Lk 11,1-13 – Évközi 17. vasárnap

Mi az, ami akadályozhat bennünket az Istenhez fűződő kapcsolatban, alapvetően az imádságos életünkben?

Olvasmány (Ter 18,20-32)

Ábrahámnak megjelent az Úr, és így szólt hozzá: „Szodoma és Gomorra bűne már égbe kiált, és igen súlyossá lett. Lemegyek hát, és megnézem, hogy valóban úgy viselkedtek-e, ahogyan hozzám szállt az ellenük szóló panasz szava, vagy sem; tudni akarom.” Ekkor az Úr kíséretében levő két férfi Szodoma felé indult, de Ábrahám megállt az Úr előtt. Azután Ábrahám közelebb lépett, és megszólalt: „Valóban el akarod pusztítani az igazakat a gonoszokkal? Talán ötven igaz is akad a városban. Igazán a vesztüket akarod? Nem kegyelmezel meg inkább a helységnek az ötven igazért, aki ott lakik? Távol legyen tőled, hogy az igazakat megöld a gonoszokkal együtt, és az igazaknak meg a gonoszoknak így egyenlő legyen a sorsuk. Ez nem méltó hozzád! Te az egész föld bírája, ne tennél igazságot?!” Az Úr így válaszolt: „Ha ötven igazat találok Szodoma városában, értük megkegyelmezek az egész helységnek.” Ábrahám folytatta és így szólt: „Ha már egyszer elkezdtem, hadd szóljak Uramhoz, ámbár csak por és hamu vagyok. Lehet, hogy öt még hiányzik az ötven igazhoz. Az öt miatt elpusztítod az egész várost?” Az Úr így válaszolt: „Nem pusztítom el, ha legalább negyvenöt igazat találok benne.” Erre Ábrahám folytatta beszédét: „De lehet, hogy csak negyven van.” Az Úr ezt felelte: „Negyven miatt sem fogom megtenni.” Ő újra így szólt: „Ne haragudj, Uram, ha beszélek, de lehet, hogy csak harmincan lesznek.” Ezt válaszolta: „Ha harmincat találok, akkor sem teszem meg.” Ábrahám aztán újra szólt: „Nos, ha már egyszer bátorkodtam Urammal beszélni: Mi lesz, ha csak húszat találsz?” Az Úr így felelt: „Húszért is megkímélem.” Ő folytatta: „Ne haragudj rám, Uram, ha még egyszer szólok: Lehet, hogy csak tízen vannak.” Ezt válaszolta: „Tíz kedvéért is megkímélem a várost.”

Szentlecke (Kol 2,12-14)

Testvéreim! A keresztségben Jézus Krisztusba temetkeztetek el, és benne fel is támadtatok annak az Istennek az erejébe vetett hit által, aki őt a halálból feltámasztotta. Titeket tehát, akik bűneitek és testi körülmetéletlenségetek következtében halottak voltatok, vele együtt életre keltett. Megbocsátotta minden bűnünket. A következményeivel ellenünk szóló adóslevelet eltörölte, az útból eltávolította és a keresztre szegezte.

Evangélium (Lk 11,1-13)

Történt egyszer, hogy Jézus éppen befejezte imádságát: Ekkor egyik tanítványa arra kérte: „Uram, taníts meg minket imádkozni, mint ahogy János is tanította imádkozni tanítványait.” Jézus erre így szólt hozzájuk: „Amikor imádkoztok, ezt mondjátok: Atyánk! Szenteltessék meg a te neved. Jöjjön el a te országod. Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma. Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk minden ellenünk vétőnek. És ne vígy minket kísértésbe.”

Azután így folytatta: „Tegyük fel, hogy valamelyiteknek van egy barátja, aki éjfélkor bekopog hozzá és ezt mondja: »Barátom, adj kölcsön nekem három kenyeret! Útról érkezett egy vendégem, s nincs mivel megkínálnom.« De az kiszól: »Ne zavarj engem! Az ajtó már be van zárva, én is, gyermekeim is ágyban vagyunk. Nem tudok fölkelni, hogy adjak neked.« Mondom nektek: Ha nem is kelne fel, hogy adjon neki barátságból, erőszakossága miatt mégis fölkel, és ad neki annyit, amennyire szüksége van. Mondom tehát nektek: Kérjetek és adnak nektek, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek. Mert mindaz, aki kér, kap, aki keres, talál, és aki zörget, annak ajtót nyitnak. Van-e köztetek olyan apa, aki követ ad fiának, mikor az kenyeret kér tőle? Vagy ha halat kér, akkor hal helyett tán kígyót ad neki? Vagy ha tojást kér, akkor talán skorpiót nyújt neki? Ha tehát ti, bár gonoszak vagytok, tudtok jót adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább adja mennyei Atyátok a Szentlelket azoknak, akik kérik tőle.”

Vasárnapi beszéd

„Mester, taníts bennünket imádkozni, hiszen János is így tett a tanítványaival!” Hogyha fölidézzük ezt az evangéliumi szakaszt, nem is volt rövid, akkor tulajdonképpen szinte a legrövidebb rész az, amikor Jézus azt mondja, hogy „Ezt imádkozzátok!”, vagy ahogyan talán így is lehetne mondani, hogy „Így imádkozzatok!”, ez a rövidke rész. És mi a sokkal hosszabb rész? Az, ahogyan arról beszél nekik – képekben, hasonlatokban, metaforákban – hogy ki is az, akihez az imádság szól. Tehát akkor ezt a vonalat szeretném követni. Elsősorban az Istenhez fűződő viszonyunk, most ezen belül is az imádságos életünk nem azon múlik, hogy mit mondok éppen, még csak azon sem elsősorban, hogy hogyan, hanem hogy mennyire tudatos számomra az, hogy ki az, akihez imádkozom. Erről lenne most szó, négy pont.

Az első. A négy pont arról szól, hogy mi az, ami akadályozhat bennünket az Istenhez fűződő kapcsolatban, alapvetően az imádságos életünkben is. Az első: az irreális negatív képzetek Istenről. Azután esetleg a képzetekből fakadó negatív elgondolások és fogalmak. Mondhatnánk azt, hogy: „Hát nekem ilyen nincs. Nem, hát én a Mennyei Atyában hiszek, Jézus a megváltóm, a Jó Pásztor, hát kinőttük már ezt.” Jó lenne, ha így lenne. A tapasztalat inkább az, hogy mindannyian úgy ülünk itt, hogy vannak súlyosan negatív képzeteink Istenről, csak ezek a képzetek általában nem elevenek. De ami a nehézséget okozza, hogy ezek a negatív képzetek magzati kor, csecsemőkor, kisgyerekkor során alakulnak ki. Éppen a korosztálynak megfelelő aggodalmakból, félelmekből, szorongásból, bizonytalanságból és egyebekből.

Azután ezek a képzetek sokszor nem tudatosak, de amikor egy nehéz élethelyzetbe kerülünk; mélyponton vagyunk, egy krízist élünk át, vagy valami rettenetes dolog történik velünk, egyszer csak a többégünkben ezek a negatív képzetek fölelevenednek. Hirtelen megjelennek, és hiába vannak reális, és reálisan pozitív képzeteink, fogalmaink, és viszonyunk Istenhez. Pont, amikor egy nehéz helyzetben vagyunk, egyszer csak onnan ismerhetjük föl az elevenségét ezeknek a negatív és nem reális képzeteknek, hogy ilyesmiket találunk mondani, hogy: „Miért büntetsz, Istenem? Miért nem hallgatsz meg? Miért nem szeretsz engem? Miért nem szólsz hozzám? Miért hagytál el engem? Mivel érdemeltem ezt ki?”

Az első csoportba tehát azok a negatív istenképzetek, és aztán hozzájuk kapcsolódó fogalmak tartoznak, amelyek a nehézségüket abból veszik, hogy amikor nincsen nehézségünk, nem is nagyon elevenek, nem is nagyon tudatosak, de a nehézség idején ahogyan fölelevenednek, egyszer csak útban lesznek, akadályt jelentenek számunkra, hogy a Mennyei Atyával tudjunk találkozni. Nagyon sokan elvesznek vagy abban, hogy a negatív képzeteiknek hitelt adnak, vagy pedig, hogy a negatív képzeteik által elgondolt Istennel harcolnak. Őt elhagyják, vagy velük perelnek, vagy viaskodnak, vagy csalódnak. Nem is akarom hosszabban mondani.

Második csoport. A második csoportba tartoznak az idealizált istenképzeteink. Ezekkel a képzetekkel is általában mindannyian rendelkezünk, mégpedig azért, mert ezek a képzetek is a forrásukban – magzati kor, csecsemőkor, kisgyermekkor, nem mondom végig a sort. Mit jelent, hogy idealizált istenképzet? Szembe állíthatnátok ezzel azt: Hát Isten a szent, a tökéletes, a teljesség, a legfőbb jó, a legfőbb igaz. Nem lehet őt idealizálni. Hát, ha ő a legfőbb jó, akkor még mit képzeljünk el róla, mi még nagyobb jó? Ámde gondoljunk csak a gyerekkori idealizált hitképzetekre, ahogyan a gyerekek megtanulják, hogy Isten jó, és szeret, és ebből számukra az következik – és ez már az idealizálás – hogy: „Akkor Isten megóv minden bajtól. Hát akkor, nekem semmi nem árthat. Akkor csak jót fogok kapni. Isten majd úgy ad meg mindent, ahogy én kérem.” Ezek idealizált istenképzetek.

Hogyha párhuzamot kellene találnom azzal a nehézséggel, hogy mit jelent az idealizált istenképzetekkel való küszködésünk, ami akadálya az Istennel való kapcsolatunknak, akkor tulajdonképpen a társkapcsolatot volna érdemes hozni. Hiszen a szerelem révén a hormonális változások kapcsán, másfél-két-két és fél évig történik egymás idealizálása, és ez egy természetes emberi folyamat. De kétség kívül olyan jót is belelátunk a társunkba, ami nincs úgy, vagy nincs is benne egyáltalán, és még azt föl is nagyítjuk, és még eszményítjük, és… Á, nem is folytatom a sort. De mi fog történni a hormonális lecsengés után? Előbb-utóbb találkozunk a realitással, hogy: „Kétség kívül, szeret, de tökéletlen. Kétség kívül, szeretem, de gyarló vagyok. Kétség kívül, ő a legfontosabb, és képesek vagyunk így is bántani egymást.” Tulajdonképpen ez a pillanat, vagy ez a helyzet, amikor az idealizált képzeteink összetörnek, egy döntéshelyzet, és a döntéshelyzet így szól: „Ragaszkodom-e az idealizált képzetekhez? Mert akkor az fog történni, hogy sajnos el kell, hogy hagyjalak. Mert akkor az derült ki számomra, hogy nem vagy olyan ideális, mint ahogy én azt gondoltam.” Hát, ha nem vagy olyan ideális, márpedig egy-két évig egész jól csináltad, akkor úgy tűnik, azért mégis csak van ideális, mert te is bírtad egy kis ideig, tehát akkor szerelemről szerelemre kell élni, és újból és újból kell keresni ezt az ideálist, aki valójában nem ideális, hanem én idealizálom, és ez nagyon nagy különbség.

Ezért van az, hogy nagyon sokan tulajdonképpen praktikusan, az idealizálás és a realitás közül az idealizálást választják, és egy életen keresztül szerelemről szerelemre élve keresik azt a valakit – és most ezt megint nem akarom hosszabban mondani, mert értjük, meg tudjuk, nem kell a sok szöveg. Ez a második. Tehát az idealizált istenképzetek nagyon is akadályai az Istennel való kapcsolattartásunknak, mert egy örökös szakításban, egy örökös csalódásban, egy örökös meg nem értésben, és ki tudja mi miben élünk akkor.

Harmadik csoport. Ez is egy picit talán félreérthető lesz, de a harmadik csoport az ószövetségi istenképzeteink, anélkül, hogy azokat az Újszövetség fénye átjárná. Azok az ószövetségi istenképzeteink, amelyek élnek bennünk Istenről, hivatkozhatunk is a Szentírásra, de anélkül, hogy azok az Újszövetség világától átitatottan már egy reflexióban élnének bennünk. Hát vegyük csak ezt az olvasmányt! Ebben az olvasmányban Ábrahám, és ahogyan a szent író leírja Istent, ebben az összefüggésben tulajdonképpen Ábrahám sokkal érettebbnek tűnik. Mert Isten az a valaki, aki azt mondja: „Elpusztítom őket.” S akkor Ábrahám a következőt mondja neki, mint egy jó apa, vagy mint egy jó pedagógus: „Jaj, hát Uram! (Egészségedre!) Ez nem méltó hozzád. Hát képes lennél elpusztítani igazakat is? Hát hogy nézne ez ki, Uram? Hát még azt mondanák, nem vagy elég igazságos. Hát csak nem akarod ezt?” Hát ez olyan, mint hogyha Ábrahám lenne a bölcs Mennyei Atya, az Isten pedig egy dühöngő serdülő, akivel éppen valami rossz dolog történt, valamin megmérgesedett, és most akkor oda fog csapni.

Ez mit jelent? Kétség kívül, az Ószövetség és az Újszövetség Istene egy és ugyanaz az Isten. Nem Isten más, hanem az ember. Az Ószövetség embere nem látja még a föltámadás fényében az Istent, ezért aztán mindaz, ami az ószövetségi szentírásban – akkor is, ha ezer oldal – Istenről ott előttünk áll, töredékes. Az ószövetségi ember töredékes, gyermeki látásmódját tükrözi. Tulajdonképpen ez a történet, ahogy Ábrahám Istennel beszélget, hogy „Uram, az ötven, Uram, a harminc, Uram, a húsz, Uram, a tíz…!” Még megyünk lejjebb, de már nem akarták, ne legyen hosszú. Ugye tudjátok? Tehát ahogy megy ez az alkudozás, hogy tulajdonképpen maga ez a történet mutatja jól, hogy ez valójában reálisabban, ha engem kérdeznétek, hogyan értelmezem, azt mondanám, ez egy belső párbeszéd. Az Ószövetség embere azon gondolkozik, hogy milyen is Isten. Magában azon gondolkozik, hogy: „Isten vajon olyan…? Hát néha elpusztulnak a városok, néha tönkremennek a falvak, a szárazság, az árvizek. De akkor Isten bünteti az igazat is? Nem, hát szerintem ötvenért nem büntetné, nem, de lehet, hogy már harmincig, azért se büntetné.” Az egész inkább úgy tűnik, mint ahogy valaki viaskodik azzal magában, hogy „De ki is ez az Isten? Hogy képzeljem el? Most akkor igazságos, vagy nem, vagy ez hogy van?”

Nem akarom hosszabban mondani, csak egy élményemet zárásként, a harmadik ponthoz. Papi társaságban voltunk már jó pár évvel ezelőtt, és valahogy előkerült az ószövetségi szentírás. Egy idős pap bácsi, hetven fölött, sose gondoltam volna róla, sóhajtott egy nagyot, és azt mondja: „Ne értsetek félre! Természetesen az ószövetségi szentírás is Szentírás, nincs is vele bajom, de… amikor megjelenik benne az a mondat, és ezt olvassuk föl nektek, vagy ti ezt olvassátok otthon, hogy <<És Isten akkor azt mondta, hogy…>>, akkor elkezdek vakarózni. Mert az ószövetségi szentírásban mindaz, ami így szerepel <<…és Isten azt mondta, hogy…>>, az általában jobban tükrözi az ember fölfogását, 2000-3000 évvel ezelőtt Istenről, mint az Istent. Valahogy úgy, mint ahogy a gyerek is le tudja írni aput és anyut, de az inkább jellemző a gyerek látásmódjára, mintsem apura és anyura.” Ez tehát a harmadik csoport: mindazok az ószövetségi istenképzetek, fogalmak, amelyeket nem járt át az Újszövetség fénye.

Azután, a negyedik csoport. Talán ez a legcifrább. Amikor tizenöt-húsz évvel ezelőtt, még iskolában, gyerekeknek hitanórán jelen voltam – mondjuk így – akkor kezembe került jó pár gyerekeknek írt hittankönyv. És az a jó hírem, ez tizenöt évvel ezelőtt még így volt, azóta nem tudom, hogy volt egy-két egész normális. Hát volt egy-két olyan hittankönyv, amit szégyenkezés nélkül lehetett használni. Ez, hát ez fölszabadító volt számomra. Ámde, majd amikor a hét éves, a tizenkét éves, meg a tizenhat éves gyerekek és fiatalok megtanulják a valóban reális istenképzeteket és fogalmakat, a nagy kérdés az lesz, hogy ezek a reális képzetek és fogalmak milyen viszonyban vannak a személyes, nyolcéves kori, tizenhatéves kori, vagy negyvenkilencéves kori tapasztalataikkal. Mert itt meg az a realitás, hogy nagyon sokakban élnek pontos, és reális fogalmak és képzetek, ám amikor nehézségben vagyunk, vagy esetleg semmi nehézségünk nincs, de eszünk ágában sincs imádkozni, mert nem érzünk ott semmi vonzalmat, vagy hogy ezt miért is, akkor tulajdonképpen itt két külön világról van szó. Van az én személyes életem, azután az Istenről alkotott valóban pontos képzetek és fogalmak, és a kettő között valójában nincs kapcsolat, vagy elenyésző.

Ez azt jelenti, hogy tulajdonképpen az istenkapcsolatomban az imádság nem jelent valódi erőforrást. Se kedvem nincs hozzá, nem is csinálom, nem élményszerű, nem történik ott igazán semmi azon kívül, hogy valahogy ott valamit csinálok. És ez ezért van. Ezért a negyedik csoportba azok a helyes képzetek és fogalmak tartoznak, amelyek azonban a tapasztalatainkkal nem találják meg a viszonyt.

Záró gondolatok: mit lehet akkor csinálni? Nagyon érdemes a tapasztalatokat a helyes fogalmakkal és képzetekkel összekötni, mert ott valódi kapcsolat alakul ki, tapasztalat válik lehetségessé, és az istenkapcsolat reális erőforrássá és kapaszkodóvá válik. Ennek az egyik lehetősége az, hogy mi mindannyian rendelkezünk egy-két alapvető istenélménnyel, mindenki, egy-két alapvető élmény. Ezeknek a nagyon mély istenélményeknek lehet, hogy a személyes Isten ezekben az élményekben nem jelent meg, akkor inkább nevezhetnénk őket spirituális alaptapasztalatnak. De ezeknek a tapasztalatoknak, élményeknek, amelyek már megtörténtek velünk, a szíve, a lelke, a középpontja kizárólag pozitív, és hogyha Jézus Krisztussal, a Jézus Krisztus életével, az általa bemutatott Istennel harmóniában vannak – márpedig általában abban vannak, megfeleltethetőség van – akkor bátran mondhatjuk azt, hogy ezek az élményeink a Szentlélek Istentől vannak.

Ettől kezdve ez az egy-két alapvető istenélmény forrása és kiindulópontja lehet az istenkapcsolatunknak, de főképpen pedig az imaéletünknek. Mert ez azt jelenti, hogy akkor az imádságban nem egyszerűen csak valakihez beszélek, vagy nem is tudom, kihez, mert tulajdonképpen csak akarok valamit mondani, vagy egyszerűen csak darálom, hanem az történik, hogy ebben a kapcsolatfelvételben – hasonlóan egy picit, mint amikor a férj és a feleség tudatosítja magával azt, hogy szeretik egymást, vagy a szülő a gyerekével kapcsolatban tudatosítja, hogy szeretem őt. Hát, ha szánok egy pici időt arra, hogy tudatosítsam és elmélyítsem magamban, hogy most akarok valamit mondani a feleségemnek, de ő tulajdonképpen az a valaki, akit szeretek. De most szeretném a férjemnek elmondani, hogy ez nekem nem jó, de tulajdonképpen egy olyan valakinek szeretném mondani, akit szeretek. Roppant mód idegesít, dühít, vagy megijeszt a gyerekem magatartása, de mielőtt megszólalok, tudatosítom magamban azt, hogy ő az én fiam, ő az én lányom. Tulajdonképpen, ha valakiért valamit meg akarnék tenni, hát ők lennének azok. És mielőtt elkezdeném egyáltalán mondani, a tudatosítás révén világossá teszem magam számára, hogy kihez fogok beszélni, hogy kihez fordulok, és kivel vettem föl a kapcsolatot. Érdekes módon ez gyökeresen alakítja, és megváltoztatja azt az egész viszonyt, amit pedig olyan nagyra tartunk.

Ezért tehát a záró mondat így szól. Olyan fölszabadító, hogy már az az egy-két fontos tapasztalatunk megvan. Most már csak érdemes nagyra tartani, megbecsülni őket, és forrásává tenni az imádságos életünknek is.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )