Jn 20,1-9 - Húsvétvasárnap

Hogyan juthatunk el a hit örömére? Hogyan válik a hír örömhírré?

Olvasmány (ApCsel 10,34a.37-43)

Abban az időben Péter szólásra nyitotta ajkát, és ezeket mondta: „Ti tudjátok, hogy mi minden történt Galileától egészen Júdeáig attól kezdve, hogy János hirdette a keresztséget: Hogyan kente fel az Isten a názáreti Jézust Szentlélekkel és hatalommal. Ő pedig, ahol csak járt, jótetteket vitt végbe, és meggyógyított minden ördögtől megszállottat, mert vele volt az Isten. Mi tanúi vagyunk mindannak, amit Júdea egész területén és Jeruzsálemben tett. Keresztre feszítették, de harmadnap feltámasztotta Isten, és látható alakban megmutatta őt, ha nem is az egész népnek, de az Isten által előre kijelölt tanúknak, vagyis nekünk. Mi ettünk és ittunk vele, miután feltámadt a halálból. És ő megparancsolta nekünk, hogy hirdessük a népnek és tanúsítsuk, hogy ő az, akit Isten az élők és holtak bírájául rendelt. Minden próféta tanúságot tesz arról, hogy aki hisz benne, elnyeri bűnei bocsánatát.”

Szentlecke (Kol 3,1-4)

Testvéreim! Krisztussal együtt ti is feltámadtatok. Keressétek tehát azt, ami odafönt van, ahol Krisztus ül az Isten jobbján. Az égiekre irányuljon figyelmetek, ne a földiekre. Hiszen meghaltatok, és életetek Krisztussal az Istenben van elrejtve. Amikor azonban Krisztus, a mi életünk, újra megjelenik, vele együtt ti is megjelentek a dicsőségben.

Evangélium (Jn 20,1-9)

A hét első napján, kora reggel, amikor még sötét volt, Mária Magdolna kiment a sírhoz. Odaérve látta, hogy a követ elmozdították a sírtól. Erre elfutott Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és hírül adta nekik: „Elvitték az Urat a sírból, és nem tudom, hova tették?” Péter és a másik tanítvány elindult, és a sírhoz sietett. Futottak mind a ketten, de a másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és hamarabb ért a sírhoz. Benézett, és látta az otthagyott gyolcsleplet, de nem ment be. Közben odaért Simon Péter is. Ő is látta az otthagyott lepleket és a kendőt, amely Jézus fejét takarta. Ez nem volt együtt a leplekkel, hanem külön feküdt összehajtva egy helyen. Akkor bement a másik tanítvány is, aki először ért a sírhoz. Látta mindezt és hitt. Addig ugyanis még nem értették meg, hogy Jézusnak fel kellett támadnia a halálból.

Vasárnapi beszéd

Húsvéti öröm, a föltámadás öröme – ez az, ami miatt most valamilyen, számunkra élhető, elfogadható és járható módon együtt vagyunk, és akarunk ünnepelni. Arról szeretnék szólni a mai evangélium kapcsán, hogy: Hogyan jutnak el a tanítványok, hogyan juthatunk el, mint Jézusnak a tanítványai a hit örömére, a hithez és az örömhöz? Ahhoz a hithez és örömhöz, amit leginkább így szoktunk kifejezni, hogy hiszünk a föltámadt Jézusban, hogy a föltámadás öröme az életünket meghatározó öröm, hogy a föltámadt Krisztussal való kapcsolatunk az életünket alakítja, formálja és meghatározza. Erről szeretnék most akkor beszélni. Ragaszkodnék az evangélium történetéhez, és tizenkét gondolatot szeretnék idehozni.

Az első gondolat így szól: Ez a történet egy kivételes történet a föltámadás történetei közül is. Mégpedig azért, mert szinte mindegyik történetben mi játszódik le? Hogy a tanítványok találkoznak Jézussal, hogy egy találkozás történik a Föltámadottal. Erről a találkozásról kapunk hírt, és aztán ők maguk is a találkozásnak az örömét, a találkozás tapasztalatát és élményét viszik tovább tanúságtételként. De ez a történet rendkívüli történet, azért, mert senki nem találkozik benne a föltámadt Jézussal. Ezért ez a történet talán a leginkább az a történet, ami megszólíthat bennünket abból a szempontból, hogyha bármikor és bármilyen módon van bennünk bizonytalanság, kétely, hogy hogyan is van a föltámadás. Hogy én nem merem talán azt mondani, hogy én valaha, egész életutam során a szó szoros értelmében találkoztam volna a föltámadt Jézussal. Most nem tagadva a szentáldozásban a föltámadt Krisztussal való találkozásunkat, de mégis kifejezve az embernek azt a töprengését és vívódását, sok szempontból nehézségét, hogy: „Annyira jó lenne úgy szemtől szemben, hát, annyira jó lenne.” Ezért ez a történet azoknak is szól, akik azt mondják: „Én nem hiszek.”, vagy azoknak, akik azt mondják: „Hiszek, hiszek, de annyira jó lenne sokkal világosabban, egyértelműbben látni, tapintani, találkozni.”

Tehát az első gondolat akkor így szól, hogy amikor a föltámadás öröméről beszélünk, vagy a hitünkben megjelenik ez, hogy én bízok, és hiszek a föltámadt Jézusban, akkor a föltámadás örömhíre, a föltámadásrész jön Istentől, az örömhír pedig mitőlünk. Nem úgy van, hogy a föltámadás örömét adja Isten, mi pedig hát, jó, hát akkor mondjuk együtt örülünk vele, vagy jó, akkor, akkor valahogy hangoljuk magunkat erre az örömre. Nem, a föltámadás ténye jön Istentől, és az öröm bennünk formálódik és alakul ki. Mikor a föltámadás öröméről beszélünk, abban már mi benne vagyunk. A föltámadás örömhírében a hír az, amit Jézus tesz, ez az Ő föltámadása. És ez a hír hogyan lesz örömhír? Úgy, hogy mi kapcsolódunk hozzá. Az ember tehát nem a föltámadás örömhírével találkozik, hanem a föltámadással, vagy a föltámadt Jézussal valamilyen formában, és ez úgy lesz föltámadás örömhíre, hogy az bennem örömmé válik. Ezt szeretném akkor most kibontani, hogy hogyan válik örömhírré a hír, az esemény, és így hogyan válik az a hitünknek valamiféle forrásává.

Ha egy nagyon egyszerű, kissé talán együgyűnek mondható képet használnék, ez valahogy ahhoz hasonlít, mintha valaki azt mondja, kiáll, és azt mondja: „Rómeó szereti Júliát.” Hát, ez egy hír, ez egy fontos hír, és mondjuk ez egy tény, vagy ez egy adottság, vagy ez így van. De mikor lesz ez örömhír? Ha egyszer csak valaki azt mondja, hogy „Képzeljétek el, Júlia is szereti Rómeót.” Na, az akkor örömhír. Mert ha csak annyi hangzik el, hogy Rómeó szereti Júliát, hát, még lehet óriási nagy szomorúság forrása is, óriási csalódás forrása, – hogyan is mondjam – egy óriási nagy arcra esés forrása is lehet ez. Tehát amikor a föltámadás örömhíréről beszélünk, az ahhoz hasonlít, mint amikor azt mondjuk, hogy Rómeó szereti Júliát, és Júlia viszontszereti Rómeót.

Ezért az első gondolat, és most már zárnám is, hogy a többit rövidebben mondhassam, ezért tehát a hír örömmé bennünk lesz, mégpedig a kölcsönösség révén. Hogy ez a hír bennünk az örömnek a hullámait kezdi megindítani.

A második gondolatunk így szól: Kiben válik a hír örömmé? Mint ahogy Mária Magdolnáról azt mondja az evangélista János apostol, hogy kora hajnalban, még mikor sötét volt, indult el azért, hogy találkozzon Jézussal. Még a sötétben indult neki. Mi emberek, amikor talán most azt mondjuk az elmúlt hetekben, hónapokban: „Megyünk kirándulni. Végre kicsit ki a természetbe, friss levegő, végre ki a négyfal közül.” Nemde azért azt megtervezzük, és térkép van, és GPS van, és állandóan nézzük, és ellenőrizzük, és megvan az útiterv, és nézzük a jeleket. Mária Magdolnában hogyan lesz a hír örömhírré? Hogy ő akkor indul el, amikor még sötét van. Már a sötétben elindul. És hogy az örömhír mitől is akkora nagy örömhír? Hogy az emberi gyöngeség nem akadálya annak, hogy a föltámadás bennünk örömhírré legyen. Sem a bűn, sem a gyarlóság, sem az esendőség, sem a tökéletlenség. Ezt szeretném kihangsúlyozni. Ugyanis, amikor elindul Mária Magdolna, hogy még a sötétben megpróbáljon találkozni Jézussal, tulajdonképpen rossz helyre megy. Hát, ahova megy, ott Jézus nincsen. Milyen gyönyörűséges ez, hogy az ember, aki elindul a sötétben, hogy találkozzon Jézussal, így is mondhatnánk, mehet rossz helyre is, nem ezen fog múlni, hanem azon fog múlni, hogy akárhova is ment, ahogy ő éppen ezt gondolta, meg sejtette, meg hitte, meg remélte, vagy ki tudja, hogy a lényeg mégis csak az, hogy ő a sötétben már elindult.

A harmadik gondolatunk így szól: Miért indul el már kora reggel? Kora reggel odaérkezik, kora reggel, hogy Jézussal legyen. Megint csak az emberi gyöngeségnek ez a része, hát nyilván nem így tud majd Jézussal lenni, hogy odamegy a sírhoz, és mégis, bár – mondjuk így most – nem jó helyen van, de jó helyen van a szíve, jó helyen van a vágya. Mert a szívének a vágya az, amikor a sírhoz megy, hogy Jézussal lehessen. Milyen érdekes, látjátok, hogy az emberi gyöngeség, aki úgy őrzi Jézust, még itt Mária Magdolnára utalva, hogy meghalt, és ott van a sírban, hogy mégse ez számított, hanem az, hogy ő már kora reggel a szívének az Isten és Jézus utáni vágyára hallgatva Vele akart lenni. És mert már kora reggel Vele akart lenni, mondhatnánk így is, egy nagyon egyszerű átkötéssel, hogy már a reggelt is Vele akarta kezdeni, a napot is Vele akarta kezdeni. Ez lehetővé teszi számára, hogy a hír örömhírré váljék benne.

Azután a következő. És aztán megy Mária Magdolna, és el akarja újságolni a tanítványoknak; Péternek, Jánosnak, aki ott van, elmondani nekik. Kiben válik örömhírré a hír, hogy Jézus föltámadt? Akinek a Jézussal való kapcsolatából újból és újból föltörnek azok az események, élmények. Ez persze negatív esemény is lehet. „Nem tudom, hogy hol van, nem tudom, hova tették. Értsétek meg, nem találom. Nem történt már elég baj vele meg velünk? Most még ez is? Hát, nem volt nekünk elég az összes csalódás, a kereszthalála, és most még ez is?!” De milyen érdekes, hogy ez, miközben már ennél rosszabb nem lehet, gondolhatták nagypénteken, és most kiderül, hogy bizonyos szempontból úgy tűnik, hogy de lehet, hogy lehet, ez még lehet rosszabb, még lehet bizonytalanabb, még lehet kiismerhetetlenebb. Milyen érdekes, hogy kinél válik akkor ez örömhírré? Aki akármit is élt át Jézussal kapcsolatban, megy, mert tudja, hogy ezt van kinek mondani. Hogy van kinek mondani, hogy ezt érdemes elmondani, hogy lesz majd, aki őt meghallgatja. Hogy ez nem csak az ő története, bár most ezt ő élte át így, hanem ez még másoknak is története. És akármit is éltünk át az Istennel való kapcsolatban, de jól esik elmondani valakiknek még, azért, hogy aztán ez a történet mibennünk is formálódjon, alakuljon, és tovább szövődjék. Ez tehát akkor a negyedik gondolat.

Az ötödik gondolat, hogy ebben a történetben mindenki fut. Az a különbség csak, hogy van, aki gyorsabban fut, mint a másik. Mária Magdolna is fut, Péter is fut, meg János is fut; mindenki fut, János gyorsan fut. Jó, azt mondják, mert fiatal, akkor neki könnyű. De miért érdekes ez? Kiben válik a hír örömhírré? Aki Jézusért hajlandó futni. „Tényleg? Ugyan, hagyjuk már! Jól van, ezt már hallottam.” Aki Jézusért hajlandó futni. Ebben megint csak az emberi rész, hogy egyszerre mosolygok, és egyszerre olyan fölemelő. Tulajdonképpen Mária Magdolna amikor mondja a hírt, téved, hát téved. Azt mondja, hogy „Elvitték az Urat, valaki elvitte az Úr holttestét, és nem tudom, hová tették.”, ezt mondja. Tehát amit mond, az nem is igaz. Mondjuk most már nagyon-nagyon szigorúan, hát de nem úgy van. De érdekes, hogy az, hogy ő elmondja, hogy mit gondol erről, ez sem akadálya az örömhírnek. Nem jól gondolja. És hogy a tanítványok pedig egy nem valódi hír nyomán indulnak el, és ez sem akadálya az örömhírré válásnak bennük, nem akadálya. Mert min múlik, megint csak? Nem az, hogy az most pontosan úgy volt, mert nem úgy volt, hanem hogy nekiállnak futni, és hogy ennek a futásnak később meglesz az eredménye és a gyümölcse. Jön valaki, és mondja a hírt, és az ember ül tovább, vagy csak legyint, és…

Látjátok, megvan bennünk sokszor ez a gyermeki vágy, hogy az a hír, azért az nyűgözzön le, azért az úgy repítsen föl bennünket, az a hír azért úgy sodorjon magával bennünket. Az ember az, aki fut. Ezért az ötödik gondolat így szól, hogy kivé, és kiben válik a hír örömmé? Aki hajlandó futni azért, hogy megnézze, hogy ez hogyan is van. Hogyan van Jézussal? Hogy tényleg mi történt vele? Ő meg akar bizonyosodni arról, hogy mi történt itt tényleg Jézussal, aki ezért még futni is hajlandó. Őbenne a hír örömhírré tud válni. Megyek tovább.

A következő így szól, hogy – és egy picit talán a sorrend nem volt pontos – érdekes azért, Mária Magdolna nem akármilyen előtörténetű hölgy, jön, és mondja, ahogy ő megélte azt, amit látott a sírban. Inkább szubjektív, mint valóságos, mert nem jól mondja. És milyen érdekes, ott vannak a kiválasztott apostolok, nem is akárkik: Péter és János. A két kiválasztott apostol hajlandó egy asszony szavára elindulni. Kiben válik a hír örömhírré? Aki nem zárkózik be – a szónak valamilyen értelmében – oda, hogy „Én jobban tudom. Nekem ne magyarázzon senki. Az úgy nem lehet. Én vagyok a kiválasztott. Én leszek majd a püspök. Én vagyok a pap.” Most mondjuk így, nagyon egyszerű szavakkal, hogy aki egy sajátos múltú asszonynak egyébként a tévedését is komolyan veszi. És miért veszi komolyan? Mert Jézusról szól. És ha Jézusról szól, megér annyit: „Uram, hát biztos, hogy én sem tudok rólad mindent. Biztos, hogy én sem értek mindent. Te megmaradsz mindig egy csodálatos titoknak. Hogy van akkor ez tényleg Teveled?” És lehetséges az, hogy valakinek üzensz, és nem nekem, vagy hogy üzensz nekem valakin keresztül. Ez tehát a következő gondolat, hogy kiben válik a hír örömhírré és aztán hitté? Aki olyan valakire is figyel, és olyan valakire is hallgat, és olyan valakinek is megengedi, hogy hasson rá, és még aztán ez a cselekvését is befolyásolja, aki vagy akik… – most mondhatnánk így, a hétköznapi gondolkozás szerint –: „Miért is hallgatnánk rájuk?” Azt gondolhatnánk, ők az utolsók, akiket meghallgatunk.

A következő, és hetedik gondolatunk. Kiben válik a hír örömhírré? Akikben ott van az a nyitottság, az a kíváncsiság és az az érdeklődés, hogy odaszaladunk a sírhoz. De nem tudjuk, hogy ott mi várhat ránk. Ez is csak, egy picit nem megmosolyogtató, de közben nem fölemelő is egyben? Az a hír járja, az asszony a futottak még kategóriából van, hogy a sírban nincsen semmi. És erre nekiállnak futni, hogy megnézzék a sírban a semmit. Mondhatnánk azt, hogy na, ez aztán esztelenség, és ezért még futnak is, hogy megnézzék, hogy a sírban nincsen semmi. És mégis őbennük válik a hír örömhírré. Miért? Azért, mert őket nem az üres sír érdekli, hanem a kíváncsiságuk, a nyitottságuk, az érdeklődésük, az érzékenységük, az a befogadókészség van bennük, hogy az Isten bárhol, bármikor, bárhogyan megmutathatja magát, és hátha ott…! Ahonnan a hír az volt, hogy ott semmi nincsen, hogy hátha még ott is valahogyan az Isten megmutatja magát, ahol azt gondoljuk, hogy ott aztán tényleg semmi nincsen.

De érdekes, hogy mennek, hogy rácsodálkozzanak arra: „De hogyan is van ez Jézussal?” És hogy miért is mennek? Nyilván talán azért is, mert ott van bennük a Jézussal való kapcsolatban a története. Jézus azért beszélt a föltámadásról. Nem tudjuk, hogy ez mi, nem is értjük, hogy mi. De nem is érdekes, hogy most tudjuk-e vagy értjük, a lényeg, hogy fussunk, hogy hátha ott majd történik velünk valami.

A következő gondolatunk így szól: Mit akarnak a tanítványok? Hát nyilván, valamiféle bizonyosságot, valami egyértelműséget. Most akkor már végre derüljön ki, hogy mi történt, hogy mi lett Jézussal! Most már derüljön ki! Milyen érdekes, miközben az emberben ott van a vágy: „Most már derüljön ki, és legyen világos!”, mit kapnak a tanítványok? Jeleket. A bizonyosság a mi vágyunk, és nagyon gyakran nem bizonyosságot kapunk, kész dolgokat, hanem magokat kapunk, hogy azokat a magokat elültessük. Hogy a magokról aztán gondoskodjunk, és öntözzük, és adjunk nekik tápanyagot, és dédelgessük, és óvogassuk, esetleg karóhoz kötözgessük, hogy fölnövekedhessék, és védjük őt a kártevőktől. Az Isten nagyon gyakran magokat ajándékoz nekünk, és a többit ránk bízza, mert a növekedést ő meg fogja adni.

Tehát a tanítványok mennek a bizonyosságért, és nem bizonyosságot fognak kapni, hanem magokat, hogy azokat a magokat ültessék el a szívükben. Ezek a magok a jelek. A jelek: a gyolcslepel, és a kendő. Ezeket kapják, olyanok, mint kicsi magok, amiket ha elültetnek magukban, hogy „Mi is ez a kendő? Mi ez a lepel?”, hogy onnan egyszer csak szárba szökkenhessék valami fölismerés és rácsodálkozás. Ez volt tehát a következő gondolatunk. Milyen gyönyörűséges az, hogy az Isten jeleket ad. Ez azt is jelenti, hogy a föltámadás bennünk örömmé nem azáltal lesz, hogy azt valaki igazolja nekünk, mint valami bizonyosságot, elénk teszi, igazolva és bizonyítva. Nem ez által lesz, hanem az által, hogy elég érzékenyek vagyunk a jelekre.

Így érkezünk el a leplekhez. Mit akartak? Látni Jézust, tudni, hogy mi történt. És mit látnak? Egy üres sírt, és lepleket. Nem tudom, hogy… Érdemes egy picit időznünk azon, hogy milyen érdekes a magyar nyelv. A magyar nyelv mit mond? Azt mondja, hogy lelepleződik valaki. És mit értünk ez alatt? Hogy lehull a lepel, és akkor végre lehet látni valakit. Itt mondjuk általában a szó negatív értelméből, hogy lelepleződik, és akkor egyszer csak látjuk őt a valójában. Kiderül, hogy eddig csak színészkedett, vagy mutatta magát jobbnak, és kiderül, ahogy lehull a lepel, hogy ki is ő, és lelepleződik. De pozitív értelemben is szoktuk mondani. Mondjuk amikor az emléktáblát avatják, és leleplezik. Még inkább, mikor egy művészeti alkotásról lekerül a lepel, és egyszer csak áh, megdöbbenünk. Alig várjuk már, hogy a lepel onnan eltűnjék. Nem csak a lepelről, a kendőről is van szó: kendőzetlenül valamit föltárni. Amikor valami kendőzetlenül jelenik meg, akkor azt mondjuk: „Na, ez már az igazság.” Most már itt nincs elkenve, hanem itt kendőzetlenül van. Ebben a történetben a megdöbbentő az, hogy itt lehull a lepel, ott van a sír – ilyen értelemben – kendőzetlenül, Jézus kendőzetlenül. És Jézus nincs ott. Lehullott a lepel, kendőzetlenné vált mármost Jézus, és nincs ott.

A tanítványok, mikor lehull a lepel, ott a lepel, és ott van a kendő, egyszer csak fölismerik azt, és ez már az igazi nagy fordulata annak, hogy hogyan válik hitté bennünk az, hogy Krisztus föltámadt, hogyan válik örömmé bennünk a hír. Úgy, hogy egyszer csak, ahogy a tanítványok mennek, hogy meglássák Jézust ott (messzire mutat – szerk.), egyszer csak fölismerik itt (a szívére mutat – szerk.). A tanítványok keresik ott, és rácsodálkoznak itt. Ez a hit nagy fordulata Húsvétkor, hogy az ember egyszer csak rádöbben arra, hogy amiről azt gondolta ott van, az itt van. És ha valaki a föltámadt Jézussal való kapcsolatában ezt örömhírként tudja megélni, az azáltal lehetséges, hogy lehull a lepel, és nincs ott, mert itt van.

A következő, ez már a tizenegyedik gondolat. Amikor lehull a lepel, és megjelenik a krisztusi misztérium a szó valamilyen értelmében kendőzetlenül, akkor egyszer csak, de egy érdekes dolog történik. Nem mi támadtunk föl, nem velünk történt a csoda, nem értünk tett most valamit úgy Jézus, hogy egészen konkrétan most az én életemben valami megváltozott, amiért annyira imádkoztam, hogy most ez így legyen vagy úgy legyen. Jézussal történt valami. És miközben Jézussal történt valami, és Ő támadt föl, azt mondhatnánk, a nagy esemény Ővele játszódott le, (és) énbennem történik a megértés. A változás énbennem történik, mert már nem ott van, hanem itt. Ezért, ha Jézus föltámadt, bár Ő támadt föl, a változás bennem játszódik le. Ő támadt föl, a megértés és a világosság nálam jelenik meg.

Akkor így a záró gondolat pedig ez, hogy ezért, ha van üzenete ennek a mai evangéliumnak, akkor az az, hogy a föltámadásból ki ne hagyjuk magunkat. A föltámadás arra hív meg bennünket, hogy fölismerjük, hogy benne vagyunk, hogy az bennünk lehet élő és eleven. A föltámadásból ki ne hagyjuk magunkat! Végérvényesen lássuk azt, hogy amikor ezt mondjuk, a föltámadás öröme, hogy akkor a föltámadás az a tény, amit az Isten ajándékoz nekünk, az öröm pedig az által jön létre, hogy fölismerjük, hogy abból mi részesedni akarunk, és ki nem akarunk maradni belőle.

Ezért most egy emberi gondolattal hadd fejezzem be. Hiszen a történetben a tizenkét pontban végig, újból és újból próbáltam hangsúlyozni, hogy minden tévedés, és gyarlóság, és bűn, és minden ellenére, végül ez megtörténhet bennünk. Most egy emberre szeretnék hivatkozni, mégpedig egy olasz pszichológusra, aki azt az eredeti gondolatot üzeni nekünk, azt mondja: „Cselekedj úgy, mintha minden rajtad múlna.” De talán ezt a fél mondatot ismerjük már ugye? És akkor sokszor így fejezzük be, ez úgy a hit beszédjében meg szokott jelenni, hogy: „Cselekedj úgy, mintha minden rajtad múlna, és higgy Istenben, mintha minden Istenen múlna!”. De ez az ember, a maga emberi módján a következőképpen fejezte be: „Cselekedj úgy, mintha minden rajtad múlna, és közben derülj és örülj annak a tudásnak, hogy tudod, hogy ez nem így van.” Tégy mindent úgy, mintha rajtad múlna, és közben ápold az örömöt, a derűt, és a tudást, hogy hála az égnek, ez nem így van.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)