Lk 9,28b-36 - Nagyböjt 2. vasárnap

Igazságtalanság, szenvedés, halál, és föltámadás.

Olvasmány (Ter 15,5-12.17-18)

Isten egy napon kivezette Ábrahámot sátrából a szabad ég alá, és ezt mondta neki: „Nézz föl az égre, és számold meg a csillagokat, ha meg tudod őket számolni.” Majd hozzáfűzte: „Ilyen lesz a te nemzetséged.” Ábrahám hitt az Úrnak, Isten pedig beszámította ezt az ő megigazulására. Majd ismét szólt Isten Ábrahámhoz: „Én vagyok az Úr, aki kihívtalak a káldeai Ur városából, hogy ezt a földet neked adjam birtokul.” Ábrahám így válaszolt: „Uram, Istenem, miből tudom meg, hogy birtokolni fogom azt?” Erre Isten megparancsolta neki: „Hozz egy hároméves üszőt, egy hároméves kecskét, egy hároméves bakot, egy gerlét és egy galambot.” Ábrahám odahozta neki ezeket az állatokat, majd középen kettévágta őket, és a szétvágott részeket egymással szemben helyezte el; a madarakat azonban nem vágta szét. Akkor ragadozó madarak szálltak a testekre, de Ábrahám elűzte őket. Amikor a nap lenyugodott, Ábrahám mély álomba merült, és félelmetes sötétség szállott rá. Amikor a nap lenyugodott, és beállt a sűrű sötétség, füstölgő kemencéhez és égő fáklyához hasonló valami vonult végig a szétvágott darabok között. Azon a napon kötött az Úr szövetséget Ábrahámmal, és így szólt: „Utódaidnak adom ezt a földet Egyiptom patakjától egészen a nagy folyamig, az Eufráteszig.”

Szentlecke (Fil 3,20-4,1)

Testvéreim! A mi hazánk azonban a mennyben van. Onnan várjuk az Üdvözítőt is, Urunkat, Jézus Krisztust. Ő azzal az erővel, amellyel mindent hatalma alá vethet, átalakítja gyarló testünket, és hasonlóvá teszi megdicsőült testéhez. Ezért, szívből szeretett testvéreim, örömöm és koronám: így álljatok helyt az Úrban, szeretteim!

Evangélium (Lk 9,28b-36)

Abban az időben Jézus kiválasztotta Pétert, Jánost és Jakabot, és fölment velük a hegyre imádkozni. Míg imádkozott, arca teljesen átváltozott, ruhája pedig hófehéren ragyogott. S íme két férfi beszélgetett vele: Mózes és Illés. Megdicsőülten jelentek meg, és haláláról beszélgettek, amelyet Jeruzsálemben kell majd elszenvednie. Pétert és társait elnyomta az álom. Amikor fölébredtek, látták dicsőségét és a mellette álló két férfit. Azok már épp menni készültek. Péter akkor így szólt Jézushoz: „Mester, jó nekünk itt lennünk! Hadd csináljunk három sátrat: neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet.” Nem tudta ugyanis, hogy mit mondjon. Közben felhő támadt és beborította őket. A felhőben félelem szállta meg őket. A felhőből szózat hallatszott: „Ez az én választott Fiam, őt hallgassátok.” Miközben a szózat hangzott, Jézus ismét egyedül volt. Ők pedig hallgattak, és senkinek sem árultak el semmit abból, amit láttak.

Vasárnapi beszéd

Péter a tanítványtársaival együtt, ahogy belepillant Jézusnak a dicsőségébe, még hogyha persze ahogy mondja a szent író, zavarban is van, azt se tudja, hogy mit mondjon. Azért tudjuk, hogy milyen az, amikor azt se tudjuk, hogy mit mondjunk, de azért mégis mondunk valamit. Hogy azért abban mindig van valami, hogy miért pont azt mondjuk, mikor egyébként nem tudjuk, hogy mit mondjunk. S valahogy itt, ez a történet is ezt hozza elénk, vagyis azt, hogy ahogyan a dicsőséget valahogy látja és megszemléli, és nézi, és úgy az hat rá, hát persze, hogy nem tudja, mit mondjon, de azért azt mondja, hogy ez így jó lesz. Hogy azért ez így nagyon jó. Tehát hogy ez pontosan mi, meg… nem tudom, de ezt terjesszük ki, három sátor, ott jól melegedjünk meg ebben a szép dicsőségben! Hát, tulajdonképpen valami ilyesmi hangzik el.

Arról szeretnék most elmélkedni veletek, hogy rendben van, mikor úgy, ahogy mondja a szent író, elalszanak, és hogy úgy hirtelen fölébrednek, csak úgy a dicsőség meglegyinti őket, és azt mondják „Na jó, hát akkor ezt csak folytassuk itt tovább!” De hát kihagyták az előzményeket. Mert ők nem hallgatták végig, ahogy a szent író, Lukács evangélista mondja, hogy Jézus haláláról és szenvedéséről beszélgettek. És az, ami nekik annyira tetszik, hogy ahogy most itt sátrat is érdemes verni, az a dolognak a legvége. Ezért szeretnék tulajdonképpen négy gondolatot szólni, hogy amikor természetesen azt mondjuk, és ez nem egy rossz dolog, hogy „Verjünk az üdvösségben sátrat! Verjünk a dicsőségben sátrat! Verjünk az Isten közelében sátrat!”, jó gondolat. Ne bántsuk érte se Pétert, se a többieket, csak lássuk, hogy közben az út az hogyan vezet el odáig.

Ezért a három pont, és aztán a negyedik, ahová elérkezünk: igazságtalanság, szenvedés, halál, és utána van a föltámadás és megdicsőülés. Az első gondolat így szól. Kétség kívül ez a három elem, de talán a negyedik is; igazságtalanságot elszenvedni, azután a szenvedést átélni, végül meghalni. Olyan fájdalmas egyéni sorscsapásként szoktuk megélni, miközben tulajdonképpen ez mindegyikünk osztályrésze. Mindannyian meghalunk, mindannyian előtte szenvedünk, az életutunk során kisebb és nagyobb mértékben, és egész biztos, hogy mindannyiunkat nem egy, nem kettő igazságtalanság ér. Ezért a megdicsőüléshez vezető úton ezeket a lépéseket nem tudjuk kihagyni. Ezért az a kérdés, hogyha kihagyhatatlanok, akkor viszont hogy csináljuk? Akkor mi visz bennünket oda, hogy azt akkor jól csináljuk, ha egyébként kihagyhatatlan?

Az első gondolat tehát az igazságtalanság. Főleg, hogy a nagyböjti gyónásokat elkezdtem hallgatni. Olyan jó kifejezésnek találom azt, ahogyan sokszor még gyónás közben is olyan fölháborodottan tudjátok mondani, hogy „De ez ezt csinálta, és azt csinálta. És nem csoda, hogy… Hát ez…!” Ezeket rakjátok el magatoknak, ti ezt lefordítjátok a saját életetekre. Azt mondja erre a szakirodalom, hogy ez tulajdonképpen ami bennünk ott föllázad, és fölzúg, az ösztönös igazságérzet. Ezt a kifejezést azért találom nagyon pontosnak, mert mi persze mit ragadunk meg benne? Az igazságérzetet. Hát az igazságérzet, és van rengeteg gondolatunk, és megfontolásunk, és a jog, és a törvény, és az igazság, és a rendesség, és… De valójában van előtte egy másik szó: ösztönös.

Tudjuk azt, hogyha teljességgel kiszolgáltatjuk magunkat az ösztönkésztetéseinknek, nagyon sok vér és könny lesz a vége. Hiába igazságérzet az, ha ösztönös, nagyon sok vér fog folyni, és nagyon sok könny fogja áztatni az emberek arcát. Nem is akarnám ezt tovább mondani, csak akkor még egy dolgot hadd tegyek ide. Ez az ösztönös istenkapcsolat. Erre is mondhatnánk azt „De jó, hogy van ösztönös igazságérzet. Az emberi természetnek része, hogy érzékeljük, hogy igaz, és hamis, és jó, és rossz. Milyen jó, hogy van ösztönös igazságérzet mellett ösztönös istenérzékünk! Ez nagyon jó.” Azt mondta nekünk egy papnevelő az Esztergomi Papnevelő Intézetben, mikor kérdeztük, hogy mondja már meg, hogy honnan lehet tudni, hogy valakiből jó pap lesz-e, vagy nem. S akkor ő a következőt válaszolta: „A vadászkutyát, amit úgy kell utánadobni a vadnak, nem jó vadászkutya.” Milyen jó, hogy van ösztönös istenérzékünk, milyen jó, hogy tudunk szagot fogni. Az istenszagra érzékenyek vagyunk. Mások nem is érzik, mi meg észleljük. Nagyon jó, hogy van, de ne felejtsük el a kifejezés első résztét: ösztönös. Az ösztönös istenkapcsolat olyan gondolatokhoz tud bennünket vezetni, meg Isten nevében olyan cselekvésre… Na, hát hogyha az előzőre érvényes volt a könny meg a vér, akkor azt most emeljük négyzetre. Úgyhogy ezt nem is akarnám mondani tovább.

Az első: természetes, hogy igazságtalanság történik velünk. Sok, és van, akivel nagy. S akkor a kérdés az, hogy fölül tudjuk-e múlni az ösztönös igazságérzetünket, és az ösztönös istenérzékünket, miközben azt nem becsüljük le? Csak hozzáadunk egy kis kultúrát, egy kis keresztény kultúrát, az Isten országának a kultúráját.

Második gondolat. Természetesen nagyon sok szenvedés vár majd ránk. Ez főleg azért fontos, mert hát annyira rá vagyunk állva arra a gyönyörűséges szőnyegre, ami a boldogság felé vezet, hogy mint hogyha minden szenvedés pont az ellenkező irányban lenne. És Jézus története azt mondja, hogy a szenvedés nem föltétlenül a boldogsággal ellentétes irány. Lehet, hogy éppen az a jó irány.

Lehet, hogy ti is olvastátok a világhálón, most néhány nappal ezelőtt Magyarországra érkezett egy amerikai szaktekintély, egy kutatóhölgy, egy egyetemi tanár, aki azon töpreng, és azt kutatja, hogy hogyan tudunk a munkahelyünkön elégedettek és boldogok lenni. És tulajdonképpen arról beszél, amit mi tudunk. Hogy három alapvető megközelítésben lehet az ember a munkahelyén. Az első, hogy a munkahelyét egy állásnak tekinti. Aki a munkahelyét állásnak tekinti, hát, külső motivációval próbál valami pénzt keresni, de ha olcsóbban megúszná, hát megúszná olcsóbban. És ha nem volna muszáj bemenni, hát nem is menne be. A második, aki a munkáját karrierlehetőségnek tekinti. Ez talán egy fokkal jobb, hogy belülről is van egy késztetése, indíttatása. Őt a nehézségek között is, na mégis csak, megerősíti. Na, csak ha nem éri el, akkor rettenetesen boldogtalan lesz, mert valójában nem a tevékenységre figyel, hanem saját magára. a boldog ember pedig a tevékenységére figyel, és nem saját magára. Ezért aki karriernek tekinti a tevékenységeit, előbb-utóbb inkább boldogtalan lesz, mint boldog.

Azt mondja a kutató, a harmadik lehetőség, mikor azt mondjuk: „Nem, az a tevékenység, amit én csinálok a világban, az számomra hivatás, vagy hivatás jellegű, vagy hivatásszerű. Minden esetre lehet, hogy valamivel megkeresem a pénzem, de van valami, amire úgy tekintek, hogy ez a hivatásom.” Aki hivatásszerűen éli az életét, sokkal boldogabb és elégedettebb, mint bárki más. főleg, aki ezt állásnak tekinti, vagy karrier lehetőségnek. Ezért reális az, hogy a szenvedés nem kizárja a boldogságot, hanem nagyon egyszerűen, törvényszerűen az odafelé vezető úthoz tartozik, és csak azok mennek végig rajta, akik a tevékenységüket hivatásszerűen űzik.

Most nézzétek el nekem ezt a gondolatot. Lehet, hogy bárgyúnak tartjátok, kicsit nevetségesnek, de mondjuk… Jézus, Isten Fia, vagy az Emberfia azt mondja: „Sokat kell szenvednie.” Végül is Jézusnak az emberfiasága az micsoda? Egy állás? Hát, ha ő azt állásszerűen csinálta volna, az első nehézségeknél azt mondja: „Szép dolog ez, Emberfiának lenni. Köszönöm szépen, ezt a szerepet megkaptam. Hát, köszönöm, azt hiszem, egy másik munka után fogok nézni.” A másik lehetőség, Jézus azt mondja: „Ó, ez egy nagy karrier lehetőség.” Hát, az remek, akkor tulajdonképpen megáll mondjuk Virágvasárnap, azt mondja: „Na, ebből csinálok egy showt. Virágvasárnapi show. Elmegyek a világ rengeteg pontjára, ünnepélyesen bevonulok, és megmutatom milyen, amikor az Emberfia dicsőségesen jön be. Hát…

És akkor lenne egy másik kérdésem. Ez magunk felé szól. Nekünk a kereszténységünk egy állás? Talán érdekes gondolatokra juthatunk, hogy a kereszténység számomra egy állás. Azt mondom: „Hát, hogyha úgy találnék jobbat, azért kicsit ezt leraknám, hogyha lenne valami, kicsit olyan kifizetődőbb, vagy kicsit olcsóbban lehetne, akkor lehet, hogy nem. Hát nekem a kereszténység, ezt olyan állásszerűen csinálom. Hát, elég hamar fölvettek, és hát azóta itt vagyok. Most nem találtam még jobbat. De tulajdonképpen, hát, ha a munkaerőpiacon van valami jobb lehetőség, szívesen kapok rajta.”

A másik, a karrier lehetőség, a kereszténység, mint valami karrier. Hogyha valahogy nem jön be, akkor azt mondjuk: „Jó, hát én próbálkoztam. Gondoltam, itt majd azért valami terem nekem. De hát ha nem terem nekem, akkor…” És lehet, hogy valaki a kereszténységet hivatásszerűen űzi. Hogyha valaki a kereszténységet hivatásszerűen űzi, nem a papságot, vagy a házasságot, csak a kereszténységét. Ha az hivatásszerű, akkor sokkal világosabb lesz, mit jelent az, hogy a boldogság felé vezető úton néha nagy szenvedések várnak ránk, és az tulajdonképpen rendben van.

Aztán a harmadik, ami kikerülhetetlen, kétség kívül, hogy meg fogunk halni. Nem egyéni sorscsapás, mert mindegyikünkkel megtörténik, és nem mindegy, hogy hogyan csináljuk. Ezért annyira érdemes, hogy legyenek a halálon túlmutató életcéljaink. A ma emberének egyik gyöngéje, hogy fölismertük a saját értékességünket, és emiatt elkezdtünk saját magunkra irányuló életet élni. Mikor valaki saját magára irányuló életet él, az olyan, mint hogyha a világ legszűkösebb helyére bezárná saját magát.

Nem tudom, ti vezettek-e sokat autót? Én nagyon sokat, évi 60.000 kilométer körül, van hogy több. Hogyha nagyon meleg van, lehet, hogy ti is így csináljátok, és megy a klíma, akkor bekapcsolunk egy gombot: belső levegőkeringetés. Talán megvan a kis jele, egy nyíl, ami önmagába fordul. De meddig keringetjük a levegőt, belső levegő, saját levegőnket szívjuk vissza? Hát, ameddig le nem hűl az autó, aztán jaj, de jó, jöjjön a külső. Nagyon hideg van, bekapcsoljuk egy pár percig, ne menjen ki az a finom meleg. Van olyan, hogy az ember meg akar melegedni, s akkor belső levegőkeringetésen vagyunk. Van úgy, hogy egy kicsit le akarunk hűlni, na akkor is belső levegőkeringetésen vagyunk. Na de, nem tudom, hogyha hosszú utakat mentek, egyszer csak valakinek eszébe jut, hogy úgy nyitnék egy kis ablakot. És akkor derül ki, hogy milyen büdöset csináltunk. De úgy percről percre, vagy óráról órára nem is derül ki, hogy a saját levegőnket szívjuk vissza, és eléggé áporodott lesz egy idő után. Tulajdonképpen belefulladunk a saját levegőtlenségünkbe. Mikor valaki belső levegőkeringetésen van, az tulajdonképpen egy önmaga felé irányuló élet, előbb-utóbb elkezdünk fuldokolni benne. Milyen nagyszerű, mikor úgy ablak, jöjjön onnan kívülről valami.

Vagyis, azt mondhatnám, most akkor egy picit a szavakkal játszva, hogy legyünk tekintettel magunkra. Kétség kívül, vegyük tekintetbe magunkat. Sőt, olyan értelemben legyünk tekintély magunk számára, hogy mondjuk azt, hogy nem mindegy, hogy mi van velem. Igen ám, de legyünk tekintettel magunkra, de érdemes nem magunkra irányulni, mert a magunkra irányuló élet előbb-utóbb nagyon szűkössé teszi a saját világunkat.

Aztán a záró gondolat. „És akkor megdicsőült, és föltámadt.” Mit jelenthet ez a mi szempontunkból? Olyan eredetit mondott valaki, nem az én gondoltom, nagyon tetszik. Azt mondja: „Az, hogy mi Istenre azt mondjuk, hogy Isten, az nem a neve, hanem a foglalkozása.” Valahogy ennek a gondolatnak a nyomán folytatom ezt, és összekötöm az eddig elhangzottakkal. Tulajdonképpen ez a Föld nem az otthonunk, ahogy a szentleckében erről szó volt; munkahely. Tulajdonképpen ez a Föld a mi munkahelyünk. Az otthonunk odaát van. És hogy hogyan alakítjuk ki ezt az otthoni otthont? Úgy, hogy létrehozunk magunkban, és egymás között, a családjainkban, a kapcsolatainkban oázisokat, ahol elővételezzük azt, hogy na milyen is tulajdonképpen otthon lenni. De hogyha lényegileg meg kéne kérdezni, hogy tulajdonképpen ez a Föld itt mi nekünk, nem, nem annyira otthonunk, munkahelyünk. Ezért nem mindegy, hogyha ez a munkahelyünk, akkor hogyan állunk neki.

A múltkori beszédet emlékszem, hogyan fejeztem be. Nem az az igazán fontos, hogy az emberek tapsoljanak nekünk a Földön, hanem az angyalok tapsoljanak odaát. Aztán ment bennem tovább ez a gondolat, főleg, hogy már annyiszor elmondtam, és a következőre jutottam. A 2019-es változata ennek a gondolatnak nem ez, hanem az, hogy a föltámadás és a megdicsőülés tulajdonképpen úgy érhető el, hogy úgy élünk, hogy az angyalok lájkoljanak a mennyben. És hogyha arra gondolok, hogy: „Na, ezt belájkolná-e Szent Mihály arkangyal?”, és arra jutok, hogy igen, erre lájkolna egyet, sőt, még be is követne engem, az őrangyalommal egyetemben, akkor jó irányban vagyok.

Ezért a zárás így szól. Az ember legyen nagyon tekintettel magára, mert fontosak vagyunk. De kétség kívül, az élet iránya nem mifélénk irányul, hanem valahova másfelé. És hogyha úgy élünk, hogy közben azt mondjuk „Ahh, ez lehet, hogy megért egy lájkot.”, akkor még örülhetünk is, hogy egy jó munkahelyen vagyunk.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )