Mk 1,14-20 - Évközi 3. vasárnap – Isten igéjének vasárnapja

„Betelt az idő, közel van az Isten országa.”

Olvasmány (Jón 3,1-5.10)

Történt pedig, hogy az Úr másodszor is szólt Jónáshoz: „Kelj fel, menj el Ninivébe, a nagy városba, és hirdesd azt, amit majd mondok neked!” Jónás fölkelt és elment Ninivébe az Úr parancsa szerint. Ninive nagy város volt, három napba telt, míg az ember végigment rajta. Jónás bement a városba, megtett egynapi utat, és hirdetni kezdte: „Még negyven nap, és Ninive elpusztul!” Ninive lakói hittek az Istennek. Böjtöt hirdettek, nagyok és kicsinyek egyaránt zsákruhát öltöttek. Amikor Isten látta, hogy letérnek gonosz útjukról, megkímélte őket a büntetéstől, amellyel fenyegette őket.

Szentlecke (1Kor 7,29-31)

Azt mondom, testvérek: Az idő rövid! Ezért, akinek van felesége, éljen úgy, mintha nem volna, aki sír, mintha nem sírna, aki örül, mintha nem örülne, aki vásárol, mintha meg sem tartaná, s aki felhasználja a világ dolgait, mintha nem élne velük, mert ez a világ elmúlik.

Evangélium (Mk 1,14-20)

Miután Jánost elfogták, Jézus Galileába ment, és hirdette az Isten evangéliumát: „Betelt az idő, közel van az Isten országa. Térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban.” Amikor a Galileai-tó partján járt, látta, hogy Simon és testvére, András, akik halászok voltak, éppen hálót vetnek a tengerbe. Jézus megszólította őket: „Jöjjetek velem, és én emberek halászává teszlek titeket.” Azok rögtön otthagyták a hálóikat, és nyomába szegődtek. Mikor kissé továbbment, meglátta Jakabot, Zebedeus fiát, és testvérét, Jánost, amint a hálókat javították a bárkában. Őket is mindjárt meghívta. Erre otthagyták apjukat, Zebedeust a napszámosokkal együtt, és követték őt.

Vasárnapi beszéd

„Betelt az idő, közel van Isten országa.” És azután az evangéliumban ezek a meghívástörténetek, néhány mondat csak itt is, ott is, ezt bontják ki, hogy mit jelent, hogy itt az ország, itt az Isten országa, betelt az idő. Ez úgy jelenik meg az evangélistának a híradásában, hogy Jézus ahogy látja ezeket a jövendőbéli tanítványokat, azonnal szól nekik, és ők rögtön követik őt. Mindjárt megszólítja őket, mindent otthagynak, máris követik őt. Azt mondják a Biblia szakértői, hogy ezek a nagyon egyszerűre csiszolódott meghívástörténetek a maguk módján éppen kibontják, kifejezik, megmutatják, hogy mit jelent számunkra az, hogy itt az Isten országa, hogy betelt az idő.

Mi… Úgy akartam folytatni, hogy mi keresztény emberek, de valójában ez minden emberre érvényes, hogy mi mindannyian a végső időkben vagyunk. Az idő már betelt, Isten országa már itt van. Miért mondhatja Jézus azt, hogy „Betelt az idő, Isten országa itt van.”, hogy most és azonnal, és rögtön, és haladék nélkül, ebben a pillanatban, most és itt? Azért, mert ő az Isten Fia, és azzal, hogy megérkezett, mondhatja azt, hogy mostantól kezdve vége van annak a korszaknak, időszaknak, hogy várunk, és vágyakozunk, és készülünk, és előkészítjük. Már ez az idő lejárt, és most már mindannyian egész életünk során az itt és mostban vagyunk. Az itt és mostban, az istenkapcsolat szempontjából. Itt és most.

