Lk 21,25-28.34-36 - Advent 1. vasárnapja (C év)

Jézus a jövő

Olvasmány (Jer 33,14-16)

Íme, jönnek majd napok – mondja az Úr –, amikor teljesítem a jót, amelyet Izrael házának és Júda házának megígértem: Azokban a napokban és abban az időben igaz sarjat támasztok Dávidnak, aki jogot és igazságot teremt az országban. Azokban a napokban megszabadul Júda, és biztonságban él Jeruzsálem. És a várost így hívják majd: „Az Úr a mi igazságunk!”

Szentlecke (1Tessz 3,12-4,2)

Testvéreim! Gyarapítson és gazdagítson titeket az Úr a szeretetben egymás és mindenki iránt, mint ahogy mi is szeretünk titeket. Tegye állhatatossá szíveteket, hogy feddhetetlen szentségben állhassatok Istenünk és Atyánk elé, amikor a mi Urunk, Jézus majd eljön, összes szentjének kíséretében. Továbbá kérünk és intünk titeket, testvérek, Urunkban, Jézusban: Megtanultátok tőlünk, hogyan kell Istennek tetsző életet élnetek: éljetek is hát így, s haladjatok egyre előbbre. Hiszen tudjátok, milyen utasításokat adtunk nektek Urunk, Jézus által.

Evangélium (Lk 21,25-28.34-36)

Jézus ezeket mondta tanítványainak a világ végéről: „Jelek lesznek a Napban, a Holdban és a csillagokban, a földön pedig kétségbeesett rettegés támad a népek között a tenger zúgása és a hullámok háborgása miatt. Az emberek megdermednek a rémülettől, miközben várják, hogy mi történik a világgal. A mindenség összetartó erői megrendülnek. Akkor majd meglátják az Emberfiát, amint eljön a felhőkben nagy hatalommal és dicsőséggel. Amikor mindez beteljesedik, nézzetek fel, és emeljétek föl fejeteket, mert elérkezett megváltásotok. Vigyázzatok, hogy el ne nehezedjék szívetek tobzódásban, részegeskedésben és az evilági gondokban. Így majd nem ér készületlenül benneteket az a nap. Mint a csapda, úgy csap le mindazokra, akik a földön laknak. Virrasszatok hát és imádkozzatok szüntelenül, hogy megmeneküljetek attól, ami majd bekövetkezik, és megállhassatok az Emberfia színe előtt.”

Vasárnapi beszéd

Ha az segítség volna valakinek, szívesen ajánlok itt elöl néhány helyet, legalább tíz hely van még itt elöl, nekem jobbra, nektek balra. Egész bátran jöjjetek, én azért még fogok tudni beszélni. A mai evangéliumban szinte megrendítőek azok a feszültségek, az a hatalmas drámai különbség, ami aközött van, hogy a világot összetartó erők megrendülnek, hogy az emberek megdermednek a félelemtől – nem folytatom – és közben pedig megjelenik Jézusnak ez a szava: „Emeljétek föl a fejeteket, álljatok meg előttem! Elérkezett a megváltásotok.” Ebben a feszültségben – mondhatjuk – éli az ember az életet, ténylegesen ebben a feszültségben. Mit kezdjünk ezzel a hatalmas feszültséggel? Azt a gondolatot, amit szeretnék végig vinni a mai elmélkedésben, így mondhatnám, vagy fogalmazhatnám meg, hogy valahonnan valahova juthatunk. Ha tényleg ekkora a különbség, a távolság, amit az ember ebben a feszültségben mégis csak lehetőség szerint be tud járni, hogy a világot összetartó erők megrendülnek, az ember megdermed, és kétségbeesik, és közben fölemeli aztán a fejét, és elérkezik a megváltás. Mekkora út ez! Arról szeretnék tehát beszélni, hogy honnan hová juthat el az ember. Mi, akár az életutunk során, de így is mondhatnám, ha valakinek ez most akkor kézzel foghatóbb, hogy nagyon sok elemében akár Advent alatt, Karácsonyig. Tehát: honnan hová?

Az első gondolat akkor így szól: Milyen érdekes ez, hogy azt mondja Jézus, a világot összetartó erők megrendülnek. És hova juthatunk el? Hogy az ember, ahogy nézi, hogy mi lesz a világgal, szerintem ma ezt nem kell ragozni, hogy nézzük, hogy mi lesz a világgal, hogy mi lesz a természettel, mi lesz az újabb vírus variánssal, mi lesz a világgal. És mit mond Jézus? Azt mondja: „Inkább engem figyeljetek! Inkább várjatok engem, nézzetek rám, készüljetek a velem való találkozásra! Mert ha belevesztek abba, hogy azt nézitek megdermedten, mi lesz a világgal, elvétitek az utat.”

Nem tudom, ti tudjátok-e, hogy amikor Teréz anya, ha jól emlékszem, 1992-ben ostromolják Bejrutot, és az ostromgyűrű nyilván már bezáródik, onnan már ki nem lehet menni, emberek halnak meg. Teréz anya a Szentlélektől egy késztetés nyomán elmegy Bejrutba azért, hogy fegyverszünetet hozzon tető alá. Teréz anya, mikor ott a háború dúl. Láttam egy dokumentumfilmet Teréz anyáról, amiben Bejrutnak az akkori polgármestere nyilatkozik arról, hogy hogyan élte azt meg, hogy miközben éppen ostromolták Bejrutot, és a világ összetartó erői ott, akik éltek, mondhatták azt, hogy azok ott megrendültek, hogy egyszer csak jelentik neki, hogy „Teréz anya van itt, beszélni akar magával.” Azt mondta az interjúban Bejrut polgármestere: „Arra gondoltam, hogy ezekben a pillanatokban, percekben, órákban, napokban mindenkire nagyobb szükségem van, mint egy szentre. Ha valakivel nekem most kéne egyeztetnem, az biztos, hogy nem egy szent.” Még fogadta ott, az ostrom kellős közepén fogadta Teréz anyát, és Teréz anya azt mondja: „Én megpróbálnék elintézni egy tűzszünetet…” És lett tűzszünet. És Teréz anya elintézte a tűzszünetet, ami ugyan nem tartott sokáig, de annyi ideig pontosan, hogy nagyon sok gyereket ki lehetett menteni az ostromlott városból.

Mikor éppen a világ összetartó erői megrendülnek, nemde úgy vagyunk, mint ’92-ben Bejrut polgármestere: „Most nézzünk Jézusra? Most kezdjünk el ezzel foglalkozni? Hát van nekünk itt annyi dolgunk.” Jézus azt mondja: „Mikor ezek történnek, ti rám figyeljetek! Mert ha rám figyeltek, fogjátok tudni, mit és hogyan érdemes tenni, most, ezekben a megrendítő pillanatokban”.

A második így szól: Az ember mire gondol? Hát arra gondol: „Mi lesz énvelem? Énvelem mi lesz?” Jézus pedig azt mondja: „Sokkal inkább arra figyeljetek, és azzal törődjetek, mi lesz velünk!” Már hogy Jézussal és veled. „Hogy ti meg tudjatok majd állni énelőttem. Mi lesz ezzel a kapcsolattal? Hogyha te csak arra gondolsz, hogy mi lesz velem, lehet, hogy az utadat nem tudod bejárni. Figyelj arra, hogy mi van velünk, a mi kettőnknek a kapcsolatával!”

Egy gyönyörű mondatot hallottam. Egy Európa-bajnok cselgáncsozó hölgy megszülte a kicsi babáját. De már elég nagy volt a kicsi baba, meg őbenne is már a lendület, hogy elinduljon egy versenyen. De persze edzni nem tudott rá, hát épp csak valamit. De ő el akart azon indulni. „Hát egy kicsit valamit csinálni!” Kérdezte a riporter, miután gyakorlatilag edzés nélkül második lett az országos bajnokságon: „Nem voltak nagyon rosszak a gyerekek? Nem sírtak, meg…?” Az Európa-bajnok cselgáncsozó hölgy erre a kérdésre a következőt válaszolta: „A gyerekek egyáltalán nem voltak rosszak, hanem fejletlen még az idegrendszerük.” Hallok egy ilyen mondatot, egy hétig jól vagyok tőle. A riporter megkérdezi: „Nem volt önnek rossz? – Hát persze, hogy sírtak a gyerekek. Gondolja, hogy végig aludtam az éjszakát? Dehogy aludtam végig. Néha tényleg úgy éreztem, hogy a belső világom összetartó erői megrendülnek. Hát de a gyerekekkel semmi baj nem volt.”

Harmadik. Arról is gondolkodhatunk, hogy azt mondja Jézus: „Megrendülnek ezek a világot összetartó erők.” Mit mond, hogy hova juthatunk el? Innen indulunk, hogy megrendülnek, és ő azt mondja: „De hát elérkezett a megváltásotok.” Egyfelől a megrendültségből indulunk, de a megváltás felé haladunk, és abban akarunk részt venni, oda akarunk eljutni.

Megint csak egy nagyon profán élményem jutott eszembe. A megrendültségből a megváltásig. A rászorultságból, a kiszolgáltatottságból oda, hogy ebből születik valami. Néhány héttel ezelőtt reggel indultam, gyerünk, előadást kell tartanom, az idő ki volt számolva. Igen ám, de hogy, hogy nem, nem tudom hogyan, de az autónál a csomagtartónak az ajtaja magától kinyílt, vagy én megnyomtam, ki tudja azt, minden esetre fölkapcsolódott a lámpa, és ezért aztán lemerült az aksi. Én ott álltam, néztem az órát, és tudtam, hogy na ebből a helyzetből nem lehet jól kijönni. Fölhívtam egy kedves ismerősömet, aki a közelben lakik, de hát azért az, na. „Te, tudsz, föl tudsz hozzám jönni bika-kábellel? Be kéne bikáznom, itt állok teljes kiszolgáltatottságban.” Azt mondja: „Várjál!” Akkor én, mint az adventi ember, vártam a bika-kábeles megmentőmre, és megjelent a kábellel. Föl, cst! Három perc múlva járt a motor. A motorháztető le, másik le. Olyan kedvesen rám mosolygott, azt mondta: „Most már mehetsz!” Az volt a gyönyörű, el se késtem.

Éljük azt életet, és nemde úgy éli a XXI. század embere, főleg aztán ma, hogy „Amit lehet, azt tegyük biztonságba. Ott oldjuk úgy meg, hogy ne szoruljunk másokra, hogy oldjuk meg saját erőből.” Nemde? És bármelyikünk bármelyik pillanatban ott találja magát, hogy ezt most pont egyedül nem fogom tudni megoldani.

A harmadik gondolat így szól: Mennyire nincs ellenünkre a lélek növekedésére az, ahogyan beismerjük, hogy kiszolgáltatottak vagyunk, de főképpen, hogy rászorulunk egymásra. Amíg a világ világ, az ember a másik emberre rászorul. Milyen nagyszerű, amikor nem csak ez tudatosul bennem, hogy az életemet egyedül nem fogom tudni megoldani, hanem az is, hogy akkor érzékeny leszek azokra, mint az én kedves barátom, hogy ki az, aki éppen most rászorul, aki azt egyedül most nem fogja tudni megoldani.

A negyedik gondolatunk így szól: Az összetartó erők rendülnek meg, az egész mindenség összetartó ereje rendül meg. És hova juthatunk el? Miközben a világot összetartó, a mindenséget összetartó erők megrendülnek, az ember mire készül? Hogy legyen annyi ereje, legyen annyi tartása, hogy megállhasson az emberfia előtt. Micsoda döbbenetes ellenpontozás, hogy minden erő megrendül, és az ember pedig megáll az Emberfia előtt. Ezért a negyedik gondolat így szól: Mi az, amire használjuk az utat és az időt az utolsó pillanatig, Karácsonyig? Hogy kimunkáljuk a saját tartásunkat, és hogy egyenesek legyünk. Hogy az utat arra használhatjuk, hogy egyenessé legyünk, és legyen egy tartásunk, hogy amikor jön az Emberfia, ezzel az egyenességgel és tartással, amit az úton kimunkáltunk, megállhassunk Őelőtte.

Az ötödik gondolat: Az emberek várják megrendülten, rémülten, hogy mi lesz. Ez hangzott el. És mit mond Jézus? Hogy miközben az emberek csak várják, hogy mi lesz, kiszolgáltatottan, tehetetlenül, aközben ti vigyázzatok. „Vigyázzatok, hogy mit csináltok, és hogyan éltek!” Milyen izgalmas ez az ellenpontozás. Az ember, aki rémülten nézi, és azt éli meg, hogy minden majd eldől rajta kívül, és Jézus azt mondja, pont fordítva van. Minden, aminek érdemes jól eldőlnie, nem rajtad kívül dől el. Minden, aminek érdemes, hogy eldőljön jól, az mind idebent fog eldőlni, nem odakint. Az ember, aki dermedten néz kifelé, félve, hogy mi lesz majd odakint, rossz irányba néz. Jézus azt mondja: „Te nézzél ide be, mert amin múlik az életed, az idebent játszódik le. És te csak vigyázz, a szó legjobb értelmében, mert akkor mindent megtehetsz ahhoz, hogy ne a dermedt rémület uralkodjék el rajtad.”

A lélektani szakirodalom olyan izgalmasan beszél arról, hogy háromféle tévedésünk lehet. Az egyikről így szól, van a rutinszerű tévedés. Az ember azt úgy csinálja. Igaz, hogy az tévedés, de azt mi úgy csináljuk. Van a szituatív tévedés, mikor bizonyos szituációkban rendre csődöt mondunk. És van az, amikor egy alkalom, egy pillant szüli a tévedésünket. Ezt pedig így mondja a lélektani szakirodalom, ez a kivétel, kivételesen elrontunk valamit. Hogyha most az utat néznénk, akkor azt mondanám, hogy bejárhatjuk az utat a rutinszerű elrontásokból, tévedésekből oda, hogy azt mondjuk: „Nálam a tévedés, a bűn, az a kivétel.” Amikor az ember úgy áll meg Isten és az embertársa előtt: „Bocsáss meg nekem! Merem neked mondani, nálam ez a kivétel.”, akkor ő egy tisztességes bűnös. És lehet, hogy nagy utat járt be onnan, hogy rutinszerűn bűnözött, oda, hogy azt merhesse mondani: „Bocsáss meg, ez nálam a kivétel.”

A következő: „Majd meglátjátok!” Azt nézik, és „Meglátjátok, hogy mindez be fog következni.” Itt megint az emberi passzivitás. Ti majd csak ott nézitek, és majd meglátjátok. Ezzel szemben Jézus azt mondja: „Hova juthattok el? Hogy emeljétek föl a fejeteket, és nézzetek föl!” Milyen egészen különböző emberi magatartás ez, hogy az ember csak néz dermedten, meglátjuk, hogy mi lesz – ahogy ezt szoktuk mondani – majd meglátjuk. Vagy pedig az ember tudatosan fölemeli a fejét, és fölnéz.

Erről pedig akkor egy… Ez is egy picit csacskaság, de hát ilyesmik jutottak eszembe. Nem tudom, ti láttátok-e, azt hiszem ez egy új játék, valamelyik tévécsatornán lehet látni. Van nem is tudom pontosan, nyolc-tíz kép, azokkal kell valamit csinálni. Meg kell állapítani, hogy melyik a helyes kép, és akkor a helyes kép alá áll a játékos, és az égből lepottyan egy labda. Nem tudom, mi a címe. Lepottyan a labda, akkor tiéd a nyeremény, ha elkapod az égből pottyanó labdát. Én arra jutottam, hát ez a keresztény ember története. Mi történik, mi az előzmény, mi az út? Az út az, hogy ott a tíz kép, melyik a helyes. Az ember belövi, hogy melyik a helyes. Oda kell állnom, ahol azt gondolom, hogy ott helyes. De ez nem elég, az égre kell néznem, mert az égből jön a laszti. Néztem ezt, hát lehet, hogy ti is láttátok, hogy áll az ember, és lehet, hogy nem áll pont a tökéletes helyen, mert úgy mondjuk ott kellene, de azért nagyjából jól csinálta, és errefelé néz, és mellette lepottyan a labda. Ugye ezt nem kell…? Nem kell. Égből jön a laszti, az ember beállítja magát, jó helyre néz. És az az érdekes, tulajdonképpen talán a játéknak az egyik legjópofább dolga, hogyha az ember jó helyre áll, és jó helyre néz, a kezébe pottyan a labda, és gyakorlatilag semmit nem kell már csinálnia. Következő.

Azt mondja, hogy el fogja az embereket a rettegés. Ezzel szemben ezt mondja Jézus, hogy „Ti pedig akkor imádkozzatok!” A „vigyázzatok”-ban az van például benne, hogy „Ti imádkozzatok!” Mikor az ember retteg, akkor a legkevésbé gondolja azt, hogy majd most a rettegésre most pont az imádság lesz a leghasznosabb cselekvés, amit leginkább érdemes csinálni. Ámde nem tudom, volt-e veletek olyan, hogy bénultan, rettegve elkezdtünk imádkozni, és az imádság révén tudtam eldönteni, mit érdemes csinálni. Éppen az, ami a legfélelmetesebb volt, a zavarodottság és a kiszolgáltatottság, az ima révén szép lassan csökkent és enyhült. És miközben a helyzet továbbra is nehéz maradt, éppen az imádság révén meg tudtam mondani, mi a következő lépés. Úgyhogy miközben azt gondolnánk, hogy a rettegés az embert, a félelem teljesen magába kaparintja, aközben abból is van kiút. Következő.

Azt mondja Jézus: „Megdermednek a rémülettől.” Van egy megdermedtség, egy lefagyottság. Ezzel szemben Ő azt mondja: „Ti ne megdermedtek legyetek, hanem virrasszatok!” Látszólag mintha mind a két ember szinte semmit sem csinálna, miközben ég és föld az út a kettő között, hogy megdermedtem, vagy virrasztok. Amikor az ember nagy stressz alatt van, a megdermedésről mondom, a világot összetartó erők megrendülnek, hát ezt mai szóval mondhatnánk, ez egy stresszhelyzet. És ugye ti tudjátok, hogy a legnagyobb stresszben is, amikor az ember már gondolkodni sem tud, emlékezni sem tud, már szinte semmire nem képes, a begyakorolt jót képes megtenni. Az ember, aki begyakorolja a jót, a stresszhelyzetben az előhívható.

Olyan gyönyörű a keleti misztika. A keleti misztika egész konkrétan beszél arról, érdekes módon, így lehetne mondani, mikor az ember majd megáll az Emberfia előtt, lehet, hogy abban lesz egy kis stressz. Akkor ez hogyan is van? Legalábbis az úton biztos lesz egy kis stressz. Azt mondja a keleti misztika, hogy amikor az ember ennyire ismeretlen terepre téved, mint hogy éppen majd befejezi az életét, vagy jön Krisztus második eljövetele, akkor emlékezzék csak vissza azokra a rutinokra, amit a földi életében begyakorolt. Mert a begyakorolt jó az ismeretlenben is előhozható.

Megyek tovább. Ez így szól: Az elnehezült szív. Azt mondja Jézus: „Azért nem könnyű vigyázni sokaknak, és azért nem vigyáznak sokan, mert vagy tobzódnak, vagy a gondok, a problémák, a nehézségek miatt elnehezült a szívük.” És mit mond erre? Azt mondja: „Vannak, akiknek elnehezült a szíve, de ti legyetek készen!” Az elnehezült szívből a készenlétig el tudok jutni.

Az örömömet szeretném elmondani nektek, mert körülbelül húszan készülnek már jó ideje arra, hogy megkeresztelkedjenek ebben – most mondjuk így – az iskolaévben, vagy elsőáldozók legyenek. Pénteken találkoztam velük szokás szerint, és az egyikük odaállt elém, aki azt mondta még pár hónappal ezelőtt: „Karácsony…!” (dörzsöli a markát – szerk.) Kedvesen elém állt, azt mondja: „Húsvét.” Mind a kettőnknek, énnekem legalábbis egészen biztosan, de hát próbáltam érzékelni őt, jó érzéseink lettek. Mert ugye milyen érdekes, hogy amikor valaki azt mondja: „Készülök a keresztelésre. Szerintem Karácsonyra…” És úgy ítéli meg magát, hogy hát még ő nem tart ott. Ez nem kudarc, ez nem egy vereség, hanem hogy ő pontosan tudja, hogy egy úton van, és pontosan látja. „Nem Karácsony, na, majd Húsvét.” Ezért Jézus nem azt mondja, hogy „Teljesen készüljetek el!”, hanem hogy „Készüljetek, és legyetek készen.” Az nem azt jelenti, hogy tökéletesek lettetek. Következő.

Ez a tízedik pont, ha ez valakinek bármit is mond. Jézus azt mondja, hogy a sokaság, a mindenki, hogy az ember, az emberiség csak nézi megdermedten, hogy mi történik. Utána vált, és azt mondja: „Ti virrasszatok, legyetek készen, hogy meg tudjatok előttem állni, és fölismerjétek, elérkezett a megváltásotok.” Abból, hogy a sokaság mit csinál, Jézus szűkíti a kört, és azt mondja: „Hagyjátok ezt, hogy a sokaság mit csinál! Ne a sokaságra figyeljetek, hanem arra, hogy ti keresztény emberként mit akartok tenni. Ne a sokasággal törődjetek!” A szónak most olyan értelmében, hogy ne ez alapján igazodjatok, vagy keressetek tájékozódási pontokat, hanem az alapján, hogy mi összetartozunk egymással.

Néhány hónappal ezelőtt egy kis vidéki helyre érkeztem. Annyira nem kicsi, hogy van iskola. Ott az egyik önkormányzati dolgozó a következőt történetet mondta el nekem. A fiatalok amikor kijönnek az iskolából, hát ott az kicsi hely, nem sok minden van. Ezért sokszor kicsit olyan bandázni kezdtek, meg úgy csapatokba verődtek, sokszor hangoskodtak, zavartak is sokakat. Ő ezt megelégelte, kiment hozzájuk, és elkezdett velük beszélgetni. Ahogy beszélgetett velük, sok minden előkerült, többek között azt mondták ezek a fiatalok, hogy: „Nem elég finom az étel a suliban. De különben is, olyanokat főznek, nem is szeretjük.” Az önkormányzati alkalmazott a következőre gondolt: „Tudjátok mit? Megbeszélem én az illetékesekkel. Mi lenne, ha némi szempontok alapján ugyan, de ti állítanátok össze az iskolai menüt?” A gyerekek másnap összejöttek, és elkezdték ők összeállítani az iskolai menüt. Ebből kialakult egy jó közösség, kellett csinálni egy jó közösségi házat, hogy a fiataloknak legyen hol kitalálni, mi legyen az iskolában a menü. Ez az önkormányzati dolgozó nyáron odament az atyához: „Atya! Tervezel nyári tábort?” Hát, a pap bácsi azt mondta: „Sose szoktam.” Mire ez a hölgy a következőt mondta: „Idén fogsz.” – mondta neki kedvesen, ellentmondást nem tűrően. És nekem már most ősszel arról beszélt, hogy csudajó volt, hogy ez a tábor nagyszerű volt. Ugye el lehet tölteni egy életet azzal, hogy nézzük, hogy mi a baj, a nehéz, a probléma, és mindenki mit csinál. És Jézus azt mondja: „Hagyjátok ezt! Gondolkodjatok azon, hogy ti, keresztények hogyan akarjátok csinálni!” Megyek tovább.

Azt mondja, minden, ami történik, ez leköti az emberek figyelmét. Azt mondja Jézus: „Hát így is lehet persze, mindig majd valami leköti a figyelmünket. Ti ne ezt csináljátok, hanem ti figyeljetek! Ne egyszerűen csak engedjétek, hogy valami lekösse a figyelmeteket, hanem ti figyeljetek!” Olyan megrendítő számomra az, hogy ma egyre több figyelemhiány zavarral élő gyerekről kapunk hírt. Ez nagyon gyakran összefüggésbe kerül hiperaktivitással. Ha nektek van kedvetek, ADHD, fölmentek a netre, megnézitek, hogy mi ez. Ez egy kortünet. Az ember, aki már nem tud figyelni, nem tudja szervezni jól az életét, már nem tud koncentrálni, már állandóan kiesik. De nem csak ez történik vele, hanem ezzel együtt mi még a tünet? Még a tünet az, hogy egyébként pedig hiperaktív, egyébként nem bír, mindig csinálni kell valamit, csinálni kell. Nem tud nyugton lenni, hangoskodik, és nem csak állandóan hangos, hanem nem észleli a veszélyt. Olyasmibe is belemegy ebben az állandó hiperaktivitásában, ami egyébként fenyegeti az életét, övét, egészségét, másokét. Egy picit erős túlzással, szinte azt merem mondani, hogy – bár ez nem mindenkit érint a gyerekek közül, de – (ez) olyan, mintha a ma emberéről szólna. Megyek tovább.

Azt mondja: „Beledermed az ember a pillanatba, megdermednek a rémülettől.” Az ember, akinek leköti a figyelmét a baj, és megdermed a rémülettől, és beledermed a pillanatba. Ezzel szemben mit mond, hogy hova lehetne eljutni? Azt mondja: „Hát ti most virrasszatok, most éljetek, most készüljetek! Éljetek a jelenben!” De érdekes ez! Azt mondjuk: készületi idő, Advent, várakozás, eljövetel. Olyan, mintha az ember nem is a jelenben lenne. Pedig pont így van. Aki a jelenben azzal foglalkozik, hogy a Jézussal való kapcsolatom hogyan van, ő nagyon a jelenben van azzal szemben, amikor valaki megdermedt a jelenben, és beledermedt a jelenbe.

Három mondatos élményem, szerintem ezt még így sosem mondtam. Mikor az USA-ban voltam előadásokat tartani, elmentem Las Vegasba, mert én játszani akartam. Arra gondoltam, legalább egy félkarú rablóval, hát egy… Az életben egyszer. Én vittem lóvét is. Én nem akartam ott kibic lenni, ott azt… Képzeljétek el, hát ahogy ott néztem, mentem a rulett asztaltól átmentem a Black Jack-ig, és egy idő után már nem a gépet néztem, meg a kártyát, hanem a játékosokat. Az volt a megrendítő számomra, hogy akármit játszottak ott, a hatalmas kaszinókban, minden játékosnak ugyanaz volt az arcán, egy megdermedt bambaság. Elment a kedvem ettől a játéktól. Én ott egyetlen dollárt sem költöttem el. Annyira ijesztő volt látnom az embereket, akik beledermedtek a jelenbe a függőségeik foglyaként, vagy éppenséggel – most akkor ugrok egyet – a félelmeiknek a rettegésében. Egyszerűen fájt őket nézni. Ezért, miközben mi most arról beszélünk, hogy készülünk, és úton vagyunk, és várunk, az azt jelenti, hogy mi a jelenben elkezdünk élni, azzal szemben, hogy megdermedünk a pillanatban.

Utolsó előtti-előtti. Azt mondja Jézus, félnek a jövőtől, félnek attól, hogy mi fog bekövetkezni, hogy ez hogyan lesz. „Ti ne féljetek a jövőtől, hanem várjátok a jövőt!” A jövőt nem félni érdemes, hanem várni, mégpedig azért, mert eljövök hozzátok. Ezért ti várjátok a jövőt!” Egy csacska szójáték: Jézus a jövő. Hogy Jézus, aki jön, tehát ő a jövő. Egészen biztosak lehetünk abban, hogy Jézus az a valaki, aki jön. Tehát amikor mi várakozunk, és készülünk, akkor nem csak úgy eltöltjük az időt, hanem valakire várunk, akiről tudjuk, hogy jön, és mindjárt megérkezik.

Egy állami gondozott lány beszélgetett a riporterrel, a lányka tizenéves. Arról beszél, hogy szeretne majd egyetemre menni. Azt kérdezi tőle a riporter: „Oly sok nehézség, sőt katasztrófa történt a te múltadban: állami gondozás, bántalmazás, nem ragozom, a családban… Hát, te hogyan nézel a jövő felé?” Azt mondja ez a tizenéves állami gondozást is megélt lány: „A nyitott személyiségű emberekkel több jó történik, mint a zártakkal. Ezért én nem akarok bezáródni a múltamba, mert ha bezáródok a múltamba, mindabba a tragédiába, ami velem történt, az nem lesz nekem jó.” Egy tizenéves lányka ezt mondja: a nyitott személyiségű emberekkel jobb dolgok történnek. Lehet rettegni a jövőtől, és lehet azt mondani: „De hát jön!”

Utolsó előtti: Azt mondja Jézus: „Csapdába esnek. Ti ne essetek csapdába, mert majd úgy történik minden, hogy az szinte csapdába ejt benneteket.” És honnan hova juthatok? Oda, hogy ti nem csapdába estek majd, hanem megmenekültök. Van olyan élményetek, hogy éppen mikor azt éljük át, hogy egy nagy csapdába kerültünk, hogy ott, a nagy csapdának a kellős közepén átéljük azt, hogy ebben a pillanatban tudom, hogy mit érdemes csinálni. Egészen odáig nem tudtam, ameddig nem kerültem be a csapdának a legmélyére, és a csapda legmélyén tudom, hogy mit érdemes tenni.

Volt egy fiatalember, kábítószerfüggő volt. Az apjától kért pénzt újból és újból, és mindig azt mondta: „Apa, adj nekem pénzt, mert én az utcán veszem az anyagot, és ha nem fizetem ki, elvágják a torkom.” És az apa adta a pénzt, nem mondom hosszan, gyakorlatilag évek alatt mindenüket ráköltötték a drogfüggő fiatalemberre, de mindenüket. Eladták az autót, a nyaralót, mindent, mert a fiú azt mondta: „El fogják vágni a torkom.” Az apa ezt nem akarta. De amikor már mindent odaadtak, akkor jött a fiú: „Apa, adj nekem, kell nekem ötszázezer, ki kell fizetnem, mert elvágják a torkom!” És az apa nagy szomorúan ránézett a fiára, és azt mondta neki: „Fiam, akkor vágják…” Ebben a pillanatban a fiú a következőre gondolt: „Na, ha az apám ezt mondja, akkor tényleg nekem kell már valamit csinálnom.” Akkor ott lerakta a drogot, soha többet nem nyúlt hozzá, mert ott, a csapda legmélyén, amikor már semmit nem lehet csinálni, akkor értette meg, mi az, amit neki kell tennie. Sokakat majd csapdába ejt, és lesznek olyanok, akik az úton járva azt mondják: „Most még pontosabban tudom, mit érdemes tennem.”

Akkor a záró gondolat így szól: Azt mondja Jézus, jelek lesznek a napban, a holdban, a csillagokban, az égben. Nem a jeleket kell néznünk, hanem érdemes lesz az úton járnunk. De érdekes, az ember a jeleket lesi megdermedten. Jézus azt mondja: „Dehogy is! Járjatok az úton!” Milyen érdekes ez, hogy amikor az ember ezt átéli, hogy járhat az úton, nem egyszer az a gondolatunk, hogy „De hát amikor Jézussal járok az úton, nehezebb lesz az életem, mintha csak úgy élem.” Jézus nagyon igényes velem. Jézusnak van egy csomó gondolata, szempontja, hogy mit hogyan csináljak. Hogy amikor Jézussal járok az úton, az inkább kockázatos nekem, inkább egy kicsit ijesztő, ha komolyan veszem. Olyanokba visz bele, olyanokat lát bennem, amit… De amikor nagy baj van, és Jézusra figyelek, egyszer csak megélem azt, hogy a legnagyobb biztonságban Jézussal vagyok. Amíg éljük az életet azt gondoljuk, Jézussal lenni nem olyan biztonságos, következményei vannak. De pont a baj kellős közepén egyszer csak megértjük, hogy biztonságban vagyunk. Amikor a világmindenség erői megrendülnek, mi biztonságban vagyunk.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu )