Mk 9,2-10 - Nagyböjt 2. vasárnap

„Nem is tudta, mit mond, annyira meg voltak ijedve.”

Olvasmány (Ter 22,1-2.9a.10-13.15-18)

Isten próbára tette Ábrahámot és így szólt hozzá: „Ábrahám, Ábrahám!” „Itt vagyok” – felelte. Akkor ezt mondta neki: „Vedd egyetlen fiadat, akit szeretsz, Izsákot, menj Morija földjére, s ott mutasd be égőáldozatul azon a helyen, amelyet majd mutatok neked.” Amikor megérkeztek a helyre, amelyet Isten mondott neki, Ábrahám megépítette az oltárt, rárakta a fát, kinyújtotta kezét, és vette a kést, hogy feláldozza a fiát. De az Úr angyala rászólt az égből, és azt mondta: „Ábrahám, Ábrahám!” „Itt vagyok” – felelte. Az angyal folytatta: „Ne nyújtsd ki kezedet a fiú felé és ne árts neki. Most már tudom, hogy féled az Istent, és egyetlen fiadat nem tagadtad meg tőlem.” Amikor Ábrahám fölemelte szemét, látott egy kost, amely szarvánál fogva fennakadt a bozótban. Ábrahám odament, megfogta a kost és feláldozta égőáldozatul fia helyett. Azután az Úr angyala az égből másodszor is szólt Ábrahámhoz, és mondta: „Magamra esküszöm – ez az Úr szava –, hogy mivel ezt tetted és egyetlen fiadat nem tagadtad meg tőlem, gazdagon megáldalak. Utódaidat megsokasítom, mint az ég csillagait és mint a tengerpart fövenyét; utódaid elfoglalják majd az ellenség kapuját. Utódaid által nyer áldást a föld minden népe, mivel hallgattál a szavamra.”

Szentlecke (Róm 8,31b-34)

Testvéreim! Ha Isten velünk, ki ellenünk? Aki nem kímélte saját Fiát, hanem mindnyájunkért áldozatul adta, hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent? Ki emel vádat Isten választottai ellen? Isten, aki a megigazulást adta? Ki ítél el? Krisztus Jézus, aki meghalt, sőt fel is támadt, és az Isten jobbján közbenjár értünk?

Evangélium (Mk 9,2-10)

Abban az időben: Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, és egyedül velük fölment egy magas hegyre. Ott elváltozott előttük. Ruhája olyan ragyogó fehér lett, hogy a földön semmiféle kelmefestő nem képes így a ruhát kifehéríteni. Egyszerre megjelent nekik Illés és Mózes, és beszélgettek Jézussal. Péter ekkor ezt mondta Jézusnak: „Mester! Olyan jó nekünk itt lennünk! Készítsünk három sátrat: neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet!” Nem is tudta, mit mond, annyira meg voltak ijedve. Ekkor felhő árnyékolta be őket, és a felhőből szózat hallatszott: „Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok!” Mire körülnéztek, már senkit sem láttak, csak Jézust egymagát. A hegyről lejövet megparancsolta nekik, hogy ne mondják el senkinek, amit láttak, amíg az Emberfia fel nem támad a holtak közül. A parancsot megtartották, de maguk között megvitatták, hogy mit jelenthet az, hogy feltámad a holtak közül.

Vasárnapi beszéd

Ha meg kellene határoznom, hogy a mai evangéliumi szakaszhoz hogyan szeretnék kapcsolódni, akkor azt a mondatot választanám ki, hogy „Azt se tudta, mit mondjon.” („Nem is tudta, mit mond.” – szerk.), innen szeretnék elindulni. A helyzet most már az elmondottakból is érthető és ismerős számunkra; valami váratlan, valami ismeretlen, valami, az eddigi tapasztalatot messze felülmúló, ami azután félelmet kelt a tanítványokból, és zavarodottságot hoz elő. Hogyha keresnénk most ide egy kifejezést, hogy mit mondanánk ezekre a helyzetekre, akkor azt mondhatnánk, ez ennek a három apostolnak egy erős stresszt jelentett. Amikor ezt így fogalmazzuk meg, hogy ez a tanítványoknak egy nagyon erős stresszhelyzet volt, akkor… Szándékosan is mondom ezt a kifejezést, hogy a beszédnek a különböző elemeit át tudjuk rakni arra a hétköznapi valóságra, ami mármost nekünk hétköznapi valóság, ha hétszámra, hónapszámra, mármost több, mint egy éve tartó folyamatos, és krónikus, és megemelt stresszhelyzet, amiben élünk. Tehát akkor a mai evangéliumnak az emberi megfontolások szerinti kiindulópontja a tanítványok élménye szempontjából, ott, a színeváltozás hegyén, a váratlan, az ismeretlen, a nem megszokott, a kiszámíthatatlan, a félelmetes, amiről ennyit mond el a szent író, Márk evangélista, hogy „Félelmében azt se tudta, mit mondjon.”

Nem tudom, ti tudjátok-e, hogyha egy erős stressz ér bennünket, hogy akkor mi az, ami az emberi lélekből oly természetes módon előindul? Négy dolog. Az első: tudunk menekülni. A második: tudunk támadni. A harmadik: tudunk védekezni. És a negyedik: képesek vagyunk teljesen lefagyni és megdermedni. Ez az, ami az emberi ösztönös természetből előjön az erős stressz hatására. De van egy másik nagy csoport is. A másik nagy csoport pedig az, hogy van valami váratlan, valami ijesztő, valami fölfoghatatlan, valami, amire egyáltalán nem tudtunk fölkészülni. És mi az, ami ilyenkor előhívható? Amit begyakoroltunk.

Éppen néhány nappal ezelőtt, két héttel ezelőtt beszéltünk erről, hogy létezik a szinte észrevétlen jó, ami mennyire meg tudja határozni az életet és a kapcsolatokat. Most ezt mondhatnám úgy is, hogy most pedig előkerül a begyakorolt jó, az a jó, ami Péterből még akkor is előjön, amikor váratlan, és ismeretlen, és fél, és annyira össze van zavarodva a többiekkel együtt, hogy azt se tudja, hogy mit mondjon. Esetleg mondhatnátok azt: „Na, na, na! Nem biztos, hogy itt Péterből valami begyakorolt jó az, ami mondatta azt a néhány mondatot.” Hát nem lehetséges, hogy pont ellenkezőleg, nem egy begyakorolt jóról van szó, hanem ismerve Péter természetét, inkább valami spontán ötletről? Inkább, hogy úgy az ösztönös emberi természet, pont az övé. Hát, úgy hirtelen nem tudott már mit mondani, ezt mondta. Hát ezt mondta, nem begyakorolt volt, hanem egy teljesen spontán, előzmény nélküli. Ez lehetne mondjuk a másik véglet.

A kettő között pedig azt is gondolhatnánk, hogy itt van Péter, kétségkívül egy erős stresszben van, váratlan, ismeretlen – nem ragozom tovább –, fél, meg van rettenve, ijedve, azt se tudja, hogy mit mondjon. És mondjuk az ő rutinja, hogy mit kezdjen a félelmével, szorongásával, a szorongattatott helyzetével, hogyan tudja magát mégis csak egyensúlyba hozni, az mondjuk az, hogy beszél, esetleg, hogy valamit csinál. Ez megint csak biztos, sokatoknak nem ismeretlen. Van egy erős stresszhelyzet, váratlan, kiszámíthatatlan, félünk; ilyenkor szoktunk olyasmit csinálni, szinte gondolkozás nélkül, ami oldja a feszültséget. És tényleg sokan vannak, akik ilyenkor beszélnek, mert az oldja a feszültséget, és akik csinálnak valamit, mert az oldja a feszültséget. Nem egyszer azt szoktuk mondani, hogy ez olyan pótcselevés, de annak nagy értelme lehet, mert oldja a feszültséget.

Miért akartam ezt idehozni? Mert esetleg már azt gondoljátok: „Miféle beszéd ez? Hát, beszéljen az evangéliumról!” Arról beszélek, csakhogy most jutottam el oda, ami miatt ezt előzményként el akartam nektek mondani. Ez pedig az, most képzeljük el, hogy ez egy begyakorolt jó Péter részéről, képzeljük el, hogy pont ellenkezőleg, valami spontán jó, vagy a kettő között valami olyan rutinszerű megoldás, aminek aztán persze különböző módjai lehetnek, a lényeg, hogy beszél és cselekszik. De milyen gyönyörűséges, és mennyire elgondolkodtató, hogy valaki egy nagyon erős stresszhelyzetben, ami lehet begyakorolt jó, vagy lehet csak a pillanat műve, azt találja mondani, hogy „Jó nekünk együtt lenni. Készítsünk három sátrat!”

Hadd menjek ennek a néhány mondatnak egy picit a mélyére! Az első, mit jelent Péternek ez az ajánlkozása? Ez azt jelenti, hogy még egy nagyon erős teher alatt, stresszhelyzetben, félve, bizonytalanul és rettegve, cselekvőképes marad. Egyrészt azért, mert tud beszélni, másrészt, mert fölajánlja, hogy ő szívesen csinál valamit. Hát, ez egy óriási dolog, cselekvőképesnek maradni, tudni szólni. Második, kétségkívül Péter, amikor a cselekvőképességét fölajánlja, ebben mi nyilatkozik meg? Hogy hajlandó valami jót tenni, és ez a jótevés, a szó szoros értelmében valami építő dolog. Most hadd álljak itt meg, és csak két gondolatot mondtam még, lesz négy.

Most képzeljük el, hogyha mi mindannyian erős stresszállapotokban, amikor valami ismeretlen van, váratlan, félelmet keltő, ijesztő és bizonytalan, hogy akkor az lenne a mi begyakorolt jónk, vagy spontán jónk, vagy olyan megszokott jónk, hogy építő módon cselekszünk – és jön a harmadik gondolat – másokért. Hiszen mit mond Péter? Azt mondja: „Nekünk jó, legyen nektek is jó! Mert nekünk jó – azt mondja –, nekünk jó itt. Hát akkor tudod mit? Építünk három sátrat.” Vagyis a cselekvésnek mi az iránya? Mózesnek, Illésnek meg Jézusnak építsünk valami jót, csináljunk nekik valami jót.

Mi a negyedik, ami kibukik Péterből, miközben azt sem tudja, hogy mi történik, és fogalma sincs, hogy mit mondjon? Az, hogy: „Teremtsünk valami otthonos világot!” Hiszen, ha a sátorra gondolva valamire tudunk képzetet társítani, hát az nyilván, valamiképpen, valami otthonosság. És hogy Péternek a begyakorolt jó, vagy a spontán jó, ami előjön ott gondolkozás nélkül, még félve is, hogy az az legyen, hogy hogyan tudnék valami otthonos világot teremteni azoknak, akikkel most éppen együtt vagyok.

Az ötödik egy picit kapcsolódik ehhez. A sátor, hogyha valaminek a szimbóluma, egyrészt nyilván az otthonosságé, de másrészt a biztonságé, és a biztonságérzeté. Hogy valakiből a begyakorolt jó, vagy a spontán jó, miközben azt se tudja, mit mondjon, abba az irányba hat, hogy hogyan tehetnék most, cselekedhetnék másokért, és magunkért is valahogy úgy, hogy biztonságban lehessünk, és biztonságban érezhessék itt, akik vannak, magukat.

Végül a hatodik gondolat. Nem biztos, hogy el tudjuk dönteni, hogy ez itt egy begyakorolt jó, vagy egy spontán jó, de kétségkívül, hogy mikor ezt mondja Péter: „Nekünk jó itt, veletek.”, és azt mondja: „Nektek építünk három sátrat.”, akkor ebben kifejezésre jut, hogy ez a begyakorolt, vagy ez a spontán jó egy egészen nehéz élethelyzetben, egy váratlan élethelyzetben is arra irányul, hogy hogyan tudna Jézus közelében lenni, hogy hogyan tudná azt a világot építeni, amiben fönn tudja tartani a kapcsolatot, az együttlétet Mózessel, Illéssel, Jézussal, a Teremtő Istennel.

Ez most hat röpke gondolat volt. Nem gyönyörűséges ez, hogy azt mondja a szent író: féltek, fogalma sem volt, hogy mit beszél, és amikor Péter fél, fogalma sincs, hogy mit beszél, akkor ez jön ki belőle? Hát úgy összeraknám a kezem, hogy ah, ha mindenkiből ez a rutinos jó, meg ez a spontán jó, vagy ez a feszültségoldó jó jönne ki, micsoda csoda egy világban élnénk!

Harmadik gondolat. Ez kapcsolódik most az evangéliumon keresztül a nagyböjti időszakhoz. Hát, most még az elején vagyunk. Ugye, szoktunk ilyenkor megszentelt erénygyakorlatokat tenni, valahogyan a Nagyböjtre készülni. Ha valamit érdemes a nagyböjti időszakban tenni, az az öt hét, hat hét, majdnem két hónap, másfél hónap most, az az idő pont elég lehet arra, hogy valami jót begyakoroljunk. Lehetséges ezt-azt csinálni, lemondani, áldozatokat hozni, de az inkább csak valahogy a pillanatra, a helyzetre, egy időszakra vonatkozik. De hat hét, hat hét alkalmas lehet arra, hogy hat hét alatt rutinná tegyünk, begyakoroljunk valami jót, ami még akkor is előhívható lesz számunkra, ha egy váratlan helyzetbe kerülünk, ha félünk majd, ha erős stressz hatása alá kerülünk, ha azt sem tudjuk, mit mondjunk, ha azt sem tudjuk, hogy mi történik. És az a begyakorolt jó elérhető, és előhívható lesz számunkra.

Negyedik gondolat. Egy egészen más témáról is beszélhettünk volna, mert egyrészt, ha még most az ószövetségi szentírás, a szentlecke és az evangélium közti fonalat keresnénk, akkor kétségkívül lehetne az engedelmesség ez a téma. Az engedelmesség és a hit, ez a téma. A mai evangéliumban is, ha csak ide nézünk, akkor azzal kezdődik, hogy Jézus maga mellé veszi a három tanítványt: „Gyertek velem!” Azután szól a Mennyei Atya, fölszólítja az ottaniakat, hogy „Ő az én szeretett fiam, őt hallgassátok!” És azután pedig kétszeresen is megjelenik az evangélium végén ez a motívum, hogy „Megparancsolta nekik, hogy ne beszéljenek róla.” Meghagyta nekik, és a parancsot megtartották.

Hogyan látjuk egyrészt ennek az evangéliumnak a fényénél a krisztusi engedelmességet? És hogyan látjuk, természetesen, az evangélium összességének a tükrében? Azt lehetne mondani, hogy épp a mai evangélium gyönyörű szépen mutatja meg, hogy mit is jelent ez az evangéliumi engedelmesség. Az nem egyszerűen csak puszta engedelmesség, hanem hallgatás Jézus szavára, hogy ők hallgatnak Jézus szavára. Tehát ott egy bizalommal teli kapcsolat van a háttérben. És a bizalommal teli kapcsolatból fakad az, hogy amikor azt mondja Jézus: „Ne beszéljetek erről!”, akkor hallgatnak a szavára, amit így is mondhatnánk, hogy engedelmeskednek neki. De látjuk, hogy az evangéliumi engedelmesség az nem egyszerűen csak valamiféle ki tudja kinek, ki tudja mire, ki tudja miért, milyen következményekkel járó vak, vagy elvakult engedelmesség, hát erről szó sincsen. Márk evangélista nem beszél erről, de tudjuk a többi evangélistától, hogy Krisztus kereszthaláláról és föltámadásáról beszélgetnek ott, a hegyen.

Nagypénteken a liturgiának milyen gyönyörűséges szövege ez, hogy „Jézus engedelmes volt mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.” De hogy van ez egészen nyilvánvalóan? Úgy, hogy Jézus engedelmes volt értünk mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Hogyha az evangéliumi engedelmességet le kellene írni, akkor azt mondhatnánk a mai evangélium kapcsán is, hogy ez az engedelmesség Jézus iránt, és a Mennyei Atyára irányul, egy bizalmi kapcsolatból fakad, és mások javára történik. Engedelmes a Mennyei Atyának mindhalálig, miértünk.

Ezért az evangéliumi engedelmesség azt jelenti, hogy nem akárki felé irányul ez, hanem Jézus felé, és a Mennyei Atya felé, Jézus istene felé. De ami legalább ennyire jelentőségteljes, hogy Jézus engedelmessége Istennek, minden ember javára szolgál. Ezt azért érdemes hangsúlyozni, mert ismerjük azt a fajta engedelmességet, ami nem Jézus, vagy a Szentlélek, vagy a Mennyei Atya felé irányul, és főképpen ismerjük azt az engedelmességet, ami nem mindenki javára irányul. Esetleg egyesek javára irányul, mások kárára irányul. Engedelmességet, ami mások bántalmazására irányul, ami fenyeget másokat, vagy az életét veszélyezteti másoknak. Ismerjük ezt a fajta engedelmességet. Ezért, amikor keresztény emberként az engedelmességet hajlamosak vagyunk úgy látni, hogy ez valami érték, akkor legalábbis néhány alapvető megjegyzésünk szükséges, hogy ehhez legyen. Mégpedig az elmondottak alapján az, hogy ez az engedelmesség tehát Jézusra, Jézus istenére irányul, minden ember javára.

És ha ez a két szempont nem teljesül, akkor bizony gondolkodóba érdemes esnünk, mégpedig azért, mert kétségkívül mást jelent az engedelmesség, amikor a gazdi szól annak a négylábúnak, és erre is azt mondjuk, hogy hát engedelmeskedett, más a „felnőtt szól a gyereknek, és ő szót fogad”, és más a minősége annak, amikor egy felnőtt ember engedelmeskedik, az nem ugyanaz. És ha az evangélium lelkülete, és az evangéliumi engedelmesség valamilyen világot számunkra idehoz, na, hát az a felnőtt ember engedelmessége. Ez azt jelenti, hogy ez a fajta engedelmesség nem egyszerűen csak ugrás a szóra, bárkiére, és bármiféle szóra, hanem az beleágyazódik az Istennel való kapcsolatnak a világába és folyamatába, és elszakíthatatlan a Jézus iránti bizalmi viszonytól, és attól a tervtől, hogy a Mennyei Atya Jézuson keresztül a Szentlélek által minden embert üdvözíteni akar. Ezt nevezhetjük evangéliumi engedelmességnek, az összes többinél pedig felnőtt, felelős módra szükséges gondolkodnunk.

Akkor a záró gondolat pedig így szól. Az evangéliumban vannak olyan történetek, amikor Jézus annyira közel van hozzánk, de annyira, hogy szinte nem is látjuk az istenségét, annyira közel van hozzánk, annyira olyan, mint mi. Aztán vannak olyan történetek, mint a mai, amiben pedig pont ellenkezőleg, valami olyasmi arcát mutatja, olyan fényét mutatja, olyan ragyogását, amire azt mondjuk, hogy „Ah! Hű, de nem olyan, mint mi!” Ezért olyan sokatmondó, hogy egy olyan történetben, ami Jézusnak éppen azt a valóságát tárja föl, amire mi emberek azt mondjuk, hogy „Hú, de nem olyan, mint mi!”, hogy mi ahhoz is mennyire fogunk tudni kapcsolódni, és mennyire tudtunk már kapcsolódni, és mennyire tudunk mi kapcsolódni a mai evangélium alapján a rutinossá tett, megszokott jó révén, vagy pedig a spontán jó révén, vagy pedig az emberi jó révén, ami valamilyen célt is szolgál az életünkben, és mégis összeköt bennünket Istennel.

Olyan fölemelő, és fölszabadító, hogy mi, a kicsi emberek, miközben Isten micsoda fényességben ragyog, fölfoghatatlan, hogy aközben mi be tudjuk gyakorolni azt a jót, ami még a leghosszabb, vagy legnagyobb stresszhelyzetben is nem akármilyen cselekvésre indít bennünket.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)