Mt 22,1-10 - Évközi 28. vasárnap

A szentmise online közvetítésében technikai problémák voltak, a hanganyag a komplett szentmisét tartalmazza.

 

„Minden készen áll, jöjjetek a menyegzőre!”

Olvasmány (Iz 25,6-10a)

A Seregek Ura bőséges lakomát rendez minden nemzetnek ezen a hegyen. Lakomát, ahol lesz finom bor, zsíros, legjava falat, és erős színbor. És ezen a hegyen leveszi a leplet, amely minden népet betakart, és a fátyolt, amely minden nemzetet elborított. Örökre megsemmisíti a halált. Istenünk, az Úr letörli a könnyet minden arcról, lemossa népéről a gyalázatot, lemossa az egész földön. Ő, az Úr mondta ezt. Azon a napon majd így beszélnek: Íme, a mi Istenünk! Benne reméltünk. hogy ő megszabadít minket. Ő az Úr, s mi benne bíztunk. Örüljünk és ujjongjunk szabadításának! Lám az Úr keze megpihen e hegyen.

Szentlecke (Fil 4,12-14.19-20)

Testvéreim! Tudok nélkülözni, de tudok bőségben is élni. Megszoktam mindig mindent: a jóllakást és az éhezést, a bővelkedést és a nélkülözést. Mindenre képes vagyok abban, aki nekem erőt ad. Mégis jól tettétek, hogy szükségemben segítségemre voltatok. Az én Istenem, gazdagságának mértéke szerint, a ti szükségeteket is bőségesen kielégíti majd a Jézus Krisztus által elnyert dicsőségben. Legyen dicsőség Istennek, a mi Atyánknak örökkön örökké! Ámen.

Evangélium (Mt 22,1-10)

Abban az időben: Jézus ismét példabeszédekben szólt a főpapokhoz és a nép véneihez: A mennyek országa olyan, mint amikor egy király menyegzőt rendezett a fiának. Elküldte szolgáit, hogy szóljanak a meghívottaknak, jöjjenek a menyegzőre. Ők azonban nem akartak jönni. Erre más szolgákat küldött: „Mondjátok meg a meghívottaknak: Íme, a lakomát elkészítettem. Ökreim és hizlalt állataim leöltem. Minden készen áll, jöjjetek a menyegzőre!” De azok mindezzel mit sem törődve szétszéledtek: az egyik a földjére ment, a másik az üzlete után nézett. A többiek pedig a szolgáknak estek: összeverték, sőt meg is ölték őket. A király nagy haragra lobbant. Elküldte seregeit, és felkoncoltatta a gyilkosokat, városukat pedig felégette. Azután így szólt a szolgákhoz: „A menyegző kész, de a meghívottak nem voltak rá méltók. Menjetek hát ki az útkereszteződésekre, és akit csak találtok, hívjátok el a menyegzőre!” A szolgák kimentek az utakra és összeszedtek mindenkit, akit csak találtak, gonoszokat és jókat egyaránt. A lakodalmas ház megtelt vendégekkel.

Vasárnapi beszéd

Újból és újból elhangzik ez a nagyon egyszerű kis mondatocska: „A menyegző kész. A lakoma kész van. Elkészítettük a vacsorát, a lakomát, és mindent, ami ehhez kell. Már kész van.” Erről szeretnék beszélni, hogy azzal áll elénk Jézus – persze nem mindegy, majd erre szeretnék utalni, hogy kétezer évvel ezelőtt a nép véneinek, és a vallási elöljáróknak mondta el ezt a történetet – de hogy a fő üzenete az volt, hogy Isten országa készen van, hogy megvan, hogy kész van. Hogy ami igazán fontos nektek, mert ti azt várjátok, hogy jöjjön el a Messiás, és teljesedjék ki Izrael országa, és az ígéretek pedig mind-mind megvalósuljanak: Megvan, megvan! Ennek az összefüggésében megrendítő az, hogy miközben Jézus csak ebben a történetben elmondja vagy ötször, hogy kész van, hogy kész van, gyertek, mert kész van, és kész van, és a történet is ezzel fejeződik be: És aztán megtelt a lakodalmas ház, tehát kész van, ez egész biztos.

