Mk 10,46-52 - Évközi 30. vasárnap

„Az pedig nyomban visszanyerte látását, és követte őt az úton.”

Olvasmány (Jer 31,7-9)

Ezt mondja az Úr: „Kitörő örömmel örüljetek Jákobon, örvendjetek annak, aki első a nemzetek között. Dicsőítsétek, hirdessétek és mondjátok: »Az Úr megszabadította népét, Izrael maradékát.« Íme, visszahozom őket észak földjéről, és összegyűjtöm őket a föld határairól. Mindnyájukat összegyűjtöm: a vakokat és a sántákat is, a várandósokat és a szülő anyákat is. Nagy sereg lesz, amely ide visszatér. Könnyek között jönnek, fohászkodás közt vezetem őket vissza. Forrásvizekhez vezérlem őket, sima ösvényeken, nehogy elessenek. Mert atyjává lettem Izraelnek, és Efraim az én elsőszülött fiam.”

Szentlecke (Zsid 5,1-6)

Testvéreim! Minden főpap az emberek közül való, és arra rendelik, hogy az Isten tiszteletében képviselje az embereket, ajándékokat és áldozatot mutasson be a bűnökért, mint olyan valaki, aki megértő tud lenni a tudatlanok és a tévelygők iránt, hiszen őrá is gyöngeség nehezedik. Így a népért is, és a saját vétkeiért is áldozatot kell bemutatnia. Ezt a tisztséget magától senki sem vállalhatja, csak az, akit Isten meghív, mint Áront. Így Krisztus sem önmagát emelte főpapi méltóságra, hanem az, aki így szólt hozzá: „Fiam vagy te, ma szültelek téged.” Másutt meg ezt mondja: „Pap vagy te mindörökké Melkizedek rendje szerint.”

Evangélium (Mk 10,46-52)

Abban az időben tanítványaival Jézus Jerikóba érkezett. Amikor tanítványainak és nagy tömegnek a kíséretében elhagyta Jerikót, egy vak koldus, Timeus fia, Bartimeus ott ült az útszélen. Hallva, hogy a názáreti Jézus közeledik, elkezdett kiáltozni: ,Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!” Többen szóltak neki, hogy hallgasson, de ő annál hangosabban kiáltotta: „Dávid fia, könyörülj rajtam!” Jézus megállt és így szólt: „Hívjátok ide!” Odaszóltak a vaknak: „Bátorság! Gyere, téged hív!” Az eldobta köntösét, felugrott és odament Jézushoz. Jézus megkérdezte: „Mit akarsz, mit tegyek veled?” A vak ezt felelte: „Mester, hogy lássak.” Jézus erre így szólt hozzá: „Menj, a hited megmentett téged.” Az pedig nyomban visszanyerte látását, és követte őt az úton.

Vasárnapi beszéd

A mai evangélium legelején azt halljuk, hogy nagy tömeg kíséri Jézust, majd pedig a történet végén Bartimeusról, hogy ő pedig Jézust elkezdte követni az úton. Erről szeretnék most beszélni, arról, hogy mit jelent, amikor a tömeg tagjaként kísérjük Jézust, és milyen az, amikor személy szerint követjük őt, mert a kettő kétségkívül nem ugyanaz. Így is mondhatnám, hogy azt látjuk, hogy itt a nagy tömeg, aki kíséri a Mestert, és a nagy tömegből egyszer csak valaki, aki nem csak a figyelmével kíséri őt, nem csak fizikailag kíséri őt, hanem elkezdi nagyon személy szerint követni a Mestert.

Most mielőtt azt gondolnátok, hogy a kísérést akkor most lebecsülöm, és a követést fölmagasztalom, szó sincs róla. Egyszerűen mind a kettőt nagyon fontosnak, értékesnek, szépnek látom. De kétségkívül a keresztény ember minél inkább a Szentlélek által ihletett módon él, azt mondhatjuk, hogy egyre inkább Jézusnak nem a tömeg tagjaként kísérője, hanem személy szerint követője. És hogy ez mit jelent?

De hogy még inkább meg tudjam erősíteni bennetek azt, hogy szó sincs róla, hogy a kísérést valami értéktelen dolognak látom, egy élményemet szeretném elmondani vagy huszonöt évvel ez előttről. A Balkánon csavarogtam, ott sok hetet töltöttem, itt-ott, egyik ország, másik ország, tengerpart és hegyek. És aztán arra gondoltam, milyen izgalmas lesz, Bulgárián keresztül megyek majd haza, mert ott még nem voltam, Szófiát is útba ejtem. De hát huszonöt évvel ezelőtt hol volt még nekünk egyszerű halandóknak GPS-ünk? Nem volt GPS. Tehát akkor mindig lepedőnyi térképek, és hát azzal elég jól el lehetett jönni-menni, de mondjuk nem Szófiában. Beérkeztem Szófiába, és most innen most merre menjek tovább? Hát persze gyönyörű nyár volt, letekertem az ablakot. Állt mellettem, emlékszem, egy „ezerkettes” Zsiguli volt, őneki is le volt tekerve az ablaka, mert harmincvalahány fok volt, és én megkérdeztem tőle, hogy Budapest felé merre menjek. Nagyon kedvesen mondta, hogy (Integetett – a szerk.) Szóval, hogy: „Gyere utánam!” Képzeljétek el, hogy ez a bolgár zsigulis ment előttem, és ment, és ment, és ment, és akkor mindig amerre ment, én csak mentem utána. Aztán egy idő után, ahogy szépen lefékezett, mellém állt, és akkor már csak mutatta (Mutatja két kézzel, hogy arra tovább – a szerk.), és tényleg az volt a tutiság, és hazaértem Budapestre.

Ez egy alap élményem, hogy valaki az én vándorutamon egy kicsit elkísér. Elkísér azzal a többlettudással, hogy ő tudja jobban, hogy ez hogyan van, és kísér, és kísér, és kísér, és mutatja, és egyszer csak hazatalálok. Szóval a kísérés nagyszerű, kitűnő, de nem mindig mondjuk így, hogy elégséges. Ezért akkor szeretném állandóan így hozni ezt, hogy milyen is az, amikor valaki kísér, és milyen más minőség az, amikor valaki Jézus követőjévé válik, és nem csak a tömeg tagjaként kíséri őt, erről lesz akkor szó.

Azt lehetne mondani, hogy Bartimeus, ő kíséri Jézust. Nem a szó szoros értelmében, (hanem) a figyelmével. Hát hiszen tudja, hogy Jézus az a valaki, akinek érdemes kiáltani, hogy Jézus talán meg is gyógyíthatja őt. Igen, Bartimeus az a valaki, aki így a figyelmével és a betegségéből fakadó vágyával kíséri ezt a személyt. Egyszer csak lesz egy pillanat, amikor ő követőjévé válik. De talán nem tévedek, ha azt mondom, hogy Bartimeus Jézus követőjévé nem akkor lesz, amikor visszanyeri a szeme látását, hanem akkor, amikor ledobja magáról a köpenyét, és vakon odakísérteti magát a Mesterhez. Hogy inkább ez az a pillanat, amikor a bizalomból egyszer csak követőjévé lesz a Mesternek.

A harmadik gondolat így szól: Nézzük akkor a különbségeket! Mikor valaki Jézus követője, akkor maradhat kívülálló. Nemde úgy van, mikor követünk (kísérünk – a szerk.) valakit, hát jó, ott követjük, megyünk mi is mellette, és akkor úgy nézzük úgy kívülről, és megtarthatjuk ezt a kívülállóságunkat. De hogyha a kísérő… Rosszul mondtam az előbb, ugye? Rosszul mondtam. Ha kísérők vagyunk, akkor megtarthatjuk a kívülállóságunkat. Ha követővé válunk, a szó legjobb értelmében bennfentesek leszünk. A követő nem kívülálló többé. A követő az bent van a történet sűrűjében. Míg ha valakit kísérek, a történet odakint zajlik, én pedig kívülállóként szinte csak szemlélőként veszek részt az eseményekben.

A következő gondolat így szól: Mi az, ami meghatározhatja azt, hogy én meddig kísérek valakit? Eszembe jutottak kitelepítés-történetek. Lehet, hogy ti is olvastatok, hallottatok ilyet. Eszembe jutott például Nyíri Tamás története, akiről azt hallottam, hogy ő éppen Budaörsön egy sváb faluban volt fiatal káplán, és amikor elkezdődött a svábok kitelepítése, és mentek a svábok, és mentek – nem önszántukból, mert menni kellett – akkor a fiatal káplán, Nyíri Tamás fogta magát, és kísérte őket egy ideig. Tudjuk, hogy voltak papok, meg polgármesterek, akik a kitelepítetteket elkísérték a falu határáig. Aztán tudunk olyan történetet, hogy valaki fogta magát, és egészen az országhatárig kísérte a kitelepítetteket, és azt mondta: „Itt van ez a külső határ, ezen engem már nem engednek át. Addig kísérlek benneteket, ameddig van lehetőségem.” Kétségkívül olyan történetet is tudunk, papról is tudunk ilyet, hogy valaki azt mondta, hogy „Megy a deportálás a haláltáborba, vagy a Gulágra? Én elkísérem azokat.” És valóban elkísérte őket egészen a haláltáborig. Tehát azt lehetne mondani, amikor kísérek valakit, akkor ennek a kísérésnek sokszor fizikai határai vannak. Eddig kísérhetem őt; itt a faluhatár, az országhatár. Esetleg egészen a végsőkig kísérhetek valakit. De amikor valakinek a követőjévé leszek, Jézus követőjévé, akkor ezek a határok már nem kívül vannak, hanem legföljebb belül. Amikor Jézus követőjévé lesz valaki, akkor olyan értelemben, hogy hol van annak a követésnek a határa, nincs már külső határa, legföljebb belső akadályai vannak ilyen, olyan, amolyan, mert mondjuk félek, vagy elvesztettem a bátorságom, vagy… Ilyen természetesen lehetséges, de külső határa nincs, legföljebb belső nehézségeim támadhatnak.

A következő így szól: Sokszor a kísérésben látunk valamiféle érzelemvezéreltséget. Sokszor akik kísérnek másokat, miért teszik? Kíváncsiságból, érdeklődésből. Hogyha néztek mondjuk Tour de France-t, és akkor heteken keresztül lehet nézni, ott van a kísérőmotoros. Ott, ahogy mennek a kerékpárosok, hihetetlen mennyien állnak, és kísérik figyelemmel az eseményeket. Tényleg nagyon érdekes, nagyon izgalmas, és vannak nagy történések. Tényleg izgalmas dolog egy versenyt így végig kísérni. Igen ám, de hogyha követünk valakit, akkor, ha az a valaki Jézus, akkor nem csak, hogy nem kívülálló vagyok, nem tudok már kívülálló lenni, a határok már csak belül lehetségesek, vagy csak már ott jelennek meg akadályként; az ember amikor Jézust követi, akkor azt a teljes személyével tudja csinálni. Nem csak az érzéseivel, nem csak a kíváncsiságával, nem csak a hangoltságával, nem csak a pillanat ihletettségében. „Na, egy kicsit kísérem, nézzük, hogy hátha történik valami, hátha csinál egy csodát! Jaj, de izgalmas!” Ezt nevezem érzelemvezéreltnek. Kísérhetek valakit érzelemvezéreltségből. De Jézust követni? Azt az ember a szívével csinálja, vagyis a teljes személyiségét odaadva tudja tenni.

Mondom a következőt. Ezért amikor valakit kísérek, nagyon gyakran abban van valami, amit így mondhatnék, hogy individuális. Individuumként kísérek, és én ÉN maradok, és ő Ő marad, és a kettőnk közt nyilvánvaló van különbség. És miután én szemlélő vagyok, és vannak határok, hogy én csak kísérem, és ő meg valamit csinál, és én meg ezt nézem, hát akkor – így is lehetne mondani – a személyiségemben megmaradhatok az individuális részemben. De ha én Jézus követője vagyok, akkor az azt jelenti, hogy én a társas önazonosságomban is vagyok. Hát, ha Jézus követője vagyok, az azt jelenti, hogy az életemet a vele való kapcsolat felől élem meg. Attól én még személy vagyok, és individuum. De újból és újból a kapcsolat felől akarom hozni a döntéseimet. Mikor kísérek, én ÉN vagyok, és te TE. De amikor követem Jézust, akkor MI vagyunk, és ebben a MI-ben történik meg a követés. Megyek tovább.

Amikor valakit kísérek, akkor az történik, hogy megvan az ő élete, és megvan az én életem. Ez két nyilvánvalóan külön élet; az övé, meg az enyém. Ő csinál valamit, és én ezt nézem kívülről, és kísérem. Mikor Jézust követem, akkor már nem úgy van, hogy az ő élete, meg az én éltem, hanem úgy van, hogy a közös életünk, hogy hogyan éljük az életet közösen, hogyan éljük az életet együtt. Ez egészen más minőség. Megyek tovább.

Amikor én kísérek valakit, akkor azt mondhatnám, hogy a történések nem az én bőrömre mennek, hanem az övére. Mert amit csinál, az az ő felelőssége, amit csinál, annak a következményeit ő viseli, az ő bőrére megy az, amit tesz. Hát az enyémre nem megy, mert én csak kísérem. Nem is kell más történetet idehozni, csak egy villanófény erejéig, mint amikor Péter megijed, ahogy szól a kakas, és azt mondja: „Nem, nem!” Így mondhatnánk a mai történet összefüggésében: „Én nem vagyok Jézus követője. Hát, láthattatok esetleg, jó, hát én is galileai vagyok, igen, legföljebb én csak kísértem őt egy ideig.” Ugye milyen más, mint amikor Jézust kísérem, és az ő bőrére megy, vagy amikor követem? Mert ha Jézust követem, akkor már nem csak az ő bőrére megy a történet, hanem az enyémre is, és az egészen másképpen szólít meg engem, és egész más lesz az érvényessége rám nézve, mintha csak kísérem őt.

A következő. Amikor kísérek valakit, akkor jó eséllyel pontosan tudom, hogy én majd még vissza akarok menni. Kísérem egy ideig, de mondjuk addig kísérem, hogy mondjuk naplementéig visszaérjek. Vagy kísérem őt egy darabon, aztán mikor mondjuk lejárt egy beszélgetés ideje, akkor szépen elköszönünk egymástól, és már nem őt kísérem egy órán keresztül az ő élettörténetében, hanem szépen visszajövök a saját életemhez. Amikor Jézus követője vagyok, akkor nem az történik, hogy akkor én visszatérek a saját életemhez úgy, ahogyan az addig volt, hanem sokkal inkább az történik, hogy a követés révén én magam megváltozok. Nem visszatérek. Még ha valamilyen értelemben vissza is térek, egy megváltozott ember tér vissza oda, ahonnan elindult. Én magam soha többé nem lehetek már egy olyan ember, mint aki elindult. Ha csak kísérek valakit, akkor az is lehetséges, hogy én mindenféle változás nélkül egyszerűen hazamegyek, és ott folytatom az életet, ahol a kísérés előtt abbahagytam, és nem történik bennem semmi. Amikor Jézust követem, akkor törvényszerűen nem vagyok már ugyanaz az ember, mint aki nekilátott valakit követni. Most itt a Mesterre gondolok.

Következő. Amikor kísérek valakit, azt lehetne mondani, ha ezt egy képben kellene megragadni, úgy, hogy megy az, akit kísérek, és megyek vele párhuzamosan. Nagyjából így. Lehet, hogy a két út egészen összeér, ott találkozik, van benne valami párhuzamosság, kétségkívül akkor így megyünk, és van egy pont, és vissza, hazamegyek. De amikor követem Jézust, akkor nem az történik, hogy az utak néha találkoznak, vagy párhuzamosan haladnak, hanem összefonódnak. Az útjaink összefonódnak. Nem egymás mellett haladnak, hanem összefonódnak. Az egy közös út lesz, és az megint egy másik minőség. Megyek tovább.

Következő. Amikor kísérek valakit, akkor annak lehet, hogy a szónak szoros értelmében tulajdonképpen semmilyen következménye nincs, vagy legalábbis semmilyen komoly következménye nincs, legföljebb annyi, hogy ott átéltem valamit, vagy láttam valamit, vagy volt valami érdekes, vagy lett egy élményem. Legföljebb ennyi a következménye akkor, ha kísérek. De ha Jézust követem, akkor annak nem, hogy következménye van, hanem életre szóló következménye van. Mégpedig olyan értelemben is, hogy annak a következménynek rám nézve biztos, hogy van valamilyen ára. Ebben a gyönyörű történetben a követésnek mi volt ott a valós, és tulajdonképpen szimbolikus ára? Az, hogy fogta magát ez a vak ember, és ledobta a köpenyt, amire neki szüksége volt. Valamit el kellett engednie ahhoz, hogy Jézus követőjévé lehessen. Hány és hány történetet ismerünk Jézus találkozástörténeteiből, ahol a követésnek egészen nyilvánvalóan van valamilyen ára. A kísérésnek nincs ára, a kísérés ingyen van. Kifejezetten szeretjük, ha valami ingyen van, és hogyha ingyen van, akkor megyünk, és kísérjük, és nézzük. Lehet egy jó élmény, az még mindig ingyen volt nekünk.

Nem akarok most kritikusabb lenni, mint ami talán reális, de ugye szeretjük, ha ingyen van? Úgy belülről is az van bennünk, azért, ha Jézust lehetne kísérni csak úgy ingyért, nem rossz, nem rossz… Jó, mondjuk hogyha jó, vasárnaponként dobok egy kis lóvét, jó. De egyszerűen a követés egy teljesen más minőség. Amikor valaki Jézust követi, törvényszerűen, lényegileg van ára. Biztos, hogy nincs ingyen, van ára, és jó eséllyel valami olyan ára van a követésnek, ami engem az életemben lényegi területen érint. Hiszen, ahogy eddig erről beszéltünk, a teljes személy tudja követni Jézust. Nem csak egy érzéssel, egy gondolattal, vagy valami vonzalommal tesszük azt, mert az nem követés, hanem kísérés. Megyek tovább.

Mielőtt tovább mennék. Egyszer ezt emlegettem nektek, de hadd mondjam még egyszer! Ezeket a beszédeket valójában én nem rátok hangszerelem. Mert ha kizárólag nektek mondanám, most lenne vége. Ha kizárólag nektek mondanám, lenne négy vagy öt pont, és egész elviselhető lenne. De ezeket a beszédeket, és sose gondoltam volna, hogy én ezt egyszer így fogom csinálni, nem rátok hangszerelem, hanem azokra, akik ezt majd az online térben meg fogják hallgatni, a misét, vagy a beszédet. Azért teszem ezt, mert az lett a tapasztalat a világjárvány alatt, hogy ez sokaknak fontos lett. És főleg akkor, ha valaki védi az egészségét, védi a szerettei egészségét, hogy ezért csinálom ezt, és ezért lehetséges az, hogy ezek a beszédek túlnövik azt a jóleső érzést, amit itt el lehet tölteni a padban egy beszéd nyomán. Ezt el kell ismernem, mert ezek a beszédek nem tizennyolc percesek, hanem huszonnyolc-harminc percesek, és szerintem ez sok… nektek. De hogyha kényelmesen ülök otthon, úgy rászántam, és pont akkor hallgatom, amikor, és nincs hideg, és meg lehet állítani, és vissza lehet tekerni, akkor meg pont nem sok. Ezért minden tiszteletem a tiétek, akik még ezek között a föltételek között is itt vagytok. De ezt azért akartam mondani, mert akár minden vasárnap dühönghettek már a huszonhetedik percben, hogy… Ezt most nem megnyugtatásotokra mondom, de ez tudatosan ilyen hosszú; huszonnyolc-harminc perc, és ez is most körülbelül ennyi lesz. De egyébként már túl vagyok a felén. Mondom a következőt.

Amikor kísérek valakit, akkor az kétségkívül egy ideig tart. Néha nagyon pontosan megmondható ideig tart. Mert azt mondom például, jön valaki hozzám, és azt mondja: „Elvesztettem egy szerettemet. Hadd beszélgessek veled egy órát, vagy hát bárkivel!” És mit teszünk? Azt mondjuk: „Hű, én nagyon együttérző vagyok. Hallom, és fáj nekem… nyolctól kilencig.” Akkor én őt a szó szoros értelmében kísértem, és ebbe a kísérésbe beletettem mindent, amit én tudok, de az nyolctól kilencig volt, és mondjuk kilenckor átjövök a templomba, és gyóntatok. A kísérésnek minden további nélkül van eleje és vége, és az nagyon tisztességes tud úgy lenni. A Jézus-követésnek ilyen értelemben legföljebb csak eleje van, de nincsen vége. Amikor valaki Jézus követőjévé válik, azzal lényegileg azt mondja, hogy „Most egy olyan kapcsolatra szántam magam, amiről már tudom, hogy annak tényleg nincsen vége.” A követés az időben örök érvényű és végtelen. Azért ez kétségkívül egy egészen más minőség. Nem csoda, hogy megvan bennünk – most akár még így is mondhatnám – a kísértés, hogy Jézust ne kövessük, csak kísérjük. Mert az nem ugyanaz a történet. Mennék akkor tovább.

Most megint egy picit hadd hangsúlyozzam, amitől eltérni látszok, hogy a kísérést lebecsülöm. Szó sincs róla. Hadd mondjam el egy élményemet, és aztán hogy mit akarok ezzel mondani. A kísérésben átélhetem éppenséggel a pillanatnak a szépségét. Attól tud olyan gyönyörű lenni, hogy kísérek valakit egy öt perc erejéig, egy óra erejéig, egy hét erejéig, épp a pillanat szépsége, a pillanat gyönyörűsége és varázsa, vagy mélysége és drámaisága. A történet, ami eszembe jutott, mikor Óbudán voltam, ott volt egy idősotthon, és az idősotthonban volt egy idős néni, és az idős néni eltörte a combcsontját. Bevitték őt a kórházba, de hát egyetlen hozzátartozója sem volt. Már nem emlékszem a történetnek erre a részére, csak arra emlékszem, hogy miután teljesen egyedül volt, hogy én valamikor éjszaka tizenegy és éjfél között mentem be hozzá, és őt másnap reggel műtötték meg. Emlékszem erre, hogy ez az idős asszony, akinek senki hozzátartozója nincs, azt mondja: „Feri atya! Ugye akkor én kapok majd érzéstelenítést, meg elaltatnak, meg ki tudja. Nézd csak, nekem van néhány ékszerem. Nekem az lenne a legmegnyugtatóbb, hogyha ezt a néhány ékszert ezt most rád bízhatnám. Akkor azt el tudod vinni, nem itt van a fiókban, meg mit tudom én hol, és akkor mikor hazajövök, hát akkor kérem vissza.” Az megrendítő volt ám, egy idős néni, akit majd másnap reggel műtenek, és vette le a karkötőjét, meg a nyakláncát, meg a gyűrűjét, és akkor adta oda, hogy akkor ezt őrizzem meg. Tényleg, ennek a pillanatnak nagy mélysége volt, nagy szépsége, nagy drámaisága. Nyilván jól esett az, amikor már visszakerült az idősotthonba, és vissza lehetett adni azokat az aranyakat.

De most, ha ezt összehasonlítom, hogy milyen az, amikor nem kísérünk, hanem követünk, az valami olyasmi, hogy Jézus egyszer csak elkezdi odaadni nekünk az aranyait, úgy egymás után leveszi innen, leveszi onnan. Úgy a szívéről, úgy leveszi, és azt mondja: „De vissza ne add! Nem kérem vissza. Erre hadd tekintsek úgy, hogy ez a mi közös kincsünk. Vissza ne add!” És ahogy a kísérésnek megvan a pillanat szépsége, drámaisága, gyönyörűsége, úgy amikor Jézus követőjévé leszek, akkor az élet drámaisága és szépsége kitárul. Már nem csak egy pillanat, és nem csak egy helyzet, hanem az emberi életünk és valóságunk. Most már mindjárt vége.

Amikor kísérek valakit, akkor ő van a középpontban. Mondjuk a kerékpáros, akit én kísérek, vagy amikor az olimpiai láng megy, és akkor az emberek ott nézik. Jön a nagy ember, és akkor kísérjük, a pápát a szemünkkel, hogy jön, és megy. Ő van a középpontban, és mi kívülről nézzük, és csak ilyen értelemben kapcsolódunk hozzá. De ha Jézus követőjévé válok, akkor együtt vagyunk főszereplők, együtt leszünk a középpontban. Nem úgy van, hogy Ő van a középpontban, és én szemlélem, hanem együtt vagyunk a középpontban.

Ez átvezet bennünket egy következő gondolatig. Amikor kísérek valakit, megmaradhatok szemlélőnek. Persze, lehetek nyitott, és lehetek kíváncsi. Lehetek érzékeny, és történhetnek velem szép dolgok ott. De személő vagyok, és a szemlélő élményeit élem át. Amikor Jézus követőjévé válok, cselekvő leszek. Nem maradhatok többé szemlélő, hanem cselekvővé válok.

Engedjetek itt meg még egy történetet, aztán már a zárás jön. A cselekvésnek, ahogy elérkezik a cselekvés pillanata. Van egy kedves ismerősöm. Ez a kedves ismerősöm egy igazi tudós asszony. De olyan tudós asszony, hogy van neki mindenféle doktor elöl, doktor hátul, PhD mindenhol. Ő a szülést is tudományos alapon akarta kivitelezni. Ő maga mesélte ezt a történetet nekem, és azt mondta: „Hát valószínű, hogy a szülész, aki ott segít nekem szülni, ő szakértőbb, mint én, mert hát ő már hányadik szülést vezeti le. Jó, hát persze én is szakértő vagyok másfelől, de hát, na.” És akkor megbeszélte ezzel az orvossal, a szülészével, hogy ő néha majd meg fogja kérdezni, hogy most mit kell csinálni, és akkor a szülész meg mindig mondja el, mert hát ő ennek a szakértője, hát mégis, több tapasztalata van. Akkor valóban így is ment, és az asszony szült, és időnként megkérdezte az orvost. „Doktor úr, most mit csináljak?” És a doktor úr mindig kedvesen: „Most ezt csinálja. Na, most azt csinálja. Na, most jött el az idő, csinálja ezt.” Újból és újból kérdezte, hogy „Most mit csináljak?” Hatodjára kérdezte: „Doktor úr, most mit csináljak?” A doktor kedvesen ránézett, és azt mondta neki: „Most már szülje meg!”

Szóval elérkezik a pillanat, amikor egész biztosan mi leszünk a szakértők, egész biztosan mi vagyunk a középpontban Jézussal együtt, és most már mi csináljuk Jézussal együtt. Nem egyedül, együtt csináljuk, de most már mi csináljuk.

Akkor így érkezek el most már a záráshoz. Ha összefoglalhatnám, azt mondhatnám, hogy van bennünk – talán mondhatom így, többes számban – egy késztetés, hogy Jézust kísérjük, és embereket kövessünk. És látjuk azt, amikor így csináljuk, hogy Istent kísérjük, és embereket követünk, annak elég nagy az árnyéka. De érdekes a magyar szóhasználat, ahogy az instán, vagy a youtubereket, vagy éppenséggel véleményvezéreket bekövetünk, és ahogy impulzusvezérelten bekövettük őket, akkor dühödten kikövetjük őket… Szóval úgy tűnik, az ember nem arra való, hogy őt kövessük. Isten van nekünk azért, hogy kövessük Őt. Az embertársaink pedig arra, hogy kísérjük őket. A szónak (az életnek – a szerk.) sokféle helyzetében, megpróbáltatásában, drámaiságában és szépségében. Ténylegesen kísérjük egymást az élet útján, de Jézust kövessük. Ez lehet a nagyon nagy különbség, mikor egyszer csak valaki fölismeri ezt, hogy „Eddig talán próbáltam így csinálni, hogy Jézust kísértem, embereket követtem.” Mi pedig sokkal inkább azt mondjuk: Jézust követjük, az embertársainkat pedig kísérjük.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)