Jn 20,19-31 - Húsvét 2. vasárnapja, az isteni irgalmasság vasárnapja

Tőled elfogadom, hogy érted vállalom, hogy veled együtt megcsinálom, és neked megteszem.

Olvasmány (ApCsel 5,12-16)

Az apostolok keze által sok jel és csoda történt a nép körében. Mindnyájan egy emberként voltak a Salamon-csarnokban. Mások közül senki sem mert közéjük elegyedni, de a nép sokra tartotta őket. A hívők – férfiak és nők – egyre nagyobb számban csatlakoztak az Úrhoz. Még a betegeket is kivitték az utcára, hordágyra fektették őket, hogy ha Péter arra megy, legalább az árnyéka érje egyiket-másikat. Sőt, még a Jeruzsálemhez közel eső városok népe is odatódult, vitték a betegeket, a tisztátalan szellemektől gyötörteket, és ezek mind meggyógyultak.

Szentlecke (Jel 1,9-11a.12-13.17-19)

Én, János, testvéretek Krisztus Jézusunk és az ő országának türelmes várásában, és társatok az üldöztetésben, a Patmosz nevű szigeten voltam, az Isten szava miatt, meg azért, hogy Jézus mellett tanúságot tegyek. Az Úr napján elragadtatásba estem. Hátam mögül, mint valami harsona, megszólalt egy hang: „Amit látsz, írd le egy könyvbe, és küldd el a hét egyháznak. Erre megfordultam, hogy megnézzem, ki szól hozzám. Amint megfordultam, hét arany gyertyatartót láttam, a gyertyatartók közt pedig valakit, aki az Emberfiához hasonlított. Bokáig érő ruhát viselt, aranyöv övezte mellét. Amikor megpillantottam, mint egy halott, a lába elé rogytam, de megérintett jobbjával, és megszólított: „Ne félj! Én vagyok az első és az utolsó, és az élő. Meghaltam, s lám, mégis élek, örökké. Nálam van a halálnak és az alvilágnak a kulcsa. Írd le hát, amit láttál, a jelent és ami ezután történik.”

Evangélium (Jn 20,19-31)

Amikor a hét első napján (húsvétvasárnap) beesteledett, Jézus megjelent a tanítványoknak ott, ahol együtt voltak, pedig a zsidóktól való félelmükben zárva tartották az ajtót. Belépett és így szólt hozzájuk: „Békesség nektek!” Miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. Az Úr láttára öröm töltötte el a tanítványokat. Jézus megismételte: „Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” E szavak után rájuk lehelt, és így folytatta: „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek nem bocsátjátok meg, az nem nyer bocsánatot.” A tizenkettő közül az egyik, Tamás, vagy melléknevén Iker, nem volt velük, amikor Jézus megjelent nekik. Később a tanítványok elmondták neki: „Láttuk az Urat.” De ő így szólt: „Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, ha nem érintem ujjaimat a szegek helyéhez, és nem tapintom meg kezemmel oldalát, én nem hiszem!” Nyolc nap múlva ismét együtt voltak a tanítványok. Tamás is ott volt velük. Ekkor újra megjelent Jézus, bár az ajtó zárva volt. Belépett és köszöntötte őket: „Békesség nektek!” Tamásnak pedig ezt mondta: „Nyújtsd ide az ujjadat és nézd a kezemet! Nyújtsd ki a kezedet és érintsd meg oldalamat! Ne légy hitetlen, hanem hívő!” Tamás így válaszolt: „Én Uram, én Istenem!” Jézus ezt mondta neki: „Most már hiszel, Tamás, mert láttál engem. Boldogok, akik nem láttak, és mégis hisznek!” Jézus még sok más csodajelet is művelt tanítványai szeme láttára, de azok nincsenek megírva ebben a könyvben. Ezeket viszont megírták, hogy higgyétek: Jézus a Messiás, az Isten Fia, és hogy a hit által életetek legyen benne.

Vasárnapi beszéd

Azt mondja Tamás: „Hacsak nem látom, nem érintem, nem tapasztalom; nem hiszem.” Ahogyan ezt a történetet persze elég jól ismerjük, általában ezt, hogy „nem hiszem”, rögtön közvetlenül Jézusra szoktuk vonatkoztatni. Tehát Tamás nem hisz Jézusnak, vagy nem hisz Jézusban, vagy nem hisz a Mester szavára. De tulajdonképpen itt már nem csak erről van szó. Mert arról van szó, egész konkrétan, hogy a tanítványtársai azt mondják: „Tamás, képzeld el, láttuk. Találkoztunk vele, megjelent köztünk, itt volt.” És Tamás nem Jézusnak nem hisz – már most itt, ebben az esetben – hanem a tanítványtársainak nem hisz, hát a társainak nem hisz, barátainak nem hisz, sorstársainak. Nem tudjuk, hogy milyen kapcsolatban vannak ők tulajdonképpen egymással. Ezzel összefüggésben nagyon szűkszavú a szentírás. De hát kétség kívül, együtt vannak másfél-két évig, föltételezhetően, a biblikus tudósok szerint. Másfél-két év a Mester közelében együtt, hát nehéz elképzelni, hogy felszínes maradt volna a kapcsolat közöttük. Itt valami ilyen, ha nem is barátok, de hát valami, valami elemien fontos kapcsolat szövődhetett. Ő a barátainak nem hisz, a társainak nem hisz.

Tulajdonképpen erről szeretnék most beszélni. Mert hiszen a történet vége: boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek. Mi tulajdonképpen, ha szabad ezt így mondani, egymás hitére vagyunk utalva. A személyes tapasztalatainkra, a saját spirituális élményeinkre, a legbensőségesebb istenkapcsolatunkra, de közben pedig ebben a folyamatban egymás hitére vagyunk utalva. Ezért engedjétek meg, hogy most négy rövidke pontot mondjak, aztán lesz még majd három pont. De a négy rövidke pont, hogy tulajdonképpen Tamást egy milyen világba igyekszik bevezetni Jézus. És a négy rövidke pont így szól, hogy megjelenjen Tamás életében az, hogy mit jelent az, hogy: „Tőled elfogadom.” Lehet, hogy mástól nem, meg akárkitől nem, meg bárkitől nem, de hogy számomra valóság az, hogy lehessen olyan az életemben, a kapcsolataim világában, hogy: „Tőled elfogadom.”

Nagyon bennem van, egy kedves ismerősöm, nagyon sérült a lelke, nagyon. De egy nagyon jószándékú ember, de a lelke nagyon sérült. Olyan érdekes, ahogy ő van, hogy az a nagy félelem, és sok szorongás, és bizonytalanság, ahogy ő él ebben a világban, tulajdonképpen bizalmatlanná, bizonytalanná teszi az emberi viszonyaiban. De azért van egy ember, akiben bízik, – egy. Nem én vagyok. Nem, hát… nem, egy valaki van. És akkor néha olyan nagy bajba kerül, meg nehéz élettörténet, nehéz élethelyzet, meg persze ez a sok sérültség, meg bizalmatlanság, a bizonytalansága. Szóval nem könnyű neki az élet. De hogy van egy ember, aki ha azt mondja – most nehogy félreértsétek, nyilvánvalóan nem ugyanazt a nevet fogom mondani, mint az övé. De mikor azt mondja ez az egy valaki, akiben tud bízni – „Te Pista! Na, Pista!” Hát, ha ő mondja, na jó, tőle elfogadja. És hogy nekünk, a környezetünknek, akik ismerjük ezt a valakit, elmondhatatlan megkönnyebbülés, hogy van valaki, aki egy olyan valaki, akire azt tudja mondani, senki másra a Földön, de egy valaki van, hogy: „Tőled elfogadom.” És hogy ez hogyan viszi az ő életét nap-nap után, hét-hét, hónap, év, év. Tehát ez az első gondolat. Ebben a történetben tulajdonképpen a mi emberi viszonyaink alapján, de az Istenre vonatkozóan is, belépünk abba a világba, ahol valóság és realitás az, hogy lehessenek olyan személyek, akikre azt tudjuk mondani, nah, akárkinek nem, bárkinek…: „Tőled elfogadom.”

Aztán a második, ez így szól: érted. „Na jó, érted vállalom. Akárkiért nem vállalom, bárkiért nem vállalom, de érted vállalom.” És valahogy olyan magától értetődően ti jutottatok eszembe, akik társkapcsolatban, házastársi kapcsolatban éltek. Hogy milyen hosszú listát írhatnátok arról, amit akárkiért nem, bárkiért nem, de a férj a feleségért, érted igen, és teérted igen. És hogy milyen másképpen tudunk emberek lenni, és élni itt a Földön, ha van legalább egy ember, na jó, kettő-három, négy-öt, akivel kapcsolatban valóság számunkra az, hogy: „Érted igen.” És persze fordítva is. Hogy milyen más a világ, mikor úgy jöhetek-mehetek benne, hogy van néhány olyan valaki, aki értem, talán még azt is megteszi.

Aztán a harmadik pici mondat így szól. „Veled, na, veled együtt igen. Veled meg tudom csinálni, veled, na, veled igen.” Eszembe jutott egy olyan 25-30 évvel ezelőtt… na, 30 évvel ezelőtt, mikor 21-22 éves fiatalember voltam, és épp csak, hogy szagolgattam a kereszténységet. Gőzöm sem volt arról, hogy micsoda. És láttam, hogy Húsvétkor öltönyben, nyakkendőben kiáll 16-18-20 felnőtt férfi, és ott szolgálnak az oltár körül. És ott álltam, és arra gondoltam: „Hát velük együtt, na, velük, velük igen.” Micsoda döbbenetes nagy szám volt, mikor ott megkérdeztem, hogy én is kiállhatok-e a következő Húsvétkor ott, az öltönyösök közé. S akkor azt mondták: Na jó. Átélni azt, hogy: na, na velük igen. És hogy most már én egy vagyok közülük, akik ott állnak az oltárnál, a férfiak közül. Ez tehát a harmadik. Milyen más az a világ, ahova bebocsájtást nyerünk az által, hogy van esetleg egy olyan közösség, vagy vannak olyan barátaink, akikkel meg tudjuk élni azt, hogy „Na, veletek igen.” Ahogy másokkal nem, vagy úgy egyedül nem. Veletek igen.

Aztán a negyedik pici mondat. Ez pedig így. „Na, neked megteszem. Neked megteszem, másnak nem, akárkinek nem, neked megcsinálom.” Megint egy élményem, pár éve voltam pap. Jött hozzám egy férfi, és egy elég komoly, őneki akkor egy mély válságáról számolt be, és valahogy olyan, olyan apátlanul-anyátlanul billegett. És hát amit én tudtam, próbáltam, de hát persze én is zöldfülű voltam, és kezdő. De amit tudtam, azért azt csináltam. Emlékszem, egy sokadik beszélgetés után ez a férfi azt mondja nekem. Idősebb is volt nálam, azt mondja nekem: „Feri, ha valamikor én segíthetek neked, hívjál, szólj!” Hát persze, hogy nem hívtam, nem szóltam, hát miért is. De tudjátok, körülbelül 20 éven keresztül őriztem magamban: „Feri, hogyha bajban vagy, vagy szükséged van valamire, vagy… Szólj!” Ezt én 20 évig elevenen őriztem magamban. Nem azért, hogy mindenképp kihasználjam, hanem egyszerűen annak az öröméért, hogy van nekem valakim, aki azt mondta nekem, hogy: „Feri, ha baj van, te szólj nekem!” Képzeljétek, hogy adta az élet, hogy fél évvel ezelőtt szóltam neki. Mert közben ő olyan valaki lett, aki valamihez nagyon-nagyon ért, és nekem pont az ő tudására volt szükségem. Megszereztem a telefonszámát, írtam neki egy SMS-t, hogy „Te, fölhívhatnálak-e valamikor?” És tudjátok, mit válaszolt? Azt mondja: „Feri, te bármikor.” Hát, akkor kiderült, hogy én 20 évig őriztem magamban azt, hogy: „Neked igen.”, és hogy ő is. Hogy ő is őrizte 20 éven keresztül azt a mondatot, hogy: „Neked igen.” És hogy milyen más a világ, ahol esetleg csak egyetlen egy embernek ezt a mondatát tudjuk őrizni, hogy neked igen, és ha bajban vagy, szólj nekem, és amikor szólok, ez a válasz: „Bármikor.”

Ez volt a négy pici mondat, négy pici szó. Hogy tulajdonképpen ebben a történetben Jézus a hit összefüggésében megpróbál bebocsájtani minket abba a világba, még ha eddig zárt ajtók mögött talán kevésbé is voltunk itt otthonosak, hogy mit jelent, hogy tőled elfogadom, hogy érted vállalom, hogy veled együtt megcsinálom, és neked megteszem.

Aztán a második gondolat így szól. Mert hogy miután ebbe a világba bebocsájtást nyertünk, azt mondja Jézus: „Boldogok azok, akik ebben a világban élnek.” És nemde pontosan így van? Szó szerint így van. Első főnököm, egy akkor is már nagyon idős plébános atya volt, egy olyan igazi régivágású plébános. Ő nem pap volt, plébános volt. Egy nagyon érdekes idős bácsi volt, már mikor úgy megismerkedtünk, és valahogy előkerült a házasság, a házasság szentsége. S akkor azt mesélte nekem: „Feri, ó, hát én most már túl vagyok 70-en, én egyre bizonytalanabb vagyok, hogy mi is az, hogy házasság szentsége. Hát, azért bizonytalanodtam el, mert nézem ezeket a házasokat. Hát, nem tudom, nem tudom, hogy házasság szentsége ez.” Mondta az idős bácsi, ne vegyétek magatokra, ezt ő látta így. És akkor a következőképp folytatta. „De tudod, abban biztos vagyok, hogy a XX. században egy szentségi házasság biztos volt.”

Na, néztem így, mint ahogy most néhányan rám néztek, és elmesélte azt, hogy ő vidéken volt valahol, és egyszer csak valami üzenetet kapott, levélben, hogy menjen ki egy tanyára, mert ott, a tanyán van két beteg ember, aki meg akar házasodni. Hát annyira képtelennek tűnt az egész történet, egy levélben, hogy menjen ki a tanyára, és ott két beteg ember házasodni akar, hogy… De hát, jó, fölült a kerékpárra, kerékpározott, nem tudom, 15-20 kilométert, elérkezett a tanyára. És az derült ki, hogy a tanyán élt két vak ember, a vak férfi, és a vak nő. Elmesélték ennek, akkor fiatal pap volt, elmesélték neki, hogy ők valahogy vakon összeismerkedtek, sosem látták egymást, egyetlen egyszer sem látták egymást. Valahogy, ahogy összehozta őket az élet, elkezdtek valahogy együtt élni, és most már évtizedek óta élnek ott, azon a tanyán, két ember, vakon. Külső segítséget kapnak persze, de valahogy ők ott berendezték az életet, és vakon élnek mind a ketten. És azt mondják, de tulajdonképpen fölmerült már az, hogy házasodjanak, de valahogy mind a ketten azt mondták a másiknak: „Na jó, de hát én vak vagyok. Hát nem biztos, hogy te egy vakkal akarsz élni.” – mondták kölcsönösen egymásnak. Amikor eltelt ez a sok évtized, már idősek voltak, akkor azt mondák, hogy: „Épp most már arról beszéltünk, hogy most már valószínű, kitartunk egymás mellett. Most már valahogy úgy érezzük, hogy elérkezett az idő, hogy szentségi házasságot kössünk.” És képzeljétek el, ott két vak ember, és ott házasodtak meg, a kicsi tanyán. 40-50 évvel később ez a plébános atya azt mondja: „Na, én tudom, hogy van szentségi házasság, az övék biztos az volt, meg előtte is, meg utána is.”

Ezért amikor Jézus azt mondja, hogy amikor mi bebocsájtást nyerünk, és egyszer csak kitárulnak ezek az ajtók, ahol a veled, és érted, és neked, és… akkor ott valósággá válik az, hogy boldogok, akik nem látnak, mégis bíznak. Nem láttak, és mégis neked igen, érted igen, és veled igen.

És akkor, már csak két rövidke mondat. Most tulajdonképpen akkor rácsodálkozhatunk arra, hogy miért tud bennünket Jézus bevezetni ebbe a világba? Azért, mert már mi nem vagyunk férj, feleség, apa, anya, és… de azt mondja: „Hát Isten gyermekei.” És hogy Jézus pont úgy lát bennünket, azt mondja: „Jó, hát érted megcsinálom. Neked megcsinálom. Hát, veled együtt megcsinálom.” Hogy tulajdonképpen Jézus külön-külön, és együtt is ezt a négy dolgot így látja velünk kapcsolatban, hogy érted, hogy neked, hogy veled, és… Érdekes, hogy mindig pont ezt csaltam le: „Tőled még azt is elfogadom.”, hogy még ez is így van. És mert Ő éli, hogy mit jelent, hogy tőled, és neked, és érted, és veled, ezért bebocsájt minket ebbe a világba.

A záró mondat akkor most már így szól. És hogy bebocsájtást nyertünk, és a kapcsolatainkban ezt elkezdhetjük egyre jobban kidolgozni, egyre inkább megélhetjük azt, hogy tulajdonképpen egyre többen lehetnek a Földön olyanok, akiknek azt mondhatom, hogy: „Na jó, tőled ezt is elfogadom. Ezt érted, na érted megteszem. Veled együtt, na, rendben van.” Hogy milyen fölszabadító és lelket növelő az, ahogyan ez a világ, amibe Jézus bebocsájt bennünket, a mi szívünkben is elkezd bővülni, és tágulni.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )