Mk 7,31-37 - Évközi 23. vasárnap

Az értékek felülmúlása a személy irányában

Olvasmány (Iz 35,4-7a)

Mondjátok a csüggedt szívűeknek: „Bátorság? Ne féljetek! Íme, eljön Istenetek, eljön, hogy bosszút álljon és megfizessen. Maga Isten jön el, hogy szabadulást hozzon nektek.” Akkor megnyílik a vakok szeme, és a siketek füle hallani fog. Ugrándozik majd a sánta, mint a szarvas, és a némák nyelve örvendezve ujjong. Mert vizek fakadnak a pusztában, és folyóvizek a sivatagban. A száraz vidék tóvá változik, a szomjas föld vizek forrásává.

Szentlecke (Jak 2,1-5)

Testvéreim! Ha hisztek dicsőséges Urunkban, Jézus Krisztusban, ne legyetek személyválogatók. Amikor közösségetekbe belép egy férfi pompás öltözékben, aranygyűrűvel az ujján, és belép egy szegény is elnyűtt ruhában, figyelmetek a pompás öltözékű felé fordul, és így szóltok hozzá: „Foglalj itt kényelmesen helyet.” A szegénynek meg azt mondjátok: „Állj oda oldalra!” Vagy: „Lépj ide zsámolyomhoz!” Hát nem megkülönböztetés ez? Nem ítéltek e szívetekben részrehajlón, helytelenül gondolkozva? Hallgassatok ide, szeretett testvéreim! Hát Isten nem azokat választotta-e ki, akik a világ szemében szegények, hogy a hitben gazdagok legyenek, és örököljék az országot, amelyet azoknak ígért, akik őt szeretik?

Evangélium (Mk 7,31-37)

Abban az időben: Jézus elhagyta Tirusz vidékét, és Szidonon át a Galileai-tóhoz ment a Tízváros határába. Itt eléje hoztak egy dadogva beszélő siketet, és kérték, tegye rá a kezét. (Jézus) félrevonta őt a tömegből, a fülébe dugta az ujját, majd megnyálazott ujjával megérintette a nyelvét. Föltekintett az égre, fohászkodott és így szólt: „Effata, azaz: Nyílj meg!” Azon nyomban megnyílt a füle, megoldódott a nyelve, és érthetően beszélt. Jézus megparancsolta nekik, hogy a dologról ne szóljanak senkinek. De minél jobban tiltotta, annál inkább hirdették. Szerfölött csodálkoztak, és hangoztatták: „Csupa jót tett: A siketeket hallókká teszi, a némákat pedig beszélőkké!”

Vasárnapi beszéd

A figyelmemet most nem a gyógyításra, gyógyulástörténetre szeretném helyezni, hanem sokkal inkább arra a jelenségre, ami itt föltárul, ami egyébként ismerős nekünk. Ez pedig az, hogy Jézus tesz valami jót, utána pedig azt mondja: „Ne mondjátok el senkinek! Ne mondd el senkinek!” De itt többes számban hangzik el: „Ne mondjátok el ezt senkinek!” Majd pedig, szinte forgatókönyvszerűn a következmények így szólnak: minél inkább tiltotta, annál jobban hirdették. És aztán sok helyütt meg azt is olvassuk: nem is mehetett már a környező városokba, mert már akkor úgy tekintettek rá, mint egy csodatévő gyógyítóra, és… Nem ragozom.

Arról szeretnék beszélni, hogy mi lehet az evangéliumi üzenete annak, nem annak, hogy ez a beteg ember meggyógyul, hanem annak, hogy ott van az evangélium történetében újból és újból, hogy Jézus kér valamit emberektől, sőt, általában ez a kérés akkor azokhoz szól, akikkel jót tett, vagy akik ezt a jót látták, és annak tapasztalói, és az élménynek részesei. Ezek az emberek csinálnak valami olyasmit, amit Jézus egyáltalán nem úgy vesz, hogy az neki jó lenne, hiszen azt kérte, hogy: „Ezt ne tegyétek meg!” Na, erről szeretnék beszélni.

Hogyha ezt az összefüggést jól megértjük, akkor azt láthatjuk, hiszen az evangélium adja nekünk a muníciót ehhez, hogy szerfölött csodálkoztak, és azt mondták Jézusról: „Mindent jól csinál. Mennyi minden jót tesz, mindent jól tesz.” Innen szeretnék indulni, hogy mi az, ami miatt ezek az emberek nem teszik azt, amit Jézus kér tőlük? Az nem valami rossz, ebben az esetben nem valami látványos bűn, hanem valami jó. Innen szeretnék indulni. Az, hogy ezek az emberek valami jónak a mámorában, élményében, örömében, tapasztalatában – így is mondhatnám – valami értéknek a bűvöletében cselekednek, ezt általában nem szoktuk kritikusan venni, miközben egészen nyilvánvalóan azt látjuk a mai evangéliumban, hogy a jó élményében cselekvő emberek pont valami olyasmit csinálnak, amire Jézus azt mondja, hogy: „Ne tegyétek!”.

Az emberi természet már csak olyan, és nézzétek el, pici ismétlés is ez, a szempontok már itt-ott elhangoztak, hogyha megkérdezném tőletek, igaz-e az, hogy az ember a jót őrizze, és a rossztól szabaduljon, akkor persze, hogy azt mondanánk: „Reméljük, nem erről fog beszélni, mert ez aztán olyan közhely, hogy elég.” Igen ám, de épp a mai evangélium azt tárja föl számunkra, hogy nem egyszer az élet az Isten országában azt diktálná tőlünk, hogy ne valami rossztól szabaduljunk meg, hanem valami jótól. Na, és ez az a kijelentés, ami fölháborító, fölfoghatatlan, kritikusak leszünk. Mi az, hogy valami jót hagyjunk el? Mi az, hogy valami jót eresszünk el? Mi az, hogy ne valami jónak, vagy értéknek a lendületében cselekedjünk? Nagyon egyszerűen azért, mert Jézus azt kérte.

És hogyha ezt össze szeretném foglalni úgy, hogy ne csak a „Jézus és ember” kapcsolat, hanem a mi viszonyunk is benne lenne, akkor ezt így mondhatnám, hogy az Isten országa arra hív meg bennünket, hogy bizonyos értékeket, bizonyos dolgokat, amire azt mondjuk, hogy jó, képesek legyünk elengedni azért, mert egy személy ezt kéri tőlünk, vagy erre hív föl bennünket, vagy azért, mert fölfedezzük, hogy a személy nem egyszerűen csak egy érték, vagy ahogy szokták mondani, hogy az ember a legnagyobb érték. Ez egy nagyon problémás kijelentés, mert az ember nem egyszerűen az értékeke között egy, esetleg a legnagyobb, hanem az ember személy, és Isten is személy. Ezért az Isten országának a logikája az, hogy mi újból és újból érzékenyek legyünk nem csak arra, hogy valami rosszat el tudjunk engedni, hanem valami jót elengedjünk, fölülmúljunk valami jót a személy, vagy a személyesség irányába.

Erről szeretnék most beszélni, és akkor kiemelnék néhány olyan területet, ami elveszi a józan látásunkat, és egyszer csak mi magunk is azt gondoljuk, hogy elég lesz majd a jó és az érték, vagy az értékek alapján cselekedni, az igazság és szépségek alapján cselekedni. Miközben ez nem elég. Két hivatkozást hadd hozzak ide a szentírásból.

Ugye emlékeztek, hogy amikor Jézus találkozik a gazdag ifjúval, akkor a gazdag ifjú azt kérdezi: „Mit tegyek, hogy üdvözüljek?”, és azt mondja Jézus: „Tartsd meg a törvényt! Tudod, mit kell tenni, csináld azt!” Mire a gazdag ifjú azt mondja: „De hát azt megtartottam, ifjú korom óta. Nincs még valami több, valami más? Hát te egy nagy mester vagy, csak tudsz valami többet, mert ezt én már gyerekkorom óta tudom.” És akkor hogyan szól a szentírás? Azt mondja, megszerette az ifjút, és azt mondja neki: „Na jó, neked azt mondom, te add el minden vagyonodat, és gyere, és kövess engem!” Ez lenne a jónak a felülmúlása egy személy, és a személyesség irányában, egész konkrétan, a gazdag ifjú esetében. Azt mondja a szent író: „És a gazdag ifjú szomorúan távozott, mert nagy vagyona volt.” És a vagyon az egy komoly érték, szoktuk is mondani. Vagyis nem tudta fölülmúlni a jót és az értéket egy személy, vagy a személyesség irányában.

A hegyi beszédben Jézus arról beszél: „Ha csak a tudásotok, a tudományotok, az igazságotok nem múlja felül az írástudókét, a törvénytudókét, akkor nem mehettek be Isten országába.” Melyek azok a helyzetek, csak önkényesen kiválogatva néhány szituációt, amiben megkísérthet bennünket az, hogy kizárólag csak valami érték alapján éljünk, valami jóhoz igazodjunk, és ne személyhez, személyekhez, és ne a személyességben bontakozzunk és mélyüljünk el?

Az első, rögtön így kezdeném, mikor például tömegben vagyunk. Mert amikor tömegben vagyunk, akkor az úgy hat ránk, hogy egyszer csak mi magunk is kevésbé észleljük a személy voltunkat, és mások személy voltát is hajlamosak vagyunk kevésbé érzékelni. Ez akkor is így van, ha ez nem csak egy tömeg, hanem mondjuk egy nagyon erőteljes önazonossággal rendelkező csoport. És ugye hogyha ti halljátok, olvassátok a híreket, hogy amikor például egy focimeccsen drukkolnak nyolcvanezren, akkor ott sokkal könnyebb egy személyt nem személynek látni, és nem személyként bánni vele azért, mert egy tömegben vagyunk, és ez így hat ránk. És ráadásul, ha egy tömegen belül egy erős önazonosságú csoport tagja vagyunk, akkor még inkább hajlamosak leszünk arra, hogy bárkit bármikor ott ne személy számba vegyünk, hanem tárgyiasítsuk, személytelenítsük, eszköziesítsük – és nem is akarok itt kifejezéseket mondani.

Mondanám a következőt. Például amikor egy tekintélyszemélyre hallgatunk, a tekintélyszeméllyel való összefüggésünkben, a tekintélytiszteletünk, ami a legtöbb emberre jellemző, az bizony megkísérthet bennünket, hogy a tekintélytisztelet alapján egy másik embert kevésbé vegyünk emberszámba azért, mert azt egy tekintélyszemély mondta számunkra. Ezért összetehetjük a kezünket minden olyan tanár, sőt mester okán, aki újból és újból arra tanított bennünket, hogy „Ne azért fogadjátok el, mert én mondtam.” És milyen gyönyörűséges, ahogy Jézus újból és újból azt mondja, hogy „Ne az én szavamra csináljátok, gondoljatok utána! Hogyan ítéled meg? Te mit gondolsz erről? Gondold légy szíves át! Ne legyél szolgalelkű!” Vagyis a második gondolat így szól, amikor tekintélyszemélyekkel találkozunk, vagy számunkra tekintélyes csoportokkal, intézményekkel, hajlamosak vagyunk arra, hogy csak értékek alapján hozzunk döntéseket, és ne személyeket lássunk.

A harmadik, amikor például egy rendszer úgy működik, hogy abban egy rendszerszintű hiba vagy probléma jelenik meg, ami azt segíti, hogy egymásra ne személyként tekintsünk. Például, ha egy rendszer működéséhez hozzátartozik az, hogy bizonyos személyeket vagy csoportokat megbélyegezzen. És ha a rendszer működésének az valami alapvető része, hogy megbélyegezzen személyeket vagy csoportokat, akkor a rendszer tagjaként hajlamosak leszünk nem személynek és embernek látni valakit, hanem akármiféle értékre hivatkozva, igazságra hivatkozva személytelenül bánni személyekkel.

A következő, amikor – így is mondhatnánk – akár egy csoport közgondolkozása, akár valamilyen norma, akár egyszerűen csak az agyműködésünk tudattalanul arra a következtetésre jut, hogy akivel éppen találkoztam, az egy idegen, nem olyan, mint én. Erről már esett szó, az agyunk már csak így működik. Az agyunk az evolúciós tapasztalatok alapján úgy működik, ránézünk valakire, akit nem ismerünk, akkor elindul egy működésmód. Odarakjuk az illetőt, hogy idegen, veszélyes, fenyegető, talán ellenség. És mi a döbbenetes? Ha az agyunk úgy dönt, hogy idegen, veszélyes, fenyegető, ellenség, akkor az empátiaszintünk lecsökken, és más fajta erkölcsi rend, az, ami érvénybe jut nálunk azzal a személlyel kapcsolatban. Míg a saját csoportunkba való személlyel összefüggésben is egy más fajta erkölcsiség jelenik meg. Nagyon egyszerűen szólva, ha embertelenül bánok valakivel, akire az agyam azt mondta idegen, vagy a csoportom azt mondta idegen, nem fogok sok mindent bűnnek tartani, amit teljes természetességgel bűnnek tartok akkor, ha a saját csoporton belüli személyről van szó.

A következő gondolatunk így szól: kétségkívül – és ezt már említettem így – amikor egy csoport olyan normát hoz, amiben egy másik személy, vagy egy másik csoport már személytelenül jelenik meg. Tulajdonképpen ezt a nyelvhasználatban is újból és újból tetten érhetjük. Milyen érdekes, hogy amikor egyesével, egymásra nézünk, és az agyunk valami miatt úgy dönt, mondjuk egy vasárnap az agyunk biztos úgy dönt, hogy mi hasonlítunk egymásra. Ezért aztán itt egész jó nívóval tudunk működni. De hogyha mondjuk csak annyi hangzik el, hogy reformátusok, vagy ateisták, vagyis nem személyeket nevezünk meg, hanem csoportként nevezünk meg abba tartozó személyeket, máris hajlamosak leszünk az embertelenségre, a személytelenségre pusztán az által, hogy nem azt mondtuk „Kati, Pista és Laci”, hanem hogy máris egy kicsit eltávolodtunk a személyességtől. Nyilván egy fajta általánosítás ez, és akkor azt mondtuk, hogy „ezek, azok, vagy amazok”.

Lebuktatom magam. Amikor a szentírásban a szövegeket olvassuk, tulajdonképpen mindig úgy van, hogy „Jézus azt mondta a bénának”. Egyszerűen én ezt nem bírom így olvasni. Most nem magamról akarok beszélni, de azt mindig hozzáteszem, úgy mondta: a béna embernek. „Azt mondta a süketnek.” Ugye értitek? Egész más rezonanciáim lesznek, ha valakire azt mondom „egy süket”, mint ha azt mondom „egy süket ember”. Mert ha egy süket, akkor nem olyan, mint én, de ha azt mondom „egy süket ember”, akkor kétségkívül legalább félig olyan, mint én, mert ember, mint én. Megyek tovább.

Itt aztán még inkább értékek, és megint csak elnézést kérek, hogyha ismerős gondolatokat erősítek föl. Ez pedig, hogy milyen sokan vannak, akik az ő életálmaikra és céljaikra hivatkozva hajlamosak más személyeket kihasználni, vagy egyszerűen csak eszköznek tekinteni. Kétségkívül ezek az álmok és célok lehetnek csodálatosak, nemesek és rengeteg értéket tartalmazóak.

A következő, amikor egy értéknek a hiánya visz bennünket arra, hogy személytelenül bánjunk egymással, például szükségletek vagy hiányok, és az ezekre való hivatkozás. „Igen, de szükségem volt erre. Nagyon hiányzott az.” És a szükségletek és a hiányok mintha fölmentést adnának nekünk, hogy emberszámba vegyük egymást.

Megyek tovább, és már a vége felé vagyok. Kétségkívül most már jönnek az adu ászok, amikor arra hivatkozunk, hogy boldogság, és „Isten is azt akarja, hogy boldogok legyünk”. Hát erre már tényleg nehéz mit mondani. A boldogságnál tényleg fényesebb értéket úgy emberi szinten nehéz is találni. Tehát akkor talán ez megengedhetővé teszi azt, hogy ne bánjak veled személyként, mert hát „boldog akartam lenni”.

Most jön aztán a legcifrább. Na, még két cifraság, az egyik (Egészségedre!), amikor valamiféle igazságra hivatkozunk. De, amit igazán szeretnék mondani, ami a legtrükkösebb, amikor azt mondjuk egy értékre, hogy az szent. Ez aztán a legtrükkösebb. Nem véletlen, hogy amikor azt mondjuk valamire, hogy ez szent, nem valakinek, hanem valamire. Amikor valamire azt mondjuk „ez szent”, na akkor tudunk csak megkergülni igazán.

Nézzétek el, hogy ezt a kifejezést használom, nem is a saját gondolatom, mert egy Chesterton nevű lelki író, aki 50-80 évvel ezelőtt egy nagyon népszerű lelki író volt, megajándékozott bennünket egy eredeti mondattal, ez így szól: „Minden hamisság és gazság egy megkergült igazság.” Lehet, hogy ennyit elég is mondani, és nem kell tizenöt percig beszélni. De még akkor itt egy picit hadd időzzek el. Amikor eljutunk oda, hogy a szentre hivatkozva, vagy valamit szentnek nevezve leszünk embertelenek egymással, na ennek a csúcsán pedig az áll, amikor Istenre hivatkozva bánunk embertelenül valakivel. De ebben az esetben az Istenre való hivatkozás azt jelenti, hogy Istent nem látjuk személynek, hanem a legfőbb értéknek. Ennél ijesztőbb és fenyegetőbb dolgot keveset látok, mint amikor Isten valaki számára valami legfőbb igazság csak, legfőbb érték, valami legfőbb jó, és nem egy személy. Mert a legfőbb jó és érték és igazság nevében annyi embertelenséget lehet elkövetni, hogy az ember lelke belebetegszik.

De ha valaki Istent személynek látja, és a vele való kapcsolatot személyes viszonyként éli meg, ebből oly sok minden következik, hogy az ilyen emberre tényleg érvényes, amit Jézus mond, hogy az Isten országában majd a legkisebb is olyan lesz, hogy nem lesz szüksége többé arra, hogy bárki őt fölvilágosítsa bármiféle igazságról, mert tudni fogja magától. Mégpedig azért, mert elmélyült abban, mit jelent, hogy személy.

Ezért a záró gondolatom így szól. Itt van ez a történet. Ugye értjük, emberileg, érzelmileg, lélektanilag, hogy ott van egy ember, tud beszélni folyékonyan, hall mindent, a tömeg ezt érzékeli. És van egy öröm, és van egy felindultság, és lelkesültség, és rácsodálkozás, és a remények beteljesednek, és talán ő a Messiás, és az örömöt tovább akarjuk adni. Értékek garmadája. És mi áll ezzel szemben? Egy személy, aki azt mondja: „Légy szíves, ne!” Az a kérdés, hogy mi keresztény emberként teljesen elvakulttá leszünk-e; értékek, igazságok, vagy pedig ott van bennünk az érzékenység, ami segítségünkre van abban, hogy újból és újból halljuk azt egy felől: „Légy szíves, ne!”, vagy pedig azt halljuk: „Neked azt mondom, neked, nem másnak, nem általában, nem az emberiségnek, neked meg azt mondom, légy szíves, ezt!”

Ezért aztán a záró gondolat. Milyen gyönyörű, ahogyan azt mondja a szent író, odavitték a beteg embert, nagy tömeg. De Jézus nem egy süketet lát, egy dadogóst, hanem egy személyt. Emlékeztek, hogy volt a szövegben? Félrevonta őt a tömegből, félrevonta, félrehívta, hogy közöttük az két személy találkozása lehessen. És ahogy félrevonta őt, a gyógyítást úgy csinálta, hogy az a személy értse, pont ő egész konkrétan. Szerintetek Jézusnak nyálaznia kell az ujját, hogy csodát tegyen, meg fülbe dugdosnia? Szerintetek erre van szüksége? Meg muszáj az ég felé néznie? Ezekre Jézusnak pont semmi szüksége nincs. Kinek volt pont ezekre szüksége; a fülre, a nyelvre, a…? Hát a dadogós, süket embernek, annak a személynek. Másoknak nem lett volna erre szüksége, és másokat lehet, hogy ki se kellett volna emelni abból a tömegből, mert hallották volna, észlelték volna. Na de őt, őt ki kellett onnan hozni, hogy az kettejük között meg tudjon történni, aminek természetesen vannak tanúi.

Záró mondat. Ezért aztán nagyon sok minden, amire a szentírásban úgy tekintünk Jézusra hivatkozva, hogy hát ez olyan, tényleg, olyan isteni. Hogy tényleg, Jézus mindenkit szeret, mindenkit megvált, mindenkihez jó, hogy mindenkihez jött. Ugye, hát tényleg, ezt mi nem tudjuk emberek, ez tényleg olyan isteni. Valójában azt mondhatnánk, nem rendkívüli, hanem csak személyes. Nem rendkívüli, hanem a személyesség következetessége.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)