Mk 1,40-45 - Évközi 6. vasárnap

2021.02.14.

Share on facebook
Megosztom
Share on email
Elküldöm

A szinte észrevétlen jó.

Olvasmány (Lev 13,1-2.44-46)

Az Úr ezt mondta Mózesnek és Áronnak: „Ha egy embernek a bőrén duzzadás, kiütés vagy fénylő folt keletkezik, bőrleprára lehet gyanakodni. Vezessék Áron paphoz, vagy az ő fiai közül valamelyik paphoz. Az ilyen ember leprás és tisztátalan. A pap nyilvánítsa tisztátalannak, mivel leprája van. A leprás, akit a betegség megtámadott, szaggassa meg ruháját, a haját hordja kibontva, a szakállát takarja be, és kiabáljon: »Tisztátalan, tisztátalan!« Ameddig a betegsége tart, addig tisztátalan, s mivel tisztátalan, lakjék elkülönítve, tartózkodjék a táboron kívül.”

Szentlecke (1Kor 10,31–11,1)

Testvéreim! Akár esztek, akár isztok, vagy bármi mást tesztek, tegyetek mindent Isten dicsőségére. Se zsidót, se pogányt, se Isten egyházát ne botránkoztassátok meg, mint ahogy én is mindenkinek kedvében járok. Nem azt keresem, ami nekem hasznos, hanem ami másoknak van javára, hogy üdvözüljenek. Legyetek követőim, mint ahogy én Krisztus követője vagyok!

Evangélium (Mk 1,40-45)

Abban az időben: Egy leprás jött Jézushoz. Térdre borult előtte, és így kérlelte: „Ha akarod, te meg tudsz tisztítani engem!” Jézusnak megesett rajta a szíve. Kinyújtotta kezét, megérintette, és azt mondta neki: „Akarom! Tisztulj meg!” Erre rögtön elmúlt a leprája, és megtisztult. Jézus szigorúan ráparancsolt, és mindjárt elküldte ezekkel a szavakkal: „Vigyázz, ne szólj erről senkinek egy szót sem, hanem menj, mutasd meg magadat a papnak, és tisztulásodért mutasd be a Mózes rendelte áldozatot, bizonyságul nekik.” Ám az, alighogy elment, mindenfelé hirdetni és híresztelni kezdte a dolgot. Emiatt Jézus nem mehetett többé nyilvánosan a városba, inkább kint, elhagyatott helyeken tartózkodott. Mégis, mindenünnen özönlöttek hozzá az emberek.

Vasárnapi beszéd

Együttérző lettem Jézussal, mert ebben a történetben tulajdonképpen Ő rosszul jár, a szónak most egy nagyon is érzékeny, emberi megfontolása alapján. Kér valamit ettől az embertől: „Légy szíves, ne híreszteld ezt a dolgot!” De nem így történik. Miközben ő jót tesz azzal a leprás beteg emberrel, csak mondja, híreszteli. S akkor mi a következménye? Hogy még csak akkor nem is mehet be a városba, elhagyatott helyeken kell tartózkodnia. De persze azért ott is jönnek az emberek, tehát ott is akkor dolgozhat tovább, most mondjuk így. És mi lesz vele?

Tudjátok, lett egy rossz érzésem, hogy ennek az evangéliumnak kapcsán, ha az igazságnak csak azt a részét mondjuk, hogy ez egy gyönyörű találkozástörténet, amely találkozástörténetben föltárul Jézus isteni természete, és azután pedig az evangélium ellenállhatatlan sodrása. Ez persze nagyon igaz, és beszélhetnénk erről, hogy hogyan tárul föl a gyógyulástörténetben Jézus istensége, majd hogy aztán ez a jó hogyan veti a hullámokat, és hogyan terjed tova az örömhír. Hát, de akkor mi lesz Jézussal? Hát akkor olyan érzéketlenek leszünk, hogy akkor pont valami olyasmit nem látunk meg, aminek ebben a történetben ott van a helye, hogy Jézus meglátja annak az embernek a nyomorúságát. Milyen érdekes, hogy milyen könnyűszerrel képesek vagyunk nem meglátni Jézusnak a nyomorúságát, vagy a nehézségét. Ezért ebben a beszédben én most nem Jézus istenségéről fogok beszélni, hanem az emberi részekről. Az emberségről, mégpedig abból a szempontból, hogy a szinte nem látványos, elhanyagolható részletnek, apróságnak, lényegtelenségnek tűnő dolgokat próbáltam csokorba szedni.

Ahogyan ez egy találkozástörténet, de beszélhetnénk arról, hogy hogyan mennek tönkre a kapcsolatok, hogy milyen sokan vannak, akik azt mondják: „Olyan észrevétlenül ment tönkre. Nem is vettem észre, hogy egyszer csak a feleségem beadta a válókeresetet, hogy egyszer csak elköltözött. Hogy egyszer csak a férjem elém állt, és azt mondta: <<Már rég mással is élek.>>” Ez hogyan történhet meg? És hogyan van az a szinte észrevétlen jó, mert ez lenne most a beszéd középpontjában, a szinte észrevétlen jó. Az a szinte észrevétlen jó, ami közben ha megjelenik, egy találkozás kivirul, a kapcsolatok fönnmaradnak, és valami jó születik belőlük. Erről szeretnék most beszélni, az észrevétlen jóról. Zárójel: csak egy pici mondatocska, hogy bár ütköztetem Jézus magatartását ennek a meggyógyult embernek a magatartásával, nem arról akarok beszélni, hogy Jézus milyen jó, és ez a másik ember meg aj, mennyire gyönge. Nem erre akarok most figyelni, hanem csak a realitást figyelembe véve beszélni a szinte észrevétlen jóról, aminek óriási jelentősége van.

Akkor az első gondolat így szól: Jézus egészen nyilvánvalóan figyel, odafigyel, és figyelmes ezzel az emberrel kapcsolatosan, észreveszi a nyomorúságát. Miközben azt látjuk, hogy amikor ő pedig azt mondja: „Légy szíves, erről senkinek ne szólj! Ne szól, ne szólj!” Szigorúan megmondja neki. Olyan, mintha ez az ember egyáltalán nem figyelne rá, nem figyel rá. Ha van valami, amit az evangélium kihangsúlyoz, az, hogy szigorúan ráparancsolt, hogy ne. Nem számít. Azért, mert ez a meggyógyult ember rosszindulatú lenne, kárt akarna okozni? Szó sincs róla. Lehet, hogy egyszerűen csak arról van szó, és itt aztán az okokat sorolhatnánk, hogy nem figyel rá, hogy nem figyel a találkozásbéli partnerére. Nem figyel a kapcsolatban a másik személyre. Nagyon pontosan kifejezi, mire van szüksége, és nem figyel a másikra. Ez tehát az első gondolat.

Mi itt az észrevétlen jó? Az, ahogyan Jézus figyel, és odafigyel, és figyelmes. Közben milyen észrevétlen, ahogyan ezt a másik nem teszi meg. Ugye, milyen sok érvet tudnánk mondani. „Jó, hát híresztelte, mert boldog volt. Jó, hát híresztelte, tulajdonképpen a háláját fejezte ki. Jó, hát híresztelte, mert jó hírét akarta kelteni Jézusnak.” És ez mind lehet igaz, és akkor is igaz az is, hogy nem figyelt a partnerére, akivel találkozásban volt, aki egyetlen dolgot kért csak tőle.

A második gondolat így szól, így fogom mondani egymás után. A második így szól: Mi ez az apró jó? Lehet, nem is annyira apró, hogy kétségkívül Jézus ebben a beteg emberben egy egész személyt lát. Látja a személyét, és ahogy látja a személyét, fölismeri, mire van szüksége. Azt meghallja, érzékeny, megteszi, azután egyengeti a sorsát, a jövőjét, mit tegyen – nem ragozom. De ez a meggyógyult ember nem látja Jézus személyét. Azért gyaníthatjuk, hogy nem látja, mert nagyon pontosan mi az, amit lát? Azt a valakit, aki őt meg tudja gyógyítani. Azt a valakit, aki neki adhatna valamit. Azt a valakit, aki talán még az ő sorsát is jóra tudja fordítani. Azt a valakit, aki talán még csodát is képes tenni. Vagyis, mi az, amit lát ez a meggyógyult ember? Nagyon jól látja a saját nyomorúságát, hiányait, szükségleteit, baját, és nagyon világosan látja, hogy ki az, aki őneki segíthetne. De ez nem jelenti azt, hogy ő Jézus egész személyét látja. Vagy ha nem is látja, hát legalábbis megvan benne az az érzékenység, hogy nyilván Jézus sokkal több, mint csak egy gyógyító, sokkal több, mint aki éppen itt és most valami jót tesz vele. És hogy honnan tudjuk, hogy sokkal több? Hogy egyszer csak Jézus azt mondja: „Te is tehetnél nekem valamit.” És az már eltűnik.

Tehát a második gondolat így szól. Mi ez a talán nem is apró jó? Ez az, hogy Jézus az egész személyt látja, és ehhez a személyhez fordul. A másik ember pedig rengeteg mindent lát, de – így mondanám most kicsit karcosan – csak a saját érdekei alapján. Ezek lehetnek érthető érdekek, az egészség, a beteg… nem ragozom, nem látja az egész személyt.

A harmadik gondolat így szól: Kétségkívül Jézusban ott van az érzékenység. Még így is, így mondanám: finomság. Egy leprás emberhez aztán odamenni? Tudjuk, hogy azért kellett kiabálnia, hogy távolságot kelljen tartani. És erre Jézus odamegy hozzá, és megérinti. Mi ez a finomság, ez az érzékenység? Hogy ez az ember azt mondja: „Ha akarod, megtisztíthatsz engem.” És milyen szép ez, ahogy Jézus szó szerint visszamondja: „Igen. Ezt akarod? Na, ha te pont ezt akarod, akkor én pont ezt mondom neked, és pont ezt csinálom. Azt mondtad, ha akarod, megtisztíthatsz engem. Most megérintelek, miközben te fertőző beteg vagy, és azt mondom, akarom, hogy tisztulj meg.

Itt egyszerre jelenik meg a figyelem, a figyelmesség, az odafigyelés, és ez az érzékenység, a tapintat. Ugye, a szó szoros értelmében Jézus tapintatos. Ezzel szemben látjuk a meggyógyult embernek a tapintatlanságát. Miközben Jézus milyen érzékeny és finom, és odamegy, és érinti, és szó szerint azt adja, és azt mondja, amit kérnek tőle, ez az ember megy, és híreszteli. És most már nem akarom ragozni még egyszer, hogy ezt az embert nagyon jól megérthetjük. Pont úgy, mint minden olyan embert, aki egyszer csak azt mondja: „Hát, de nem értem, hogyan ment ez tönkre. Most nem értem, mi bajod van. Nem értem, miért kaptad föl a vizet. Most nem értem, ezen miért kellett megbántódni, én ezt nem értem.” És a másik azt gondolja: „Hogyhogy nem érti? Mit nem látott ezen? Hogy nem vette azt észre, hogy…?” Tehát akkor, ez volt a harmadik gondolat. Jézus érzékenysége, a tapintatossága, és közben pedig ennek a másik embernek ez a nem rossz szándékú tapintatlansága.

A következő gondolat. Kétségkívül, hogy Jézus igazodik ennek az embernek a szükségletéhez, és pont azt adja, amit kér, és azon belül is pont azt a kérése kapcsán, amire szüksége van. Jézus pedig mondja azt, hogy: „De nekem meg arra lenne szükségem, hogy ezt ne híreszteld, légy szíves! Mert nem fogok tudni ide jönni, és félre fognak érteni, és elnehezedik az egész küldetésem.” És akkor látjuk ennek az embernek ezt a fajta tapintatlanságát, ami mármost így fejeződik ki, hogy nem látja, és nem veszi észre, hogy Jézusnak erre tényleg szüksége lenne. „Hát jó, azt kérte, jó, de hát most hát, aki betegeket gyógyít, holtakat támaszt föl, jó, most pont ezen múlt? Hát legalább terjed az evangélium.” Tehát a negyedik pont így szól: Jézus pont azt adja, amire szüksége van, és a másik ember nem adja meg pont azt – egyébként sokkal kevesebbet –, amire Jézusnak lenne szüksége. Mert hát nem tűnik az olyan fontosnak, nem tűnik az olyan lényegesnek – ahogy szoktuk mondani.

Az ötödik gondolat így szól: Jézus ebben a történetben együtt érez a beteg személlyel, a beteg személy pedig együtt érez saját magával. Kétségkívül, ha valaki képes együttérzőnek lenni magával, az egy jó, az egy jó működésmód, ha erre valaki képes. Nagyon jó, hogy együttérzőek tudunk lenni magunkkal. De egy kölcsönös kapcsolatban, itt egy kölcsönös találkozásban, mert ez egy kölcsönös találkozás, mind a ketten kérnek valamit a másiktól, ebben a kölcsönös találkozásban és kapcsolatban, itt pedig azt vesszük észre, hogy kétségkívül, miközben Jézus az együttérzés alapján észreveszi, és – ezt mondja a szent író – megesik rajta a szíve, aközben ez a meggyógyult ember nem fejezi ki az együttérzését Jézussal. Ugyanis ha együttérző lenne vele, akkor átérezhetné azt például, hogy: „Nahát, kért tőlem valamit, most én is adhatok neki valamit. Ja, hogy erre van szüksége? Jaj, hát milyen fölemelő, hogy én is tudok most érte valamit tenni.” Tehát Jézus együttérző a másikkal, megesik a szíve a másikon, és ez a másik, ez a gyógyult ember nem fejezi ki az együttérzését a másik iránt.

Azért is akarom csak még egyszer ezt aláhúzni, mert ha egyébként hozzátesszük ezt a finomságot, hogy együttérzők vagyunk, abból majdnem mindig, legalábbis nagyon gyakran valami jó cselekvés tud származni, anélkül, hogy sok mindent tudnánk, vagy megértettünk volna, vagy átlátnánk. Nem ragozom.

A következő gondolat, ez a hatodik, ez pedig így szól, kétségkívül a hatodik jó, ez a hatodik finom, pici jó: Jézus gondol a jövőre. Mert amikor azt mondja ennek az embernek: „Nézd csak, te most akkor ezután menj el, mutasd meg magad a papnak! Mutasd be az áldozatot! Miért? Mert ez azt jelenti, hogy utána a közösségnek a tagja lehetsz, megint gyakorolhatod a vallásodat, nem leszel kitaszított, kiszolgáltatott.” Vagyis, már a következő lépésen gondolkozik a másik javára. A másik ember pedig egyáltalán nem gondolkozik a jövőről a másik javára. Hogyha ő ezt most elkezdi híresztelni, annak az lesz a következménye, hogy Jézus majd nem mehet nyilvánosan be a városba, el fog lehetetlenülni, ez a következménye.

És megint csak hadd idézzem föl azt a sok csodálkozó, és szenvedéssel teli szót, amit szoktam hallani tőletek, és mondunk egymásnak, ahogy azt mondjuk: „Ki gondolta, hogy ez lesz a következménye? Eszembe sem jutott, hogy majd akkor ez történik. Hát én nem akartam neki rosszat. Nem tudtam, hogy majd ez lesz belőle.” Ugye, így szoktuk mondani? Ezért tehát ott van az a jó, az a finom, és szinte észrevétlen jó, ahogy Jézus nem csak itt és most tesz jót, hanem már gondol a következő lépésre, hogy az hogyan lesz majd jó ennek az embernek. És ezzel szemben, most el sem kell mondani már a párját.

A hetedik gondolat így szól, – de ehhez nekem lapoznom kell, – hogy: Jézus nem csak személyt lát, hanem az egész személyt látja. Mert amikor azt mondja, hogy: „Mutasd meg magad a papnak! Mutasd be az áldozatot!”, akkor mit lát? Látja ezt a személyt, nem csak önmagában, mint egy individuumot, hanem mint egy társas lényt, akinek kapcsolatai vannak, aki egy közösségnek egy része, aki szeretne – mint a legtöbben ott – részt venni a választott nép liturgikus életében. De nem is folytatom. A segítők gyerekbetegsége, hogy segítenek valakinek, úgy, hogy nem látják az egész személyt. Mert ha én egy egész személyt látok, akkor látom őt az összes kapcsolatával. Ezért micsoda veszedelmes dolog tanácsot adni valakinek kéretlenül, vagy mindenféle szakértelem nélkül úgy, hogy bele se gondolok, hogy akinek ezt a tanácsot adtam, őneki kapcsolatai vannak, és majd amit fog csinálni, mondjuk a tanácsom révén, hogyan hat ez a kapcsolataira? Hogyan hat arra a közösségre, aminek ő tagja?

Ezért azt látjuk, hogy Jézus nem csak személyt lát, az egész személyt látja, jelesül, és főképpen az összes kapcsolatával, viszonyával együtt. A másik oldalon pedig ez a meggyógyult ember egyáltalán, nem csak a jövőt nem látja, nem látja Jézust személynek sem, és főképpen nem látja a jövőben, a kapcsolataival, hogy ez hogyan hat majd a tevékenységére, a másokhoz fűződő viszonyára. Ezért hát akkor ő, ő most csak éppen híreszteli.

A nyolcadik gondolat: Jézus – és itt most érintjük az Ő istenségét – kétségkívül megteszi azt, amire képes, miközben ez a másik személy nem teszi meg azt, amire képes. Milyen érdekes: „Ó, Jézus, neked bármi menne.” És ebben a történetben a beteg ember azt mondja: „Légy szíves, te tedd meg ezt értem, mert te erre képes vagy!” Majd jön ennek a találkozásnak a párja: „Légy szíves, te meg ne mondd el senkinek! Mert te meg erre vagy képes.” Milyen apróságnak tűnik, milyen természetesnek. Megteszem, amire képes vagyok.

Sokat hallottam már azt, hogy társkapcsolatban élők egyszer csak arról beszélnek, hogy „Igazából az fáj, hogy nem látom, hogy tenne a kapcsolatért, hogy megtenné, amire képes.” Miért van akkora jelentősége annak, hogy megtenni azt, amire képes vagyok? Mert az minden találkozásban és kapcsolatban önmagán túlmutató jelentőségű, főképpen a tartós kapcsolatokban, hosszú távú viszonyokban. Mert ott mi történik? Ha egyik ember megteszi azt, amire képes, nem csak ott és akkor tett valami jót, hanem azt üzente vele, hogy „Számíthatsz rám. Fontos vagy nekem.” És a szakirodalom arról beszél, hogy a kapcsolatok megromlásának egyik tipikus tünete, sokszor egyébként mind a két fél azt mondja, hogy: „Én sokat teszek a kapcsolatért, a másik meg nem.” Főképp, amikor mind a két fél erre gondol, hogy: „Én persze teszek bele, a másik meg nem.”, akkor ott tudjuk, hogy a kapcsolat már nagyon ingoványos talajon áll.

Tehát ez a gondolat akkor így szólt, mint valami apró jó, aminek óriási a jelentősége, hogy Jézus megteszi azt, amire képes. Ez a meggyógyult ember pedig még azt sem teszi meg, amire képes lenne.

A következő, kilencedik gondolat: Jézus vállalja a kiszolgáltatottságot. Mert ebben az esetben nyilván ő tudván tudja, hogy ennek ha híre kél, ő ebben a helyzetben kiszolgáltatottá lesz. A másik ember kiszolgáltatott, és odafordul Jézushoz, hogy: „Légy szíves, szüntesd meg a kiszolgáltatottságomat!” De ha csak ez lenne, rendben van. De a nehézségünk az, hogy míg Jézus vállalja ennek a találkozásnak a természetes kiszolgáltatottságát, addig a másik, ez a meggyógyult ember pedig kiszolgáltatottá teszi a társát, vagy partnerét. Egész nagy különbség, hogy egy kapcsolatban vállalom, ahogy a szakirodalom erről beszél, a jól működő kapcsolatokban megengedjük, hogy a másik ember hasson ránk, és elismerjük, hogy rá tudunk szorulni a társunkra, vagy egy másik emberre, és van a kiszolgáltatottságnak egy olyan mélysége, ami tulajdonképpen nem is szüntethető meg, hanem fölismerhető, és ez alapján tudjuk megbecsülni a másikat, és tudunk vigyázni egy másik emberre. Mert a kiszolgáltatottságunk teljességét nem szüntethetjük meg. Ebben a történetben azt látjuk, hogy van ez a másik személy, ez a gyógyult ember, és ő nem vállalja a kiszolgáltatottságot, hanem kiszolgáltatottá teszi a másikat. Ez egy egészen más műfaj.

Valaki, neves családterapeuta azt mondta, hogy: „A férfi és nő kapcsolatában majdnem mindig látok egy pontot, ami ha megtörténik, és ott valami tartalom elvész, a kapcsolat elkezd inogni.” Ez pedig, ahogy ez a neves szakértő mondja, ez pedig az, hogy a férfi a maga egyszerűségében azt mondja a nőnek, hogy: „Szükségem van rád. Te tudsz valami olyasmit, és vagy valaki olyan, amire nekem szükségem van, és amilyen én sosem leszek.” És amikor létrejön a kölcsönösség, hogy a másik is azt mondja, hogy: „Te is egy olyan valaki vagy, szükségem van rád, és tudsz valami olyasmit, és egy olyan valaki vagy, aki én sosem tudok majd lenni.” Ebben a kölcsönösségben egyszer csak a kölcsönös kiszolgáltatottság és rászorultság nem aláássa az emberi méltóságot, hanem fölszólít bennünket arra, hogy szem elől ne tévesszük a másik ember személyét és emberi méltóságát. Hiszen épp az előbb ismertük el, hogy kiszolgáltatottak vagyunk, és egymásra szorulunk.

A következő gondolat, már csak kettő van: Jézus finomságához hozzátartozik az, hogy ő ezt a kapcsolatot egy valódi kölcsönösségben éli. „Kérsz tőlem valamit, hát én is kiszolgáltatott vagyok. Csinálsz majd valamit, fog rám hatni, hat az életemre. Légy szíves, csináld te (pedig) ezt.” Ez kölcsönösség, és úgy tűnik, hogy ez a gyógyult ember nem ebben a kölcsönösségben van, hanem ő a saját javát, érdekét, szempontját, hiányát, nyomorúságát, betegségét látja. És ezt mi értjük. És miközben ő is érti magát, és mi is értjük őt, Jézus nagyon nehéz helyzetbe kerül. Azt mondja megint csak a szakirodalom, hogy – és milyen érdekes, a katolikus egyház tanítása a szentségi házasságról – kölcsönös szeretetkapcsolat. Ez a meghatározásnak a része, a kölcsönösség. Ezt azért szeretném hangsúlyozni, mert most nehéz az élet, a többségünknek nehéz, és nehezebb az élet. És amikor nehéz vagy nehezebb az élet, észrevétlenül elindulunk abba az irányba, hogy mi az, amit kivehetnénk egy kapcsolatból, és nem pedig abba az irányba, hogy mi az, amit betehetnénk egy kapcsolatba. Ez olyan észrevétlenül történik meg, hogy végül csak nem értjük, hogy: „Most hogyhogy tönkrementünk?”

Akkor az utolsó gondolat. Amikor Jézus azt mondja: „Légy szíves, tartsd ezt titokban!” Milyen érdekes, azt mondja bennfoglalt értelemben: „Hát, ezt a jót nem kell híresztelni. Nem kell híresztelni. Te beteg voltál, most meggyógyultál. Majd én tudom híresztelni azt, amit akkor és amikor akarok. Légy szíves, őrizd meg az én titkomat!” De minden mást, azt a finomságot, ami le tud játszódni két ember között egy egyperces találkozásban, hát azt érdemes volna soha nem elfelejteni. De érdekes, hogy ez az ember, és értjük, és tudjuk, hogy örül, előtte nagyon szenvedett, most nagyon örül, és akkor most híresztel; hogy ezzel éppen elárulja Jézust, és kifecsegi a titkát. Amikor a hűségről beszélünk, majdnem mindig a szexuális hűség jut eszünkbe. De hát a hűségnek két személy között az is része, hogy nem árulom el a titkodat, hogy nem adlak ki téged. Ha valamire kéred, hogy az maradjon a kettőnk belső világának a tartalma, hogy akkor azt úgy tudom venni, hogy az tényleg akkor senkire sem tartozik.

Ezért a záró gondolat így szól. Milyen érdekes, hogy aztán mikor bajban vagyunk, akkor könyörögve kérlelünk, és kiáltunk, és „Jaj, segíts!”. Másfelől pedig, mennyire észrevétlen tud maradni, az árnyékba kerül az a sok finom jó, az a rengeteg apró jó, ami hogyha eléggé a kezünkben van, és eléggé a kezünkbe vesszük, és eléggé a szívünkre helyezzük, akkor egyszer csak szinte azt mondjuk, mikor kérdezik tőlünk, hogy „Ez hogyan alakult ilyen jól? Ti ezt hogyan csináljátok? Mi a ti titkotok?”, akkor szinte azt tudjuk mondani: „Hát, nem is nagyon tudom. Van itt vagy tizenkét dolog, ezeket, látod, ilyen apróságok. Nem tudom, de mi így csináljuk.”

Ezért tehát a záró mondatom így szól. Ebben a történetben beszélhettünk volna arról, hogy egy leprás beteg csodásan meggyógyul, és akkor még kevésbé láttuk volna azt, hogy itt van egy másik személy is, úgy hívják, hogy Jézus. És Ő is érez, és Neki is vannak szükségletei, és Neki is okozhatunk fájdalmat, hogy Neki is valami rosszul eshet, kerülhet lehetetlen helyzetbe. Ezért vannak azok az apró jók, amitől az élet élhető lesz.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu )