Jn 16,12-15 - Szentháromság vasárnap

„Még sok mondanivalóm volna, de nem vagytok hozzá elég erősek.”

Olvasmány (Péld 8,22-31)

Így beszél az isteni Bölcsesség: Alkotó munkája elején teremtett engem az Úr, ősidőtől fogva, mielőtt bármit is alkotott. Az idők előtt teremtett, a kezdet kezdetén, a föld születése előtt. Amikor létrehozott, még ősvizek sem voltak, és a forrásokból még nem tört elő víz. Mielőtt a hegyek keletkeztek volna, a halmok előtt születtem, amikor a földet és a mezőket még nem alkotta meg, és a föld első göröngyét sem. Ott voltam, amikor az eget teremtette, s az ősvíz színének körét megvonta, amikor a felhőket fölerősítette, s az ősforrások erejét megszabta; amikor kijelölte a tenger határát – és a vizek nem csaptak ki –, amikor lerakta a föld szilárd alapjait. Ott voltam mellette, mint kedvence, napról napra csak bennem gyönyörködött, mindenkor az ő színe előtt játszadoztam. Ott játszottam az egész földkerekségen, s örömmel voltam az emberek fiai között.

Szentlecke (Róm 5,1-5)

Testvéreim! Mivel a hit révén megigazultunk, békében élünk az Istennel, Urunk, Jézus Krisztus által. Általa jutottunk hozzá a hitben a kegyelemhez, amelyben élünk, és dicsekszünk a reménységgel, hogy az isteni dicsőség részesei lehetünk. De nemcsak ezzel, hanem még szenvedéseinkkel is dicsekszünk, mert tudjuk, hogy a szenvedésből türelem fakad, a türelemből kipróbált erény, a kipróbált erényből reménység. Reményünkben nem csalatkozunk, mert a nekünk ajándékozott Szentlélekkel kiáradt szívünkbe az Isten szeretete.

Evangélium (Jn 16,12-15)

Búcsúbeszédében Jézus így szólt tanítványaihoz: „Még sok mondanivalóm volna, de nem vagytok hozzá elég erősek. Amikor azonban eljön az Igazság Lelke, ő majd elvezet titeket a teljes igazságra. Nem magától fog beszélni, hanem azt mondja el, amit hall, és a jövendőt fogja hirdetni nektek. Megdicsőít engem, mert az enyémből veszi, amit majd hirdet nektek. Minden, ami Atyámé, enyém is. Ezért mondtam, hogy az enyémből veszi, amit majd hirdet nektek.”

Vasárnapi beszéd

„Nem vagytok elég erősek, de majd mikor jön a Lélek, ad nekünk elég erőt ahhoz, hogy az igazsággal merjünk találkozni.” Arról szeretnék most beszélni, hogy Jézusnak ez a sóhajtása: „Nem vagyunk elég erősek.”, ez persze most is érvényes, és most is igaz. Hogyan tudjuk megteremteni a föltételét a lelkünkben annak, hogy az igazság valamiképpen a maga személyünket megszólító, és érvényes voltával meglátogasson? Erről szeretnék most beszélni.

Ezért rögtön, amikor a Szentlélek által kinyilatkoztatott igazságról beszélünk, akkor ez azt fogja jelenteni, hogy ez az igazság, a jellemzőiben egészen nyilvánvalóan felül fog bennünket múlni, hiszen a Szentlélektől van. Ez az igazság felülmúl bennünket, de nagyon személyesen ránk vonatkozik, megérint bennünket, valamiféle életmódra, valami cselekvésre indít. És közben pedig, ahogyan felülmúl bennünket, átéljük ennek az érvényességét, és valahogyan megpróbálunk igazodni hozzá. Ez talán nagyon röviden összefoglalva, hogy milyen is ez az igazság. De most szeretném egy picit néhány pontban kifejteni, hogy milyen is akkor ez az igazság.

Az első, ha már így kezdtük, hogy a bennünket felülmúló igazságról van szó. Minden olyan igazság, amibe olyan jó mélyen már belesüppedtünk, mint egy nagyon kényelmes karosszékbe, vagy egy babzsákba, ahogy az ember percekig elhelyezkedik, és már ott van – na, a minket felülmúló igazságnak van ezt az élményt, ezt a kényelmességet mindenképpen felülmúló volta. Ugye, most csak egy-egy mondatot hadd mondjak. Például mennyire igaznak tekintjük azt, hogy természetesen a föltétel nélküli szeretet mennyire lényeges, és alapvető. Meg se kérdőjelezzük ezt, rendben van. De aztán eljutunk oda, hogy a föltétel nélküli szeretetnek nagyon sok föltétele van. És hogy ezért a föltétel nélküli szeretet első sorban nem egy elvárás feléd, hanem valamiféle kihívás énfelém. Akkor belátjuk azt is, hogy létezik ilyen, hogy föltétel nélküli szeretet, de lehet, hogy föltétele nincs, következménye van, nagyon sok. Hogy lehet, hogy a föltétel nélküli szeretetet megtapasztalva azt mondjuk, ez ajándék – az ajándékért is fizetni kell. Az az ajándék, amit az ember úgy magához vesz, és azt mondja, hahh, – az egyszer csak bent van az életünkben, hat ránk, következményei vannak. És a szónak most nem ilyen karcos értelmében, de az ember az életének az árát előbb-utóbb szükséges, hogy megfizesse.

Azután gondolkodhatunk arról is, hogy ahogyan erről beszélünk, hogy a szeretet mindent felülmúl. És nem egyszer a szeretet mindent felülmúló voltában elakadunk, és ez az elakadás valahogy így szól, hogy a különböző kapcsolatainkban, viszonyainkban az lesz a benyomásunk, hogy tulajdonképpen most nem szeretjük egymást, hogy most nem tudlak szeretni, vagy nem vagyok rá képes, hogy szeresselek. Vagy: „Mondd már meg, most mit szeressek benned?” És fölül tudjuk múlni ezt a szempontot, hogy a szeretetnél nincs nagyobb, mégpedig az által, hogy azt mondom: „Lehet, hogy ebben a pillanatban, vagy valamilyen értelemben, vagy a múltra vonatkozóan igaz ez rám nézve, valamilyen értelemben: <<Nem szeretlek.>> De attól, hogy nem szeretlek, bánhatok veled jól.” Ezért mondhatjuk azt, hogyha most innen kiindulva, valamiféle meghatározását kéne adni a szeretetnek, akár azt is mondhatnám: szeretet az, mikor jól bánok valakivel, akit nem szeretek. Hogy nem kell, hogy elakadjék bennem az élet, hogy elkezdjem idealizálni ezt a gondolatot, hogy a szeretet így és úgy. Rendben van, néha nem szeretünk, de bánhatunk egymással jól.

Megérthetjük azt, hogy például lehetséges az, hogy valamit, amit a másik ember képvisel, nem értek. És attól, hogy nem értem, az, hogy én azt megértsem, nem föltétele annak, hogy valami jót tegyek neki, vagy jót tegyek vele. Pedig hát az igazsághoz mennyire természetesen kötjük ezt: „Az Igazság az, amit fölfogok, amit megértek.” Az érvényessége világos, szinte megvilágosodás szerű. És milyen nagyszerű az igazsághoz fűződő viszonyunk akkor, amikor nem értem. „Ezt nem tudom, miért csinálod. De fogalmam sincs, hogy ez neked miért fontos. Egyszerűen fölfoghatatlan, amit most tettél.” És attól még bánhatok veled jól.

Azután, milyen érdekes, ezt a történetet tudom, már elmondtam. Ment a férfi és a nő a családsegítőhöz. A családsegítő látta, nagy a baj, s akkor azt mondta nekik: „Tudjátok, mit? Hát akkor írjatok föl egy listára tíz-tíz dolgot, mi az, amit szeretnétek megkapni a házastársatoktól!” Leírtak tíz dolgot, mondta ott a segítő, hogy reális legyen, most ne az álmaikat, meg a vágyaikat írják, reálisan. Leírtak tíz-tíz dolgot, át kellett adni a másiknak. Azt mondja erre a családsegítő: „Jó, akkor azt szeretném kérni, egy hét múlva találkozunk, minden nap két dolgot erről a tízes listáról csináljon meg a házastársának!” A férfi, aki talán úgy érezte, hogy nem szereti már a feleségét, a férfi, aki talán azt gondolta, hogy nem érti, és nem látja ezt be, nos a férfi fölállt, és azt mondta a segítőnek: „Ne haragudjon, én ebben nem hiszek.” Mire a segítő kedvesen ránézett, és azt mondta: „Uram, van egy jó hírem, nem kell benne hinni. Ezt csinálni kell.”

Megint csak valami óriási megföllebbezhetetlen igazságunk az, hogy a hit, hogy a hívő ember… És milyen jó, amikor egyszer csak rácsodálkozunk arra: és akár még az is lehetséges, hogy most nem hiszek. És attól még cselekedhetek igaz módon, és tehetek valami jót, és élhetek a javadra. Miközben itt és most azt mondom, nem hiszem, vagy nem hiszek benne.

Az első gondolat így szól. Hogyha van merszünk meghallani, akkor az igazságnak azzal a jellegzetességével mindenképp találkozunk, hogy az igazság minket felülmúl, ezért valami kihívást fog intézni hozzánk. Mégpedig, elsősorban a jól begyakorolt, jól bekuckózott, kényelmes igazságainkkal szemben fogja a kihívást intézni.

Ezért a második gondolat így szól. A felülről jövő igazságnak van egy olyan természete, hogy egyszer csak elkezdjük fölismerni és elfogadni az igazságainkkal szembeni igazságoknak az érvényességét, az igazságainkkal szembeni igazságoknak a létjogosultságát. És még itt is tehetünk egy lépést. Ez az, amikor a férfi és a nő, de tudom, erről beszéltem, nem akarom hosszan. Amikor a férfi és a nő azt mondja: „Nekem van igazam, és nem neked van igazad.” Utána a második lépésben azt mondja: „Jól van, jól van, értem, jó, hát abban is van valami.” De a következő lépés az, amikor valakinek az igazságát, akivel nem értek egyet, a saját igazamként ismerem el, elfogadva és elismerve azt, hogy lehet az életnek olyan helyzete, mikor én lennék ott, és valami hasonlót élnék meg, és valami hasonlót képviselnék.

Azután a következő gondolat így szól. Azok az igazságok, amelyek az itt és most érvényességükkel lépnek elénk, megszólítanak személyesen, és azt mondják: „Na, itt és most!” Az ismerősöm sebészprofesszor. Műtött valakit, és az, akit műtött, meghalt a műtőasztalon. A műtét után, miközben ő minden tudását bevetette, mindent, amit tud az orvostudomány, kiment ott a várakozó családtagokhoz, és elmondta, hogy sajnos meghalt. Az első reakció az volt, mint sokaknál, hogy volt ott valaki, aki elkezdett kiabálni: „Ez nem igaz! Hogyan lehet ez? Föháborító! Miért nem csináltak meg mindent?” Az orvos csak hallgatta, és hallgatta, és azt mondta: „Nagyon sajnálom. Szívből sajnálom.” Anélkül, hogy megvédte volna magát. Anélkül, hogy igazolta volna magát. Azért, mert fölismerte az itt és most-nak az igazságát. Nem azért, mert az itt és most igazsága akkor most mindent felülír, hanem azért, mert az itt és most a gyászban és a fájdalomban, megértette annak az igazságát, és elismerte, és elfogadta. Nem tagadta meg a saját igazságát, nem mondta azt, hogy lehet, hogy tényleg nem tettem meg mindent, mert tényleg megtett mindent. De az itt és most-ban azt tudta mondani: „Nagyon, nagyon sajnálom. Ha velem történne, lehet, hogy én is így reagálnék.”

Tudjátok, mi az érdekes? Hogy eltelt egy hét, és ez a valaki meglátogatta az orvost, és azt mondja: „Nagyon sajnálom. Most eltelt egy hét, nagyon bánom, hogy így kifakadtam, és ilyeneket mondtam magának.” Milyen gyönyörű, amikor ez a másik fél egy hét múlva szintén fölismerte az itt és most igazságát, és azt kifejezte, mert hogy létezik ilyen. És ez az itt és most igazság a szó legnemesebb értelmében fölül szokott bennünket múlni, a saját igazságérzetünket, sokszor a realitást is – a szónak most jó értelmében. Mert a realitásnak más is része, de most engedem, hogy ez kerüljön előre.

Azután a következő gondolat. Fölfedezhetjük az örökérvényű igazságokat, és az örökérvényű igazságok nyilván a természetükből adódóan magától értetődő módon felülmúlnak bennünket. Mit jelent ez például, hogy örökérvényű igazság? Az örökérvényű igazság lehet az, hogy rácsodálkozom arra, hogy mindenki, aki jót tett velem, akár a legkisebb jót is, az érvényes, és az számít. Onnantól kezdve, hogy valaki velem valami jót tett, az megtörtént, az visszavonhatatlan, és érvényes, és arra méltó, hogy azt elismerjem, hogy ez megtörtént. Olyan érdekes, ahogy élünk a mai világban, oly természetesnek tartunk sok jót, amit mások megtesznek, és nem ismerjük el, hogy: „Azt a jót te ma megtetted értem, és megtetted velem. És lehetett volna másképpen, és ezt most szükséges, hogy elismerjem.” Egyszerűen azért, mert megtörtént.

Azután az örökérvényű igazságokhoz tartozik az is, ami nem a cselekvésből fakad, hanem a létezésből. Mikor a tékozló fiú apja odaadja a gyűrűt, meg a sarut, meg a köpenyt, meg a borjút. Nem azért, mert a fiú megérdemelte, hanem azért, mert a fia. Amikor fölismerem ezt az örökérvényűséget, hogy „A fiam.”, és akkor egyszer csak teszünk egy lépést, és azt mondom, akkor úgy tűnik, az örökérvényűség része, hogy az Istenhez tartozunk. Hogy az Isten egyszerűen a gyermekeinek lát bennünket, visszavonhatatlanul. Nem tudok olyat tenni, hogy az Isten azt mondja: „Már nem vagy az enyém.”, hogy ilyet az ember nem képes tenni. Egyszer csak ez fölülmúlja az igazságérzetünket, felül fogja múlni azt, hogy mit tartunk helyesnek, és rendesnek, és igaznak. És pont ezzel a fölülmúltsággal Isten, ahogy közel engedem magamhoz azt az igazságot, ami fölülmúl engem, ez lehetővé teszi azt, hogy én saját magamat felülmúljam. Amikor magamra veszem az engem fölülmúló igazságot, és elkezdem saját magamat fölülmúlni, na az olyan áldott, és szent, és világos. És tudom, hogy tudjátok. Hogy vannak azok a gyönyörűséges pillanatok, amelyeket őrzünk magunkban, és tudjuk, hogy az milyen volt. Amikor engedtem az engem fölülmúló igazságnak, hahh, és több lettem tőle. És nem kellett magamat igazolnom, és nem kellett bizonyítani, és nem kellett magyarázni, és nem kellett értelmezni. Egyszerűen nem volt rá szükség.

Jézus azt mondja: „Jaj, tudjátok, nem vagytok elég erősek.” És ez érvényes, tényleg így van. Ezért is becsülhetünk meg minden olyan helyzetet, pillanatot, találkozást és kapcsolatot, ahol egymás számára lehetővé tesszük a minket fölülmúló igazságnak a befogadását.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )