Lk 9,11 b-17 - Krisztus Szent Teste és Vére, Úrnapja

„Ti adjatok nekik enni!”

Olvasmány (Ter 14,18-20)

Amikor Ábrahám győzelmet aratott az ellenség fölött, és seregével visszatért, eléje jött Melkizedek, Sálem királya. Kenyeret és bort hozott. Ő ugyanis a magasságbeli Isten papja volt. Melkizedek megáldotta őt, és így szólt hozzá: „Áldott legyen Ábrahám a magasságbeli Isten előtt, aki az eget és a földet teremtette. És áldott legyen a magasságbeli Isten, aki kezedbe adta ellenségeidet.” Ábrahám pedig tizedet adott neki mindenből.

Szentlecke (1Kor 11,23-26)

Testvéreim! Én az Úrtól kaptam, amit közöltem is veletek. Urunk Jézus azon az éjszakán, amikor elárulták, fogta a kenyeret, hálát adott, megtörte, és így szólt: „Vegyétek és egyétek, ez az én testem, amely értetek adatik! Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!” A vacsora után ugyanígy fogta a kelyhet is, és így szólt: „Ez a kehely az újszövetség kelyhe az én véremben. Valahányszor isztok belőle, tegyétek ezt az én emlékezetemre!” Amikor ugyanis e kenyeret eszitek és e kehelyből isztok, az Úr halálát hirdetitek, amíg el nem jön.

Evangélium (Lk 9,11 b-17)

Jézus egy magányos helyre vonult apostolaival. A nép megtudta és utána ment. Ő szívesen fogadta őket, és beszélt nekik Isten országáról, akik pedig gyógyulást kerestek nála, azokat meggyógyította. A nap már hanyatlóban volt. Odament hozzá a tizenkettő: „Bocsásd el a népet – figyelmeztették –, hogy a környékbeli falvakban és tanyákon szállást és élelmet keressenek maguknak, mert itt elhagyatott helyen vagyunk.” „Ti adjatok nekik enni” – válaszolta. „Csak öt kenyerünk és két halunk van – mondták. – El kellene mennünk, hogy ennivalót vegyünk ennyi népnek.” Mintegy ötezer férfi volt ott. Akkor meghagyta tanítványainak: „Telepítsétek le őket ötvenes csoportokban.” Úgy is tettek. Letelepedtek mindnyájan. Jézus pedig kezébe vette az öt kenyeret és a két halat. Föltekintett az égre, megáldotta azokat. Majd megtörte, s tanítványainak adta, hogy osszák ki a népnek. Miután mindnyájan ettek és jóllaktak, még tizenkét kosárra való maradékot szedtek össze.

Vasárnapi beszéd

Tulajdonképpen lenyűgöz ennek az evangéliumnak az egyszerűsége, és sokatmondó volta. Arra gondolok most elsősorban, hogy ebben a történetben egyrészt azt látjuk, hogy Jézus a tanítványaival együtt egy magányos helyre megy, mert elgondolják valahogy az életet, mondjuk a következő napot, hogy azt ők hogyan szeretnék. És aztán ahogy az élet általában megszüli a maga sajátos forgatókönyveit, egészen másképp történik minden. Milyen szép, ahogy azt mondja a szent szerző: megvolt a tervük az életről, de azután szívesen beszélt Isten országáról a hozzá fordulóknak.

Nézzük meg, milyen elgondolkodtató, hogy ebben a történetben hogyan jelennek meg az emberi alapszükségletek, és hogy Jézus hogyan válaszol ezekre az emberi, valóban alapszükségletekre! Először is odamennek, hogy halljanak valami szót, halljanak valamit az életről. Amikor Jézus az Isten országáról beszél, az nem teológia. Azt legföljebb mi gondoljuk úgy, hogy akkor elmondott egy teológiai beszédet. Még tulajdonképpen talán nem is csak vasárnapi beszéd, annál sokkal árnyaltabb, összetettebb valami, hát az életről beszél. Jönnek hozzá, hogy kérdezzék az életről, és ő válaszol az életről. Isten országa, Isten, az élő Isten, hát beszél nekik az életről. Aztán ahogy megy lemenőbe a nap, akkor „elhagyatott helyen vagyunk” – mondják a tanítványok. Micsoda alapvető emberi szükséglet, hogy ne legyünk elhagyatottak, hogy ne érezzük magunkat magányosnak, vagy pedig, hogy biztonságban tudjunk lenni. És Jézus azt mondja: „Na, akkor csináljatok ötvenes csoportokat, hozzátok össze ezeket az embereket.” Megjelenik az, hogyan lehet a magányos, és az elhagyatottsággal küzdő emberrel, aki nem is tudom, hogyan találja a helyét a világban, hogy megtalálja a helyét ott, azon a földön, de közben megtalálja a kapcsolatot a többiekkel.

Azután ott van az éhségnek az alapvető szükséglete, akkor ad nekik enni. De közben van egy másik alapvető szükséglet, amiről a tanítványok így szólnak: „Mi nem tudunk semmit sem csinálni.” És Isten ránéz, és azt mondja a tanítványoknak, egymás után: „Dehogynem tudtok.” Micsoda alapvető szükséglet az, hogy az ember becsülhesse magát, hogy átélhesse azt, hogy képes az életre, hogy alkalmas vagyok valami jót tenni. Hogy mit jelent, hogy az emberségemből valami jó tud születni. „Képes vagy rá, te adjál nekik enni!” És azután, ahogy ott létrejön a közösség, akkor átélhetik azt, hogy tulajdonképpen biztonságban vannak, már csak azért is, mert van maradék. Nem csak arról van szó, hogy jó, itt és most éppen kaptak, nyertek tombolán valamit, vagy hirtelen valami egyszeri adományt adtak valakinek a marketing tevékenysége révén. Van maradék, lesz holnap is.

Tulajdonképpen a kezdő gondolatom az, hogy ebben az evangéliumi történetben szinte a kereszténységnek a lényege megjelenik. A szinte a lényege megjelenik, ez alatt azt értem, hogy a kereszténység alapvető küldetése és üzenete, hogy az ember valódi szükségleteire mondjon és cselekedjen valahogyan. Valódi szükségletekre. Ezért van annyira távol ettől az, amikor a kereszténységet valamiféle világnézetnek látjuk csak, vagy főleg valamiféle ideológiának. Tehát a kereszténység lényegileg, minőségileg elmondhatatlanul más és több ennél; valódi emberi szükségletek, valódi emberi vágyak, esetleg valódi emberi érzések és hiányok. És a kereszténység ezekre ad valamit, nem csak válaszokat, cselekvést.

Ha ez így van, akkor érdemes még egy picit ott fontolgatni, hallgatni belül, ahogyan visszhangzik bennünk, ahogy Jézus azt mondja például az ételről, hogy: „Ti adjatok enni!” Arra gondolok, hogy most már több, mint hét milliárdan vagyunk, és a több, mint hét milliárd emberből több milliárd újból és újból, ha éppen ez fakad az ajkáról, azt mondja: „Istenem, adj nekem enni! Istenem, segíts rajtam! Istenem, ne engedd, hogy elvesszünk! Istenem, nem akarom, hogy a gyerekem ne érje meg az egyéves kort, meg a hatéves kort!” Milyen érdekes, miközben oly sokan imádkoznak Istenhez, Isten tulajdonképpen már kétezer évvel ezelőtt elmondta nekünk, hogy: „Adjatok nekik enni! Hát, ti adjatok nekik enni!” Hogy ez a Föld, ahogy az Isten megteremtette – most nyilván az evolúcióval együtt – „Adtam nektek mindent, hogy itt mindenki jól tudjon lakni, hogy mindenkinek meglegyen a mindennapi. Hát adjatok ti enni!”

Milyen érdekes ez, hogy sokszor az Istenbe vetett bizalmunk milliárdszámra tud tönkremenni azért, mert nem halljuk meg elég jól ezt a mondatot, hogy „Ti adjatok enni!” Mit jelent ez, hogy „Ti adjatok enni!”? Ez azt is jelenti, hogy itt vannak ezek az alapvető emberi szükségletek, Jézus ott egyetlen napon belül adja, és teszi, és mondja, és adja, és teszi, beleértve azt, hogy önmagát is odaszánja és adja. Mi következik ebből? Az egyik, hogy amikor ezek az alapvető emberi szükségleteink beteljesednek, vagy kielégülnek, akkor ez valami olyasmire indíthat bennünket, mint ahogy Jézus az égre tekint, és fölfohászkodik, hálát ad, magasztalja az Istent. Hát, ha éppen az alapvető szükségleteink megvannak, és azt mondjuk, hogy ez föl se tűnik nekünk; van családunk, vannak barátaink, van mit enni, van hol lakni, biztonságban érzem magam, van mit fölvennem. Hogy akkor ez indítson bennünket a hálaadásra, vagy a magasztalásra, a dicsőítésre. És mi a másik irány? Bármikor, amikor azt ismerem föl, hogy valaki másnak azonban ez nincs, akkor az indítson a cselekvésre. Milyen szép egyensúly ez. Ha van, hálát adok. Ha valakinek nincs, adok. Ezért mind a két irányra van mit tennünk. Az egyikben a hálaadás, a másikban a cselekvés.

Tegnap a Múzeumok éjszakája volt. Én is voltam egy helyen, és akkor mentem, és jöttem, és olyan sok fiatalemberrel találkoztam ott, a városban. Úgy elkezdtem azon gondolkozni, hogy tulajdonképpen miért özönlenek ennyien. Most nyilván nem is csak a Múzeumok éjszakája miatt, hanem egyáltalán. Hát látni való volt, hogy sokan bulizni mennek, meg na. S akkor valami olyasmi jutott eszembe, hogy tulajdonképpen azt gyanítom, hogy a többség elindult valamikor délután, hogy keressen valakit, aki őt szeretni fogja. Nagyon egyszerűen szólva, talán ezért indultak el. De hogy aztán hol kötnek ki?

S akkor megint itt hadd hozzak egy új gondolatot. A kereszténység, és mi keresztények arra vagyunk meghívva, hogyha az alapvető szükségleteinkre igent mond az élet, akkor hálát adjunk, és dicsőítsük Istent. Ha nem, és másoknak nem, akkor pedig álljunk a rendelkezésükre, és cselekedjünk értük. Hogy itt valódi emberi szükségletekről van szó. És hogyha a valódi emberi szükségletek nem tudnak kielégítést nyerni, akkor vagy megjelenik a nyomorúság, ami gúzsba köti az emberi szívet is, vagy pedig megjelennek a függőségek. Már nem a valódi kell, hanem valamiképpen a függőség, és a függőség hátterében oly gyakran látjuk azt, hogy valaki valamikor nem kapta meg azt, amire szüksége lett volna, elvesztette ezt az utat a valódi felé, és már most valahogy csak az utánzattal dolgozik, már nem a valódival. Hogy szeretet helyett iszik, hogy kapcsolat helyett az online térben vacakol. Már nem a valódival foglalkozik, hanem már valamiképpen csak az utánzattal. És hogy közben az utánzatot tudjuk csak elérni, és mindenféle függőségeink alakulnak ki ezer féle irányba, tulajdonképpen megjelenik a szívnek a fájdalma, hogy „Egyáltalán elérem én azt a valódit?”

Milyen izgalmas ez, hogy ott, abban a helyzetben, amikor Jézus mondhatta volna azt, hogy „Nézzétek, most ki fog derülni, hogy nélkülem semmire sem vagytok képesek.”, hogy pont ebben a helyzetben nem ezt mondja, hanem azt mondja: „Ti adjatok enni!” Ezt úgy is értelmezhetjük, hogy Istennek nem esik jól, ha mi függőségbe hullunk. Isten azt sem akarja, hogy bármiféle anyagtól, szertől, tevékenységtől, vagy hogy vele kapcsolatosan függőségben legyünk. Isten örömét leli abban, ha elég szabadok vagyunk, elég kreatívak, elég eredetiek, elég nagyvonalúak, és hogy így tudunk egymás rendelkezésére állni. Istennek semmi öröme nem telik (abban), hogyha mi egyszerűen csak valami függőségben éljük meg a Vele való viszonyunkat.

Azután az jutott eszembe, hogy de érdekes, amikor Jézus meghal, akkor a százados a következőt mondja: „Hát, ő valóban Isten fia volt.” Ott van a kétely, hogy valódi, vagy nem, s akkor azt mondja a százados, valódi. Amikor az Eucharisztiával kapcsolatosan Jézus beszél, akkor ugyanezt a kifejezést hozza a szentírás, azt mondja: valóban étel, valóban ital, valódi. És hogy Isten jön, hogy adja azt, amire ezt mondhatnánk: Ez valódi, ez valóban úgy van. És mi keressük és kutatjuk azt, egy életen keresztül tulajdonképpen, főleg valahogy úgy, mint a serdülő gyerek, piszkálva, provokálva, néha olyan kilátástalanul, néha olyan szomorúan, vagy elveszetten, vagy bizonytalanul: „Valódi? Valóban?” És az, hogy megbizonyosodjunk arról, mit jelent, hogy valódi, és mit jelent, hogy valóban, arra van szükség, hogy meghalljuk ezt a szót: „Ti adjatok enni!” Mert amikor egymás valódi emberi mélységes szükségleteire ráhangolódunk, és arra igent mondunk, és cselekszünk, az egyszer csak tapasztalhatóvá teszi azt, hogy azt mondhassuk: Ez valódi, ez valóban így van, ez tényleg valódi.

Aztán megint a gondolataim visszatértek a fiatalemberekhez, ahogy ott bolyonganak a budapesti utcákon. Akkor arra gondoltam, hogy a többségük lehet, valami függőség után fog nézni előbb-utóbb, keresve azt, mi az, hogy valóban, meg mi az, hogy valódi. És hogy milyen döbbenetes alapvető félreértése az életnek, hogy aztán a fiatalok többsége elindul valami után, amit talán így neveznek, hogy valami siker, vagy hírnév, vagy népszerűség, instasztárság, meg lájközön. Hogy ez mind nem valódi. Annyira nem valódi, hogy a szívem facsarodik össze. De ez nem kritika akar lenni, inkább valami olyasmi, mint amikor szétnézünk ezen az elképzelt helyen, most hát mi elképzeljük, ez egy valódi hely, és látjuk, hogy emberek éhesek. És nem a kritika fogalmazódik meg bennünk, hogy „Miért nem hozott magával enni? Felelőtlen.”, hanem az, hogy valami eredeti, valami igazi, valami valódi felé való ínség hozta ki őt a pusztába. És hogy mi, a magunk sajátos módján, hogy mit jelent ez, hogy valóban, ezt tapasztalhatóvá tudjuk tenni.

Aztán most már a záró gondolatom pedig valami ilyesmi, hogy jaj, hogy olyan jó lenne, hogyha nem csak a függőségek, és az utánzatok világában bolyonganánk, és elvesznénk, és aztán azt gondolnánk, hogy az emberélet talán tényleg arról szól, hogy nem tudom, sikeresnek kell lenni, vagy híresnek, vagy nem tudom, sok lájkot kell begyűjteni. Hogy mikor megyünk ki az életből, hogy egyszer csak valami olyasmi legyen bennünk, hogy: „Ahh! Valóban ember volt.” Hogy mások azt mondják rólunk: „Ő valóban ember volt.” Jézus megkaphatja ezt a mondatot a századostól: „Valóban Isten fia volt.” De mi is kaphatunk egy csodálatos mondatot: „Ő valóban ember volt.”

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )