Mk 6,7-13 - Évközi 15. vasárnap

2021.07.11.

Share on facebook
Megosztom
Share on email
Elküldöm

Jézus magához hívta a tizenkettőt.

Olvasmány (Ám 7,12-15)

Amacja, Bétel papja ezt mondta Ámosznak: „Látnok! Menj el innen! Menekülj, Juda földjére! Ott edd a kenyeredet és ott prófétálj! Bételben többé ne prófétálj, mert királyi szentély ez, és a királyság temploma!” Ámosz így felelt Amacjának: „Nem vagyok én próféta, sem prófétának fia: pásztor vagyok és fügét termesztek. Az Úr azonban elhívott a nyáj mellől. Azt mondta nekem az Úr: »Menj, prófétálj népemnek, Izraelnek!«

Szentlecke (Ef 1,3-14)

Testvéreim! Áldott legyen az Isten, Urunk, Jézus Krisztus Atyja, aki Lelkének minden mennyei áldásával megáldott minket Krisztus által. Őbenne választott ki minket a világ teremtése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk színe előtt. Szeretetből eleve arra rendelt bennünket, hogy akaratának tetszése szerint Jézus Krisztus által fogadott fiakká legyünk, és magasztaljuk fölséges kegyelmét, amellyel szeretett Fiában jóságosan megajándékozott minket. Őbenne nyertük el vére árán a megváltást és bűneink bocsánatát bőséges kegyelme folytán, amelyet teljes bölcsességben és megértésben gazdagon árasztott ránk. Tudtunkra adta ugyanis akaratának titkát, azt az őbenne előre meghatározott jóságos tervet, hogy elérkezik az idők teljessége, és Krisztusban mint Főben egyesít mindent, ami a mennyben és a földön van. Őbenne nyertük el mi is az örökséget annak rendelése szerint, aki mindent szabad elhatározásából tesz. Szolgáljunk hát fölsége dicsőségére, mi, akik már korábban is Krisztusba vetettük reményünket. Benne kaptátok meg ti is a megígért Szentlélek pecsétjét, miután hallottátok az igazságról szóló tanítást, üdvösségetek evangéliumát, és hittetek benne. Ő a foglalója örökségünknek, annak, hogy teljesen megváltva övéi legyünk az Isten fölségének dicsőségére.

Evangélium (Mk 6,7-13)

Abban az időben: Jézus magához hívta a tizenkettőt, és kettesével elküldte őket, hatalmat adva nekik a tisztátalan lelkek felett. Megparancsolta nekik, hogy az útra ne vigyenek semmit, csak vándorbotot: sem kenyeret, sem tarisznyát, sem pénzt az övükben. Sarut kössenek, de két ruhadarabot ne vegyenek magukra. Azután így folytatta: „Ha valahol betértek egy házba, maradjatok ott addig, amíg utatokat nem folytatjátok. Ha valamely helységben nem fogadnak be és nem hallgatnak meg titeket, menjetek el onnét, s még a port is rázzátok le lábatokról, tanúbizonyságul ellenük.” Azok elmentek s hirdették mindenkinek, hogy térjenek meg. Sok ördögöt kiűztek, és olajjal megkenve sok beteget meggyógyítottak.

Vasárnapi beszéd

Úgy kezdődik a mai evangélium, hogy Jézus magához hívta a tizenkettőt. Bizonyos szempontból erről szeretnék beszélni. Nagyon ritka ez, hogy így hangzik el, hogy „a tizenkettőnek ezt mondta”, vagy „a tizenkettőt elküldte”. Általában miről hallunk? Hogy a tanítványainak mondta, hogy a tanítványait hívta magához, a tanítványait küldte el. Ezért, éppen, hogy itt, Márk evangéliumának az elején halljuk ezt, hogy a tizenkettőt hívja magához, hogy arról az útról szeretnék beszélni, ahogyan a tizenkettőből tanítványok lesznek. Tényleg így van a keresztény önazonosságunkkal, ha már ezt a kifejezést esetleg akarnánk használni, hogy a tizenkettőből tanítvánnyá leszünk. Az egyből, a kettőből, a háromból tanítvánnyá érünk. Erről szeretnék most akkor beszélni az evangéliumi történet kapcsán. Amikor a tizenkettőből tanítványok lesznek, ez alatt a Jézussal töltött út során, és nyilván ezt szimbolikusan is gondolom, akkor a súlypont hogyan alakul és változik, és honnan hova helyeződik; a tizenkettőről a tanítványság felé.

Az első gondolat így szól. Egyáltalán mit jelent ez, hogy „tanítvánnyá leszünk”, vagy hogy „Jézus tanítványai vagyunk”? Erről már ejtettem szót, úgyhogy ezt csak utalásszerűen akarom mondani. Leginkább azzal az összevetéssel érdemes utánajárnunk, hogy mi a különbség a tanuló és a tanítvány között. Ugyanis a tanuló az a valaki, aki kétségkívül valami tananyagot megtanul, attól tanuló, mert tanul valamit. Igen ám, de hogy a tanuló szereti-e a tanárát, fogalmunk sincs róla. És a tanulónak ki a párja? A tanár. A tanár kétségkívül attól tanár, hogy tanít valamit. De hogy a tanár szereti-e a tanulót? Fogalmunk sincs róla. Éppenséggel, mondjuk egy iskolaév végén lehet, hogy sokaknak szülőként vagy gyerekként van élménye arról, hogy mit jelent, amikor a tanuló és a tanár kölcsönösen utálják egymást. De kétségkívül, miközben ők utálhatják egymást, megmaradnak tanulónak és tanárnak, és köztük ott van a tananyag.

Igen ám, de a tanítvány attól tanítvány, és lényegileg más, mint hogy tanuló lenne, hogy közte és a mester között nem valami tananyag van, akármit is értsünk ez alatt; erkölcsi rend, abból levezetett jogrend, szabályok, hagyományok, törvények, előírások, szokások és a többi, valamiféle tananyag. Nem tanagyag van köztük, hanem egy kapcsolat, mégpedig egy minőségi kapcsolat. A minőségi kapcsolatnak a jellemzője az, hogy a tanítvány mesterként néz arra a valakire, akit így nevez, és a maga lehetőségei, képességei alapján szeretne olyan lenni, mint a mestere. És a mester pedig attól mester, és nem egyszerűen csak tanár, aki ki tudja milyen viszonyban van a diákjával, hogy mindent oda akar adni a tanítványának, nem csak amit tud, nem csak valamilyen tananyagot, hanem önmagát, beleértve akár bizonyos helyzetekben a saját életét. Ez által válik mesterré.

Ezért látjátok, a tanítvány és a mester közti viszony lényegileg más, mint a tanár és a tanuló közti. Ezért amikor azt kérdezzük, hogy hogyan lesz a tizenkettőből tanítványság, éppenséggel nem az által, hogy akkor vesszük a – sajátos értelemben vett – keresztény tananyagot, erkölcsi szabályokat, nem ragozom végig, hanem hogy tanítvánnyá leszünk. Tanítvánnyá úgy leszünk, hogy rácsodálkozunk arra, hogy az elsődleges küldetésünk nem az, hogy „Menj ide! Menj oda! Csináld ezt! Mondd azt! Hirdesd ezt!”. Nem, a keresztény ember elsődleges küldetése, hogy tanítvánnyá váljon, hogy mi magunk váljunk valakivé. Nem is csak valamilyenné, valakivé. És hogyan válunk tanítvánnyá? A Jézussal való kapcsolat révén.

Milyen érdekes, mikor erről beszélünk, hogy a tanítványokat elküldi, akkor rögtön valahogy odakint látjuk a tanítványnak a dolgait, feladatait, küldetését és a többit. De a lényeg nem odakint van, hogy ő ott akkor majd most mit fog csinálni, vagy miről beszél, hanem hogy ő maga kivé lett. Ugyanis amikor arra törekszünk, ez az elsődleges küldetésünk, hogy tanítvánnyá legyünk a Jézussal való kapcsolat révén, akkor utána bármit teszünk, és bármit mondunk, az egy tanítványnak a megnyilatkozása lesz, és lényegileg valami olyasmivé lesz, amivel Jézus bennünket megbízott. Ha pedig mi nem válunk tanítvánnyá, de azért mondjuk, meg hirdetjük, meg ezt csináljuk, meg azt csináljuk, meg amazt szervezzük, csinálhatunk akármit, azt nem egy tanítvány csinálta, hanem hát valaki, mondjuk egy a tizenkettő közül. Ez az első gondolat: a küldetés alapja az, hogy mi magunk tanítvánnyá legyünk.

A második így szól, hogy mit jelent a tanítványnak a tanúskodása. A tanítvány tanúskodása nem egyszerűen csak szavakat jelent, hogy akkor ezt mondom, és azt mondom, és ez történt, és… Hanem hogyan lesz a tanítványnak a tanúskodása? Hírt adok arról, hogy az Istennel való kapcsolatomban mit éltem meg és az milyenné formált és alakított engem. Elsősorban akkor erről van szó. Az örömhír nem bizonyos mondatoknak az elismételgetése.

Hadd hozzak erre három lépést. Sokan vannak, azt gondolják, na, akkor a küldetés, hogy akkor a tanítvány, és akkor hirdeti az örömhírt, hogy az mi, hogy bizonyos mondatokat mondunk. Nézzétek el nekem ezt a talán kritikusnak tűnő megjegyzést! Ha egyszerűen csak mondatokat mondunk, azok a mondatok lehetnek igazak, a szónak szoros értelmében, de attól még az hogyan válik örömhírré? Akkor az még tulajdonképpen szinte csak szómágia. Mintha szavakban bíznánk, mintha nem lenne szükséges tanítvánnyá lenni, mint hogyha nem az egész életünk lenne ott mögötte, hanem egyszerűen csak elég szavakat kimondani, és azoknak maguktól hatást kellene gyakorolni. Ezt úgy hívják, hogy szómágia, és köze sincs a kereszténységhez. A szómágia azt jelenti, akkor mondjuk a… És hiába, a szómágiának hiába része az, hogy üdvösség, meg megváltás, meg örök élet, attól az még szómágia. Ez az első, hogy akkor mondjuk, hogy az hogyan lesz örömhír, meg hirdessük az örömhírt. Akkor az több kell, hogy legyen, mint hogy egyszerűen csak mondatokat mondunk, aztán annak működnie kell magától.

Ugye, akkor teszünk egy lépést, azt mondjuk: Na, akkor miről is van szó? Inkább arról van szó, hogy tanúságot teszek arról, hogy az Istennel való kapcsolat énbennem hogyan lett örömmé. Na, ez már valami! Mikor rájövök, hogy az örömhír meghirdetése nem szavaknak az ismételgetése, hanem a szónak legjobb értelmében egy tanúságtétel, mégpedig az Istennel való kapcsolat személyes élményének az elmondása, átadása. Ezért akkor valaki, akiben az istenkapcsolat örömmé lett, ez akkor esetleg hatást gyakorolhat egy másik személyre, mert ő tud kapcsolódni ehhez az élményhez, meg a tanúságtevő öröméhez, és tud ezzel mit kezdeni, hogy az öröm. Akkor nála is úgy megjelenik, hogy ez tényleg egy öröm.

Harmadik lépés. A harmadik lépés az, hogy nem a tanítvány öröméről van szó, hanem a másik ember öröméről. Ezért elküldenek bennünket – ugye, most a szentírás szavával élek: űzzetek ördögöt, gyógyítsatok beteget, és a többi – és én cselekszem érted valamit a te nyomorúságodban, nehézségedben, szenvedésedben. És amikor én cselekedtem érted, akkor te elkezdesz örülni. Ez a te élményed, ez a saját örömöd, a saját élményed. Kikezdhetetlen öröm jelenik meg nálad, mert a mi révünkön ott történt valami cselekvés, és az belőled egy természetes örömöt és hálát váltott ki.

Ugye milyen más ez, mint az első verzió? Milyen sokan mondják azt: Mondtuk mi, hogy a megváltás, mondtuk, hogy az örömhír, mondtuk, hogy az örök élet. Hogy lesz az a másikban örömmé? Nem, hát nem tudjuk, hogy lesz benne örömmé. Talán valamikor örömmé lesz. A második gondolat így szól, hogy a tanítvány cselekszik a másik emberért, akinek – most a szó legegyszerűbb értelmében – ez természetes és nyilvánvaló örömforrássá lesz, és ezért pontosan fogja tudni, hogy amikor aztán beszélünk erről, hogy akkor az örömhír, mert most élte meg. Nem az én örömömhöz kapcsolódik, hanem a sajátját éli meg.

A harmadik gondolat így szól. Akkor tehát az örömhír hirdetése alapvetően és lényegileg nem szavakkal történik, hanem tettekkel, cselekvéssel. A súlypont, elküldi a tizenkettőt, akkor mondják, mondják. De hogyan küldi el a tizenkettőt? Hatalmat ad nekik arra, hogy cselekedjenek. Azzal fejeződik be a szentírásnak ez a része: „És sokakat segítettek.”

Eljátszottam egy gondolattal. Ugye most azt mondjuk, örömhír, hát örömhír, és akkor mondunk örömhíreket. Igen ám, de a legnagyobb ünnepeink, azok mind cselekvéshez kapcsolódnak. Isten emberré lett, megtestesült és köztünk élt. Eljött, és gyógyított és tanított. Azután, meghalt értünk. Föltámadt, elküldte nekünk a Szentlelket. Nem úgy van: Karácsony, Húsvét és Pünkösd – mit ünneplünk? Hogy Isten cselekedett értünk, és ez az örömhír, hogy: igen csinált valamit értünk. Képzeljük el, hogy a kereszténység három legnagyobb ünnepe mondjuk valami ilyesmi lenne: a kereszténység legnagyobb ünnepe Jézus búcsúbeszéde, mert akkor sokat beszélt. Akkor úgy össze is foglalta, na az aztán egy esszencia. A második legfontosabb ünnep, amikor a nyolc boldogságról beszélt, ez is egy nagyon nagy ünnepünk. És akkor a harmadik, de hát az is nagyon nagy ünnep, amikor Jézus megszaporította a kenyeret, de nem is ez, hanem amikor úgy beszélt a néphez, mert ott nagyon sokan voltak. A legnagyobb ünnepeink nem Jézus beszédeihez kapcsolódnak. Beszélt IS. De a beszéd azt segítette megérteni, hogy mit csinált.

Akármilyen érdekes is, de nem elsősorban arra van szükségünk, hogy valaki mondja (Magára és a szószékre mutat – szerk.), hanem hogy valaki cselekedjen értünk, és jól esik, ha meg is értjük, hogy mi történt. Mi történt? A cselekvésnek mi a jelentése, a jelentősége és az üzenete? Jó, ezt sem akarom hosszabban. Következő.

Ezért, mikor azt mondja Jézus: „Menjetek! Ne legyen pénz nálatok, nem kell két köpeny.” Az egyik, tudjátok, ruhának, a másik takarónak éjszakára. Ha ti cselekedni fogtok másokért, ott gyógyítotok betegeket, kiűzitek, hát akkor be fognak titeket fogadni, nyugodjatok meg. Akkor nem kell nektek kabát; jót fogtok tenni emberekkel, biztos lesz egy jószándékú valaki, azt mondja „Nekem ez egy örömhír. Gyere, akkor aludj nálunk! Látom, még egy kabátod sincsen.” Szóval, mikor Jézus elmondja, hogy „Nem kell pénz, hagyjátok ezt!”, hogy akkor ezzel hova teszi a hangsúlyt, a súlypontot? Nagyon világosan oda, hogy mi fölismerjük azt, tanítványok, hogy a küldetésünkben, az evangéliumban, az evangéliumnak és az örömhír meghirdetésének nincs semmilyen föltétele, és nincs semmiféle akadálya, de semmi.

Mondjátok meg, mi akadálya van annak – most külső akadályra gondolok, hogy esetleg ezt most pontosítsuk –, hogy bármelyikünk tanítvánnyá legyen? Se föltétele, se akadálya. Ez olyan fölszabadító, hogy nem véletlen, hát Isten találta ki, hát ezért ilyen okos. Ezért a tanúságtételnek, az örömhír továbbadásának, az evangelizációnak nincs semmilyen föltétele, és semmilyen akadálya. Tudtok olyan élethelyzetet mondani, amiben a tanítvány ne tudna tanúságot tenni a Jézussal való kapcsolatáról? Ilyen élethelyzet nincs. Mi a nehézségünk? A nehézségünk az, hogy vannak intézményeink, és hogy a jót természetszerűen intézményesítettük is. Ez reális, természetes. De mi ennek a következménye? Az, hogy az intézmény fönnmaradásának vannak föltételei, és a fönnmaradásának tényleg lehetnek akadályai, ez tényleg így van. És a súlypont egyszer csak elkezd ott lenni, hogy tizenkettő, tizenkét millió, tizenkét milliárd, és nem ott, hogy tanítványok. Tényleg, amikor a küldetésünk intézményesül, nehéz helyzetbe kerülünk, mert a súlypontot könnyen elvétjük, és azt mondjuk: Ahhoz, hogy én evangelizálni tudjak, ahhoz, hogy én a küldetésben legyek, ahhoz kell mondjuk kétszázhúsz volt, meg internet, meg laptop, meg lóvé, meg… Az intézmény fönnmaradásához valószínű, ezekre mind szükség van. A tanítványság fönnmaradásához és az evangélium hirdetéséhez semmire nincs szükség, és ezért annak akadálya egyáltalán nincsen.

Amikor a tanítványok ezt megértik, hogy se föltétele, se akadálya, akkor olyan szabadon mehetnek, mert nem, nincs mitől izgulni, nem kell mitől félni. Nem kerülhetünk olyan helyzetbe, hogy az Istennel való kapcsolatról ne lehetne tanúságot tenni, ilyen helyzetbe egyszerűen nem tudunk kerülni. Ez döbbenetesen fölszabadító. Különben, és akkor most csak egy utalást teszek erre, mert pár héttel ezelőtt beszéltünk, különben nyöghetjük azt, mondjuk 2021-ben Magyarországon, a katolikus egyház tagjaként, ezt a kiszolgáltatott és kivételezett helyzetet, meg még a kettőnek a szerencsétlen feszültségét. Ez olyan teherként van rajtunk, hogy szinte ellehetetlenít bennünket. De Jézus szándékában a súlypont nem itt van, hogy aggódjunk és féljünk, vagy esetleg gőgösek legyünk, és a kiválasztottságunkban lefelé nézzünk másokra, hanem lássuk, hogy se föltétel, se akadály.

A következő gondolat így szól. De kétségkívül, a tanítványságnak, és az evangélium hirdetésének, ami elsősorban cselekvést jelent, van belső föltétele. A szentírása tanúsága szerint ez a megtérés, ez a belső föltétele. Mi a belső föltétel? Ha most meg akarnánk fogalmazni, mi az, hogy valaki megtért, és akkor így tanítvánnyá lett? Nagyon egyszerűen a Jézussal való bizalmi kapcsolat köré szervezem az életem. A Jézussal való bizalmi viszonyom felől nézem az életet. A Jézussal való bizalmi kapcsolatom alapján hozom meg a döntéseimet az élet hétköznapi területeire vonatkozóan is. A Jézussal való bizalmi kapcsolat súlypontjából szervezem a személyiségemet, és alakítom ki az erényeket önmagamban. Tulajdonképpen ez a megtérés. Milyen érdekes, ha nem itt van a súlypont, akkor az intézményeinket szervezhetjük, meg tárgyalhatunk, meg konferenciázhatunk, meg kongresszusokat tarthatunk, meg… na. Hát, ezt nem is folytatom. A súlypont hol van? Az önszervezésben, hogy önmagunkat szervezzük meg a Jézussal való bizalmi kapcsolat súlypontjában, hogy ebben szervezzük meg magunkat. Amikor magunkat nap nap után újra szervezzük és megújítjuk, ezt nevezhetjük úgy, a megtérésben vagyunk, akkor annak lesz hitelessége. Hiszen nem valamit mondunk, hanem valakik vagyunk. Föl sem merül, hogy a…

A következő gondolat így szól. Tehát akkor mire érdemes törekednünk, minek a fönnmaradására, fönntartására? Nem elsősorban az intézmények fönnmaradására és fönntartására. Persze, hogy csináljuk ezt, de a súlypont nem itt van, hanem az Istennel való bizalmi kapcsolat fönntartására és fönnmaradására szükséges törekednünk, ez a súlypontunk. A tanítványnak ez a súlypontja. Amikor efelé szervezzük és alakítjuk az életünket, és az erőinket ide visszük, hogy azt mi el ne veszítsük, hogy az el ne tűnjön, nehogy kisebbedjék.

Akkor azután nem fogjuk magunkat a szó legjobb értelmében átadni a félelemnek, az aggodalomnak és a bizonytalanságnak, hogy mi lesz velünk. Megint csak, nézzétek ezt el, hogy így mondom! Mi lehetne velünk akkor, ha a Jézussal való bizalmi kapcsolat köré szervezzük az életünket? Akkor mi lehet velünk? Az lehetséges, hogy az intézményesült kereszténység bizonyos elemei eltűnhetnek, kárba veszhetnek, romlásnak indulhatnak, veszteségeket szenvedhetnek, és ez nagyon fájhat nekünk. Így lehet, hogy nagyon sok jót nem fogunk tudni megtenni. Ez kétségkívül így van. A lényeg azonban változatlan marad. Megyek tovább, és két pont van már csak.

Akkor ez azt jelenti, hogy miről szól akkor az egyház? Ha egyetlen szóban kéne megválaszolni, és ne azt mondjuk, hogy a Szentlélekről, akkor azt lehetne mondani: Miről szól az egyház, és a küldetése? Másokról. Másokról szól, nem rólunk szól, hanem másokról. És a mások, az egész világ, a szentírás is ezt mondja, mindenki felé mentek a tanítványok, az egész világ, és az Isten, a Szentlélek. Vagyis, az utolsó előtti gondolat, hogy tehát akkor az egyház nem arról szól, hogy először biztosítsuk a működés föltételeit, azután tegyünk meg mindent, hogy fönnmaradjunk, mert hiszen Jézus megígérte, hogy a világ végezetéig mi fönn fogunk maradni, de hát azért ehhez nekünk is nagyon sokat kell tenni.

Tudjátok, mi történik? Az egész életünket elherdáljuk arra, hogy megpróbáljuk magunkat életben tartani és fönntartani. Ez a küldetésünk elherdálása. Az egyháznak a lényege nem magunkról szól, hanem másokról. Ezért a súlypont nem ott van, hogy muszáj fönnmaradnunk, hogy aztán hirdethessük az evangéliumot, hanem – ha szabad így mondanom – nektek muszáj fönnmaradnotok, a ti életetekről van szó. Vagyis, mindenkinek az örök életéről, hát arról van szó, hogy mi maradjunk. Nem, tehát hogy mások, hogy mindenki éljen és maradjon meg. És hogyha mi a súlypontot ide tesszük, mi is fönn fogunk maradni. Mert mindig lesz néhány olyan ember, aki azt mondja „De hát te olyan sok jót tettél velem. Nincs hol aludnod? Hát aludj nálam! Még örülök is neki.” Miről szól a keresztény bizalom, ha nem arról, hogy jót teszünk, és csak lesz egy ember, aki azt mondja „Ne fagyoskodj kinn az utcán!”

Záró gondolat. Milyen érdekes, hogy ahogy a mai evangélium ezt elmondja, hogy „Menjetek! Adok nektek erőt, hogy hasonlóvá legyetek, mint én. Tegyetek sok jót! Akkor erről beszéljetek is!” És méltó a munkás a bérére. Nyilván lesz majd valaki, aki egyszerűen a maga öröme okán, a maga hálája okán be fog titeket hívni a lakásába, a házikójába, és azt mondja: „Gyertek, egyetek velem! Sok jót tettetek velem.” Ilyen végtelenül egyszerű ez a történet, ilyen egyszerű. Ez mit jelent? Tulajdonképpen mire vagyunk meghívva, a küldetés, a tanítványságunk most innen nézve? Hogy a lehető legtermészetesebb, legemberibb viszonyt alakítsuk ki bárkivel. A legtermészetesebb és legemberibb viszonyt, aminek mi a fő iránya? Hogy vegyük észre az embertársaink nyomorúságát. Ez a nyomorúság bármi lehet; testi nyomorúság, lelki nyomorúság, szellemi nyomorúság, spirituális nyomorúság, erkölcsi nyomorúság, szociális nyomorúság. Jézus szemléletében ez ugyanannak az emberi nyomorúságnak különböző része. Ezért cselekedj, és néha szólj, akkor néha gyógyíts, néha imádkozzál!

Tehát a záró gondolat így szól. Mire kaptunk akkor küldetést? Nagyon természetes, mélyen emberi kapcsolatra egymással. És amikor ezt a nagyon természetes, mélyen emberi kapcsolatot űzzük, akkor hogyan válik ez hitelessé? Nagyon egyszerűen úgy, az evangélium alapján, hogy Jézus azt mondja: „Ne a pénzen aggódjatok, hogy majd akkor… Meg hagyjátok azt a kabátot, meg hagyjátok a tarisznyát, ezt hagyjátok! Amikor elmentek az embertársaitokhoz, akik sokféle nyomorúságtól szenvednek, akkor eleven legyen a saját élményetek a saját kiszolgáltatottságotokról, és bizalmatokról! Menjetek úgy, mint akik maguk is kiszolgáltatottak! Ti ne tanárként menjetek, ne okos emberként menjetek, ne felülről szóljatok, nehogy kioktassatok, nehogy leteremtsetek! Menjetek kiszolgáltatott emberként a nyomorúságban lévő, kiszolgáltatott emberhez! És ne a saját kiszolgáltatottságotok körül keringjetek, hanem enyhítsétek a másik ember nyomorúságát!” És amikor ezt megtettétek, és elmondjátok, hogy miért is tettétek, számíthattok arra, hogy erre őszinte, igaz, örömből és hálából fakadó választ fogtok kapni. Egyszer csak ott, ezen a természetes emberi talajon szárba szökken Isten országának örömhíre.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)