Jn 10,11-18 - Húsvét 4. vasárnapja

„Én vagyok a jó pásztor.” – Mi segít bennünket abban, hogy adjunk?

Olvasmány (ApCsel 4,8-12)

Azokban a napokban: Péter a Szentlélektől eltelve így szólt: „Népünk elöljárói és ti vének! Ha ti ma azért hallgattok ki minket – miután egy beteggel jót tettünk –, hogy vajon ő hogyan is gyógyult meg, hát tudjátok meg mindannyian, ti és Izrael egész népe, hogy ez az ember annak a názáreti Jézus Krisztusnak a neve által áll itt előttetek egészségesen, akit ti keresztre feszítettetek, és akit az Isten feltámasztott a halálból. Ő az a kő, amelyet ti, építők elvetettetek, és mégis szegletkővé lett. Nincs üdvösség senki másban. Mert nem adatott más név az ég alatt az embereknek, amelyben üdvözülhetünk.”

Szentlecke (1Jn 3,1-2)

Szeretteim! Nézzétek, mekkora szeretettel van irántunk az Atya: Isten gyermekeinek hívnak minket, és azok is vagyunk. A világ azért nem ismer minket, mert őt sem ismeri. Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, de hogy mik leszünk, az még nem nyilvánvaló. Azt tudjuk, hogy ha ő megjelenik, hasonlók leszünk hozzá, mert látni fogjuk őt úgy, amint van.

Evangélium (Jn 10,11-18)

Abban az időben Jézus így szólt: Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja a juhokért. A béres azonban, aki nem pásztor, akinek a juhok nem a sajátjai, otthagyja a juhokat, és elfut, amikor látja, hogy jön a farkas. A farkas aztán elragadja és szétkergeti őket. A béres azért fut el, mert béres, és nem törődik a juhokkal. Én vagyok a jó pásztor. Ismerem enyéimet, és enyéim is ismernek engem, – mint ahogy az Atya ismer engem, és én ismerem az Atyát. Életemet adom a juhokért. De más juhaim is vannak, amelyek nem ebből az akolból valók. Ezeket is vezetnem kell. Hallgatni fognak szavamra, és egy nyáj lesz és egy pásztor. Azért szeret engem az Atya, mert odaadom az életemet, hogy majd ismét visszavegyem. Nem veszi el tőlem senki, magam adom oda, mert van rá hatalmam, hogy odaadjam, és van rá hatalmam, hogy visszavegyem. Ezt a parancsot kaptam Atyámtól.”

Vasárnapi beszéd

Újból és újból elhangzik, miután Jézus megnevezi, hogy „Én vagyok a jó pásztor.”, hogy ez azt jelenti, hogy „Én odaadom. Én odaadom, odaadom az életem, odaadom nekik. Van hatalmam arra, hogy odaadjam nekik.” Erről szeretnék most beszélni. Természetesen és alapvetően abba az irányba víve szándékom szerint a gondolatokat, hogy számunkra mit jelenthet az, hogy közünk van valakihez, aki azt mondja magáról „Én vagyok a jó pásztor, és hatalmam van arra, hogy adjak, hogy odaadjak, hogy az életemet odaadjam.”. Erről szeretnék most beszélni. Ha egyszerűbben kellene megragadnom, akkor azt mondanám: Mi segít bennünket abban, hogy adjunk?

Az első gondolat, az első szempont így szól. Rögtön, ahogy elhangzik ez többszörösen: „Van hatalmam arra, hogy odaadjam, hogy adjak, hogy odaadjam az életem.” Már önmagában egy picit itt érdemes lesz megállni, eltöprengeni ezen. Hogyha csak ezt halljuk, hogy hatalom, akkor mit szoktunk ehhez képzettársítani? Azt, hogy akinek van hatalma, el tudja venni. Akinek van hatalma, az tudja birtokolni, akinek van hatalma, el tudja lopni, akinek van hatalma, rá tudja tenni a kezét, akinek van hatalma, meg tudja szerezni, és a többi. Én milyen gyönyörű fölütés ez, ahogyan Jézus, mikor erről beszél, hogy hatalom: „Van nekem hatalmam, mégpedig az a hatalom, hogy nem elvenni tudom, és birtokolni, és megszerezni, és magaménak tartani, hanem odaadni azoknak, akikre úgy tekintek, hogy az enyéim, a közösség értelmében.”

Rögtön az első gondolat így szól, az arra való rácsodálkozás, hogy: Akarjuk a hatalmat? Hát, már megadatott nekünk. És a legnagyobb hatalom ezen a földön az, amikor valaki adni tud. És hogy miért merem ezt mondani, nézzük a második szempontot. Azt mondja: „Atyám mindent átadott nekem, és én is mindent átadok nektek.” – mondja Jézus nekünk. Mi emberek kétségkívül, egész életutunk során néha küzdünk, néha vágyunk, néha vágyakozunk, néha sóhajtozunk, néha áhítozunk ez után, hogy valahogy megragadható legyen számunkra az, hogy minden. Tényleg van bennünk egy ilyen törekvés, hogy valahogy, valami dolgunk van nekünk ezzel, hogy minden. Nemde úgy van, hogy a pici baba is: kell neki az anya, legszívesebben csak vele legyen, neki teljesen kell az anya, és minden kell neki abból, amit úgy hív, hogy anya. A szó szoros értelmében, ahrr!

Aztán eszembe jut, most kisfiú koromban, mosolyogjatok meg ezért bátran, de én bélyegeket gyűjtöttem. Azután tovább léptem, és blokkokat gyűjtöttem. De ugye van ez a kifejezés, hogy bélyegsor. Hát, nem tudom, ti ezt tudjátok-e, bélyegsor. Van négy darabos, hat darabos, tizenkét darabos. Régen akkor negyven fillér volt, hatvan fillér, egy forint, két forint, és így volt a sor. Most is, tudjátok, összeugrott a gyomrom attól az élménytől, hogy a sorból hiányzik valami, hogy a kétforintos nincs meg. Gyerekként sírni tudunk attól, hogy valahogy átéljük azt, hogy az nincs meg nekünk, vagy az elveszett, vagy nincs meg az egész sor, nincs meg az összes kártya. Most nem is akarom ezt hosszabban mondani. Szóval gyerekként is küzdünk ezzel, hogy de a minden, a teljes, az az egész kell nekünk. Aztán szerelembe esünk, és ott is teljesen kell nekünk a másik, teljesen adni, teljesen kapni, mindenestül. És aztán az életünk vége felé, ahogy betegeskedünk, vagy már távozunk el ebből a világból, ott is nemde, az a vágyunk, hogy: „Mindent tegyél meg értem!” Azt szeretnénk, hogy az orvos mindent tegyen meg, ami csak megtehető, egy picit se kevesebbet.

Szóval a második szempont az, hogy van nekünk dolgunk ezzel, hogy minden. Akkor úgy szeretném ezt a második szempontot lezárni, hogy rendben van, ha van dolgunk azzal, hogy az emberi vágyakozásban, vagy az emberi szívben ott van ez, hogy valami viszonyunk van nekünk azzal, hogy minden, meg egészen, meg teljesen, hogy amikor azt mondjuk, hogy rendben van, elismerjük, hogy ez van bennünk, és úgy akarunk eljárni, mondjuk most így egyszerűen, mint a farkas, hogy akkor gyerünk, és mindent, és az egészet, és teljesen, hogy a mindent az ember nem tudja megnyerni az által, hogy azt elveszi. Mert mindent nem tudunk elvenni, mindent nem tudunk begyűjteni, mindent nem tudunk megszerezni, és mindent nem tudunk birtokolni. De mi az, ami mégis csak lehetséges, ha az ember azt mondja: „De nekem a minden kell.”? Mindent viszont tudunk adni. Mindent nem lehet elvenni, de mindent lehet adni.

A harmadik szempont akkor ennek a kibontása. Olyan gyönyörűséges ez, hogy az ember, aki próbálkozik néha farkasnak lenni, és akkor mindent megszerezni, mindent begyűjteni, vagy valamiből mindent, vagy valakiből mindent, ki hogy éppen mit, és állandóan beleütközünk abba, hogy nem lehetséges. Milyen megrendítő az, amikor Jézus életét elveszik, és azt gondolják, és azt gondolhatjuk, hogy amikor valakitől elvettünk mindent, na jó, maradt még valami, az élete, na azt is elvesszük. Akkor az ember képes arra, hogy valakitől mindent elvegyen. És Jézus harmadnapra zárt ajtók mögött megjelenik, és azt mondja: „Úgy tűnik, az embernek ez nem fog menni.” Hogy mindent nem lehet tőlünk elvenni.

Hogyha ezt meg akarnám ragadni, talán úgy mondanám, hogy hát, ha mindent el is vesznek tőlünk, meg még az életünket is, a lelkünket nem lehet tőlünk elvenni. Az erre való rácsodálkozás, ennek a gyönyörűsége, hogy az embertől nem lehet mindent elvenni. És akkor annak bizonyos szempontból a képtelensége, hogy az ember mindent akar, és akkor olyan értelemben, hogy azt megszerezni, birtokolni, hogy ez nem lehetséges, se birtokolni és elvenni nem lehet mindent. De a harmadik szempontban szeretném ennek a pozitív oldalát előhozni; de az lehetséges, hogy valaki mindent odaadjon, na azt lehet. Az is lehetséges, hogy valaki mindent kapjon, hogy valaki mindent odaajándékozzon, az is lehetséges. Hogy valaki ebből a mindenből részesüljön, az is lehetséges. Tehát a harmadik szempontban így szeretném akkor most már sűrítve mondani; nem lehet mindent megszerezni, de mindent lehet adni, és mindent lehet kapni, de nem lehet mindent elvenni. Ezért, ha mi emberek úgy döntünk, hogy nekünk kell a minden, hát akkor, nézzétek el, hogy ezt mondom: Hajrá! Akkor hajrá, a mindent lehet adni.

Akkor a negyedik szempontunk így szól, hogy amikor adunk, mi teszi ezt lehetővé? Az teszi lehetővé, hogy aki ad, egyszer csak fölismeri annak a hatalmát, még hogyha ez töredékes is, hogy képes vagyok adni, hogy ez nekem megy, tudom ezt csinálni. Akkor, mikor adok, gondoljunk azért arra, hogy mikor adunk, azért mindegyikünk tudatosan, nem tudatosan azért töprengeni szokott azon, olyan jó szándékkal, hogy valami jót adjunk, valami értékeset. Tehát nem csak úgy odacsapunk valamit. Akkor fölfedezzük ennek a világnak az értékességét, mert valami értékeset szeretnénk adni. Úgy mondjuk nagyon egyszerűen, ösztönösen, kinek akarunk adni? Hát, akit értékesnek ismerünk föl. Milyen szép ez, hogy az adás összefüggésben van azzal, hogy értékesnek fedezem föl magam, tudok adni, és valamit, amit érdemes adni, és valakit, akinek érdemes adni. Ezért, aki az életét elkezdni ebbe az irányba vinni: „Kell nekem a minden. Na, ha kell, akkor adni, mert úgy elérhető.” Hogyha valaki ebbe az irányba megy, egészen természetesen nagy segítségére lesz az, ha az értékességet elkezdi fölfedezni magában, a másikban, és ebben a világban.

A hatodik szempontunk az így szól. Mit mond az evangélium, mit mond Jézus, hogy mi segíti ezt az adást? Azt mondja: „Azért, mert ismerem őket. Hát, ismerem őket, hallgatnak is a szavamra. Ismerjük egymást.” De érdekes az, mikor valaki azt mondja, mondom az ellentétét, azt mondja: „Hát, miért adnék neki? Nem ismerem. Mi közöm nekem hozzá, miért adnék neki? Milyen alapon adnék neki?” Akkor lezárjuk ezt a gondolatot, és ezzel lezárjuk a szívünket. Akkor Jézus azt mondja, hogy „Adok nekik, mert ismerem őket.” Milyen érdekes, ki az, akit segít az élet abban, hogy tudjon adni? Az, aki fog időt és energiát szánni arra, hogy a másik embert megismerje. Minél inkább megismerek valakit, annál világosabb lesz számomra, hogy mire van szüksége, mi az, ami hiányzik neki. Nemde úgy van, mondjuk a szeretteinkkel kapcsolatosan, hogy időről időre elkezdünk azon töprengeni, sokszor nem csak Karácsonykor: „Tényleg, mire is van szüksége? Mit is adhatnék neki? Hogyan lephetném őt meg?”

Most eszembe jutott egy élményem, most, tegnapi élményem. Fölhívott egy kedves ismerősöm azzal, hogy ötvenéves házasok lesznek most, ebben a hónapban az ő szülei. Nem kaphatnának egy arany áldást? De hát azért félnek a vírustól, és hogy nem mennék-e oda. Akkor elmentem oda, de hát akkor viszont meglepetés, úgyhogy én elbújtam. Azt beszéltük meg, hogy leülteti a szülőket, ötvenéves házasok, és akkor lesz egy mondat, a mondat így szól: „Jól ültök?” És amikor én hallom, hogy „Jól ültök?”, akkor kipattanok, és akkor áldok, meglepetésszerűn. Képzeljétek el, hogy próbáltam, de közben meg ugye, szabadtéren vagyunk, füvet nyírtak, flexeltek, úgyhogy arra lettem figyelmes, hogy a kedves ismerősöm azt kiabálja: „Jól ültök?!”, és a szülei meg mondják: „Jól ülünk.” Szóval volt benne meglepetés nekem is.

Tehát a hatodik szempont az így szól, hogy mikor azt mondjuk, mondjuk csak úgy odacsapva: „Miért adnék neki? Nem ismerem, hát senkim nekem.”, hogy akkor ennek van egy színe is, ez a fonákja. Ez pedig az, ha ismerném, akkor tudnék neki adni. Minél jobban ismerném, annál inkább tudnék jót adni, és azt, amire szüksége van.

Nézzük akkor a következő gondolatot, ez így szól. Nyilván, ahogy Jézus azt mondja: „Van hatalmam, hogy odaadjam az életem.” Úgy bennem van az, egy pap mindig így mondogatta, hogy az egy szem életet. Mennyivel más, mikor az ember azt mondja: egy életem, van egy életem, és az életem, egy élet. De mikor így mondja: az egy szem életemet… Ez azóta is bennem van, mindig megjelenik egy pici szemecske, egy kis magocska, az egy szem élet. Milyen gyönyörűség az, hogy az ember fölismerheti azt, hogy képesek vagyunk odaadni azt is, amiből egy van, egy szem. Nincs több, csak az az egy. És itt hozhatnék egy sort előzményként, hogy tudunk adni abból, amire nekünk is szükségünk van, tudunk adni abból, amire mi is vágyunk, tudunk adni abból is, amire mi is rászorulunk.

Tudunk adni olyat, amit mi nem kaptunk, és mégis tudjuk adni. Nézzétek el ezt a… tehát nem bírom ki, hogy ne mondjam el. Ahogy kérdeztem a gyerekeket sok éve: Mondjatok nekem példát arra, ti nem kaptátok, és mégis tudjátok adni! Egy kisfiú jelentkezett, és azt mondja: „Magassarkú cipő.” Nem tudom, mennyi időnek kéne eltelnie, hogy nekem ez eszembe jusson. Az embernek ez a döbbenetes lehetősége, hogy tudunk olyat adni, amit mi nem kaptunk, és nyilván mehetnénk komolyabb vizekre is.

Ennek a sornak a végén szeretném ezt mondani, hogy tudunk olyat adni, amiből nekünk is csak egy van. Milyen szép az, mikor valakinek van az egyik zsebében is valami, meg a másikban, és találkozik valakivel, akit már ismer annyira, hogy azt mondja: „Na jó, tudod mit? Az egyiket odaadom neked, és a másik itt van nálam.” Annál egy fokkal szebb, mikor valakinek van egy almája, és azt mondja: „Tudod mit? Megfelezem.” És milyen szép, amikor valakinek csak egy van valamiből, és azt mondja: „Én azt hiszem, ezt most neked adom.” Hogy az ember erre képes.

Így jutok el a következő gondolatig. És mi teszi igazán képessé erre? Az, ahogyan Jézus azt mondja ebben a történetben: „De hát ismerem őket. Hát az enyéim, közünk van egymáshoz.” Vagyis nem csak az ismeret, hanem az, amikor átélem azt: „De hát valahogy mi összetartozunk.” És nemde az emberi természet olyan, nem akarok most ennek a biológiájába belemélyedni, hogy az emberi természet olyan, hogy tényleg lehetséges az, hogy azon töprengek, hogy azt odaadom neked, akkor az neked mekkora öröm lesz. És ugye úgy van, ha a lelkünk csak egy kicsit is egészséges, hogy tudok örülni a te örömöddel. Egy picit olyan ez, hogy amikor én látom, hogy azt te megkaptad, hogy az az öröm megjelenik nálam is. Az emberi természet ilyen. Mi az, ami annyira belülről tudja ösztönözni azt, hogy az ember adni akarjon, és ez jól is essék neki? Az, ahogyan magunkban tápláljuk azt, hogy közünk van egymáshoz, hogy összetartozunk egymással. Amikor valaki ezt táplálja magában, akkor újból és újból átéli, hogy amikor ő ad egy másik valakinek, azzal ő maga is kap, azért, mert összetartozunk. Milyen érdekesen izgalmas ez, akkor az történik, hogy egyszerre adtam és kaptam, egyszerre, és közben még valaki más is örül annak, amit odaadtam neki.

Na most, menjünk a vége felé! A következő gondolatunk akkor így szól, hogy ebben az evangéliumi történetben mi az alapja annak, ahogyan Jézus ad, és van hatalma arra, hogy odaadja azt, amiből egy szem van, sőt, mindent odaadjon? Miből fakad ez? Nem abból, hogy valaki azt megérdemelte, vagy kiérdemelte. Nem abból, hogy valaki megdolgozott érte, és megszolgálta. És még csak nem is pusztán abból, hogy szüksége van rá. Kétségkívül ez is igaz, de ennél itt többről van szó a mai evangéliumban, nem pusztán arról, hogy azért, mert szüksége van rá. Hanem azért, és ez a mai evangélium eleje, mert azt mondja Jézus, „Mert én vagyok a jó pásztor. Ezért. Miért adok? Mert én vagyok a jó pásztor.”

Hadd vegyem külön ezt a két szót. Miért ad Jézus? Hát ez hat ránk, és ezt ismerjük föl magunkban. Azt mondja: „Azért, mert jó vagyok.” Nemde, milyen gyönyörű az a történet, ahogyan valaki egész nap ott dolgozik, de a másik csak egy órát dolgozik, az a példabeszéd Jézustól, és végül mindenki egy dénárt kap. Persze megy a fölháborodás, hogy igazságtalan, és nem érdemelte meg, és a többi. Jézus kimondva, kimondatlanuk, szó szerint és átvitt értelemben ezt mondja, hogy „Na de hát, azért fogadtam őt föl, mert neki is szüksége van az egy dénárra, hogy éljen.” Vagyis a történetben megjelenik az, hogy azért adok neki, mondja a szőlősgazda, mert hát szüksége van rá, rászorul. De utána elhangzik az a gondolat, ami a mai evangéliumban kiteljesedik. Ez pedig az, hogy ott egyszer csak megkérdezi a hőbörgőktől a következőt: „Zavar titeket az, hogy én jó vagyok?” Mi az alapja annak, ami felé bennünket Jézus visz, hogy tudjunk, és akarjunk, és kedvünk legyen adni, sőt örömünk legyen benne? Hogy az ember fölismeri azt, hogy tud jó lenni. Azért adok, mert tudok jó lenni. Az emberi természetnek a lényege nem az, hogy farkas.

Sose felejtem azt el, egy nemzet színésze egy interjúban mondta azt: „Sok éven keresztül töprengtem azon, hogy a gyerekeimet hogyan neveljem. Volt már élettapasztalatom bőven, beleértve a diktatúrát is, és azon gondolkoztam, hogyan neveljem őket: báránynak, vagy farkasnak? Egyrészt ki is az ember, milyen is az ember? Hogy éri majd meg nekik? Neveljem őket báránynak, vagy farkasnak?” A mai történet gyönyörűséges, mert mint a gordiuszi csomó átvágása, megoldja a dilemmát. Azt mondja: pásztornak. Pásztornak, jó pásztornak.

Ezért, ez az utolsó előtti gondolatunk így szól. Ki az, akiben egyre természetesebbé válik majd az, hogy ő adni akar, és ez örömet okoz neki, és…? Nem ragozom. Aki fölismeri saját magában azt, hogy ő tud jó lenni, és hogy ő kapcsolatban van azzal a valakivel, aki magáról azt mondja, hogy „Én vagyok a jó pásztor.” Milyen érdekes, hogy Jézusnak hány és hány kijelentése van. Ugye azt mondja: „Én vagyok a jó pásztor. Én vagyok az ajtó. Én vagyok az út, az igazság, az élet. Én vagyok a föltámadás.” Gondolhatnánk azt, olyan avatatlan füllel, hogy Jézus állandóan magáról beszél. Nem? Hogy én vagyok, és én, én ez vagyok, és én ez vagyok. Hogyan fér ez össze az evangéliumban, hogy Jézus így kezdi állandóan a beszédeinek egy jelentős részét, vagy mondja, hogy „Én vagyok, én vagyok…”? De, amikor Jézus azt mondja: „Én vagyok a jó pásztor.”, azt nem az énközpontúság értelmében mondja, hanem az önazonosságáról beszél. Egész más, amikor az ember úgy mondja azt, hogy én vagyok, hogy énközpontú módon, magán kívül szinte nem is lát semmit, és mindent ide nekem, mert szükségem van rá, vagy mert hiányzik, és egész más, amikor valaki maga elé is oda tud állni, és mások elé, és Isten elé, és azt tudja mondani: „Én ez vagyok. Ez vagyok.” És ez az ő önazonossága, és identitása.

Mi keresztény emberek, megkérdeznénk tőlünk, mi az, ami segít bennünket abban, hogy adjunk, és így próbáljuk megragadni a mindent? Akkor azt mondjuk, azért, mert keresztény vagyok. Nem azért, mert megszolgáltad, megérdemelted, vagy nagyon szépen kérted, meg megdolgoztál érte, még csak nem is pusztán azért, mert szükséged van rá. Mekkora szabadság és hatalom az, az alapján adni, hogy én ki vagyok, és nem az alapján, hogy te milyen vagy. Nagyon sok jóság az ember szívében szárnyaszegetten aláhull azért, mert föltesszük ezt a kérdést újból és újból, hogy „Milyen vagy?” Jézus azt mondja, ne azt kérdezd, hogy milyen ő, hanem határozd azt meg nagyon világosan, hogy ki vagy te. Mondjuk ezt az egyetlen választ akartam idehozni, de van sok jó válasz. Hogy egy helyzetben azt kérdem magamtól, ki vagyok én, és ez elég világos nekem, megvan a hatalmam, az erőm, és nincs akadálya annak, hogy adjak. Az az alapján történik, hogy én ki vagyok, nem az alapján, hogy te milyen vagy.

Így jutnék akkor el a záró gondolatig. Jézus nem csak azt mondja, hogy jó vagyok, hanem azt mondja: pásztor vagyok, én a jó pásztor vagyok. Ez mit jelent számunkra? Ez azt jelenti, hogy amikor valaki önmaga megtalálásában, önmagára való rácsodálkozásában, önmaga megismerésében egészen közel kerül önmagához, akkor megtörténik az, hogy amikor valaki magára talál, akkor képes önmagát is odaadni másoknak, nem csak valamit adni, hanem valakit, önmagát, és teljesen, amennyire ez embernek lehetséges.

Ezért a záró gondolat így szól. Mi az, ami segít bennünket abban, hogy adjunk, és mindent adjunk, az életet, az egy szemet, vagy teljesen? Az, hogy egyre inkább magunkra találunk, és ez által tudjuk önmagunkat adni. És fölismerjük magunkban a legmélyebb emberi természetünket, azt, hogy milyenek vagyunk, és kik vagyunk. És a legmélyebb emberi természet nem a farkasé, de talán nem is a bárányé, hanem a pásztoré.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)