Lk 2,41-52 - Szent Család vasárnapja

Olvasmány (Sir 3,3-7.14-17a)

Isten tekintélyt adott az apának a gyermekek előtt, és megszabta az anya jogát a gyermekekkel szemben. Aki tiszteli apját, bűneit engeszteli, megszabadul tőlük, és mindennapi imája meghallgatásra talál. Kincset gyűjt magának, aki megbecsüli anyját, aki pedig tiszteli apját, örömét leli gyermekeiben, s amikor imádkozik, meghallgatásra talál. Aki becsüli apját, hosszú életű lesz, s aki szót fogad apjának, felüdíti anyját. Fiam! Legyen gondod apádra öregségében, és ne keserítsd őt életében. Ha meg is fogyatkozik erejében, légy elnéző iránta, és ne vesd meg életének egy napján se. Apád iránt tanúsított jó cselekedeted nem megy feledésbe, és elszámolják neked bűneidért. A jótett fejében majd gyarapodni fogsz.

Szentlecke (Kol 3,12-21)

Testvéreim! Mint Istennek szent és kedves választottai, öltsétek magatokra az irgalmasságot, a jóságot, a szelídséget és a türelmet. Viseljétek el egymást, és bocsássatok meg egymásnak, ha valakinek panasza van a másik ellen. Bocsássatok meg ti is úgy, ahogyan az Úr megbocsátott nektek. Legfőként pedig szeressétek egymást, mert ez a tökéletesség köteléke. Krisztus békéje töltse be szíveteket, hiszen erre kaptatok meghívást az egy test közösségében. Legyetek hálásak! Krisztus igéje éljen bennetek gazdagon! Tanítsátok és intsétek egymást telve bölcsességgel! Énekeljetek Istennek hálás szívvel zsoltárokat, himnuszokat és szent énekeket! Bármit mondtok vagy tesztek, mindent az Úr Jézus nevében tegyetek! Így adjatok hálát általa az Atyaistennek! Asszonyok! Engedelmeskedjetek férjeteknek, ahogy illik az Úrban! Férfiak! Szeressétek feleségeteket, ne legyetek hozzájuk durvák! Gyermekek! Fogadjatok szót szüleiteknek mindenben, mert ez kedves az Úr előtt! Apák! Ne keserítsétek meg gyermekeitek életét, hogy kedvüket ne veszítsék!

Evangélium (Lk 2,41-52)

Jézus szülei minden évben fölmentek Jeruzsálembe a húsvét ünnepére. Amikor Jézus tizenkét éves lett, szintén fölmentek, az ünnepi szokás szerint. Az ünnepnapok elteltével hazafelé indultak. A gyermek Jézus azonban Jeruzsálemben maradt anélkül, hogy szülei észrevették volna. Abban a hitben, hogy az úti társaságban van, már egy napig mentek, amikor keresni kezdték a rokonok és ismerősök között. Mivel nem találták, visszafordultak, Jeruzsálembe, hogy ott keressék. Három nap múlva találtak rá a templomban, amint a tanítók közt ült, hallgatta és kérdezgette őket. Akik csak hallgatták, mind csodálkoztak okosságán és feleletein. Amikor a szülei meglátták őt, nagyon meglepődtek. Anyja így szólt hozzá: „Gyermekem, miért tetted ezt velünk? Lásd, atyád és én bánkódva kerestünk téged.” Ő azt felelte: „Miért kerestetek? Nem tudtátok, hogy nekem Atyám dolgaiban kell lennem?” Ám ők nem értették mit akar ezzel mondani. Akkor hazatért velük Názáretbe, és engedelmes volt nekik. Szavait anyja mind megőrizte szívében. Jézus pedig növekedett bölcsességben, korban és kedvességben Isten és emberek előtt.

Vasárnapi beszéd

Három nap keresgélés után, amikor végre megvan az a gyerek, akkor egész döbbenetes, ahogy a szentíró ezt mondja, hogy: „Mária és József meglepődve és csodálkozva tekintettek gyermekükre.” Tulajdonképpen arról szeretnék beszélni, hogy mi az a sajátos intelligencia, mi az a sajátos érzék, képesség, és készség, erény, ami valakiből egy három nap izgatott keresés, és „Eltűnt, és nem találom.”, „Hol van?” és „Muszáj, hogy meglegyen!”, és „Remélem, nincs baja!”, hogy ez után az érdeklődésnek, a kíváncsiságnak a világát hozza elő, és utána nem valamiféle ítélkező mondattal odaszól, hanem még kérdezi a gyereket. „Tulajdonképpen ez hogy van? Te miért csináltad ezt?” Erről szeretnék beszélni.

Hogyha műfaji sajátosságát meg kellene határoznom annak, ahogyan Jézus és szülei között kialakul ez a helyzet, akkor ez egy konfliktus, és ez egy konfliktushelyzet. Nézzétek el nekem, hogy nagyon gyorsan és egyszerűen csak elmondjam nektek, hogy a kapcsolati konfliktuskezelésnek tulajdonképpen ötféle módja van. Érdemes egyszer ezt meghallgatni, hátha még ti is tudjátok használni. Mi ez az öt mód? Az első, amikor valaki érdekérvényesít, jól megmondja, képviseli magát. Sokféleképpen tehetjük. Második, amikor alkalmazkodunk; visszahúzódok, átadom a kezdeményezést, a terepet neked, elfogadom, hogy te hogyan szeretnéd. Harmadik, ez az, amikor nem lépek bele a konfliktusba, vagy kiszedem magamat onnan, vagy leállítjuk a konfliktust. Ez is a konfliktuskezelés módja, a harmadik. Negyedik, amikor kompromisszumos megoldást keresünk. Ezt nem kell ragozni senkinek. És végül, az ötödik, amikor együttműködésre törekszünk. Ez tulajdonképpen az öt társkapcsolati konfliktuskezelő módunk.

Miért akartam ezt elmondani? Azért, mert akár szülő-gyerek viszony, akár házastársi viszony, nagyon gyakran hallottam ezt évtized számra, hogy valamelyikőtök nagyot sóhajt: „Hahhh!” Valahogy így, és azt mondjátok: „Feri, én már mindent próbáltam, mindent.” Ha gyerekről van szó, akkor olyasmit mondotok: „Kértem szép szóval, kiabáltam, próbáltam úgy csinálni, mintha nem lenne, rácsaptam a kezére, mostanában sírok. Mit csináljak még?” Hogyha férj-feleség kapcsolat, ezt rátok bízom. Szóval, megvan az az élményünk, amikor a kapcsolati konfliktusainkban ellehetetlenülünk, és tulajdonképpen kimondva-kimondatlanul azt mondjuk: „Én már mindent megpróbáltam.”

És most erről szeretnék a továbbiakban beszélni, mit jelent ez, hogy azt mondjuk, hogy „Én már mindent megpróbáltam.”, és a helyzet egyáltalán nem lesz jobb. Hogyan értelmezzük ezt? Mikor fiatal voltam és naiv, arra gondoltam, hogy „Na, na, na, na! Azért egy-két dolgot még biztos lehetne.” Most már nem így gondolom. Elhiszem nektek, hogyha ti azt mondjátok „Mindent megpróbáltam.”, eljutottatok a végsőkig, a falig, az őrületig, hogy az úgy van. De ide szeretnék most tenni egy új szempontot. Ez pedig így szól.

Nem mindegy, hogy az, amikor én mindent megpróbáltam, az milyen műfaj. Hogy az tulajdonképpen sebzettségközpontú megoldási módokat jelentett, vagy pedig énközpontú volt, vagy nálam többközpontú. Mert mi történik? Mikor valaki sebzettségközpontúan megpróbál mindent, és végigmegy az öt megküzdési stratégián, konfliktuskezelő módon, mind az ötöt kipróbálja, mit fog csinálni? Ha nem jutok el – most nagyon egyszerűen – idebent a szeretetig. Hogy mi ez, majd fogom mondani, egy picit egyszerűen. Ha nem jutok el idebent ide, és sebzettségközpontúan próbálom a nehézségeinket megoldani, akkor az elsőnél, amikor az önérvényesítés van, akkor az tulajdonképpen az esetemben át fog csapni minősítésbe. Majd azt mondom: „Hogy lehetsz ilyen? Hányszor kell neked ezt mondani? Nálad lehetetlenebb gyerek nincs is. Hogy lehetsz ilyen? Ha tudom előre, nem megyek hozzád.” És a többi. Hát kétség kívül, gyakorlom én az önérvényesítést, de egy sebzett módon.

A második, alkalmazkodás. „Rendben van, akkor úgy látom, ez nem eredményes, akkor cipzárt rakok a számra, és tűrök. Hát persze, hogy egyre rosszabbul vagyok. Én ezt alkalmazkodásnak hívom, de sebzettségközpontúan alkalmazkodok. Tűrök, és nő bennem a feszültség, és úgy érzem, hogy ez nem élet. Majd most lehiggadok egy kicsit. A harmadik, akkor azt mondom: „Jól van, csináljon, amit akar.” Kilépek a konfliktusból. De hogyan teszem ezt? Vagy a szőnyeg alá söpröm a problémát, vagy pedig úgy lépek ki, hogy elkezdek érzelmileg elhidegülni a konfliktusbéli partneremtől.

A negyedik, azt mondtuk, kompromisszum keresés. Rendben van, elkezdem a kompromisszumokat keresni, hiszen anyám is megmondta, hogy „Na, kompromisszum az élet. Apáddal mi is így csináltuk.” Akkor azt mondom „Rendben van, anyámnak lehet, hogy igaza van.”, és keresem a kompromisszumot. De ha azt én sebzettségközpontúan keresem, mi történik? Idebent állandóan tiltakozik az igazságérzetem, meg egyéb érzések és késztetések, és azt mondják: „De végül nem úgy lett, ahogy akartad. Szép szó a kompromisszum, nem úgy van, ahogy akartad.” És idebent nő az elégedetlenség és a feszültség. „Hát de én nem így akarok élni. Köthetek kompromisszumot, csak nem így akarok élni.”

És az ötödik, rendben van, akkor megpróbálunk együttműködni. De anélkül – és mondom ezt a négyet, tudom, ezt már sokszor mondtam nektek. De ha megkérdeznénk, most mit jelent az, hogy „szeretettel”, akkor ezt a négyet mondanám. Megértési szándékkal, együttérezve, a konfliktusbéli partneremet megbecsülve, és – a negyedik – magamat és téged biztonságba helyezve. Ha megkérdeznénk, mit jelent, hogy szeretettel próbálok megoldani egy konfliktust, akkor erre a négyre törekszem. Megértés, együttérzés, megbecsülés, biztonságérzet. Mit szerettem volna nektek mondani ezzel? Hogy amikor eljutunk a falig, és azt mondjuk egy kapcsolati konfliktusban, hogy „Én mindent megpróbáltam.”, ez lehetséges is, hogy így van. A kérdés, hogy ezt az öt konfliktuskezelő módot hogyan próbáltam érvényre juttatni. Ugyanis ha azt én sebzettségközpontúan – zárójelben, nagyon egyszerűen mondva, szeretetlenül – próbáltam, teljesen mindegy, hogy az ötből melyikkel próbálkoztam. Gyakorlatilag mindegy, mert a helyzet nem attól lett rosszabb, hogy nem tudtam, melyik módját válasszam, hanem attól, hogy nem jól csináltam.

Az énközpontú megoldásokról nem szeretnék beszélni, hiszen el tudjuk képzelni, a lényeg, hogy nekem jó legyen, te és a kapcsolat sokadlagos. Tulajdonképpen mire szeretnénk törekedni? Hogy akármelyik konfliktuskezelő módot vesszük is elő, abban benne legyek én, mint érték, de benne legyél te, mint érték, és benne legyen a kapcsolat, mint érték. És képes legyek nálam többközpontú módon, akármelyik konfliktuskezelő módot alkalmazni. Ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy amikor a konfliktusaink és nehézségeink állandósulnak, vagy vissza-visszatérnek, egy pont után nem az a jó kérdés, hogy „Még most mit próbáljak ki? Még most akkor mit csináljak?”, már nem ez a jó kérdés. Hanem az, hogy hogyan. Nagy valószínűséggel az élet már nem akkor fog továbbmenni, ha még valamit másképp csinálok, hanem ha máshogyan csinálom. Ezért volna érdemes nagyon világosan látnunk, hogy éppen az öt konfliktuskezelő módból bármelyiket is csinálom, de hogyan csinálom.

Ezért most már eljutottam a zárásig. Ezért, ami nagy segítségünkre van, hogy törekszünk erre a négyre, amit unos-untalan mondok nektek. Mert akárhogy is lesz, hogy majd érdekérvényesítek, vagy alkalmazkodok, hogy majd kilépek a konfliktusból azért, hogy ne mélyüljön el valami, vagy kompromisszumot keresek, vagy együttműködök. Hogyha megvan bennem ennek a négynek a törekvése: megértés, együttérzés, megbecsülés és a biztonságérzet kimunkálása mind a kettőnk számára, valójában bármelyik konfliktuskezelő módot választom, előrébb fogunk jutni. Mert egy pont után a kapcsolatunk életminősége már elsősorban nem azon múlik, amit csinálunk, vagy nem csinálunk, hanem ahogyan csináljuk. Végül is, hogyha egyetlen mondatba kéne sűrítenem mindazt, így mondanám: érdemes megtanulnunk azt, hogyan bánjunk jól egymással akkor is, hogyha nehéz. Tulajdonképpen ilyen egyszerű. Hogyan tudok jól bánni veled akkor is, hogyha nehéz.

Ez, hogy hogyan tudnék én tényleg jól bánni veled, és nem ártani neked, ez nagyon szoros összefüggésben lesz azzal, hogy milyenek az életálmaitok. Ezt csak egy záró gondolatban szeretném ide hozni. Érdemes megnézni magunkon, hogy sebzettségközpontú álmaim vannak-e elsősorban. Például: „Kell nekem egy férfi vagy egy nő, mert egyedül nem élet az élet. Muszáj nekem, hogy tökéletes legyek, mert különben nem fogsz szeretni. Muszáj, hogy annyi gyerekem legyen pont, amennyit én elterveztem, mert különben nem élet az élet.” Ezek sebzettségközpontú életálmok. Nem baj, hogy vannak, csak a minőségük h-hmm. Vannak énközpontú életálmok. „Akárhogy is lesz, akkor én azt meg szeretném élni, meg szeretném valósítani.” A gyöngéje ennek, az, hogy te könnyen eszközzé leszel az én életálmaimhoz. És léteznek nálam többközpontú életálmok. Ahhoz, hogy mi együtt jól éljünk, úgy, hogy nem bántjuk egymást, és jól bánunk egymással, szükségünk van nálunk többközpontú életálmokra. Ezért nagyszerű, ha vannak álmaink. De még nagyszerűbb, ha igényesek vagyunk bennük, és tápláljuk, és segítjük, és növeljük azokat az életálmainkat, amelyek a nálunk többről is tudnak szólni.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )

A Miatyánk előtti gondolatok

Amikor konfliktusokban vagyunk, egész természetesen szeretnénk, hogy igazunk legyen. De főképpen pedig hogy úgy legyen, ahogyan mi akarjuk. Ahhoz, hogy megpróbáljuk valahogyan a helyzetet győzelemre vinni, végül is az egyik leghathatósabb segítségünk az, hogy elkezdünk valamire hivatkozni, vagy valakire hivatkozni. Elkezdődik a küzdelem, hogy ki tud aztán tényleg valami olyanra hivatkozni, amire a másik azt mondja „Na jó.” Azért szeretnék most veletek együtt imádkozni, hogy ismerjük föl, amikor elkezdtük ezt a sajátos játékot, hogy ki tud még valami még értékesebbre hivatkozni, mert nem az számít, hogy mire hivatkozunk, hanem hogy hogyan bánunk egymással. És hivatkozhatunk akármire, és akárkire, ha nem bánunk jól egymással. Ezért olyan jól esne együtt imádkozni azért, hogy ne a még nagyobb, és még milyenebb, csillogóbb hivatkozásokat keressük, hanem belül formálódjunk úgy, hogy jó legyen velünk élni.