Lk 9,51-62 - Évközi 13. vasárnap

Olvasmány (1Kir 19,16b.19-21)

Illés próféta élete vége felé parancsot kapott az Úrtól: „Kend fel magad helyett prófétává Elizeust, Safát fiát (Ábel-Melochából). Akkor elment Illés, találkozott Safát fiával, Elizeussal. Éppen szántott, tizenkét pár ökör haladt előtte, maga pedig a tizenkettedik pár mögött haladt. Illés odament hozzá és rávetette köntösét. Elizeus otthagyta az ökröket, Illés után szaladt, és így szólt: „Engedd, hadd adjak előbb búcsúcsókot apámnak meg anyámnak, aztán követlek.” Ő azt mondta neki: „Menj csak, de térj vissza! És ne feledd, hogy milyen feladattal bíztalak meg téged!” Azzal Elizeus elment, fogta a pár ökröt, feláldozta, majd az ökrök ekéjének fáján megfőzte a húst, és odaadta az embereknek, hogy megegyék. Azután elindult, Illés nyomába szegődött, és szolgája lett.

Szentlecke (Gal 5,1.13-18)

Testvéreim! A szabadságot Krisztus szerezte meg nekünk. Álljatok tehát szilárdan, és ne hagyjátok, hogy újra a szolgaság igájába hajtsanak titeket. Testvéreim, a meghívástok szabadságra szól, csak ne éljetek vissza a szabadsággal a test javára, hanem szeretettel szolgáljatok egymásnak. Mert az egész törvény ebben a mondatban teljesedik be: „Szeresd felebarátodat, mint saját magadat.” De ha egymást marjátok és rágjátok, vigyázzatok, nehogy felfaljátok egymást. Kérlek tehát benneteket, hogy lélek szerint éljetek, s akkor nem teljesítitek a test kívánságait. A test ugyanis a lélek ellen tusakodik, a lélek meg a test ellen. Ellentétben állnak egymással, s így nem azt teszitek, amit szeretnétek. Vezessen benneteket a (Szent)lélek, akkor nem vagytok alávetve a törvénynek.

Evangélium (Lk 9,51-62)

Amikor már közel voltak Jézus szenvedésének és megdicsőülésének napjai, elhatározta, hogy Jeruzsálembe megy. Követeket küldött maga előtt. Ezek elindultak, betértek a szamaritánusok egyik falujába, hogy szállást készítsenek neki. De azok nem fogadták be Jézust, mert Jeruzsálembe tartott. Ennek láttán a tanítványok, Jakab és János felháborodtak: „Uram, akarod-e, hogy lehívjuk az égből a villámot, hadd pusztítsa el őket?” De ő hozzájuk fordult és megfeddte őket: „Nem tudjátok, hogy milyen lelkület van bennetek. Az Emberfia nem azért jött, hogy az embereket elpusztítsa, hanem, hogy megmentse.” Ezután másik faluba mentek. Történt pedig, hogy útközben valaki így szólt hozzá: „Követlek, bárhová mégy.” Jézus így válaszolt: „A rókának van odúja, az ég madarainak fészke, de az Emberfiának nincs hová fejét lehajtania.” Egy másikat Jézus szólított fel: „Kövess engem!” Az így válaszolt: „Uram, engedd meg, hogy előbb elmenjek és eltemessem apámat.” „Hagyd a holtakra, hadd temessék el halottaikat – mondta neki –, te pedig menj, és hirdesd az Isten országát.” Egy harmadik ezt mondta neki: „Uram, követlek téged, de engedd meg, hogy előbb elbúcsúzzam a családomtól.” Jézus így válaszolt: „Aki kezét az eke szarvára tette, és mégis hátratekint, nem alkalmas az Isten országára.”

Vasárnapi beszéd

Elgondolkodtam azon, hogy milyen érdekes, ahogyan Jézus azt mondja ebben a történetben a tanítványainak: „Nem tudjátok, hogy milyen lelkület van bennetek.” És ahogy Jézus az ember elé áll, bármelyikünk elé, meglepő, hogy már szinte az első történet, amiben egyáltalán halljuk, hogy Jézus beszél, amikor tizenkét éves, akkor odafordul a szüleihez, és azt mondja: „Hát nem tudtátok, hogy a (Mennyei) Atyámnak a dolgaiban kell lennem?” És az utolsó szavai között mi szerepel? Hogy amikor keresztre feszítik, azt mondja: „Uram, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, hogy mit csinálnak.” Az evangélium szinte azzal kezdődik, az van a közepén, és azzal záródik be, hogy Jézus az ember elé áll, és azt mondja, lehetnek a szülei, a tanítványai, vagy bárki távoli ember, hogy: „Ti nem tudjátok…?” vagy úgy, hogy: „Nem, tudom, hogy nem tudjátok.” Először egy kérdés: „Hát, nem tudjátok?” Élete végén meg: „Tudom, hogy nem tudják.” Erről szeretnék most beszélni. Mégpedig, tulajdonképpen négy epizód, és innen elindulva, hogy mit jelent az, amit itt akkor esetleg tudhatnánk, vagy esetleg rácsodálkozhatnánk. Mert különben Jézus azt mondja, hogy: „Hát nem tudjátok?”, vagy pedig szomorúan azt mondja, hogy: „Uram, bocsásd meg nekik, mert nem tudják.”

Az első rögtön az, ahogyan fölkiált a két tanítvány, és azt mondja: „Na, majd mi megbüntetjük őket.” Tulajdonképpen miért merészelik ezt mondani, még olyan nagy mellénnyel, határozottan Jézusnak is? Nyilván azért, mert az a meggyőződésük, ez a hitük, hogy Jézus a Messiás, Jézus az Isten Fia. Tehát amikor szállást kérnek itt, az Isten Fiának, az a minimum, hogy adjanak neki. Így is mondhatnám, tudatosan leegyszerűsítve, hogy miért olyan nagy a mellénye az apostoloknak? Mert az a meggyőződésük, hogy igazuk van. Az a meggyőződésük, hogy igazuk van, kapcsolódik a hitükkel, hogy hát Jézus az, tehát ő az Isten Fia. Tehát nem csak úgy igazunk van, hanem hogy a hitünk alapján is igazunk van. Ez a kettő, hogy igazam van, és ráadásul a hitem alapján van igazam, elvakulttá teszi őket. Olyan elvakulttá teszi őket, hogy Jézusnak azt kell nekik mondani, akik a hitükre és az igazságra hivatkoznak… És joggal egyébként, mert tényleg ő az Isten Fia, tényleg ő a Messiás, és tényleg az lenne a minimum, hogy adjanak neki szállást. Tehát igazuk van, és a hitük alapján is, a meggyőződésük kristálytiszta. És mégis azt kell nekik mondani, hogy: „Fogalmatok sincs, hogy miről beszéltek.”

Vagyis, az első gondolat így szól. Még ha igazam is van, sőt, még hogyha az igazam a hitem alapján is igaz, még akkor is pusztán csak annyi történt, hogy igazam van, és hogy ezt a hitem is megerősíti. És akkor utána még van huszonöt kérdés, hogy: „Rendben van, igazam van. És akkor hogyan fogok veled bánni? – Rendben van, ez a hitem. S akkor mit csinálok veled? – Rendben van, ez a meggyőződésem. És akkor ezt hogyan fogom képviselni?” Tehát az első gondolat így szól. Igazam van, sőt, még ezt a hitem is megerősíti. Na, ez után kezdődik az igazi lényeg, hogy akkor utána ebből mi fog következni, hogyan fogok akkor ez alapján cselekedni, hogyan fogok ez alapján veled bánni? És az elvakultság, vagy a nem látás, a nem tudás tulajdonképpen így is leírható. Mikor valaki rátalál az igazságnak egy szálára, az igazságnak egy fénysugarára, akkor oly könnyen megnyugtatja magát, főleg, ha tényleg igaza van, és főleg, hogyha még ezt a hite is táplálja, és onnantól kezdve szörnyű dolgok kezdenek el történni.

Második. A második az, amikor Jézus azt mondja a hozzá fordulónak: „De hát a rókának van odúja, a madárnak fészke, az Emberfiának nincs hova lehajtania a fejét.” Mi az, amit itt érdemes tudni? Mi az, amire érdemes gondolni, vagy amivel számolni? Jézus azt mondja: „Maradjatok a realitásban.” A hit a realitás talaján épül. Ahogy mondani szokta a klasszikus teológiai gondolkozás, a természetfölötti a természetesre épít. Mit értsünk ez alatt?

Emlékszem a nagy naivitásomra, és tudom, hogy már ilyesmiről beszámoltam nektek egy párszor. A nagy naivitásom az volt húsz évvel ezelőtt, – most biztos más naivitásaim vannak -, hogy mikor a jegyes csoportokban ülök, akkor valahogy hat, hét, vagy nyolc alkalom elég lesz arra, hogy föl lehessen készülni, és majd én rengeteget tanulok, hogy én segítsek a fölkészülésben. Te jó ég! Hát most már tudom, hogy ez köszönő viszonyban sincs a realitással, hanem tulajdonképpen hat, hét, nyolc alkalom arra elég, – és erre a tudásra jutottam mondjuk húsz év után -, hogy nagy dolog fölkészülni arra, hogy tudom, nem tudok mindenre fölkészülni. Arra készülök föl, és ezt már most tudom, hogy olyan dolgok történnek majd a házasságom során, hogy csak úgy nyekkenek majd. Nem, hogy nem tudok rá készülni, hanem eszembe sem jut, hogy olyasmi lesz. Az úgy meg fog engem nyekkenteni, tekerni, csócsálni, rágni, hogy hát, levegőt nem fogok kapni. Ez mit jelent? Hogy tulajdonképpen a fölkészülés arra vonatkozik, hogy fölkészülök arra, amire nem lehet fölkészülni.

És akkor itt jön még egy gondolat. És akkor rácsodálkozom arra, hogy valójában nem egyszerűen csak helyzetekre szükséges fölkészülni, mert minden helyzetre nem tudunk fölkészülni. Hanem érdemes fölkészültté lenni, és az nem ugyanaz. Mert amikor valaki arra törekszik, hogy ő fölkészült legyen, akkor sokkal bátrabban állhat neki mindannak, amire nem tudott fölkészülni. Mit jelent az, hogy valaki belátja azt, hogy: „Nem tudok minden életnehézségre fölkészülni, recepteket, stratégiákat és miegymást kidolgozni, de tudok tenni minden nap azért, hogy fölkészült legyek. Például, ha most a jegyesekből indulok ki, és látom őket, ahogyan egymással beszélgetnek, együtt vannak, ahogy megnyilatkoznak. Egészen nyilvánvalóan lehet látni néhány szempontot, ami ha megvan, akkor úgy látom, hogy tulajdonképpen egész fölkészültek. Még pedig például, hogy képesek a társuk igazságát befogadni, és azt nagyra értékelni, vagy képesek rugalmasnak lenni, vagy képesek egyáltalán elköteleződni. Hogyha megvan az ember fölkészültsége, az lehetőséget ad arra, hogy jól bánjunk azokkal a helyzetekkel, amelyekre lehetetlen fölkészülni. Ezért magamat fölkészíteni, ez igenis lehetséges.

Azután a harmadik, amikor azt mondja ott az az ember, hogy: „Először hadd menjek el, és hadd temessem el apámat!” Itt arra gondolhatunk, hogy milyen természetes és magától értetődő, hogy a fiak az apákat eltemetik, hogy a fiak a szüleiket eltemetik. Ez a természetes, ez a magától értetődő, normális, egészséges. – Miket mondjunk még? Folytathatnám ezt a sort. Igen ám, de amit érdemes tudni, hogy Isten országában sok olyasmi van, ami ezt felül fogja múlni. Valami olyasmi, amire az ember nem is gondol, amivel az ember nem is számol, de nem is számíthat. Egyszerűen azért, mert az valamiképpen Istentől jön.

Ezért az a természetes, hogy az Isten országának lesznek olyan tényezői, amelyek nem azért kiszámíthatatlanok, mert mindennel nem tudok számolni, vagy mindenre fölkészülni, hanem egyszerűen azért, mert Istentől jön. Ezért a harmadik terület az, az a fajta érzékenység és önmagam fölkészítése, hogy lehetséges, hogy lesz majd valami olyan, ami azért múl fölül minden fölkészültséget, gondolatot, okosságot és értelmet, pont azért, mert Istentől jön. Egyszerűen nincs más hátra, mint hogy újból és újból egy nyitottsággal rácsodálkozzunk arra, hogy: „Uram, hát ez lett volna az utolsó, amire gondolok. Hát, hogyha énnekem kellett volna ezt elintézni, biztos nem így csinálom.” Én annyira remélem, hogy az életeteknek így visszanézve legalább, van néhány olyan története, amire azt mondjátok: „Hűha! Ez nekem soha nem jutott volna eszembe. De most utólag, 10-15 évvel később látom, ssz! Hát ez hihetetlen, hogy Isten ezt milyen zseniálisan találta ki.”

Elmondok egyet a saját életemből. Bár nem akarlak ezzel untatni titeket, de… Tudjátok, egy olyan nem tudom, úgy 10-15 évig én nagyon erőlködtem azon, hogy hátha mondjuk a Magyar Katolikus Egyháznak valahogy úgy jobban a javára tudok lenni. Akkor mindig azzal szembesültem, hogy valahogy a perifériára kerülök. De én próbáltam, meg jelentkeztem, meg úgy próbálkoztam, aztán valahogy ez nem, nem, nem. És tudjátok, egy pár évvel ezelőtt a következőre csodálkoztam rá: Isten milyen hihetetlen gyönyörű zsenialitással gondoskodik rólam. Tulajdonképpen megengedte nekem, hogy én csak úgy csináljam. Tulajdonképpen a periférián sokkal szabadabban lehetett csinálni. És ennek lett egy áldásos része, ez pedig az, hogy nagyon sokan vannak olyanok, akik pedig sokkal közelebb vannak a mai magyar egyház centrumához, és ők szalonképesek. És hogy nekem nem kellett túlságosan szalonképesnek lennem. Ez megengedte nekem azt, hogy most is én elég szabadnak érzem magam. Nincs bennem egy kopasz cenzor, aki újból és újból azt mondja: „Vigyázz, mert valakinek nem fog tetszeni!” Az sokkal inkább bennem van, hogy az igazat mondjam, meg amit úgy gondolom, hogy a javatokra van. Újból és újból rácsodálkozom arra, hogy Istennek milyen zseniális elgondolásai vannak. 15-20 évvel később jövök rá, hogy hát ez nem, hogy eszembe sem jutott, hát nem is tudom, valószínű ez nem is juthatott eszembe, mert nem tartottam ott. Olyan nagy hála van bennem Isten iránt, ezt el se tudom nektek mondani.

Na, és akkor a negyedik. A negyedik, amikor azt mondja Jézus ennek a valakinek, aki azt mondja: „Hát elbúcsúzom először.”, hogy: „Aki az eke szarvára teszi a kezét és hátrafele nézeget, ajjaj-jaj.” Mit jelent ez? Hogy van nagyon sok minden, amire azt gondoljuk: „Na, ez evidencia. Hát persze, hogy elbúcsúzom. Hát mi mást tennék? Ez a természetes, és ez magától értetődik, ezen nem is gondolkozunk.” Milyen sok olyan dolog van, amin sose gondolkozunk, mert azt mondjuk: „Ennek így kell lennie, ez így normális, ez így természetes, ez így helyes, ez megföllebbezhetetlen. Na, ezen aztán kár lenne gondolkozni.” Vagyis, sok olyasmi van, amire azt mondjuk, hogy: „Na, hát mi… ezzel nem kell számolnunk, mert ez egyszerűen megy a maga útján-módján.” De közben Isten nem biztos, hogy ezt így gondolja. 2000 évvel ezelőtt milyen sokan gondoltak milyen sok mindenre úgy, hogy ezen nem kell gondolkozni, mert ez a magától értetődő, ez így természetes, ez így normális, ezen nincs mit gondolkozni. Ezért Jézusnak a megjelenése nem csoda, hogy botrányt okoz. Hogy kihívást intéz mindazzal szemben, amire azt mondjuk: „Ezen igazán nincs mit gondolkozni, mert ez így normális, vagy természetes.”

Akkor, hogy bezárjam ezt a gondolatot… Hogy érdemes akkor gondolkozni, vagy mit érdemes akkor tudni? Kétség kívül sok olyasmi van, amire mi nem számítunk, mert azt mondjuk, ez így magától értetődő. S akkor egyszer csak megjelenhet egy szempont. Van-e valami olyasmi, amiben Isten számít ránk, amiben Isten gondol rólam valamit? Én azon nem gondolkozom, vagy én arra nem gondoltam, én azzal nem számoltam, és én arra nem számítottam. De ahogy egyszer csak megjelenik bennem az a gondolat, hogy: „Istennek mi a gondolata? De mi a gondolata rólam? Ő hogyan számít énrám? Mi az elképzelése velem?” Megfordítjuk ezt az egészet, és most már nem ott vagyok, hogy én gondolom, és én számítok rá, én készülök rá, hanem tulajdonképpen: „Uram, mondd meg nekem, légy szíves, hogy Te miben számítasz még énrám? Mert ha te számítasz énrám még valamiben, én szeretnék igent mondani.”

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )