Mt 20,1-16a - Évközi 25. vasárnap

„Rossz szemmel nézed, hogy én jó vagyok?”

Olvasmány (Iz 55,6-9)

Keressétek az Urat, amíg megtaláljátok, hívjátok segítségül, amíg közel van! Hagyja el útját a gonosz, és gondolatait a bűnös; térjen vissza az Úrhoz, mert megkönyörül rajta, Istenünkhöz, mert bőkezű a megbocsátásban. Hiszen az én gondolataim nem a ti gondolataitok, és az én útjaim nem a ti útjaitok – mondja az Úr. Igen, amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én útjaim a ti útjaitoknál, az én gondolataim – a ti gondolataitoknál.

Szentlecke (Fil 1,20a-24.27a)

Testvéreim! Nyíltan megmondom, hogy Krisztus most is, mint mindig, megdicsőül testemben, akkor is, ha élek, akkor is, ha meghalok. Hiszen számomra az élet Krisztus, a halál pedig nyereség. Ha viszont tovább kell élnem, az gyümölcsöző munkát jelent. Nem tudom tehát, mit válasszak, mert mind a kettő vonz: Szeretnék elköltözni, hogy Krisztussal legyek, mert ez mindennél jobb volna. De hogy értetek életben maradjak, arra nagyobb szükség van. Éljetek hát ti is Krisztus evangéliumához méltóan!

Evangélium (Mt 20,1-16a)

Abban az időben Jézus ezt a példabeszédet mondta tanítványainak: A mennyek országa olyan, mint amikor egy gazda kora reggel kiment, hogy szőlőjébe munkásokat fogadjon. Miután napi egy dénárban megegyezett a munkásokkal, elküldte őket a szőlőjébe. A harmadik óra körül megint kiment, s látta, hogy mások is ácsorognak ott tétlenül a piactéren. Ezt mondta nekik: „Menjetek ti is a szőlőmbe, és ami jár, megadom majd nektek.” Azok el is mentek. Majd a hatodik és a kilencedik órában újra kiment és ugyanígy cselekedett. Kiment végül a tizenegyedik óra körül is, és újabb ácsorgókat talált. Megkérdezte tőlük: „Miért álldogáltok itt egész nap tétlenül?” Azok ezt válaszolták: „Mert senki sem fogadott fel minket.” Erre azt mondta nekik: „Menjetek ti is a szőlőmbe!” Amikor beesteledett, a szőlősgazda így szólt intézőjéhez: „Hívd össze a munkásokat, és add ki a bérüket, az utolsókon kezdve az elsőkig!” Először azok jöttek tehát, akik a tizenegyedik óra körül kezdtek, és egy-egy dénárt kaptak. Amikor az elsők jöttek, azt hitték, hogy nekik többet fognak adni, de ők is csak egy-egy dénárt kaptak. Amikor átvették, zúgolódni kezdtek a gazda ellen: „Ezek az utolsók csak egy órát dolgoztak, és ugyanúgy bántál velük, mint velünk, akik a nap terhét és hevét viseltük!” Ő azonban ezt felelte az egyiküknek: „Barátom, nem vagyok igazságtalan veled. Nem egy dénárban egyeztél meg velem? Ami a tied, fogd és menj! Talán azzal, ami az enyém, nem tehetem azt, amit akarok? Vagy rossz szemmel nézed, hogy én jó vagyok?”

Vasárnapi beszéd

„Talán (…) rossz szemmel nézed, hogy én jó vagyok?” Erről a mondatról szeretnék beszélni, és nyilván a mondat mögötti világról, ahogyan ez a mondat része az Isten országról szóló példabeszédnek. Milyen érdekes, hogy ez a kifejezés, hogy „Rossz szemmel nézed, hogy én jó vagyok?” már alaphelyzetben is legalább a maga egyszerűségében is kétértelmű. Benne van az, hogy „Hát rosszallóan nézed, elítélően nézed, vagy megvetően nézed, kritikusan nézed?” De az is benne van, hogy „De tulajdonképpen te jól látsz? Jó a te szemed? Vagy ha rossz szemmel nézed, akkor nem fogod látni azt, ami itt történt a mai napon. Egyáltalán jó a te szemed?” Erről szeretnék beszélni.

Ezt a kifejezést, mert annyira, szinte beleszerettem ebbe a mondatba: „Te rossz szemmel nézed, hogy én jó vagyok?” Hogy mi is ez a világ, megnéztem az eredeti ógörög szövegben, és tulajdonképpen mondhatjuk azt, hogy nagyon pontos a fordítás. Pontosan fordíthatjuk így, hogy rossz szemmel. De szeretném egy kicsit kibontani, hogy a korabeli hallgató is, vagy a kétezer év egyháza mi mindent hallhatott bele ebbe a mondatba, hogy „Rossz szemmel nézed, hogy én jó vagyok?” Mi minden jelentést őriz ez, és tartalmaz, amit így nevezett meg a fordítónk, ebben a fordításban, hogy rossz? Úgy is fordíthatta volna, hogy szűkös szemmel nézed, vagy tökéletlen szemmel, vagy alkalmatlan szemmel, vagy beteg szemmel, vagy veszélyes szemmel, vagy rosszindulatú szemmel, vagy bűnös szemmel.

Látjuk, akkor megint csak itt kinyílt egy világ. Hogy amikor megkérdezi a történetben szereplő gazda, hogy „Rossz szemmel nézed, hogy én jó vagyok?”, akkor abban benne is van: „Nem beteg a szemed, hogy nem látod, mi történt a mai napon? Nem vagy talán rosszindulatú, hogy nem látod, mi történt a mai napon? Nem vagy sérült, hogy nem látod, mi történt a mai napon?” Ez tehát az első gondolat.

De a második már a kifejezés másik részére vonatkozik, vagyis a szemre. Mert megint csak, ahogy nézzük az eredeti szöveget, ott aztán még sokkal izgalmasabb dolgokra találunk. Mit is jelent ez, hogy valakinek rossz a szeme, a tekintete? A magyar nyelvben is gyönyörű, ahogy mondjuk azt, hogy valamit tekintetbe veszek, és valamit nem veszek tekintetbe. Ebben a történetben például azok, akik ott egész nap dolgoztak, vagy legalábbis többet, mint akiket végül fogadtak föl, egyáltalán nem vesznek tekintetbe egy csomó mindent. Más dolgokat viszont nagyon is tekintetbe vesznek, és ez meghatározza az életüket.

Nézzük akkor most, mit jelent ez, hogy az ember lehetőséget és szabadságot kapott arra, hogy dolgozzék azon, hogy kimunkálja azt, hogy milyen legyen a tekintete, hogy milyen legyen a szemünk. Mert amilyen a szemünk, olyanná alakul az életünk. Ezért az első gondolat így szól, a szöveghez kapcsolódóan természetesen, hogy a szentírásban megjelenik ez a gondolat, hogy valakinek valamivel tele van a szeme. Például: tele volt gonoszsággal a szemük. Vagy tele volt irgalommal a szeme.

Az első gondolat akár kérdés formájában is fölhangozhat, hogy belenézek a tükörbe, és visszatekint rám a szemem. Úgy el lehetne ezen gondolkodnunk, töprengenünk, hogy tulajdonképpen nekem úgy általában, mivel van tele a szemem? Ebben a történetben például ez a gazda végig fönntartja a jóindulatát, mert azt mondja ott, a kritikusoknak, a hőzöngőknek, hogy „Nézd csak, nem vagyok igazságtalan veled, mert egy dénárban egyeztünk meg, és ezt nagyon pontosan megadtam neked. Egészen biztos, hogy a megegyezésünket, a szerződésünket betartottam, tehát nem vagyok igazságtalan ebből a szempontból.”

De azért akár azt is mondhatta volna, hogy „Barátom, megállapodtam veled egy dénárban. És tebenned észrevétlenül, egyszer csak kialakult valahogy annak az igénye, hogy te sokkal többet kapj, pedig hát egy dénárban állapodtunk meg. Mondd csak, nem vagy te mohó?” Ebben a történetben akár beszélhetnénk a mohóságról is. Arról a fajta mohóságról, ami az emberi természet része, és olyan észrevétlenül lep meg bennünket, hogy reggel még mint hogyha nem is lenne a szemünkben, estére meg már semmi mást nem látunk, csak a saját mohóságunkat. Milyen érdekes, amikor valakinek valamivel tele van a szeme, akkor ő azt gondolhatja, hogy azt látja, amit a szemével néz. Valójában, ha mohósággal van már tele a szemem, már semmi mást nem látok, mint a mohóságot. Ezért, hogyha valakinek tele van a mohósággal a szeme, akkor kétség kívül, ő a mohóságon kívül semmit sem látva, arra fog rászorulni, hogy megnyíljék a szeme egyáltalán valami másra is. Mert különben csak a saját mohóságát fogja visszatükrözve látni az egész világban. Milyen érdekes, hogy miközben mondjuk tele van a szeme a mohósággal, aközben maga előtt azt mondja, hogy: „Velem igazságtalanság történt.” És ez még inkább elvakítja majd őt, hogy még kevésbé lássa azt, hogy mivel van tele az ő szeme. Ez tehát az első gondolat.

A második. Ebben a kifejezésben az is benne van, hogy a szemmel mit látok? A szentírásban nem egyszer fölmerül ez Jézus gondolataiban is, hogy „Néznek, de nem látnak.” Hogy az ember, aki néz, föltételezi azt, hogy miután nézek, hát látok is. Jézus azt mondja, természetesen, aki a szó szoros értelmében mondjuk nem vak, ő mind néz; nézi az életet, nézi a másik embert, nézi a történéseket. És miközben mindannyian nézünk, aközben sokkal kevesebben látunk. Ez megint egy olyan gondolat, amit nagyon szívesen a hátunk mögé vetünk, és azt mondjuk: „Egészen nyilvánvaló, hogy aki néz, az lát is.” Jézus pedig azt mondja nem egy helyen: „Nagyon sokan néznek, és nagyon kevesen látnak.”

Például ebben a történetben, ahogyan a történet bizonyos szempontból, mint minden zseniális példabeszéd, amit Jézus mond, rejt egy kis csapdát, és ebbe a csapdába beleeshetünk. Amikor egyszer csak rájövünk, hogy belekerültünk a csapdába, na az indíthatja el akkor igazán a fölfedezésünket. Például, hogy mi is elkezdünk semmi másról nem gondolkozni, csak hogy ez most igazságos, vagy nem igazságos, igazságtalan, nem igazságtalan – hogy ez hogyan van.

És ahogy ezen töprengünk, egyszer csak hiába nézzük teljes erővel a képet, hogyan van ez. Mi mindent nem fogunk látni? Például azt, hogy ebben a történetben a gazda nagy valószínűséggel azért fogadja föl azokat az embereket, akik ott ácsorognak, mert ha őket nem fogadja föl senki, aznap nem lesz mit enni. Tehát fölfogadja ezeket az embereket, nem pusztán azért, hogy a szőlőjében dolgozzanak, és neki nőjön a profitja, hanem azért, mert tudja, hogy ezek az emberek – és ez egy másik dolog, amit láthatunk – hihetetlenül kiszolgáltatottak, mindannyian. Mert ott állnak a piacon, és az életük azon múlik, hogy fölfogadják-e őket. Ez a kiszolgáltatottság, amikor azután a hőzöngők azt mondják nekünk: „Többet kellene adnod!”, milyen érdekes, teljesen szem elől tévesztik. Mintha nem emlékeznének a reggelre, amikor ők is ugyanott álltak, a piacon, kiszolgáltatottan, és az ő egy dénárjuk is azon múlott, hogy valaki fölveszi-e őket a munkára.

De láthatnánk ebben a történetben azt, hogy milyen következetesen nem a saját zsebére és hasznára dolgozik ez a gazdaember. Nem tudom, rácsodálkoztunk-e arra, hogyha miközben nézünk, látunk is, hogy ez a gazdaember az elvégzett munkával összefüggésben nem arányosan jutott el ahhoz az eredményhez, ami ebből kijöhetett volna, mert ő egy dénárért nagyon sokak esetében sokkal kevesebb munkavégzést kapott. Milyen érdekes, hogy akiket az igazság és igazságtalanság témája annyira foglalkoztat, mondjuk a történet kapcsán, szinte sosem gondolkoznak el azon, hogy mi van a gazdával. Hát, ha valakit igazságtalanság ért ebben a történetben, nem a munkások, hanem a gazda. Mert a gazda rengeteg embernek fizetett egy dénárt, és ahhoz képest nagyon keveset dolgoztak neki. Ez nem igazságtalan? És de érdekes, hogy a legnagyobb igazságtalanságot teljesen tekintet nélkül tudjuk hagyni. Tehát a második gondolat így szól: Kétség kívül, bár nem esik jól ezzel szembesülnünk, mi mindannyian nézzük az életet, de mi mindannyian csak többé-kevésbé látjuk azt, ami abban ott van. Főképpen, az Isten országát csak többé-kevésbé fedezzük föl benne.

A következő gondolat, hogy az is lehetséges, mert Jézus erről is beszél, hogy van, aki néz, de egyáltalán nem lát. Egyáltalán semmit sem lát. Az ő tragédiája az, hogy miközben semmit sem lát, azt gondolja, hogy nem vak. Ezért a következő gondolat az, hogy még az is megtörténhet velünk, hogy bizonyos helyzetekben teljesen vakká válunk, és egyáltalán nem látunk. Egyáltalán nem látjuk azt, amit ott lehetne, vagy érdemes lenne látni. Ahogy ma autóztam, egyszer csak hallgattam egy műsort, amiben arról volt szó, hogy most az egész világot érinti a koronavírus járvány COVID-19. És milyen természetes nekünk az, hogy megmossuk a kezünket, alapvető előírás. Hogy áldoztatás előtt majd fertőtlenítem a kezem, ez a minimum. Hogy szájmaszkot veszünk, nem magunk miatt, hanem a többiek miatt.

Nem tudom, tudjátok-e, mert én nem tudtam, hogy az úgynevezett fejlődő világban a fejlődő világ háromnegyede nem tudja megmosni a kezét, amikor az szükséges lenne. Tehát mi itt vagyunk, és azt mondjuk: „Hát, fölvesszük a maszkot, és mossuk a kezünket.” De ahol az is probléma, hogy egyáltalán van-e inni a vízből, hát nem a kézmosásra fogja fordítani a vizet, hanem még hogyha mocskos is, meg olyan is, meg amolyan is – meg fogja inni. És milyen érdekes, hogy mi itt vagyunk, és akár kritikusan, vagy panaszosan mondhatjuk ezt, hogy ez a járvány, és hogyan szól bele az életünkbe, és na, és akkor jön a rengeteg panasz, ugye. Hogy nekünk több dénárt kellett volna idén keresnünk, nem csak egyet. Mit csináljak azzal az egy dénárral? És közben milliárdoknak hiába mondanánk azt, hogy „Most meg a kezed!”, mert nincs hozzá víz.

Ezért a következő gondolat így szól: Még egészen oda is eljuthatunk, hogy miközben mi azt gondoljuk, hát nézünk és látunk, hogy olyasmit, amit pedig nagyon érdemes volna látni, mert realitás, egyáltalán nem látjuk. A következő gondolat; benne van ebben a kifejezésben az: Mire nézek? Mi az, amire tekintettel vagyok? Lehetséges az, hogy az ember nincs tekintettel arra, amire érdemes volna tekintettel lennie. Érdemes volna kimondanunk azt, hogy az arányosság szempontjából ebben a történetben igazságtalanság történik, ez teljesen egyértelmű. A fizetség, és az elvégzett munka nincs arányban egymással. De a történet éppen azért olyan fölrázó számunkra, mert miközben elismerhetjük, hogy ilyen értelemben, az arányosság értelmében nem történt igazságosság, hogy aközben pedig történt valami sokkal több.

Eszembe jutott, hogy ez a történet, ha mi sokkal jobban látnánk, mint ahogy látunk, akár másképp is végződhetett volna. Ha nem lenne szükségünk arra, hogy ez a történet szíven üssön bennünket, akkor például Jézus akár így is befejezhette volna: „És azután először azok jöttek, akik csak egy órát dolgoztak, és kaptak egy dénárt, és nagyon-nagyon boldogok voltak, mert tudták azt, hogy az egy dénár elég lesz nekik ahhoz, hogy ki tudják fizetni a vízszámlát, és ki tudják majd mosni a ruháikat, és meg tudják majd mosni a kezüket, és hogy ne kelljen szomjasnak lenniük. Nagyon boldogok voltak mindannyian. Aztán jöttek akik ennyit dolgoztak, és annyit, és mindenki boldog volt, mert tudta, hogy az egy dénár elég ahhoz, hogy az életet tovább lehessen vinni.

Végül jöttek, akik egész nap dolgoztak, és ők is megkapták az egy dénárt. De akkor már ők nem is ezzel törődtek, hogy megkapták az egy dénárt, hiszen tudták, hogy meg fogják kapni. Hát, hiszen bíztak a gazdában, mert a gazda mindig kifizette őket, és a gazda mindig fölvette őket. Hanem mikor megkapták az egy dénárt, akkor már annyira boldogok voltak, mert tudták, hogy a mai napon mindenki megkapta az egy dénárt, mindenki, aki ott állt a piacon. Az ő rokonaik, és ismerőseik, barátaik és testvéreik, hogy mindenki. Ezért aztán, ahogy ott volt náluk az egy dénár, hát, szaladtak is haza. De megbeszélték, hogy csapnak egy nagy bulit, még aznap este. És hogy mindenki hoz valamit, és megünneplik azt, hogy ez egy micsoda csodálatos nap volt. Tulajdonképpen ezt a történetet akár így is be lehetne fejezni. És az, hogy ez a történet egészen másképpen fejeződik be, az legalább annyira szól rólunk, mint Isten országáról.

A következő gondolat, és már csak kettő van. Emlékeztek, Jézus azt mondja, hogy „Ha a szemed bűnre visz, akkor inkább vájd ki!” S hogy ebben a történetben az is benne van, hogy amikor valamelyikünknek a szeme tele van ezzel, azzal, vagy amazzal, akkor már a szemünk visz majd előre, az a szemünk, ami tele van valamivel. Ismerjük az ószövetségből és az újszövetségből ezeket a kijelentéseket, hogy tele volt a szeme a gonoszsággal, és akkor a szeme bűnre vitte. Ezért nem mindegy, hogy mivel van tele a szemünk, mert amivel tele van a szemünk, az majd elindít bennünket valamilyen irányba. Miközben nagyon sok mindent nem is látunk, és csak megyünk, és megyünk, ki tudja, hogy hova tulajdonképpen.

Végül akkor a záró gondolat. Ebben a kifejezésben az is benne van, hogy van, akinek tiszta a szeme. Mert akinek tiszta a szeme, ő elég jól fog látni. Nem csak néz majd, hanem lát is. És hogy ebből a szempontból ezt a történetet úgy is értelmezhetjük, hogy abba az irányba visz bennünket, hogy törekedjünk arra, hogy a szemünk tiszta legyen. Amikor az ember szeme tiszta, akkor egyszer csak majd azt fogja tudni mondani, ami a templomainkban oly gyakran hangzik föl, hogy: Mindez csodálatos a mi szemünkben. Az ember az Isten országában csodálatosnak látja és éli meg mindazt, ami csodálatos. Ez azt jelenti, hogy ma, egy olyan világban, amiben vagyunk, az Isten országában is vagyunk. A kérdés, hogy látjuk-e, hogy az Isten országában is vagyunk, és látjuk-e mindazt, ami a mai napon csodálatos lehet a mi szemünkben?

Olyan csodálatos, hogy szívünk szerint, ahogy majd elmegyünk a miséről, összehívnánk a barátainkat, az ismerőseinket, a rokonainkat, és a testvéreinket, azt mondva, hogy megkaptuk az egy dénárt ma is. Vagyis megvan mindenünk, ami a mai napra szükséges volt. És hogy ez csodálatos a mi szemünkben. És hogy miközben ez csodálatos a mi szemünkben, aközben nem akarjuk, hogy ne lássuk mindazt, ami ebben a világban fontos, hogy olyan emberek tekintetében megjelenjék, akiknek az elég tiszta, hogy lássák. Olyan sok mindent volna érdemes látnunk, hogy aztán a tekintetünk jóra vezessen minket.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)