Pont azok, akik maguk arra hivatkoztak, és úgy élték ezt meg: „Hát mi ezt várjuk, mi ezt akarjuk, mi ezért cselekszünk, ezért dobban a szívünk.”, milyen döbbenetesen nem ismerték föl, nem látták meg, nem hallották, és nem értették, hogy kész van, hogy itt van, hogy megvan, hogy megragadható, vagy önmagunkat átadhatjuk neki. Hogyan lehetséges ez? Hogyan lehetséges ez, hogy van egy lakodalom, egy menyegző, és ötször hívnak bennünket, és mintha semmi nem történt volna? Szeretnék néhány gondolatot ehhez fűzni, hogy hogyan lehetséges ez, mégpedig azoknak a bölcsessége alapján, akiknek ez a tudománya.

Az első gondolat így szól: Nagyon sokan vannak olyanok, akik azért nem látnak, nem hallanak, mert amikor egyszer csak jön valami változás, az úgy kikezdi a biztonságérzetüket, hogy inkább engedik, hogy vesszen a realitás. Köztünk is vannak, most nem így, akik itt ülünk, hanem hát, hogyha körbenézünk, olyanok, akikre azt mondják, hogy vírustagadók. Miért tagadja valaki ezt? Például azért, mert hogyha el kell ismernem, hogy ez egy reális veszély, hogy ezzel akkor nekem most dolgom van, bizonyos rutinokat abba kell hagynom, és új rutinoknak a kimunkálására van szükségem, akkor az kétség kívül szorongást fog kelteni. Kétség kívül megjelenhet az aggodalom és a bizonytalanság, hogy most akkor ezután ez hogyan is lesz? Ezért sokkal egyszerűbbnek tűnik föl, hogy inkább tagadjuk az egészet. Ez igazából, hát nem mondanám, hogy megmosolyogtató, inkább megrendítő, hogy valaki a saját biztonságérzete fönntartása érdekében inkább az egész valóságot tagadja, csak azért…

Egészségedre! Van azért még jó ízű trüsszentés. Szóval, csak azért, hogy őneki a lelki egyensúlya, a biztonságérzete, hát ki ne kezdődjék. Az első gondolat tehát ez: Minden további nélkül vakká válhatunk, süketté, érzéketlenné, pusztán csak az által, hogyha a lelkünk valahogy úgy ítéli azt, hogy amivel szembe kéne néznünk, az túlságosan is megrendítő, túlságosan is kikezdi majd a biztonságérzetünket és az érzelmi egyensúlyunkat.

Második gondolat. Lehetséges az is, hogy valaki például értékekre hivatkozik, értékeknek a megszállottjává válik. Azt mondják a tudósok, hogy az is lehetséges ám, hogy valaki olyan egyoldalúan csak kizárólagosan bizonyos értékekre figyel, hogy ez a hallatlanul egyoldalú figyelem, ez már-már megszállottság számba megy nála. Ez a nagyon egyoldalú figyelem, és bizonyos értékeknek a kiragadása az értékeknek, és annak a csodás lakomának a színpompásságából, és abból, hogy mindenki oda meg van hívva, ez lehetővé teszi számára azt, hogy egészen elsötétedjék a lelke közben.

Most amit mondani fogok, nem teológiai tanítás, hanem csak egy kép, egy gondolatébresztő kép. A kép valahogy így szól: Majd odaát biztos lesznek olyanok, az igazság nevében másokat gyötrők és bántók, az egyoldalú figyelemtől sújtottak, akik örök időkig bánthatják majd egymást, ha nekik az jólesik, és hivatkozhatnak az utolsó utáni időkig arra, hogy ez az érték, és az az igazság, és fognak találni majd partnereket hozzá, és gyötörhetik az idők végezetéig egymást, ha nekik ez jólesik. Tehát a második gondolat így szól: teljesen figyelmen kívül tudjuk hallani a meghívó szót a közös ünneplésre és lakomára, ha a figyelmünk egyoldalúvá válik, és azután pedig az egyoldalúságban bizonyos értékeket kiragadunk a többi érték közül. És nem is akarom még egyszer ismételni.

A harmadik gondolat. Kétség kívül lehetséges az, hogy bizonyos vallásos elemekre hivatkozva, éppen bizonyos vallásgyakorlatok által válunk egészen vakká arra, hogy mi a realitás. Például a lakomára való meghívás realitása. Ne értsétek félre, a kedvenc történetem ezzel kapcsolatosan, húsz évvel ezelőtt, mikor Terézvárosban voltam, egy férfi a következőt mondja nekem: „Tudja atya, hát magának elárulom, mert maga… Hát, én azért szerzek egy kis mellékest betörésekből.” De nem ezt akartam elmondani, mert megtisztelő volt a bizalma, hogy én ezt senkinek nem fogom elmondani… S akkor a következőképp folytatja: „De hát atya, olyan még nem fordult velem elő, hogy mielőtt elindulnék, én ne tértem volna be ebbe a templomba. Én mindig betérek, és imádkozom Istenhez, segítsen.” Hát, ez igazán sajátos formája a vakságnak, annak, hogy valaki egyáltalán ne hallja meg, hogy Isten mire hívja őt, vagy esetleg a Szentlélek hogyan próbálná formálni az életmódját. Ez tehát a harmadik.

A negyedik, hogy nem tudom, ti hogyan vagytok ezzel, de mikor belenézünk a tükörbe, akkor akárhogyan is, de talán nem csak a testünket nézzük. Talán van egy-egy másodperc pillantásotok, amikor belenéztek a saját szemetekbe. Ahogy belenézünk a saját szemünkbe, talán el-elgondolkozunk azon, hogy: „Tulajdonképpen jól nézek én ki idebent? Szép az én lelkem?” És az embernek egy olyan mély vágya az, ahogyan a tükörben nézzük, és szeretnénk magunkat visszatükröződve úgy látni, hogy: „Na, egész jól festek ma.” Hogy ahogy belenézünk a saját szemünkbe, és föltesszük ezt a kérdést, szép-e ma a lelkem, hát, azért azt gyanítom, jól esik erre azt válaszolni, hogy: „A-ha… kicsit lehetne itt-ott karcsúbb, de azért jó.”

Mit akarok ezzel mondani? Hát nem csak a testünkre, a lelkünkre vonatkozóan is ott van bennünk ez a vágy, hogy ahogy a szemünkön keresztül rákérdezünk a lelkünkre, azt mondhassuk: „Én azért úgy többé-kevésbé jó ember vagyok. Egy olyan rendes ember.” Annyira mély ez a vágy, hogy fönntartsuk annak a képét, hogy mi hát, mégis csak, pozitívan láthatjuk magunkat, hogy nem egyszer a realitással szemben is fönntartjuk az önmagunkról alkotott pozitív képet. És akkor vesszen a realitás, inkább süketüljünk meg, vakuljunk meg, de ha becsukjuk a szemünket, hadd gondolhassuk azt, hogy velünk rendben vannak a dolgok.

És végül az ötödik, amitől nem halljuk a meghívót, nem látjuk azt, hogy ki hív meg bennünket. Ez pedig, hogy nem csak az önmagunkról alkotott pozitív képet akarhatjuk minden áron fönntartani. Létezik olyan, hogy kollektív vakság, és kollektív süketség. Amikor ezt együtt is tudjuk csinálni, és akkor az talán még nagyobb süketség, és még nagyobb vakság.

Megint csak, akik értenek ehhez, hogy hogyan vakulhat és süketülhet meg egy csoport, egy közösség, egy felekezet, egy egyház, egy intézmény, ők azt mondják, hogy néhány elemet ilyenkor mindig tetten tudunk érni. Az egyik, hogy vannak egyéni érdekeink, akár az első négy pont, ezek az egyéni érdekek abba az irányba visznek, hogy jól esik nekünk nem kinyitni a szemünket, nem élesíteni a fülünket. És az egyéni érdekek összefüggésbe kerülnek, összekapaszkodnak a csoport-, vagy a kollektív érdekekkel. Nem értékekkel, érdekekkel. Amikor az egyéni és a kollektív érdekek összekapaszkodnak, ezekhez nagyon könnyen hozzájárul bizonyos értékeknek a kiemelése és valamiféle sajátos ideológiai köntösbe öltözése. Már nem az igazság az, ami mozgat bennünket. Az igazságról? Ugyan! Már valami ideológiáról van szó. Mindezzel összefüggésbe kerül egy túlzó tekintélytisztelet, és a rendszert az zárja le, hogy egyébként pedig ezen az élő rendszeren belül nagyon is kerüljük a konfliktusokat. Ha ezek az elemek összeállnak bármely intézményben, csoportban, akkor nagy esélyünk van arra nézve, hogy a csoportos süketségbe és vakságba hulljunk. És hogy ez a vakságunk és süketségünk, hogy meg ne halljuk, hogy meg vagyunk hívva mindannyian a menyegzőre, ez nagyon erősnek bizonyulhat.

Hadd idézzem itt most Hamvas Bélát. Olyan eredetinek tartom a gondolatát, azt mondja: „Kétség kívül, az utolsó ítéleten – ahogy ő mondja – sokaknak külön fognak harsonázni. Egyszerűen azért, mert őnekik először ébresztőt kell fújni, hogy utána meghallják a harsonát.”

És akkor most hadd hozzak ide valamit, amit lehet, hogy ti is olvastatok két-három nappal ezelőtt. Egy beszélgetés, egy interjú David Attenboroughval. Két elemét szeretném kiemelni. örülök, hogy van, aki bólintott. Két gyönyörű elemét. David Attenborough azt mondja: „Számomra megrendítő az, hogy még azok is, akik arról beszélnek, hogy meg kéne mentenünk a Földet, akik ezt még nagy ügyüknek tekintik, hogy még ők is tulajdonképpen ezzel a megközelítéssel azt árulják el, hogy nem értették meg a lényeget.” Azt mondja David Attenborough: „Hát, nem a Földet kell megmenteni, hanem az embert. A Föld köszöni szépen, ha mi mondjuk nem leszünk itt, meglesz nélkülünk. Egy párszáz millió évig még itt nagyon szépen fog virulni az élet, mondjuk nélkülünk.” A Földet ilyen értelemben nem kell megmenteni. Nekünk magunkat kellene megmenteni. Milyen döbbenetes, hogy még azok is, akik olyan elhivatottan mondják ezt, nem a lényeget mondják. Mert a Földön az élet túl fog minket élni.

A második gondolat Attenboroughtól. Azt mondja: „Most már 93 éves vagyok, hát azért már látok valamit, meg tudok már valamit az életről. Ezért merem azt mondani, hogy a kulcsa annak, hogy az ember megmentse az embert, nem az, hogy elég intelligensek leszünk-e hozzá, vagy nem. Mégpedig azért nem, mert a Föld nevű bolygón kétség kívül, mi vagyunk így is a legintelligensebbek, és ezzel a roppant nagy intelligenciával…” Azt mondja: „Nem intelligenciára lesz szükségünk.” Ha nem olvastátok a cikket, olyan szívesen megállnék. Ha gyerekmise lenne, akkor meg hallgatnék… Mire, mondjátok meg? Hát, rólunk van szó. David Attenborough válasza így szól: „Nem intelligenciára lesz szükségünk, hanem bölcsességre.” Olyan érdekes, hogy az ókori bölcsek mindig is azt mondták, nem az a bölcs, aki sokat tud, hanem aki tudja, mit érdemes csinálni. Tehát a szó legmélyebb, legnagyobb gyökerekkel rendelkező értelmében, tényleg bölcsességre lesz szükségünk, valamiféle picinyke megvilágosodásra.

Ezért a záró gondolathoz szeretnék eljutni. Ahogy halljuk ezt a történetet, van benne azért egy rész, emlékeztek, hogy aztán a király – persze egy példabeszéd ez – nagyon dühös lesz, és elég durván elbánik azokkal a valakikkel. Hogy hat ez ránk? Olyan érdekesnek tartom, ahogy meghallgatjuk néha Jézusnak egy-egy ilyen elég, hát, olyan a lelket megkarcolni tudó példabeszédjét, hogy megjelenhet bennünk némi bizonytalanság és félelem. Azt tartom nagyon elgondolkoztatónak, hogy amikor megjelenik egy-egy történetben, vagy egy történettel összefüggésben az, hogy „Jaj! Ez most azért nem volt olyan kedves. Ez most nem volt olyan mhh-hmm.” Hogy érdekes módon, meg szokott velünk történni az, amiről maga a példabeszéd szól. Ez pedig az, hogy elindul egy nem tudatos belső munkánk arra nézve, hogy azt a rossz rézést, amit maga a példabeszéd is bennünk kelt, azt valahogy eltüntessük magunkból. És ha ezt egy képben kellene megragadnom, azt mondanám, a helyzet ahhoz hasonlít, mint amikor mondjuk egy családi házban tűz üt ki valahol, és az édesapa beszalad a gyerekszobába, és a gyerekek nagyon mélyen alszanak. A gyerekek nagyon mélyen alszanak, az apa odamegy, és nem azt fogja mondani, hogy: „Kicsikéim… egyre melegebb van. Halljátok, kicsikéim? Apa nagyon szeret titeket. Hát, ébredjetek föl…!” Valószínű az apa odamegy, és a szeretetének a megnyilatkozása az lesz, hogy… És már a kezében az a gyerek, meg a másik, és már szalad is vele, és azt mondja: „Kész van már! Hát, gyertek már!” Ezt a képet tudnám idehozni.

Ezért, de jó, hogyha a lelkünknek van valamiféle tartása és erőssége, hogy amikor Jézus nem egy simogatós példabeszédet mond el, hanem olyat, ami úgy krkk, hogy akkor nem a példabeszéd szavával kezdünk el küzdeni, hanem megengedjük azt, hogy az minket fölébresszen. És amikor az ember fölébred, akkor – most megint egy záró képet hadd hozzak –, hogy számomra például ez mihez hasonlít.

Nem tudom, volt-e veletek olyan, hogy kicsit később érkeztetek mondjuk egy lakodalomba, vagy egy jó bulira, ami úgy, hát a barátaitokkal együtt volt, és olyan jól esett ott lenni. Nem egyszer megtörténik az, hogy akkor betoppanunk, éppen mondjuk arra toppanunk be, hogy van egy hatalmas nevetés, és úgy látni valóan jó azoknak, akik ott vannak. Ugye ilyenkor szoktunk valami olyasmit mondani, hogy úgy odanézünk, egy pici csalódottsággal, egy kis fájdalommal: „Kimaradtam valami jóból?” És miután ott olyanok vannak, akik szeretnek minket, azt fogják mondani például: „Hát… De tudod, éppen azon nevetünk, hogy…” És abban a pillanatban már mi is ennek az egésznek a részeivé leszünk. Mert abban a pillanatban lesznek a barátaink, akik oda behívnak, és meghívnak, és azt akarják, mert nekik is az esik jól, hogy most már még többen élvezzük ezt a jót. Ez a történet a jóról szól, amire Isten meghív bennünket, azzal a vággyal és késztetéssel, hogy: „Ki ne maradjatok már ebből a jóból!”

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)