Tulajdonképpen azt hiszem, elmondtam az evangélium meghirdetését. Lehet, hogy életem legrövidebb beszéde volt ez. Rendben van, ez az üzenet, de hogyha ti most azt mondjátok, hogy ezek a történetek olyan egyszerűvé csiszolódtak már, annyira a hitről üzennek valamit, hogy szinte már nem is életszerűek. Most tényleg így volt, hogy ott vannak a hálóiknál, és akkor egyszer csak jön tulajdonképpen egy szinte ismeretlen, vagy ismeretlen valaki, azt mondja: „Gyertek velem!”, és mennek? Nem egy kicsit életszerűtlen? Megszólítja őket, rögtön mindent otthagynak, és már követik is? Ez valóságos? Egyfelől mondhatjuk azt, hogy kétségkívül, mintha lenne benne valami – olyan értelemben – életszerűtlenség, hogy nagyon is a hitről akar valamit mondani, és nem pedig helyszíni riport. Másfelől azonban szerintem mindannyiunknak van olyan élménye, hogy mit jelent az, hogy itt és most. Hogy egyszer csak valami elkap bennünket, megragad, szíven talál, és átéljük azt, hogy szinte előzmény nélkül, hogy tényleg valahogy az életben olyan is van, hogy szerelem első látásra. Hogy az életnek ez is része, és ilyen értelemben pedig nem életszerűtlen, ami itt elhangzik.

Azt a kérdést tettem föl magam számára, hogyha abból indulok ki, hogy ez a történet is az Isten országát kívánja föltárni, de közben hogyan kapcsolódik a hétköznapi életünkhöz, akkor a kérdés az, hogy: Képesek vagyunk-e az itt és mostban lenni, az Istennel való kapcsolatunkban az itt és mostban lenni? Hogyha Jézus azt mondja, a szónak valamilyen értelmében: „Most azonnal hagyd abba, amit csinálsz, és azonnal gyere velem!”, hogy akkor ezt tudjuk-e csinálni? Ezt ki az, aki tudja csinálni? Ez hogyan működhet a mi életünkben? Nagyon egyszerűen arra a meglátásra jutottam, hogy ahhoz, hogy mi az itt és mostban, a pillanat ihletettségében azt tudjuk mondani, hogy mindent otthagyok, és most megyek, és csinálom, hogy ahhoz folyamatokra van szükségünk. Hogy valaki tényleg fölismerje újból és újból, hogy itt és most, azt folyamatok előzik meg. És ezért az most a vágyam, hogy mondjak nektek néhány folyamatot, ami alkalmassá tesz bennünket arra, hogy fölismerjük azt, hogy itt és most, hogy ebben a pillanatban és azonnal, és most.

Az első gondolat tehát akkor így szól. Kétségkívül vannak azok a helyzetek, ahogy erre utaltam, hogy át is éljük azt, hogy itt és most. Miért éljük át? Mert valami nagyon-nagyon erős élményünk támad. Na, hát akkor egy élményemet szeretném veletek megosztani. Jött hozzám egyszer egy férfi, nem ismertem őt. Leült nálam, és azt mondja: „Én egy alkoholbeteg ember vagyok. Többféle helyre mentem már, hogy próbáljam lerakni az alkoholt, de nekem ez nem sikerült, én most is iszok. És hát aztán már van annyi rutinom itt, a szenvedélybetegség világában, hogy tudom, hogy vannak, akiknek mintha csak az Isten tudna segíteni. És akkor arra gondoltam, hogy lehet, hogy nekem már nem a terápia fog segíteni, hanem Isten, úgyhogy: Téríts meg!” Huszonöt éve leszek pap, de eddig egyetlen ember jött hozzám, hogy térítsem meg, ez a szenvedélybeteg férfi, és tulajdonképpen, ahogy úgy hirtelen ott be is fejezte, mert átadta nekem a terepet, nyilván ez most az én szakterületem, arra gondoltam, hogy én nem tudom, hogy én ilyet tudok-e, hogy így fölszólításra valakit megtéríteni, hogy ezt hogyan is kéne csinálnom. Mondtam neki: „Ne haragudj, én így, nekem ez nem megy. Látom a te nyitottságodat, de énnekem ez így nem megy. De hogy azt el tudom képzelni…” S akkor elkezdtünk erről beszélgetni, hogy meg van-e keresztelve, elsőáldozás? Kiderült, hogy nincs megkeresztelve. „Hát akkor gyere, készülj erre föl! Aztán csinálunk egy folyamatot.”

És tényleg így is lett, és ő nagyon komolyan vette, és fölkészült, és felnőtt fejjel keresztelkedett is, elsőáldozó volt. És mi történt? Ugyanúgy ivott tovább. El is mondta ezt nekem: „Feri, én ezt is megpróbáltam, most már akkor ezt is kipipáltam.” És eltávozott. Aztán eltelt néhány év, és egyszer csak ez a férfi megjelent nálam, sok év múlva, és azt mondja: „Szeretnék tőled most megint kérni egy órát, hadd meséljem el a történetem!” Leült nálam, és azt mondta: „Utána akkor még egy jó darabig ittam, és volt egy részeg hajnal. A részeg hajnalon mentem hazafelé, és egyszer csak valahogy ott hajnalodott, és ment föl a nap, úgy hirtelen a szabadságnak valami olyan élménye köszöntött rám, olyan világosság, olyan tisztaság, egyértelműség, hogy hirtelen átéltem, teljesen átjárt, hogyha most eldöntöm, hogy soha többet nem iszok, most akkor az menni fog, most.” És eldöntötte ott, ezen a csodálatos, kissé részeg, de fényes hajnalon, hogy soha többet, és eljött hozzám, akkor már több évvel utána, és azt mondta: „Azóta nem ittam, és nem is fogok. De nem ezt akartam igazán elmondani neked – mondta nekem –, hanem azt, mondd meg, hogy akkor a terápiák, a kínlódás, a keresztelkedés, az elsőáldozás, a misére járás, és minden, annak akkor mi értelme volt?” Hát, én is egy kicsit elgondolkoztam ezen, és azt találtam neki mondani: „Lehet, hogy az volt az értelme, hogy azon a kissé részeg hajnalon, amikor olyan csodálatosan sütött a nap ott kint, meg idebent, te tudd, hogy: itt és most. Hogy te azt a pillanatot el ne veszítsd. Az a terápia, ami úgy tűnik, sikertelen volt, meg a másik, ami sikertelen volt, meg a keresztség, és az elsőáldozás, és minden, amit te beleraktál, hogy nem volt hiábavaló, mert amikor jött a pillanat, az itt és most, akkor te pontosan tudtad, hogy ez mi. Hogy talán ez volt az értelme.” Rám nézett, azt mondta: „Lehet.”

Úgyhogy ez nem derült ki számomra, hogy ez vagy nem, de maradandó ez, hogy folyamatokra van szükségünk ahhoz, hogy az itt és mostban történhessék valami, amire egyébként vágyunk. Tehát az első, az élmény. De az, hogy valakit az élmény tényleg átjár, és meghat, és megrendít, és döntésre késztet; micsoda előtörténete tud annak lenni.

Második gondolat. Ki az, aki föl tudja ismerni, hogy „Most van az itt és most. Most, most, most! És lehet, hogy öt perc múlva már nincs ez a most. Most!” Az a valaki tudja ezt fölismerni, aki erre készül. Aki nem csak vágyakozik ez után, hanem készül, és várja, és magát erre nyitottá teszi.

Nem tudom, ti mennyit használjátok a netet? De ott van egy nagy kísértésünk arra nézve, hogy megnézzünk valami tartalmat, és az a szó jó értelmében egy itt és most állapotba helyezzen minket, úgy átjár minket, és… Hahh! Érezzük, hogy ez most valami jó, esetleg elsírjuk magunkat, vagy megrendülünk. És nem maradunk ott, abban az itt és mostban, hanem akkor megnézünk még valamit, és még valamit, és még valamit, és még valamit, és még valamit, és még valamit…

Emlékszem, amikor tábortűzi estékre jártunk, és a tábortűzi estéken, egyhetes tábor, és mindig az volt, amit a gyerekek szinte a legjobban vártak. Mert ott mindig gitároztunk, és akkor mindig szólt az ének, és hogy a gitárosok – mert én nem – mit össze tudtak panaszkodni azon, hogy behangolják a gitárt. Ugye, jó hideg van, akkor odaülünk a jó meleg mellé, az biztos, hogy elhangolódik. Nem egyszer úgy ott volt a pillanat, hogy na, akkor most énekeljünk, és hát, a jó zenész azt mondta: „Nem, hát várjatok, nem, ezt most nem. Nem, hát így nem lehet.” (Mutatja, hogy hangolja a gitárt – szerk.) És a gyerekek, meg a felnőttek mondták: „De lehet, csak csináljuk már!”

Szóval, ki az, aki fölismeri az alkalmat? Aki arra várakozik, aki arra figyelmes, aki arra készül, és amikor ott van, akkor már csak tudnia kell, hogy itt van. Miért hoztam ezt a történetet? Azért, mert így foglalhatnám össze, hogy az ismeri föl az itt és mostot az Istennel való kapcsolata szempontjából, aki hangolt rá, aki arra újból és újból ráhangolódik. Nemde úgy van, amikor valamire hangoltak vagyunk, akkor azon az úton sokkal könnyebb járni, mint hogy egyszer csak villámcsapás-szerűen, valami számunkra nagyon ismeretlen valami jön, és azt sem tudjuk, most ezzel mit kezdjünk. Azok a tanítványok, akikről itt szó volt, a maguk módján biztos, hogy hangoltak voltak. Hát, hiszen várták a Messiást, várták az Üdvözítőt. És amikor az evangéliumok tanúsága szerint szólnak nekik, hogy „Megtaláltuk!”, akkor ők tudják, hogy mi az, hogy megtaláltuk. Hát persze, megtaláltuk, mert kerestük, meg vártunk rá, és hangolódtunk rá. És amikor ott van, akkor már… Hadd szóljon!

A következő gondolat. Kik azok, akik képesek fölismerni, például azt, hogy kit kövessenek, vagy kiket kövessenek, kinek, kiknek a tanítványaivá legyenek, hogy most van az itt és most? Azok alkalmasak rá, akik nem szolgáltatják ki magukat annak, hogy ez mindenképpen valami nagyon élményszerű legyen. Milyen sokan vannak, elmennek egy színházi előadásra, vagy bármilyen – mondjuk így  – előadásra, vagy produkcióra, és kissé olyan karba tett kézzel, kényelmesen azt mondják: „Na, nyűgözz le! Na, hass meg, rendíts meg, győzz meg!” Olyan gyönyörű ez a történet a maga módján, ebből a szempontól. Jézus odamegy, azt mondja: „Gyertek, jöjjetek velem!” Hát, ha ebben van megrendítő, az nem, nem tudom, hol van. „Gyertek velem, mert hogyha velem jöttök, akkor…” Sőt, még azt is érdemes tudnunk, de lehet, hogy ti ezt kívülről tudjátok, hogy ott van a tizenkét apostol, és ugye ti tudjátok, hogy a tizenkét apostol közül egyetleneggyel sem tett Jézus csodát. Senkivel. Hanem egyszerűen csak odament. Péter, János, és a többiek. Azt mondta: „Gyertek velem!” Nincs csoda, nincs meggyőzés, nincs lenyűgözés. „Gyertek velem!”

És ki az, aki fölismeri, hogy itt és most, hogy itt az idő, hogy itt az alkalmas pillanat? Az, aki készült rá, aki hangolódott rá, és aki azt már nagyon várta. Talán sokféleképpen elképzelte, hogyan, miféleképpen lehetséges az. És amikor történik, akkor már ott van az a jó érzéke, hogy azt mondja: „Na, ez az, ez az! Hát, erre vártam, ez az! Nem pont úgy van, ahogy elképzeltem, hiába képzeltem el sokféleképpen, de biztos vagyok benne, hogy ez az. Már csak menni kell.”

Következő gondolat. Kik azok, akik fölismerik az itt és mostot az Istennel való kapcsolatukban? Azok, akik érzékennyé tették magukat ebbe az irányba. Ez megint egy másik gondolat, miközben nagyon közel vannak egymáshoz. Tudjátok, eszembe jutott egy orvos ismerősöm, kedves, jó ismerősöm. Fölnézek rá nagyon, nem él már itt, a Földön. Emlékszem, hogy számomra is egy picit meglepő módon, miközben vitte az orvosi rutint, nem akárhogy, mert hetente egy nap ment ki az utcára, az utcai gondozói szolgálat, és a hajléktalan embereket segítette és gyógyította, és kezelte, és fájdalmat csillapított, és volt öt jó szava mindenkihez. Ez az ember egyszer azt mondja: „Úgy van bennem egy vágy, meg egy készület, meg egy érzékenység, hogyha valahogy úgy adódik, hogy úgy vértanúnak kell lenni, vagy mártírnak – hát, ugyanaz – hogy akkor nekem az menjen.” És hát, ez olyan elképzelhetetlennek tűnt, hogyan lehetne ő itt most Magyarországon vértanú, vagy mártír? Aztán az jutott eszembe, de érdekes ez, az egész életét úgy élte, hogy megvolt benne, és ő vitte ezt az érzékenységét: „Na, ha úgy adódna, én azért tudjam az életemet föláldozni, tudjam föláldozni.” És miközben erre érzékennyé tette magát, és a szónak klasszikus értelmében természetesen nem ölték meg a hitéért, de az egész életét odaadta éppenséggel olyan áldozatos módon, amit olyasvalaki tud tenni, aki egész életében egyszer csak, nemhogy készül rá, hanem erre érzékenyíti magát.

A következő folyamat, amit érdemes, ez pedig, amikor valaki fölismeri, hogy itt és most az Istennel való kapcsolatában, az azért is lehetséges, mert ő azt már előre átgondolta. Nem ott gondolkozik el rajta: „Na, most akkor menjek?” Olyan kedves történeteket tudok tőletek hallani, ahogyan tipródnak a férfiak a leánykérés okán. „Most akkor most? Nem most?” Már zsebben a cucc. „Most? Nem volt rá jó… nem, nem, úgy éreztem, nem, nem.” Sokan inkább kitalálnak egy nagy parádét, mert akkor már nincs visszaút, akkor már itt és most van. Mit szeretnék ezzel mondani? Hogy amikor valaki azt mondja: „Már megyek is.”, nem ott dönti el, nem ott gondolja át, főképpen nem ott gondolja át, hogy most akkor menni fog, vagy nem fog menni, vagy az hogyan lesz. Azt ő már átgondolta előre, ott már csak csinálni kell.

Biztos ti is sportoltok ezt-azt, nagyon remélem, vagy van élményetek. Aki sportolt, az jól tudja azt, hogy egy mozgás, a cselekvés akkor hatékony, ha már nem kell rajta gondolkozni. De előtte sokat kell gyakorolni, előtte nagyon át kell gondolni. Nagyon átgondoljuk, nagyon sokat gyakorlunk, és amikor azt mondják, hogy MOST, akkor már nem gondolkozunk, csináljuk, és pontosan tudjuk, hogy mit kell csinálni.

Tehát a következő gondolat ezért így szól, hogy előre átgondolom. Ismeritek ezt a mondást? Persze, hogy ismerjük: „Alkalom szüli a tolvajt.” Az itt és most helyzeteknek van egy negatív oldala, ugye, amikor valaki nem is gondolta, hogy ellopja, de annyira ott hagyták, hát egyszerűen mintha tényleg szólt volna, hogy „Vigyél el!” Ide azért azt is szeretném tenni, hogy nagyon is életszerű, hogy átéljük azt, hogy „Itt és most!” És hogy ez az itt és most, és most ez az alkalom, hogy a kísértéseknek majdnem mindig része az, hogy jó, jó, ellenállunk, ellenállgatunk, és akkor egyszer csak van egy itt és most. És ez az itt és most, sőt, tudjátok, hogy a szakirodalom azt mondja, hogy egy számunkra érzékeny területen, egy olyan igazi klassz kísértés, tíz emberből kilenc nagy valószínűséggel elbukik. Hát, ha egy ilyen, mondjuk kísértésben, ahol én érzékeny vagyok, és egyszer csak úgy „Áh!”, ha én akkor kezdek el ezen gondolkozni, hogy „Most vigyem, ne vigyem? Ennél jobb helyzet nem lesz.” Szóval, azt előre átgondolom, hogy amikor jön az itt és most, mint kísértés, akkor pontosan tudjam, hogy mi történik, pontosan tudjam, és ez alapján pontosan tudjam, hogy mit fogok csinálni.

Következő gondolat. Ki ismeri föl azt, hogy itt és most, és aztán az Isten országa? Az, aki előzetes döntéseket hoz. Ott, amikor már, már csinálom is, már hagyom a hálót és megyek – aki ezt meg tudja tenni, valójában a legnagyobb valószínűséggel nem ott dönti el, hogy most ezt csinálja vagy nem, hogy Isten szavára hallgat-e vagy nem. Azt nem ott dönti el, azt már előre eldöntötte. Miről hozunk döntést? Hogy ez most az a helyzet. Na, most van itt az a helyzet, ahol most már nem kell gondolkodni, mert azt már én eldöntöttem előre. Tehát ahhoz, hogy valaki az itt és mostban, az Istennel való kapcsolatában tudjon lépni, szaladni, vagy ugrani, előzetes döntésekre is szükség lesz. Mert különben az történik, és a szentírásban ez is benne van, hogy jön Jézus, és azt mondja: „Gyere, kövess engem!”, és azt mondja: „Te ne haragudj! Most tulajdonképpen van itt azért egy csomó dolog, tudod? Ezt értem, hogy most, de hát te is érts meg engem, hogy…” Most akkor gondolkozik, és… Úgy eljátszottam ezzel, hogy milyen érdekes lehet aztán később. Ül egy baráti társságban ez a valaki, és azt mondja: „Tudjátok, én is lehettem volna apostol, lehettem volna. Igen, igen, találkoztam vele. Mondta, hogy igen, és akkor én mondtam, hogy jó, igen, jó, jó, köszönöm, nagyon megtisztelő, jó, igen, jó, jó, nem, igen…” Szóval, előzetes döntésekre van szükség.

Következő. Mindjárt vége! Következő gondolat. Eszembe jutott most itt egy történet. Persze, mert leírtam. Ez az előzetes döntés. Ha nem írom le, lehet, hogy elfelejtem. Épp tegnap hallgattam valakinek a beszámolóját, 1956-ban 18 éves volt, negyedikes gimnazista, és ő ott képviselte az iskolájának a diákságát. Néhány hét múlva, ahogyan leverték a szabadságharcot és forradalmat, akkor kopogtattak, és már vitték is el. Elétettek egy papírt, és azt mondták neki, most írja alá, hogy az osztályfőnöke volt a felbujtó, hogy ő volt a szervezkedésnek a vezetője. Azt mondta: „Ott voltam 18 évesen, ránéztem erre az emberre és azt mondtam, ezt biztos, hogy nem írom alá, mert nem volt így.” Hajnali négyig verték, de úgy, hogy sok bordája eltörött, a dobhártyája beszakadt, azóta se hall jól. Ki az, aki ott és akkor azt mondja: „Biztos, hogy nem írom alá, mert nem így volt.”? Az a valaki, aki előzetes döntést hozott, hogy amikor elém teszik a papírt, hogy „Itt írja alá!”, nem most kezdek ezen sem gondolkozni, sőt, dönteni sem kell róla, mert már eldöntöttem, már csak csinálni kell. És mert ezt előre eldöntöttem, és már csak csinálni kell, ezért a verést is kibírom.

A következő, már csak kettő. Ki az, aki fölismeri az itt és most-ot az Istennel való kapcsolatában? Az, aki abban már jártasságra tett szert. Talán ismeritek azt a történetet, van egy nagy ház, a nagy házban egy bonyolult csőrendszere a fűtésnek, és megáll a fűtés. Kihívják a szakit, és megy a szaki, mert hát gyorsan kell, mert hideg van, és lemegy az alagsorba, és nézegeti a csöveket, hallgatja, hümmög, majd a táskájából elővesz egy kalapácsot, és valahol pff!, és úgy lehet hallani, hogy (elindul a víz), és megoldódik a probléma. Fölmennek, és kérdezi a megbízó, hogy mennyibe kerül ez. Azt mondja, hogy száz dollár. „Mi? Száz dollár egy kalapácsütés?” Mire azt mondja a szaki: „Dehogyis. A kalapácsütés az egy dollár. De hogy hol üssem, az kilencvenkilenc.” Ez a jártasság. A kalapáccsal, puff, hát csak. Tehát hogy fölismerjem, mi az, hogy itt és most; jártasság. Hogy már valaki jól tájékozódik, jól eligazodik, már tudja, és amikor ott az itt és most…

Záró gondolat. A záró gondolat pedig, hogy ebben a történetben, mikor Jézus odamegy a jövendőbéli tanítványaihoz, annyit mond csak nekik: „Jöjjetek, kövessetek engem!”, és ők lerakják, és mennek, és követik. Nem tudnak róla semmit. Nem tudják, hogy hova, hogy mi fog történni, hogy most mire kéri majd őket föl; semmit nem lehet tudni. Mi az egyetlen dolog, amit lehet tudni? Hogy ő kérte, hogy ő.

Eszembe jutott a fiatalkorunk, 18-20-21-22 évesek vagyunk. Talán ez az egyik nagyszerű korszaka annak, hogy milyen jól esik, hogy barátai vagyunk másoknak, szóval a barátság, hát annak a csodálatos időszaka. Éjjel-nappal együtt lenni. Arra emlékszem, hogy sokat gondolkoztunk ezen 19-20 évesen, hogy mitől barát a barát. Egy képre jutottunk: akkor vagyunk mi egy életre szólóan egymásnak barátai, hogyha lehet, hogy már jó ideje valami miatt nem is találkoztunk, nem láttuk egymást, de te becsöngetsz hozzám hajnali háromkor, és azt mondod nekem: „Feri, öltözz légy szíves, pénzt is hozzál, gyere velem azonnal!”, hogy akkor én fölöltözök, és nem kérdezek semmit, és viszem a pénzt, és megyek vele, mert kérdezni ráérek. Miért megyek vele? Mert a barátom. És bízok benne annyira, hogy nem keltene föl, és nem szólna nekem, és nem mondaná, ha nem volna rá jó oka. És az is biztos, ha most kér majd valamire, nem akar majd rosszat nekem. Nem akar becsapni, nem akar kihasználni. Hogy azt ő valamiért teszi, és megengedhetem neki és magamnak, hogy ne tudjam, hogy miért, mert ő a barátom. Tudjátok, a mai elmélkedésnek lett egy számomra oly nagyszerű élménye, fölismerése, sose gondoltam erre; hogy én egyetlen barátomban se csalódtam. Nem csalódtam bennük, pedig hát ezek már több, mint harminc éves barátságok. Nem csalódtam. Persze, hogy volt olyan, hogy valakinek egy rosszabb napja volt, de nem csalódtunk egymásban. Remélem, ők se bennem. Vagyis, az itt és most, az Istennel való kapcsolatban van, hogy azon az aranyszálon függ, hogy ő mondja. És ha te mondod…

Záró történet. Néhány éve voltam pap, egyszer csak jött egy kedves család, hogy kereszteljem meg a gyereküket. Hát mondtam, természetesen, beszéljük meg, hogy mik a föltételek, hogyan megy. Megbeszéltünk mindent, és végül elérkeztünk oda, hogy ki legyen a keresztszülő. És akkor azt is megbeszéltük. Utolsó téma, ki legyen a védőszent. Tudjátok, felejthetetlen, ahogyan ennek az embernek egyszer csak megváltozott az arca, kissé úgy, tudjátok, hogy most jön az, amit a magyar ember így mond, hogy okosba’, hogy most okosba’ letutizzuk. Úgy rám nézett, úgy rám kacsintott, kicsit közelebb hajolt, azt mondja: „Védőszent? Atya kit javasol?” Hát, de ez valahogy így történt, és én nem tudtam ellenállni, nem tudom, kísértés volt-e, vagy nem, hogy ugyanebben a stílusban válaszoljak. Úgy én is maradtam ebben a közelségben, azt mondtam neki: „Máriával nem járnának rosszul.” Ő is továbbra is így maradt, és azt mondja: „Köszönöm atya!” Ezt azért akartam nektek elmondani, mert tényleg nem mindegy, kit követünk, ez egyáltalán nem mindegy. Lehet, hogy átéljük, hogy itt és most, de az itt és most után, hogy kiket tudunk követni, egészen drámai. Milyen fölszabadító keresztényként azt mondani, hogy amikor azt mondjuk, Máriával, Jézus édesanyjával nem fogsz rosszul járni, hogyha Jézust követed, nem fogsz pórul járni. Milyen fölszabadító nekünk azt mondani, hogy: Hahh!

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu )