Jn 13,31-33a.34-35 - Húsvét 5. vasárnapja

„Most dicsőül meg az Emberfia, s az Isten is megdicsőül benne. Ha Isten megdicsőül benne, Isten is megdicsőíti őt saját magában, sőt hamarosan megdicsőíti.”

Olvasmány (ApCsel 14,21b-27)

Abban az időben Pál és Barnabás (útra kelt Derbébe. Ebben a városban is hirdették az evangéliumot, sok tanítványt szereztek, majd) visszafordultak Lisztrába, Ikóniumba és Antiochiába. Erőt öntöttek a tanítványok lelkébe, bátorították őket, hogy tartsanak ki a hitben, mert „sok szorongattatás közepette kell bejutnunk az Isten országába”. Az egyházak élére kézrátétellel elöljárókat rendeltek, és imádkozva, böjtölve az Úr oltalmába ajánlották őket, akiben hittek. Áthaladva Pizidián Pamfiliába jutottak, majd azután, hogy Pergében hirdették az Isten szavát, lementek Attáliába. Innét Antiochiába hajóztak, ahonnan annak idején elindultak, Isten kegyelmébe ajánlva, hogy teljesítsék azt a feladatot, amelyre elküldték őket. Mihelyt megérkeztek, összehívták az egyházat, elbeszélték, mi mindent tett az Isten általuk, s hogy a pogányok előtt is kitárta a hit kapuját.

Szentlecke (Jel 21,1-5a)

Én, János, új eget és új földet láttam. Az első ég és az első föld ugyanis elmúlt, és a tenger sem volt többé. Akkor láttam, hogy a szent Város, az új Jeruzsálem alászáll az égből, az Istentől. Szép volt, mint a vőlegénynek fölékesített menyasszony. Akkor hallottam, hogy a trón felől megszólal egy harsány hang: „Nézd, ez az Isten hajléka az emberek között! Velük fog lakni, és ők az ő népe lesznek, és maga az Isten lesz velük. Letöröl szemükről minden könnyet. Nem lesz többé halál, sem gyász, sem jajgatás, sem vesződség, mert a régi világ elmúlt.” Akkor a trónon ülő megszólalt: „Íme, újjáalkotok mindent!”

Evangélium (Jn 13,31-33a.34-35)

Abban az időben amikor az áruló Júdás kiment a teremből, Jézus beszélni kezdett: „Most dicsőül meg az Emberfia, s az Isten is megdicsőül benne. Ha Isten megdicsőül benne, Isten is megdicsőíti őt saját magában, sőt hamarosan megdicsőíti. Fiaim, már csak rövid ideig vagyok veletek. Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást. Arról tudják majd meg, hogy tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.”

Vasárnapi beszéd

Az hangzott el az evangéliumban, hogy Jézusban megdicsőül a Mennyei Atya, és a Mennyei Atyában megdicsőül Jézus. Nagyon egyszerűen tehát Jézus arról szól, hogy most, itt, ebben a pillanatban, ezekben a pillanatokban, abban a folyamatban, amiben ti is vagytok – mondja az apostoloknak – „Éppen most az Isten bennem meg fog dicsőülni, és az Istenben pedig én fogok megdicsőülni, mert Ő megdicsőít engem önmagában.” El akarta mondani ezt még egyszer, mert miközben én olvasom, én se nagyon értem, hogy most ki mit dicsőít meg, meg kiben mi történik. Szóval, nagyon egyszerűen arról van szó, hogy az egyik személyben a másik megdicsőül, és aztán a másikban ez az egyik megdicsőül. Ez nem csak valami véletlenszerű dolog, hanem Jézusnak a tettei által dicsőül meg az a másik személy, és azután az Atya pedig megdicsőíti Jézust. Erről szeretnék most beszélni. De az az összefüggés, amiben megjelenik ez a néhány mondat, az jelentőségteljes.

Azzal kezdődött a mai evangélium, hogy akkor történik, amikor Júdás elárulja Jézust. És Jézus erre föl, hogy Júdás elárulja őt, kimegy a teremből, és tudja, hogy miért megy ki, hogy elárulja őt, és nemsokára, pár óra múlva már el fogják fogni, és egy nap múlva már nem él. Hogy erre föl mondja azt a tanítványainak: „Na, most dicsőül meg bennem Isten.” Mert ez az összefüggés egész konkrétan, valami ilyesmit jelenthet, az emberi gondolatainkkal letapogatva, hogy Jézus pontosan tudja, hogyha Júdás kimegy a teremből, akkor elkezdődik a folyamat. Hogy akkor ő be fogja vádolni, meg fogja mondani, hol van, meg fogják tudni, oda fognak jönni, el fogják fogni… És akkor megy minden, minden, és ő ezt tudja előre.

Ezért, ahogy ott van a tanítványaival együtt, és Júdás még nem áll föl, képzeljük el azért ennek a helyzetnek a drámaiságát. Persze, hogy arról beszél, hogy meg van írva, és be kell teljesedni, de mikor mellettem ül az a valaki, akiről tudom, hogyha hagyom, hogy fölálljon és elmenjen, na akkor tényleg megtörténik. És hogy Jézusban mi minden játszódhat le addig, ahogyan látja, hogy egyre inkább mennek az események, és már csak tíz percem van, öt percem, két percem, egy percem… Mondjuk, megint csak emberi gondolat, hogy szóljak a tizenegy apostolnak, és azt mondjam: „Nem az árul el engem, aki együtt nyúl velem a tálba, hanem ő.” Hát mi történik ott Júdással? Jézus visszafogja magát, és tudja, hogyha elengedi Júdást, akkor ő egy nap múlva már nem fog élni itt a Földön. És mindezt ő összeköti a Mennyei Atyával való viszonyával. Ezért érthető, hogy amikor Júdás kimegy a teremből, és Jézus hagyja, hogy kimenjen, miközben (csettint – szerk.) ennyiből állna, hogy ez ne történjen meg. Hogy akkor azt mondja: „Na, most dicsőül meg bennem Isten. Mert most valami olyasmit teszek, ami az én Mennyei Atyám terve mindenki számára.”

Erről szeretnék most beszélni, hogy mit jelent az, hogy megpróbálhatunk úgy élni, hogy bennünk egy más valaki megdicsőüljön. Az első gondolatom így szól, hogy egyáltalán, rácsodálkozni arra, hogy képes vagyok megdicsőíteni valakit. Hogy hát ez egy milyen nagyszerűség. Nézzétek el, hogy talán ez, hogy dicsőség, és megdicsőíteni, a sportból jutott eszembe nagyon sok párhuzam meg példa. Hát viseljétek el ezt, légy szíves. Mert az első éppen a tegnapi női futball BL döntő. Megnyeri az egyik csapat, itt van Budapesten a nagy mérkőzés, és mi történik? Nyer ez a francia csapat, de a francia csapatban van egy szál magyar játékos, és az egy szál magyar játékosnak megengedik, hogy ő kapja meg a kupát. Azért, mert hogy Magyarországon vagyunk, s ott van, tele a stadion, hadd kapja meg az a magyar játékos, hadd emelje föl ő a kupát. Hogy a sportban is lehetségessé vált az, hogy miközben azt gyanítom, mindenki szívesen megkapta volna azt a kupát, hogy: „Tudod mit? Emeld te föl, vedd át te! Te, legyél te!” Hát egyszerűen… nem tudom, ha ti sportoltatok, lehet, hogy a hideg a ti hátatokon is szokott ilyenkor futkosni, az enyémen futkos. Ha ti zenészek vagytok, akkor elnézést, akkor lehet, hogy ez nem, nem a ti történetetek.

Szóval lehetséges az, és aztán eszembe jutott egy pár nappal ezelőtti hír, nagyon hasonló. Az egyik játékos súlyos betegen, kómában fekszik a kórházban. De részese a sikernek, és ott vannak. És ki veszi át a kupát? Ennek a beteg játékosnak két hozzátartozója. Azt mondják: „Dicsőítsük meg őket! Hozzuk őket helyzetbe! Valamiképpen ezzel a mi társunkat is, mert mi is feküdhetnénk a kórházban, és velünk is megtörténhetett volna. Hadd emeljék ők föl a kupát!” És két olyan ember emeli föl a kupát, aki a kisujját se mozdította érte, és azt mondják, hogy: „Ez szép így. Ez jó így. Ez igaz így.” Na, ez az első, hogy milyen izgalmas, hogy pont ott, ahol azt mondjuk: „Na, itt mindenki a sikerért hajt, meg hogy ÉN, hát legföljebb mondjuk a MI csapatunk.” Hogy ott hogyan lehetséges ezt a gondolatot messze felülmúlni, és átélni azt, hogy még miközben az életünket erre tesszük, aközben megtehetjük azt, hogy valaki mást dicsőítünk meg.

Aztán a második gondolat, az így szól. Mert tulajdonképpen nem véletlen, hogy miután Jézus elmondja azt, hogy: „Énbennem az Isten megdicsőül, és az Isten pedig megdicsőít engem magában.”, hogy utána azt mondja: „Na, most, talán most tudom igazán elmondani nektek, hogy egy új parancsot adok nektek, szeressétek egymást.” Mert ez azt jelenti, ez a két téma összekapcsolódik, összefésülődik. Egyszer csak megsejthetjük azt, hogy a szeretet által lehetséges leginkább egymást megdicsőíteni. És egymás megdicsőítése révén Isten megdicsőül.

Mit jelent az, hogy a szeretet által megdicsőíteni valakit? Itt megint hadd hozzam a magam egyszerű példáit, még mindig a sportban. Egy magyar edző, nem akarom mondani a nevét, sok-sok éven keresztül hűségesen ezért a klubért, azért a klubért küzd és hajt. Nem Magyarországon vagyunk, csak az edző magyar. Utolsó mérkőzés. Az utolsó mérkőzésen ez a csapat durva vereséget szenved, sok góllal. Majd pedig a híradás így szól: „A stadionban fölállnak az emberek, és állva tapsolják az edzőt.” Azért, mert ennek az edzőnek történetesen ez az utolsó mérkőzése, ezt a csapatot vezetve. Ha most a gyerekmise lenne, biztos játszottam volna velük, és megkérdeztem volna: Mondjátok meg, hogy lehetséges az, egy csapat súlyos vereséget szenved, majd a stadionban az emberek fölállnak, és perceken keresztül tapsolnak? Ez hogy lehet? Az a gyönyörű, hogy nem hogy lehet, hanem mondjuk tegnap megtörtént, vagy tegnapelőtt. A második, hogy milyen érdekes lehet egy edzőnek, aki arra teszi föl az életét, hogy siker, és diadal, és győzelem, átélni azt, hogy egy súlyos vereség után a szurkolók szeretete által megdicsőül. És hogy lehet, hogy majd mikor visszagondol öt év, meg tíz év múlva a pályafutására, elmondhatja, hogy: „Hát ez a kupa, meg az a siker, meg akkor az. De azért mikor a nagy zakó után percekig tapsoltak, mégpedig azért, mert ezzel köszönték meg, amit tettem. Na hát, na, hát azért érdemes volt.” Tehát a második gondolat így szól, hogy a szeretet által megdicsőíteni valakit, hogy ez is lehetséges.

Akkor az utolsó ilyen jellegű történet, ha jól emlékszem, ez pedig az, hogy pár hónappal ezelőtt egy híradás, megint csak a sport világából, hogy egy szurkolói csapat fölszáll a gépre, hogy elmenjen a kedvenc csapatának drukkolni. Mikor odaérkeznek, akkor egyszer csak az egyik társuk szívinfarktust kap, bekerül a kórházba. Ők délután ott vannak a kórházban, ott izgulnak érte, ki tudja, mit csinálnak, majd a következőt döntötték el. „Mi együtt indultunk azért, hogy a kedvenc csapatunknak szurkoljunk. De ez a barátunk most itt van a kórházban, nem tudjuk, túléli-e, vagy nem – mi sem megyünk el a meccsre.” Mindenki kifizeti az utat, ott van, bemehetnének a stadionba, szurkolók, és egyikük se megy el, átérezve azt, hogy bármelyikük lehetne most ott, az intenzíven. És hogy ennél a meccsnél, ami pedig nagyon fontos nekik, mert ők törzsszurkolók, a barátjuk sokkal fontosabb. Hogyha én lennék a barátjuk, és pár nap múlva már jól lennék, és megtudnám, hogy az én szurkolótársaim nem mentek el mindannyian a meccsre azért, mert én itt voltam, és ha én itt vagyok, ők se, – hahh, szavakkal ezt nem is tudom folytatni.

Tehát a második gondolat így szól, akkor még egy lépés, hogy képesek vagyunk a szeretet által valakit fölemelni, mondhatjuk ezt, megdicsőíteni.

Aztán a harmadik, most még konkrétabban. Mikor átélhetjük azt, hogy mi meg tudunk dicsőíteni valakit magunkban. Hát, hogy ez milyen gyönyörűség! Mondjuk, hogy a feleség meg tudja dicsőíteni magában a férjét, a férj meg tudja dicsőíteni magában a feleségét. Hát hiszen jézus nem ezt mondta? Azt mondja: „Szeressétek egymást úgy, ahogy én szerettelek titeket.” És ennek a mintája az Atya a Fiúban, a Fiú az Atyában egymást megdicsőítik.

Fölhívtam egy kedves házaspárt pár nappal ezelőtt. Szoktak nekem segíteni egy bizonyos témában. A feleség vette föl a telefont. Mondom neki: „Ide figyelj, Panni! Annyira nagy segítség lenne nekem, hogyha Zoli segítene ebben és ebben.” Mire Panni a következőt mondja: „Te Feri! Hogy a Zolikám ezt milyen jól csinálja, egyszerűen hihetetlen. Én tényleg le vagyok nyűgözve, ahogy nézem, hogy neki milyen érzéke van ehhez. Mindjárt szólok is neki, hogy csinálja. Te, de hogy ezt ő milyen jól csinálja!” Az asszonyban megdicsőült Zoli. Panniban Zoli megdicsőült, és én ennek tanúja vagyok. Aztán leraktam a telefont, és arra gondoltam, milyen érdekes ez, hogy tulajdonképpen két ajándékot is kaptam. Egyrészt, hogy Zoli meg fogja csinálni; azért az nem rossz. De a másik, hogy tanúja vagyok annak, hogy Panniban hogyan dicsőült meg Zoli, mert megdicsőült benne.

Aztán ezen kezdtem el gondolkodni, hogy hát lehet, hogy amikor ezt mondja Jézus: „Szeressétek egymást úgy, ahogy én titeket!”, és ezt a házasságkötéskor olyan gyakran szoktuk emlegetni. Na, talán valami ilyesmire is gondolhat, hogy „Dicsőítsétek meg egymást magatokban!”

Aztán a záró gondolat pedig az, hogy milyen az, amikor valaki más dicsőít meg engem, önmagában. Hogy az milyen hallatlanul megtisztelő, fölemelő tud lenni. Eszembe jutott egy élményem. Együtt voltunk egy társaságban, valami szakmai téma volt, vagy tíz évvel ezelőtt. Akkor egyre jobban körvonalazódott, hogy tulajdonképpen mit kéne csinálni. Ahogy egyre világosabb lett, hogy mit kéne csinálni, én elkezdtem azon töprengeni: „Jó, de ezt ki fogja megcsinálni?” Akkor csönd lett, és akkor valahogy nem tudom, engem kérdeztek: „Te Feri! Hát, te most min töprengsz?” Mondom nekik, hogy hát azon töprengek, jó most már világos, hogy mit kéne csinálni. De hol találunk egy ilyen embert? S akkor ott valaki, akire nagyon fölnézek, azt mondja: „Hát, te meg tudnád csinálni. – Mi? Micsoda?” Milyen nőies lett a hangom. „Hát, hogyhogy… dehogy tudnám megcsinálni.” És el kellett kezdenem valahogy így közel engedni magamhoz azt, hogy „Te azt gondolnád, hogy azt én meg tudnám csinálni? Hát én erre nem gondoltam.”

Ez jutott erről eszembe, hogy milyen az, amikor valakiben megdicsőülünk, és egyszer csak valaki magában fölemel minket. Ahogy valaki magában fölemel minket, hű, hogy ez lehetséges? Be akarnám most már fejezni.

Jézus ezt mondja: „Meg tudok dicsőülni az Atyában, és az Atya meg tud bennem dicsőülni.” Amikor azt mondja: „Szeressétek egymást úgy, ahogyan én az Atyát, az Atya engem, ahogy én titeket.” Utána itt van: „Ahogy ti engem.” Milyen óriási lehetőségünk az, hogy egyszer csak azt mondjuk: „Ah! Jézus meg akar minket dicsőíteni magában. És ránk néz, és azt mondja: Te tudnál úgy szeretni engem, ahogy én téged.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )