hogy apa büszke legyen a fiára és a lányára. Hogy a büszkeségtől egy kicsit dagadjon a melle, és azt mondja „Jaj, fiam! Ahh! Apja fia.” Vagy, hogy az apa ránézzen a lányára, és azt mondja „Jaj, drágám, kincsem! De gyönyörű vagy.” Ezt kellene most megvetnünk, vagy elítélnünk, lenéznünk, vagy lekicsinyelnünk? Mennyire természetes az, hogy él bennünk ez a vágy, és milyen jó, amikor egymás értékeit észrevesszük, és nevén nevezzük, és kimondjuk, és e fölött tudunk örülni.

Hogyan van akkor tulajdonképpen ez? Hogy talán volt egy egyensúlyvesztésünk, amikor annyira törekedtünk arra, és ez a kultúrának a része volt. „Nehogy a gőg, a kevélység, nehogy a rátartiság, a büszkeség…!” Hogy nehogy ez. És hogyan lehet ezt elérni? Gondolja a törvényszerető ember: „Akkor ne is dicsérjünk meg senkit. Semmi alapot ne adjunk arra, hogy valaki büszke legyen magára, az a legjobb. Minden rosszat nevezzünk meg, minden jót hallgassunk el! Na, úgy legyen büszke magára.” Tulajdonképpen ami most körülvesz bennünket, és amiben mi is alaposan benne vagyunk, talán egy folyamat részeként értelmezhető többé-kevésbé megfelelően. Ezért most arról szeretnék beszélni, mi történik akkor, ha nem egyszerűen csak valami lekezeléssel, lenézéssel azt mondjuk, hogy kevélység, hogy büszkeség, és a többi, hanem hogy kincsként fölismerjük, mi az, ami ebben érték és jó, de közben pedig valahogy úgy vagyunk, hogy megtetszik nekünk az a keresztény kultúrából, hogy az ember az a valaki, aki Isten dicsőségéért cselekszik, és aztán Isten dicsőségének a fénye a mi tetteink révén egy kicsit ránk is hull. Ahogy az Isten dicsőségének a fényében vagyunk talán a legszebbek, és hogy Isten dicsőségének a fényében, amiért mi is cselekszünk, rájövünk, hogy valahogy ez egy sokkal gyönyörűségesebb fény, mint az önfényezés világa. De akkor ez hogyan is van? Négy gondolatot szeretnék, de nem hosszan mondani.

Az első így szól. Igenis jó, hogyha a szüleink büszkék tudnak lenni ránk, ha mi büszkék tudunk lenni a gyerekeinkre, ha kimondjuk az értékeiket, ha ragyog a tekintetünk, mikor látják, hogy ügyesek és klasszak, és hajj, de jó. Csakhogy, nem ez a cél. Ez nem cél, hanem valaminek a kezdete. Ha így látjuk, hogy nem ez a cél, hogy még 40 évesen is, meg 60 évesen is, meg a koporsóban is…, hanem ez nem cél, hanem valaminek a kezdete, valaminek a lehetősége. Ahogy például Carl Gustav Jung így mondta – nézzétek el, hogy most nem egy szentet idézek, csak egy egyszerű embert, mint bármelyikünk – ő azt mondta. „Nekünk, akik szeretnénk Istennel jóban lenni, elég erős ÉN-re van szükségünk azért, hogy Isten nagyságából, erejéből és hatalmából minél több belénk férjen.” És hogy ez aztán szét ne vessen bennünket, hogy össze ne zavarodjunk tőle. Aki szeretné, hogy a Szentlélek rajta keresztül tudjon valamit tenni, ahhoz őneki egy elég strapabíró edénnyé kell válnia. Mert ha az első valami megmozdulásra széttörünk, szétrepedünk, hát…

Tehát, mindazok a törekvések, amit a XXI. század elején annyira nagyszerűnek tartunk, szinte evidenciának, hogy ezek nem is rossz törekvések akkor, ha nem cél, hanem valaminek a kezdete. Mégpedig annak a kezdete, hogy igazán strapabíró, erős, életképes, életrevaló, Istennek – a szó legnemesebb értelmében – jó eszközeivé tudjunk lenni. És ha ez így van, nem cél, hanem kezdet, hajj, akkor nem is rossz.

Aztán a második így szól. Mindaz, amit ma annyira nagyra tartunk, önmegvalósításnak is hívhatjuk, önmagunk kibontakoztatásának, és a többinek. Hogy az tulajdonképpen éppen csak mindennek pont a fele. Na, leginkább pont a fele, vagy inkább kevesebb része. Mit értek ez alatt? Emlékszem, hogy egyszer egy továbbképzésen vettem részt, és ott a továbbképzésen valaki nagyon-nagyon mutatta az egyik arcát, és akkor ott, aki vezette ezt a csoportot, a következőt mondta. „Én látom, látom, nagyon látom rajtad ezt. Tudod, min gondolkozom már nagyon régóta? Hol van ennek a dolognak a másik fele? Mert mindennek van másik fele. Hol van benned ennek a témának a másik fele?” Mit értek ez alatt? Hogy mikor valaki kibontakoztatja magát, és úgy viszi az életét, hát ennek is van másik fele. Például az, hogy társas lény vagyok. Hogy sose tudom magamat elégségesen kibontakoztatni, ha mindig csak azt mondom, hogy ÉN. Hol van ennek a másik fele?

Vagy például éppen csak az előbb idézett Carl Gustav Jung azt mondta. „Én egyszer majdnem azt hittem, hogy találkoztam egy élő szenttel. Mindaddig ezt gyanítottam, ameddig nem ismerkedtem meg a feleségével.” Ez alatt a következőt értette. Kétség kívül, ez a férfi nagyon szerény volt, nagyon alázatos volt, önmagát olyan csöndesen tartotta, nem volt kihívó-kirívó. Hát hosszú ruhája biztos volt, na de bojtok nem voltak rajta. Igen ám, de amikor például gyereknevelésre került a sor, akkor ő azt a feleségére hagyta. Ha egy konfliktusba kellett volna beleállni, azt is a feleségére hagyta. Amikor úgy ki kellett volna állni valamiért, ő azt is a feleségére hagyta. Mondhatjuk azt, hogy így könnyű csendesnek, finomnak és alázatosnak maradni, hogyha az életnek ezt a kiegészítő pont másik felét és részét elegánsan áttoljuk másoknak.

Ezért tehát a második gondolat így szól. Akármelyik felől is közelítünk, közelítünk az alázat, a szerénység és a többi felől, nézzük meg, mit csináltunk a másik felével. Vagy közelítünk efelől, nézzük meg, hol van a kiegészítő értéke és igazsága.

Azután a harmadik gondolat így szól. Minden, amit ma annyira nagyra tartunk és értékelünk, sosem az egész, hanem valaminek a része. Mit értsünk ez alatt, hogy „valaminek a része”? Olyan sajátos ez a kultúra, persze 2000 évvel ezelőtt is valahogy hasonlóan volt, hogy ma például mi, mindannyian, az online és az offline világban is, kívánatossá akarjuk magunkat tenni. Ez azt jelenti, hogy a szép arcunkat mutatjuk, a szépségeket, a kívánatos részeket. Még a társkapcsolat elé is úgy nézünk, hogy megpróbáljuk erőnek erejével a kívánatosságunkat kidolgozni. Sőt, tulajdonképpen mondhatjuk, hogy nagyon sok időt és energiát, és figyelmet fektetünk a kívánatosságunk kidolgozásába. Közben pedig nagyon elfelejtkezünk arról, hogy ez tulajdonképpen egy egészen kicsiny része csak az egésznek, és miközben nagyon sokat dolgozunk a saját kívánatosságunkért, hogy eladhatók legyünk, aközben sokkal kevesebbet dolgozunk az alkalmasságunkon. A legtöbb társkapcsolat nem azért recseg-ropog, mert a felek nem tudták valamikor ügyesen kívánatossá tenni magukat, hanem mert az alkalmasság sokkal nehezebb téma. A kívánatosság egy picinyke rész, a csomagolás egy kicsinyke rész. Nem mondom, hogy elhanyagolható, na de nemde, így vagyunk mindannyian, amikor kicsomagoltuk, mégis csak az érdekel minket, hogy az van-e benne, amiről a csomagolás szólt.

Ezért a harmadik téma így szól. Lehetünk büszkék, és nagyszerűek, és kívánatosak, és gyönyörűek, és a többi. Magunk között szólva, csomagolás. De nagyon szép lehet, persze, és roppant igényes, és tudjuk, hogy ma már egy olyan világban vagyunk, hogy nem egyszer a csomagolás drágább, mint amit becsomagoltak. Ezért a harmadik gondolat így szól. Rendben van, legyen csomagolás, de nem a csomagolás a lényeg, az egy kicsi rész, és ezért nem az eladhatóságon és a kívánatosságon érdemes még többet dolgozni – már tettünk érte eleget – hanem sokkal inkább a tartalmon és az alkalmasságon. Mert a tartalom és az alkalmasság úgyis megteremti aztán a maga szépségét.

Végül aztán az utolsó gondolat. Mindez, amit ma olyan nagyra tartunk, amire persze mondhatnánk, hogy gőg, és fennhéjázás, büszkeség és a többi, tulajdonképpen számunkra valaminek az eszköze. Pont úgy eszköze, mint ahogy ott mentek a gazdagok és szegények, és dobálták a pénzt. Az egyház a története során átélt olyan időszakokat, amikor sok pénzt dobáltak nekünk, és aztán olyan időszakokat, amikor nem dobáltak sok pénzt. Tulajdonképpen mindig meg volt a kísértésünk, hogy vagy akkor, mikor dobálták, vagy akkor, amikor nem dobálták, azt gondoljuk, hogy a pénz az evangelizáció föltétele. Sosem volt az. A pénz nem föltétele az evangelizációnak. Az evangelizációnak, az Isten-ember kapcsolat kibontakoztatásának a pénzre tulajdonképpen nincsen szüksége. Az evangelizációhoz tehát nem pénzre van szükség, hanem emberre, emberekre van szükség, és nem pénzre. Olyan megrendítő, mikor az egyház látható és nyilvános keretein belül is azt gondoljuk, hogyha nagyobb a bojt, meg hosszabb a ruha, az majd segíti az evangelizációt. Tisztelettel merészelem mondani, egy idő után nem hogy nem segíti, hanem akadályozza.

Ezért a negyedik pont így szól. Mindaz, amiért oly, olyan lelkesen tudunk örvendezni, egy idő után, ahogyan ezt szeretem nektek mondani, a menedékeink előbb-utóbb a börtönünkké lesznek. Aminek annyira tudunk örülni, hogy most sokat dobálnak be ebbe a szimbolikus perselybe, lehet, hogy inkább kárunkra van, mint hasznunkra. Mert még a józanabbak is elhiszik azt, hogy „Majd, ezzel…”

Nézzétek el nekem, hogy ezt mondom, de az evangéliumban az örömhír sosem hangzott úgy, az örömhír, amit meghirdetünk a szegényeknek, hogy egyszer ők is gazdagok lesznek. Tulajdonképpen ilyen örömhír nincs. Szüntessünk meg minden nyomorúságot a Földön, tegyünk bele annyi pénzt, amennyi csak kell, meg még egy picit többet is, hogy ne legyen semmi nyomorúság a Földön. De az evangélium örömhíre nem az, hogy a szegény gazdag lesz, hanem az, hogy mindegyikünknek hirdetik Isten országának örömhírét. Ezért az evangelizációnak a pénz nem föltétele. Olyan fölszabadító az, mikor akárki és akármennyit is dobál abba a bizonyos perselybe, tudjuk, hogy nem a perselyen múlik, és nem a pénzen, hanem az emberen. Most talán éppen egy olyan korszakot élünk, hogy több a pénz, mint az ember. Ezért ha most valamire érdemes a figyelmet fordítani, azok mi vagyunk.

Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu