Jn 2,13-25 - Nagyböjt 3. vasárnap

Van-e valami olyasmi az életünkben, amit érdemes volna fölborogatni?

Olvasmány (Kiv 20,1-3.7-8.12-17)

Isten a Sínai-hegynél táborozó népnek ezeket a parancsolatokat hirdette ki: „Én vagyok az Úr, a te Istened, én hoztalak ki Egyiptom földjéről, a szolgaság házából. Ne legyen más Istened rajtam kívül! Uradnak, Istenednek nevét ne vedd hiába, mert az Úr nem hagyja büntetlenül azt, aki az ő nevét hiába veszi! Emlékezzél meg a szombatról és szenteld meg! Tiszteld atyádat és anyádat, hogy sokáig élj azon a földön, amelyet az Úr, a te Istened ad neked! Ne ölj! Ne törj házasságot! Ne lopj! Ne tégy hamis tanúságot felebarátod ellen! Ne kívánd el felebarátod házát, ne kívánd el felebarátod feleségét, sem szolgáját, sem szolgálólányát, sem szarvasmarháját, sem szamarát, sem más egyebet, ami az övé!”

Szentlecke (1Kor 1,22-25)

Testvéreim! A zsidók csodajeleket kívánnak, a görögök bölcsességet követelnek, mi azonban a megfeszített Krisztust hirdetjük. Ő a zsidóknak ugyan botrány, a pogányoknak meg oktalanság, a meghívottaknak azonban, akár zsidók, akár görögök: Krisztus Isten ereje és Isten bölcsessége. Hiszen Istennek az „oktalansága” bölcsebb az embereknél, és Istennek a „gyöngesége” erősebb az embereknél.

Evangélium (Jn 2,13-25)

Abban az időben mivel közel volt a zsidók húsvétja, Jézus fölment Jeruzsálembe. A templomban árusokat talált, akik ökröt, juhot és galambot árultak, valamint pénzváltókat, akik ott ültek. Ekkor kötelekből ostort font, és kikergette mindnyájukat a templomból, ugyanígy a juhokat és az ökröket is, a pénzváltók pénzét pedig szétszórta. Az asztalokat felforgatta, a galambárusoknak meg azt mondta: „Vigyétek innét ezeket, ne tegyétek Atyám házát vásárcsarnokká!” Tanítványainak eszébe jutott, hogy írva van: „Emészt a házadért való buzgóság.” A zsidók erre így szóltak: „Miféle csodajelet mutatsz, hogy ezeket teszed?” Jézus azt válaszolta: „Romboljátok le ezt a templomot, és én három nap alatt fölépítem!” A zsidók azt felelték: „Negyvenhat esztendeig épült ez a templom, és te három nap alatt fölépíted azt?” Ő azonban testének templomáról beszélt. Amikor föltámadt a halálból, tanítványainak eszébe jutott, hogy ezt mondta, s hittek az Írásnak és Jézus szavainak. És amíg (Jézus) a húsvét ünnepén Jeruzsálemben volt, sokan hittek az ő nevében, mert látták csodáit, amelyeket tett. Jézus azonban nem bízott bennük, mert ismerte mindnyájukat, és nem szorult rá, hogy bárki is tanúskodjék előtte az emberről. Tudta ő, hogy mi lakik az emberben.

Vasárnapi beszéd

Egész röviden csak, ennek a helyzetnek a hátteréről annyit, amit hallottunk az evangéliumban, miközben tudom, hogy tudjátok, tehát csak, hogy fölelevenedjék ez számunkra. Mit keresnek ott a pénzváltók, mit keresnek ott az állatok, a galambok? Becslések szerint, történeti kutatók becslései szerint a húsvéti ünnepekre, amire itt utalás történik, körülbelül akár egymillió ember is érkezhetett, illetve lehetett Jeruzsálemben, mégpedig a környező világnak nagyon sok pontjáról, azért, hogy részt vegyenek a kultuszban, az áldozat bemutatásában, és az imádságban. Ezért aztán ez egy remek lehetőség volt egyrészt arra, hogy az áldozat bemutatásához szükséges állatokat ott adják és vegyék, másrészt a pénzváltók szerepe, hogy a sok felől jött emberek pénzét át tudják váltani, akik ez által megerősítették a választott néphez való tartozásukat, és befizették a templom adóját.

Tehát összefoglalva azt mondhatjuk, hogy az állatok, a galambok, a pénz, az árusok, és mindenki része lett már annak a szokásnak, a hagyománynak, a kultúrának, beleérve a vallásos hagyományt és kultúrát, sőt, sajátos értelemben az istentiszteletnek a rendjének is részévé vált, amire egyszer csak Jézus odamegy, és fölborogatja, és azt mondja: „Ti mit csináltok itt? Mit tesztek Isten házával?” Arról szeretnék tehát beszélni, hogy van-e valami olyasmi az életünkben, amit érdemes volna fölborogatni? Erre mondhatjátok azt, hogy: „Na jól van. Hát pont az élet most nem kímél senkit, borogat az annyi mindent az életünkben, torkig is vagyunk vele.” Kétségkívül ez így van, de mi itt most az Istennel való kapcsolatunk szempontjából elmélkedünk, és erre nézve, érdemes föltenni a kérdést: Érdemes-e valamit fölborogatni az életünkben? Valami olyasmit, ami már szokássá vált, valamiféle rutinná, valamiféle hagyománnyá, esetleg valami olyan rutinná és szokássá, ami akadályoz bennünket az Istennel való kapcsolatban. Esetleg olyan szokássá és rutinná, ami egyébként föl se tűnik, se nekünk, se a többségnek, hogy az akadályozza az Istennel való kapcsolatot. Mégpedig azért nem tűnik föl, mert a hagyománynak és a kultúrának – akármilyen szomorú is, de – a részévé vált. Beleértve a vallásos hagyományt, és a többit.

Erről szeretnék tehát beszélni, és mondanám egymás után a gondolatokat. Rövidek lesznek. De arról szeretnék most beszélni, hogyha fölismerjük azt, hogy vannak bizonyos szokásaink, rutinjaink, amiket érdemes letenni, akkor mit tehetünk.

Az első gondolat így szól: Ha fölismerünk ilyet, valamit föl kéne nekem borogatni az életemben azért, hogy az Istennel való kapcsolatomat szabadabbá tegyem, hogy akkor a régiek bölcsessége nagy bölcsesség, szokást szokással lehet legyőzni. Hiszen egy szokás nem véletlen így mondjuk, szokás, rutinná vált, ami azt jelenti, alkalmazkodott hozzá a testünk, az agyunk, az idegrendszerünk, a hormonháztartásunk. Vagyis ténylegesen, ha egy rossz szokást le szeretnénk rakni, ami lehet, hogy egyébként önmagában azt mondhatnánk, nem is rossz, de nem segíti az Istennel való kapcsolatot, akkor új szokások kialakítására lesz szükség, nem egyszerűen csak egy-egy nemes tettre.

Olyan érdekes, éppen Ferenc pápa beszélt most erről, hogy nem csak egy-egy hősies gesztusra vagyunk meghívva, hanem a mindennapi tanúságtételre. Az első gondolat tehát így szól, hogy szokást szokással lehet legyőzni. És ha mi eredményesen szeretnénk azt, hogy olyan szokásaink legyenek, amik az Istenhez közel visznek, akkor ez azt jelenti, hogy nem egy-egy tettre van csak szükségünk, (hanem) szokások kimunkálására.

Második gondolat. Felejthetetlen nekem az, egyszer egy neves szakértő mondta ezt, humán tudományokban jártas valaki, hogy tíz emberből körülbelül kilencre igaz az a tapasztalata szerint, hogy jönnek hozzá, és azt mondják: „Próbáltuk ezt megváltoztatni, próbáltuk másképp csinálni, próbáltuk így-úgy, ezt átalakítani – kudarc.” És ha elkezd velük beszélgetni, akkor a következő derült ki számára: tíz emberből körülbelül kilencre az volt érvényes, hogy a kudarc oka az volt, hogy az új szokás kimunkálására nem fordított vagy elég időt, vagy elég energiát. Tehát a kudarc nem volt kőbe vésve, egyszerűen azt az új szokást olyan rövid idő alatt, vagy olyan kevés befektetett energiával nem lehet létrehozni.

Tehát a második gondolat így szól, ha jó szokásokat akarunk most, most behozni az életünkbe… Márpedig az élet nem kímél bennünket, és most rá leszünk szorítva. Mert most nem fogunk tudni így találkozni egy hétig, kettőig, háromig, négyig, ki tudja azt. De ez a két, három, négy hét lehetőséget ad arra, az már lehetőséget ad arra, hogy tudatosan új, jó szokásokat vezessünk be az életünkbe. De ahhoz időre és energiára is szükségünk lesz.

A következő gondolat így szól: Eredményesen akarjuk csinálni? Azt mondják az okosak, az új szokásokat kapcsoljuk már meglévő jó szokásokhoz. Nézzétek el ezt az egyszerű példát, de nagy valószínűség szerint a többségünk mos fogat reggel és este. Ezt nevezhetjük jó szokásnak. És hogyha most arra jutottunk, hogy már nekünk is elegünk van például abból, hogy azt mondjuk a nagyböjti gyónásunk során, hogy „Nem szoktam reggel imádkozni, mert elfelejtem, mert rohanni kell. Elfelejtem az esti imát, mert akkor már olyan fáradt vagyok.”, kössük össze a fogmosással. Mert a fogunkat úgyis megmossuk, akkor időt, energiát spóroltunk, már csak egy jó szokáshoz kell kapcsolni ezt az új jó szokást, és ez nagy segítségünkre lesz.

A következő gondolat így szól. A szentírásban ezt mondja a szent író: „Nem kellett Jézust fölvilágosítani, hogy mi lakik azt emberben, tudta ő azt jól.” Na, sok mindent mi is tudunk elég jól. Például elég jól ismerjük a gyarló emberi természetünket. Ezért az is lehetséges, hogy azt mondjuk: „Igen ám, de ezek a rossz szokások nem véletlenül, hogy vannak. Tulajdonképpen ezek már függőségszámba mennek. Részei a pillanatnyi egyensúlyomnak. Mert amikor feszült vagyok, stressz alatt vagyok, szorongok, ideges vagyok, dühös vagyok, indulatos vagyok, valami ér engem, akkor megjelennek a kísértéseim, hogy a függőségekkel hozzak létre rövidtávú egyensúlyt.” Ha már ismerjük az emberi természetünket, lehet, hogy bizonyos területeken érdemes beismerni, nagy valószínűséggel a függőségre hajlamos természetemet nem tudom megváltoztatni, főleg nem ripsz-ropsz.

Mi az, amit ilyenkor tehetünk, hogy a realitás talaján maradjunk? A kártékony függőségeinket alakítsuk kevésbé kártékony függőségekre. Egyszerűen váltsunk függőséget! Nézzétek el, hogy ezt így mondom, de mégis csak, képzeljük el, hogy valaki az egyensúlyát, most már begyakorolt egy új egyensúlyt az elmúlt egy év alatt, már rászokott a sok italozásra, már rászokott az agresszív magatartásra, már, már, ezek már neki új rossz szokásai. Képzeljük el, hogy azt mondja: „Ó, hát de muszáj valamit csinálni, valamivel kitölteni az időt, lefoglalni magamat.” Képzeljük el, hogy ez a valaki úgy dönt, hogy mostantól kezdve átformálja az irányultságát arra, hogy már ő pedig most mozogni fog, és sportolni fog, és kimegy, és sétál, és fut, és csinálja. Lehet, akkor ezt csinálja már heti hat nap, és naponta kétszer is csinálja. És akkor ezt összefüggésbe hozza azzal, hogy az se mindegy, hogyan táplálkozik, és számolgatja a kalóriákat. Ezt elsőre hajlamosak vagyunk megmosolyogni, de kérdezzétek meg a feleségét vagy a férjét! Az fog akkor történni, hogy egy kifejezetten kártékony, és másokat is fenyegető függőséget sikerült lecserélnie. Az is függőség lesz, kétségkívül, de mindenki jól jár vele. Ez tehát a következő lehetőségünk. Okos ember az, aki a kártékony függőségeit esetleg ésszerű függőségekre, kevésbé káros függőségekre cseréli.

A következő gondolatunk így szól. Itt két gondolatot is szívesen egymás mellé teszek. Mi alapján alakítsuk ki az új szokásainkat? Márpedig most rá vagyunk szorítva. Az egyik, hogy ne fenyegesse a hosszútávú céljainkat, beleértve az üdvösségünket, beleértve a család összetartozását, a társkapcsolat stabilitását. És sorolhatnám. Szóval, tartsuk szem előtt a hosszútávú céljainkat, mert az emberi természetünk egyik gyöngesége az, hogy nem egyszer, ha az élet a nehézségével ránk telepszik, akkor elveszítjük szem elől a hosszútávú célokat, és a rövidtávú egyensúlyunkat akarjuk létrehozni, kerül, amibe kerül.

Ezért egy következő gondolat így szól: Megbecsülhetünk minden olyan magatartásformát, ami úgy járul hozzá a rövidtávú egyensúlyunkhoz, hogy nem fenyegeti a hosszútávú egyensúlyunkat. Hadd hozzak megint itt egy egyszerű példát. Mosolyoghattok ezen, de nem egy, nem két emberrel beszéltem már, aki azt mondta, hogy őneki annyira jól tud esni egy forró zuhany, egy meleg kádfürdő. Milyen érdekes, hogy ezeket az egyszerű dolgokat hogy le tudjuk becsülni, és azt szoktuk rájuk mondani, olyan lenézően, megvetően, hogy: „Pótcselekvés.” Hát, magunk között szólva, ha én együtt élnék valakivel, inkább azt kérném, hogy fürödjön, mint sem, hogy kiabáljon velem. Fürödjön! Ezért minden olyan szokás, amihez szinte gondolkozás nélkül jó örömmel tudunk nyúlni, és a rövidtávú egyensúlyunkat általa létrehozzuk úgy, hogy nem fenyegeti a hosszútávú egyensúlyt, ne nevezzük lekicsinylően pótcselekvésnek, nagyszerű dolog az.

A másik, amit ide akartam hozni, megint csak minden olyan cselekvés, amit szokássá teszünk üdvözlendő, ami nem fenyegeti a kapcsolatainkat. Ez a második, és a kiegészítő gondolat, hogy úgy hozzuk létre az új egyensúlyainkat, hogy az ne fenyegessen másokat.

A következő gondolat, és most megyek már a neheze felé. Azért az a tapasztalatunk az emberi természetet ismerve, hogy az eddig elmondottak a többség számára, amikor igazán helyzet van, sutty, eszünkbe se jutnak. Mi az, ami a szívünk mélyéről tud bennünket indítani, ha már a bölcs belátás nem elég erős? Akármennyire is nem esik ezt jól kimondani, de a félelem és a szenvedés ezek közé tartozik. Megint csak le szoktuk becsülni a szenvedést és a félelmet abból a szempontból, mint motivációs erő. Márpedig, magunk között szólva, jövő héten már nem fogunk tudni így összejönni, és ez akár eszünkbe idézheti azt, amiről nem szívesen beszélünk, de valószínű, hogy közös történetünk, hogy nem szeretnénk meghalni, hogy van bennünk kisebb-nagyobb félelem a haláltól. Nem szeretnénk szenvedni, és nem kívánunk megfulladni, és ezt nem akarjuk, hogy másokkal is megtörténjen. Ha valaki most ki tud alakítani másfajta jó rutinokat azért, mert fél, hát akkor legyen így. Azért, mert el akarja kerülni maga és mások szenvedését; hát legyen így.

Miért kellene elmenekülnünk ez elől a félelem elől, aminek van egy reális tartalma? Reálisan félünk attól, hogy idejekorán meghalhatunk mi, vagy mások, és reálisan félhetünk attól, hogy akár meg is fulladhatunk. Hát, ha ez a félelem motivál bennünket, hogy jó szokásokat alakítsunk ki, hát, akkor motiváljon ez. Nincs benne semmi szégyellni való.

A következő gondolat így szól: Ahogyan a szakirodalom erről beszél, hogy nem egyszer a már begyakorolt szokásaink olyan erővel vannak jelen az életünkben akkor is, ha már fölismertük, hogy nem jó, akkor is, ha akadályozzák az Istennel való kapcsolatot, hogy nagyon nehéz őket letenni. És azt mondják a hozzáértők, na ilyenkor arra van szükségünk, hogy fölismerjük, mi az, ki az a több, ami énnekem, minekünk valamiképpen többként jelenik meg, mint az a rossz szokásunk, amit szeretnénk elhagyni. Egy rossz szokást nagyon nehéz elhagyni csak úgy, mert rossz szokás, de ha látom, hogy ez szenvedést okoz a gyerekeimnek, akiket meg annyira szeretek… Hát, ha megkérdeznék tőlem, kinek akarok jót ezen a földön? Hát, a gyerekeknek. Akkor megtaláltam valakit, vagy valakiket, valamit, amire azt tudom mondani: „Ez tényleg több nekem. Ő, vagy ők többek nekem, mint az a szokásom, amit most szeretnék lerakni. Bár az a rossz szokásom a rövidtávú egyensúlyom része.”

És akkor most jutunk a vége felé. Mi az, ami ilyenkor segíthet? Megint csak hadd maradjak a konkrét, és praktikus dolgoknál. A figyelmünket szükséges lesz elterelni. Jön a szokás, mint kísértés, már csinálnánk is, nagy erővel megjelenik. Megint csak az emberi természet ismeretéből tudhatjuk, egy erős szokás olyan erővel jelentkezhet, hogy körülbelül fél óra tudatos figyelemátirányításra lesz szükségünk. Nem elég csak arra törekedni, vagy gondolni, hogy valamit ne csináljunk, mert a figyelmünk ott maradhat akörül, amit nem akarunk csinálni. Tudatos figyelem átirányításra lesz szükség, ami a figyelmünket valóban leköti, és amire mi magunk azt tudjuk mondani élményszinten, hogy ez a valaki, vagy valami nekem tényleg fontos, tényleg a figyelmemet meg tudja ragadni. Fél óra alatt a többségünk át tud állni, és ez nagyon jó hír.

A következő gondolat. Amikor Jézus fölborogatja az asztalokat, szétszóródik ott a pénz, a madarak el… és az állatok össze-vissza, akkor hajlamosak az ottani emberek azzal foglalkozni, hogy: „Milyen alapon teszed meg? Nézd meg, mi lett a pénzzel, az asztallal, az állattal, a madárral?!” Tulajdonképpen mi is hasonló helyzetben vagyunk. Az élet most még inkább fölborogat nagyon sok mindent, ami számunkra az Istennel való kapcsolatunknak része, beleértve az istentiszteletet és a kultuszt. Ezért mi magunk is hajlamosak lehetünk arra, hogy arra irányítsuk a figyelmünket, hogy hol gurul a pénz, hol van a bárány, hol van a kos, hol van a madár, hol van az asztal? Emlékeztek, mit kérdeztek ott Jézustól? „Ki vagy te?” Ha nem is szó szerint így kérdezték. „Milyen alapon teszed meg? Milyen csodát teszel, hogy te ezt teheted itt?” Ez a kérdés mire vonatkozik? „Lehet, hogy te egy próféta vagy? Lehet, hogy a prófétánál is több? Az a valaki, akire várunk? Mert ha te egy próféta vagy, vagy az a valaki, akire várunk, akkor te megteheted.”

Ez mit jelent a mi életünkre vonatkozóan? Amikor nagyon sok minden felborul az életünkben, hajlamosak vagyunk a figyelmünket arra összpontosítani, hogy mi az, ami fölborult, hova gurult a pénzünk, hol az állat, hol a madár, hol az asztal, ahelyett, hogy azt a kérdést tennénk föl: „Te ki vagy? Mert ha az a valaki vagy, akiben hiszünk, az más. Ha te itt vagy, és te az a valaki vagy, akiben remélünk, az más.” Ez mit jelent? Hogy a keresztény reménységünknek a forrása nem az, hogy ezen a földön majd valami így lesz, vagy úgy lesz, hanem hogy akármi, akárhogy lesz ezen a földön, az bennünket Jézustól nem szakíthat el. Ez a keresztény reménységünk forrása.

Emlékeztek-e, hogy mit mond Jézus? Azt mondja: „Ezt az egész templomot akár le is…” Nem így folytatom, nem így mondom. Azt mondja: „Három nap alatt föl tudom építeni ezt a templomot.” És a testének a templomára gondol. Mi ez az időszak, aminek most nekilátunk? Hogy „De mi lesz a templommal? Mi lesz a misével, az eucharisztiával, az áldozással, a jól begyakorolt szokásainkkal, a hagyománnyal, a rítussal? Mi lesz most ezzel?” Hogy ez egy veszteség nekünk. Nagyon is érdemes siratni a veszteségeinket, de egy idő után a figyelmünket a személyre fordítani. Mert Jézusnak mi a válasza, és mi a történelmi tapasztalat? Jézusnak az a válasza, hogy ez a templom lehet, hogy most van, és majd nem lesz. És tudjuk, tényleg így történik. Hogy az a kultusz, az lehet, hogy egy idő után majd nem lesz úgy. És tényleg úgy történik. Én most csak egy asztalt borogattam föl, meg a pénz szóródott el, de itt eltelhetnek ezer évek úgy, hogy még templom se lesz – mondja az ószövetség választott népének. Ki az, aki lesz? Hát, Ő maga. És ez hogyan alakulhat válasszá bennünk?

Jézus azt mondja: „Akármi megszűnhet, de én három nap alatt ezt a templomot fölépítem, és nem szűnik meg.” Vagyis van egy meghívásunk, hogy akármi is a veszteségünk, és akármi is szűnik meg, és lesz majd később, fölfedezzük magunkat, mint templomot. Fölfedezzük a lelkünket, mint tabernákulumot. Fölfedezzük a szívünket, mint a Föltámadt Jézussal való találkozás színterét és helyét. Fölfedezzük önmagunkat gyarló emberségünkben, mint papot, hogy rátaláljunk magunkra, mint áldozatbemutató személyre. Hát, ennek mi akadálya? Hogy ami a hitünk, a reményünk, és a szeretetünk alapja, elvehetetlen tőlünk. Kétezer évvel ezelőtt, mikor megkérdezik Jézust: „Hogy merészeled ezt csinálni?”, akkor Jézus a maga módján, most ezt mi így mondhatjuk, azt mondja: „Fedezzetek föl engem, és fedezzétek föl magatokat!”

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)