Lk 6,39-45 - Évközi 8. vasárnap

„Vedd ki előbb a magad szeméből a gerendát!”

Olvasmány (Sir 27,5-8)

Amikor szitálnak, fennakad a szemét, ha valaki beszél, kiderül a gyengéje. A cserép akkor lesz kemény, ha meleg a kemence, az ember értékét pedig a beszéde szabja meg. A fák gyümölcse szerint becsülik meg a kertet, az embert szavai alapján ítélik meg. Ne magasztalj senkit, amíg nem beszélt, mert ez az ember legjobb próbája.

Szentlecke (1Kor 15,54-58)

Testvéreim! Amikor a romlandó test magára ölti a romolhatatlanságot, a halandó a halhatatlanságot, akkor beteljesedik az Írás szava: A győzelem elnyelte a halált. Halál, hol a te győzelmed? Halál, hol a te fullánkod? A halál fullánkja a bűn, a bűn ereje pedig a törvény. Legyen hála az Istennek, mert ő győzelemre segít minket, Jézus Krisztus, a mi Urunk által. Legyetek tehát állhatatosak és kitartóak, szeretett testvéreim! Tegyetek minél többet az Úr ügyéért szüntelen, hiszen tudjátok, hogy fáradozástok az Úrban nem hiábavaló.

Evangélium (Lk 6,39-45)

Jézus a hegyi beszédben ezeket a hasonlatokat mondta tanítványainak: „Vajon vezethet-e vak világtalant? Nem esnek-e bele mind a ketten a gödörbe? Nem nagyobb a tanítvány mesterénél: Akkor tökéletes az ember, amikor már olyan, mint a mestere. Miért látod meg a szálkát embertársad szemében, amikor a magad szemében a gerendát sem veszed észre? Hogyan mondhatod embertársadnak: Barátom, hadd vegyem ki szemedből a szálkát, holott saját szemedben nem látod meg a gerendát? Képmutató! Vedd ki előbb a magad szeméből a gerendát, s aztán törődj azzal, hogy kivedd a szálkát embertársad szeméből. Mert nincsen jó fa, amely rossz gyümölcsöt terem, és nincsen rossz fa, amely jó gyümölcsöt hoz. Minden fát gyümölcséről lehet megismerni. Nem szednek a tövisbokorról fügét, sem a tüskebokorról nem szüretelnek szőlőt. A jó ember szívének jó kincséből jót hoz elő, a rossz ember pedig a rosszból rosszat hoz elő. Hisz a szív bőségéből beszél a száj.”

Vasárnapi beszéd

Először is vegyük ki a saját szemünkből a gerendát. Ezt mondja Jézus, erről szeretnék most beszélni, egy sajátos kísérletet téve arra, hogy gondolatokat, szempontokat fogalmazzak meg azzal összefüggésben, hogy hogyan lehetséges az, hogy kiszedjük a saját szemünkből a gerendát. Ez lenne akkor most a nagy témánk, és el kell nektek ezt mondanom, hogy nem tudom magamat függetleníteni a háborútól. Ahogyan amikor a világjárvány egészen közel érkezett hozzánk, akkor szóltunk erről a témáról is, nem véletlen, hogy pontosan éppen ezt a témát szeretném most itt megragadni. Arról beszélni, hogy hogyan fedezhetjük föl, láthatjuk meg a saját szemünkben a gerendát, és azután hogyan állhatunk neki azt kiszedni. Erről lenne tehát most akkor szó.

Az első gondolat rögtön így szól: Mi a föltétele annak, hogy mi egyáltalán ahogy most ezt összesűrítve mondhatnánk, egy reális önismeretre jussunk, amely önismeretben képesek vagyunk meglátni a saját szemünkben a gerendát? Erre azt szoktuk válaszolni, hogy szükséges az önreflexió, vagyis, hogy szükséges annak a minősége és gyakorlata, hogy egy külső pontból önmagunkra rátekintsünk, és önmagunkra rálássunk. Ez egy alapvetően fontos, és elemi kijelentés. Mert amikor valaki átadja magát mindenféle önreflexió nélkül bármiféle cselekvésnek, beleértve akár az agressziót, a másik ember megtámadását, akkor éppenséggel lehetséges, hogy már azt a külső nézőpontot nem veszi föl, ahonnan saját magára ráláthat.

De az önismeret, hogy egyáltalán a gerendát megláthassam, ennél egy picit még árnyaltabb. Ugyanis nem elégséges egyetlen külső pontot fölvennünk, ahonnan magunkra tudunk látni, látni magunkat, vagy látni a cselekvésünket, hanem még egy harmadik pontra is szükségünk van. Mert a harmadik pontból tudjuk látni azt, ahogyan zajlik ez a folyamat egy külső pont és önmagam észlelése között. Ugyanis az, ahogyan fölvesszük ezt a harmadik pontot, az lehetővé teszi azt, hogy arra is rálássunk, hogy hogyan látjuk magunkat, hogy hogyan nézzük magunkat, mi alapján nézem magam ammból a külső pontból, hogy milyen megfigyelési szempontjaim vannak, hogyan látok, és miként látok, és miként értelmezek akár onnan kívülről, magamat nézve. Ezért ahhoz, hogy az önismereti folyamatot is képes legyek a realitás talajára állítani, egy harmadik nézőpontra is szükségem van. Nagyon egyszerűen, ez a harmadik nézőpont teheti azt lehetővé, hogy mondjuk valaki újból és újból rá-ránéz magára, de mondjuk mindig csak a saját sérelmeit veszi elő. Kétségkívül lehet azt mondani, hogy nem csak belül éli meg mondjuk a sérelmeit vagy az indulatát, hanem kívülről meg is érti a sérelmeit és indulatát. Látja, hogy az hogyan alakult ki, és mi annak a története, és a többi. Kétségkívül mondhatjuk azt, hogy ő akkor reflektál magára.

De például, ha a harmadik nézőpontból nézem ezt a folyamatot, hogy hogyan nézek magamra, és hogyan próbálom megismerni magam, akkor fölismerhetem azt, hogy az a pont, ahonnan az önreflexiómat végzem, például, az erkölcsi megfontolásokat teljességgel figyelmen kívül hagyja. Az önmegismerésemben, vagy az önreflexiómban ebből a második pontból sosem teszem föl azt a kérdést magamra vonatkozóan, hogy az a valaki, aki én vagyok, és aki éppen cselekszik, az mondjuk helyes-e, vagy nem, erkölcsös-e vagy nem. Ezért, ha az önismeretet nézzük, és ezt mondjuk: önreflexió, akkor valójában három pontról van szó; egy, amit megélek, egy, ahogyan ránézek magamra, és a harmadik, ahogy ezt az egész önismereti folyamatot nézem.

Második gondolat. Mikor arról beszélünk, hogy önmagam megismerése, és hogy vannak gerendák a (az én) szememben, akkor könnyen gondolhatjuk azt, hogy ÖNismeret, tehát akkor itt vagyok én személyként, mondjuk most így, individuumként, akkor megismerem magamat, a történetemet, a dolgaimat. Legnagyobb tisztelettel, legalább hat szintje van annak, hogy valaki azt mondhassa, hogy ő valamit kezdett az önismeretével, mégpedig azért, mert az ember társas lény, ezért van társas önazonosságunk. Ezért minden, ami az önazonosságunk része, az az önismereti megfontolásainknak is része. Ez tehát konkrétan a következőt jelenti. Természetesen akkor szeretném meglátni a gerendát a magam szemében? Szükséges a saját életutamat, történetemet föltárni, megismerni kívülről, rátekinteni. De akkor ezt szükséges lesz elmélyítenem, hogy a személyiségemen belül, például ott van a sebzett részem, ott van az indulatos és haragos részem, ott van például a bántalmazott részem, vagy az elhagyatott részem. A személyiségemen belül is fölismerek bizonyos részeket, mégpedig azért, mert amikor cselekszem, akkor sokszor a személyiségnek bizonyos belső részei veszik át fölöttem az irányítást.

Tehát akkor ott vagyok én, próbálom önmagamat megismerni. Ezen belül mélyebbre megyek, a személyiségemnek bizonyos részeit is szükséges megismernem, főképpen a sérült részeit. Ha most kifelé megyek, ahhoz, ha szeretném magamat megismerni, elemi módon szükségem lesz a családom megismerésére. Hiszen én az önazonosságomban egy családnak a része vagyok, hatott rám az, ahogyan a szüleim bántak velem, a nagyszüleim, a családtörténetem. Ha tudni akarom, ki vagyok én, mit, miért és hogyan látok, mit, miért és hogyan érzek, akkor az elemi módon nem csak rólam, mint individuumról szól, hanem mint egy családnak a tagjáról. Tehát akkor szükséges tisztában lenni a családtörténetemmel. És ez édeskevés. Ugyanis én is, meg a családom is különböző csoportoknak volt és lesz a része, és a csoportoknak is tagjai vagyunk, az része az önazonosságnak, és ezeknek a csoportoknak az ismerete is nagyon jelentősen hozzájárul az önismeretemhez. Mert ha például azt mondom, most az egyszerűség kedvéért, hogy „Én keresztény vagyok.”, vagy azt mondom „Katolikus vagyok.”, akkor ez egy csoporttagság. Nem mindegy, hogy én mit gondolok arról, hogy milyenek a keresztények, vagy milyenek a katolikusok, vagy mi milyenek vagyunk, mert az az önismeretemnek elemi módon része.

Azután a következő szint, hogyha szeretném megismerni magamat, akkor van egy kitüntetett csoport – ezt külön is szeretném megnevezni – hogy én melyik nemzetnek vagyok a tagja. Hiszen az önazonosságomnak a nemzeti önazonosság is része. Tehát akkor az sem lesz nekem mindegy, hogy én, mint magamat magyar embernek tartó személy, hogyan látom én magamat, mint magyar embert, hogyan látom én azt, hogy mi a magyarságunk története, hogy mi történt itt velünk, hogy kik vagyunk mi. Akkor az önismeretemnek része tulajdonképpen egyfajta történelmi önismeret is. Aztán még egy lépés, hogy és akkor nyilván a nemzeten túl pedig fontos az, hogy én magamat megismerjem, mint embert. Egyáltalán hogyan van az ember története, ami bennem is megjelenik, mint minden ember története.

Látjátok, ez legalább hat szint. Tehát mikor arról beszélünk, hogy szeretném a gerendát meglátni a saját szememben, lehet, hogy az a gerenda föl sem tűnik nekem akkor, ha csak magamat nézem, mint személyt. De föltűnik, ha magamat nézem, mint magyar embert, vagy föltűnik, ha magamat nézem, mint mondjuk egy csoportnak a tagját, akkor már föltűnik. Ez volt a második bevezető gondolat.

A harmadiktól elkezdem mondani, próbálom röviden, hogy mi segít bennünket abban, és hogyan értsük meg azt, hogyan lehetséges az, hogy mindegyikünkre jellemző, hogy bizonyos gerendákat nem látunk meg a saját szemünkben. Na, akkor egymás után mondom ezeket.

Az első, így szól: Azért, mert a lelkünk tudattalanul is dolgozik értünk. Úgy hívják: tudattalan énvédő mechanizmusok. Maguktól működnek, és letagadnak dolgokat, és kicsinyítenek dolgokat, és elhárítanak dolgokat azért, hogy ne kelljen szembenéznem azzal, hogy mit és hogyan csináltam, vagy mi és hogyan történt énvelem. Ez magától is megtörténik.

A második gondolat, most már ahogy a sorolásban vagyok, a második: Bár először még csak tagadom, és ez a tagadás nem is tudatos, hogy van bennem egy gerenda, a tagadás egy idő után szándékos vaksággá alakul. Egyszer csak lesznek világos pillanataink, szinte mindenkinek, amikor döntési helyzetbe kerülünk, hogy a tagadást és a vakságot fönntartjuk-e. Vagy hogy azt az irányt, hogy én a magam szemével el legyek-e foglalva, vagy mostantól kezdve már csak a ti szemeteket nézem, és a ti szemetekből akarom kivenni a szálkát vagy gerendát. Minden embernek újból és újból vannak világos pillanatai. És amikor úgy döntök, hogy én inkább a ti szemetekkel foglalkozom, mint a sajátommal, azt már úgy hívjuk, hogy szándékos vakság.

A következő gondolat az így szól: Ráadásul amikor meglátjuk azokat a sérült részeinket, amelyek embertelenségre is tudnak bennünket indítani… Mert úgy egyébként az egészséges részünk nem embertelen. Az egészséges részünk képes együttműködni, vagy részvéttel lenni, vagy együttérezni. Bizonyos sérült részeink azonban lehet, hogy erre nem képesek, és azok a személyiségünk részei. Ezekről a bizonyos sérült részeinkről előszeretettel szeretünk megfelejtkezni, megpróbálni úgy élni, hogy ezeket elhazudjuk és eltagadjuk, mégpedig azért, mert ezek sérült részek. És ha a sérült részeinkkel találkozunk, az szorongást kelt, följönnek a fájdalmak, amikor megsérültünk, megjelenik a történetünk, amiben esetleg traumatizálódtunk. Ezért pont azokat a sérült részeket, amelyek később az embertelenségnek indítóivá lesznek, pont ezeket próbáljuk a lehető minden erővel elkerülni, azért, hogy ne kelljen miattuk szorongani, félni, és ne kelljen újból átélni valamit, amire úgy utalhatnánk, hogy amikor áldozatok lettünk. Akár áldozatok személy szerint, a családban, áldozatok mondjuk egy nemzet tagjaként, áldozatok egy csoport tagjaként, és nem is folytatom.

A következő gondolat így szól: Ezért aztán amikor megjelenik egy életnehézség, a sérüléseink miatt, mert már nem látunk tisztán, senki sem lát tisztán, világosan, ezért aztán már ahogyan észlelünk egy nehézséget, egyáltalán egy helyzetet, amiben fölmerül a kérdés, hogy mi jó, mi rossz, hogyan cselekedjünk, már az észlelésünk is torz szokott lenni, kisebb-nagyobb mértékben. Amennyiben megsérültünk, és mindenki megsérült, jó eséllyel másokat például akkor is fenyegetőnek találunk, ha nem fenyegetnek bennünket. Akkor is ellenségként észlelünk, ha egyébként ők nem úgy közelednek felénk. Akkor is fenyegetve, kiszolgáltatva érezzük magunkat, amikor egyébként egy helyzetben nem vagyunk különösebben kiszolgáltatottak. Tehát már ahogyan egy helyzetet észlelek, már ott óriási zavarok támadhatnak bennem, és már ott nem látom azt, hogy itt hol vagyok én a saját gerendám fölismerésétől. Magát a helyzetet sem látom pontosan.

Azután, a következő: Ennek kapcsán megjelenik egy konfliktus, és konfliktusban megjelenik a harag. A konfliktusban és a haragban egyszer csak, miután a konfliktusban és a haragban már nem reflektálok magamra, a haragomért nem vállalok felelősséget. Azt mondom: a haragomért, az indulatomért, a fájdalmamért, a sebzettségemért mások a felelősek. Ez azt jelenti, hogy az érzelmi önszabályozásról lemondok. Azt mondom: Nem az én dolgom a haragommal valamit kezdeni, az indulatommal, a szorongásommal, a fájdalmammal, a sértettségemmel. Nem az én dolgom, mégpedig azért, mert te vagy annak az oka, vagy ti vagytok annak az oka. Hát, ha ti vagytok az okai, akkor nektek kell ezzel valamit kezdeni. Ez itt egy drámai fordulatot hoz, mert ebben a pillanatban tulajdonképpen kimondva-kimondatlanul a saját érzelmi önszabályozásommal fölhagyok. Innentől kezdve még gátlástalanabbul és tudattalanabbul fognak folyni a folyamatok.

A következő lépés az, hogy a konfliktus és a harag nyomán, főképpen, hogy föladtam az érzelmi önszabályozást, megjelenik a másik ember leértékelése. Erről már sokat beszéltünk. És a leértékelés különböző formákat ölthet: lenézlek, megvetlek, kirekesztelek, lekicsinyellek, és azután ez a leértékelés hatalmasra nőhet. Ennek a leértékelésnek tünete az, hogy: „Nézzél már magadra! Nézz már a szemedre! Vedd már észre, milyen vagy!” Ez már a leértékelésnek a működésmódja és tünete.

A következő így szól: Egyszer csak már ebben a helyzetben eljutok arra a következtetésre, hogy én jó vagyok, és te pedig rossz. Ezen belül az is megjelenhet, hogy én áldozat vagyok, és te pedig tettes vagy. De közben ez, hogy én jó vagyok, és te rossz, én áldozat vagyok és te tettes, látjuk, hogy ennek része a történelmi tapasztalat, a nemzet tudat, a nemzetünk történetének a személyessé tett tapasztalata. De része a csoport tapasztalat, része a család tapasztalat, és ez mind átszűrődik abban, ahogyan egy helyzetet látok, észlelek és értelmezek. Így sokakra tudom majd azt mondani, hogy természetesen én jó vagyok és te rossz, én vagyok az áldozat, és te vagy a tettes.

A következő lépés így szól: Ezért aztán egyértelműen azt mondom, hogy miután én jó vagyok, és egyébként én már az áldozat vagyok, és te fenyegetsz engem… hát én vagyok veszélyben, és te vagy a rossz, és te vagy a tettes. Ez lehetőséget ad nekem arra, hogy elkezdjem a felelősséget áthárítani, és ezzel összefüggésben a saját felelősségemet pedig már lerakni. Itt a felelősség áthárítása egy kialakult helyzetért, a saját cselekvésemért, már túlmutat az érzelmi önszabályozás föladásán. Itt már nem csak azt mondom, hogy nem kell a saját érzéseimmel bármit is kezdenem, hanem itt már ez hatalmasra dagad, és már az összes cselekvésemre, ami veled kapcsolatos, kezdem azt tudni mondani, hogy valójában én egyre kevésbé vagyok felelős azért, amit én csinálok, hiszen te vagy a rossz, te vagy a tettes, és ezért amit én csinálok, azért is te vagy a felelős.

A következő gondolat, ez így szól: A felelősség tagadása és átruházása történik meg. Innentől kezdve már akármit csinálok, ekkora a gerenda a szememben, most már rendszerszinten kizárólag a te szemedet nézem, és ott találom az indokát annak, és a felelősségét, hogy én mit és miért csinálok.

A következő lépés az, hogy innen egyértelmű, már csak azt kell mondanom, hogy akkor természetesen te vagy az ellenség. Nem egyszerűen csak arról van szó, hogy te rossz vagy, vagy arról, hogy te vagy a tettes, hanem megszületik egy másik kijelentés, egy kifejezés, hogy te ellenség vagy. Amikor azt mondom, hogy te ellenség vagy, ez még tovább fölment engem az alól, hogy én bármit kezdjek a saját szememmel, a saját érzéseimmel, a saját tetteimmel. Már régen szó sincs semmiféle önreflexióról, hiszen te tettes (ellenség) vagy. Tulajdonképpen egy olyan csoportba helyezlek téged, ami engem most már még inkább fölment az alól, hogy nekem egyáltalán gondolkodnom kelljen magamról, vagy a tetteim természetéről. Milyen érdekes, hogy amikor azt mondom, hogy te vagy az ellenség, akkor mondhatnánk azt: Persze, az ember azt mondja, vannak ellenségeink, és vannak barátaink. De az emberi természet ennél cifrább, és a sérült részeink egy olyan működésmódra indítanak bennünket, hogy egyszer csak kiderülhet az, hogy mi az ellenségeinkre ahogy ránézünk, egyre kevésbé látjuk őket embernek, már csak ellenségnek látjuk.

Az a drámai, hogy amikor valaki így működik, valójában a barátait sem embernek látja, hanem csak barátainak; barátainak, fegyvertársainak vagy bajtársainak. Honnan tudjuk, hogy ebben a működésmódban már a barátomat sem látom embernek, csak barátomnak? Onnan, hogyha a barátom esetleg tesz valami olyasmit, amit – megint csak a torzult észleléssel – én fenyegetőnek, szorongást keltőnek, ellenem irányulónak, kifejezetten ilyennek és olyannak látok, abban a pillanatban a barátom nem barátom többé, hanem ellenség. Megszűnik az, hogy az egyik pillanatról a másikra hirtelen mintha az is megszűnne vele, hogy őt eddig azért legalább embernek láttam. Ebben ez a megrendítő, hogy amikor így működünk, a barátaink sem embertársaink, csak éppen ebben a helyzetben barátaink, és bármelyik pillanatban ellenségek lesznek, akik már úgy tűnnek föl előttünk, hogy nem emberek, vagy legalábbis nem olyan emberek, mint mi.

A következő gondolat akkor valóban, most ennek a kimondása, hogy az ellenség akkor nem ember. És ha az ellenség nem ember, akkor ővele nem is kell úgy bánni, mint egy emberrel. Hogyha ezt most összekötöm azzal, hogy az önismeretnek megvan a szociális része, akkor ez azt jelenti például, hogy nem csak azt mondom, hogy az ellenség nem ember, hanem azt is mondhatom, vagyis tagadom, hogy te ember vagy, tagadhatom, hogy például az a nép létezik. Ez ugyanaz a működésmód: te nem vagy ember, és ez a nép nem létezik. Te nem létezel emberként, csak ellenségként, ez a nép sem létezik, csak ellenséges csoportként.

Mikor az ember ide elérkezik, akkor most már önmaga számára egészen nyilvánvalóvá válik, hogy nem csak, hogy a saját tetteimért nem kell felelősséget vállalnom, vagy azokat mérlegelnem, hanem hogy megbüntethetlek, bánthatlak, és a büntetés, a bántalmazás, beleértve akár a megölésedet, az eltiprásodat, az jogos. Az jogos, és az érthető. És ha más nem, hát épp azért, mert ellenség vagy, és nem is vagy ember, ez már önmagában is indokolja azt, és lehetővé teszi számomra azt, hogy a legborzasztóbb embertelenségeket is megtehessem veled. Ez tehát azt jelenti, hogy már nem is csak, hogy önmagam előtt igazolni tudom az agressziót, vagy a bántalmazást, hanem kifejezetten jogosnak, sőt, kívánatosnak tudom tartani, ami ebben a pillanatban egyszer csak elkezd helyessé válni, és így a helyzet még egyre szörnyűbbé válik.

A következő gondolat így szól: A tettemnek egyszer csak, mert az emberi léleknek nem csak ez a sérült része van, hanem megjelennek benne más részek is, ezek egy picit még belülről szólnak nekem, egy kicsit még jelzik, hogy több vagyok csak, mint áldozat… Ezért szükségesnek tűnik a tetteim igazolása önmagam előtt, és természetesen kifelé. Ezért a tetteinket igazolni fogjuk. Például azt mondjuk, hogy „Ez jó célt szolgál.” És a jó célt szolgál alá mindent betehetünk; a biztonságunkat, a jövőnket, a gyerekeinket. Ide aztán mindent bepakolhatunk, ami egyetlen célt szolgál, hogy igazolhassuk magunk előtt az embertelenséget.

Mi az, ami még itt érdemes, hogy szóba kerüljön? Az, hogy miután nem csak individuumként vagyunk, hanem csoportoknak a tagjai, ezért jó eséllyel a magatartásunkat azzal is megerősítjük, vagyis az embertelenségünket, hogy olyan csoportoknak leszünk a tagjai, vagy olyan csoportokat keresünk, amelyek segítenek bennünket abban, hogy fönntartsuk ezt a vakságunkat, és legitimálják majd azt, hitelesítik és szentesítik csoportszinten is, hogy „Nem csak te gondolod így, hanem mi gondoljuk így.” Akkor föloldódik annak a nehézsége, hogy esetleg én egyes emberként ezt nem jól látom. Ebben a pillanatban, miután MI látjuk így, és MI gondoljuk így, ez még inkább fölment engem az alól, hogy egy külső nézőpontból rá kelljen néznem magamra.

A következő lépés az lesz, hogy ezután pedig az erkölcsi megfontolásokat magamra nézve teljességgel figyelmen kívül hagyom. Innentől kezdve magamat már egyáltalán nem figyelem meg, nem értelmezem, és nem gondolom meg, hogy az, amit én teszek, az erkölcsi szempontból milyen, hiszen már az igazolásom megtörtént, további gondolást, átgondolást ez nem igényel.

Itt hadd mondjak el egy megrendítő dokumentumfilm élményemet. Egy maffiózó, aki Amerikában tagja volt a maffia egy csoportjának, és ott nem akármilyen tagja volt, mert ő volt a verőember. Ez a verőember bekerült a börtönbe, és nagyon sok évet volt ott, és újból és újból őt megkörnyékezték. Azt mondták neki, hogy nagyon tudnák csökkenteni a büntetését, hogyha föladná azokat, akik az ő megbízói voltak. Magyarán szólva, hogy a bandatagokat nevezze meg, kik voltak. Ez az ember nagyon sok éven keresztül nem árulta el a bandának, ennek a csoportnak a tagjait, mégpedig azért… És most itt egy mellékmondat, ez az ember azóta megtért, és azzal foglalkozik, hogy középiskolákba megy, és fiataloknak beszél olyan helyeken, ahol ők fenyegetettek abban, hogy bandáknak a tagjaivá legyenek, és nekik mondja azt el, hogy: „Képzeljétek el, hogy én sok éven keresztül azt mondtam, hogy én hűséges vagyok. Hűséges vagyok a bandavezérhez, hűséges vagyok a vezetőkhöz. És a hűségem legitimálta és elfogadhatóvá tette saját magam számára azt a rengeteg gyilkosságot és embertelenséget, amit elkövettem. Ez a férfi azt mondta, hogy amikor már több, mint tíz éve volt börtönben, és az élt benne: „De hát lehet, hogy soha többet nem látom a feleségemet és a gyerekeimet.”, hogy egyszer csak a következő dilemma jelent meg benne. „Hogyan lehetséges az, hogy amire igazán vágyok, hogy láthassam megint a feleségemet és a gyerekeimet fölnőni, és hogy jó apjuk lehessek, hogy a feleségemhez és a családomhoz engem kapcsoló hűségemet, lojalitásomat, miközben ezt tartom az igazán számomra fontosnak, több mint tíz éve háttérbe helyezem a bandavezérnek és a vezetőknek, a klánnak a lojalitásával szemben.” Volt egy pillanat, ahol megrendült. Megrendült attól, hogy éppen milyen megrendítő, hogy még egy ennyire sebzett emberi természet is rászorult arra, hogy a hűséggel legitimálja az embertelenséget és a gyilkosságait. Egyszer csak ott fölismerte, hogy ezt azonnal abba kell hagynia, mert ez semmi más, mint a saját szemében a hatalmas gerendának a nem észrevétele. Hozott egy döntést, ez az ember megtért, és azóta, ahogy mondom nektek, veszélyeztetett személyekhez és csoportokhoz jár, hogy elmondja nekik, hogy nem egyszerűen csak hűségesnek érdemes lenni, hanem tudni, hogy kihez vagyok hűséges.

Hogyha itt tehetek egy utaló mondatot, mert aztán lenne még néhány gondolatom, hogy és ezért mi, akik itt vagyunk, joggal gondolunk arra, hogy milyen fölszabadító számunkra, és mennyire hálásak lehetünk érte, hogy mi Jézus Krisztushoz akarunk hűségesek lenni. És ha föltámadna bennünk valamiféle lojalitás konfliktus a hűségeink között, akkor tudhatjuk, hogy kihez érdemes hűségesnek lenni, mégpedig azért, mert ez a hűségünk Jézus felé nagyban segíthet minket abban, hogy észrevegyük a szemünkben a gerendákat, amelyeket egyébként akár épp a sajátos lojalitásunk és hűségünk, az identitásunk és annak sérültségei miatt nem veszünk észre.

Akkor megyek tovább, itt már csak néhány gondolat. Egyszer csak az fog történni, hogy ahogyan kikapcsoltuk azt, hogy a magunk tetteit egyáltalán bármiféle erkölcsi megfontolás tárgyává tegyük, még történik valami. Ez pedig az, hogy az erkölcsi ítéletalkotást, és az erkölcsi rendet meg fogjuk fordítani, mégpedig olyan drámai módon, hogy miközben egyébként azt mondanánk, hogy „Ne ölj!”, egyszer csak az erkölcsi rend megfordítása bennünk egy olyan gerendává hatalmasodik, amire az van már írva, hogy „Ölj!” És amikor az van rá írva, hogy „Ölj!”, most már ezt fogjuk helyesnek tartani. „Bántsd őt, mert nem ember!” És egyszer csak nem a két kőtábla lesz előttünk, hogy „Ne ölj!”, és nem ragozom, hanem lesz bennünk két hatalmas gerenda, amiben a feje tetejére állt bennünk az egész erkölcsi rend. És közben ezt nem is látjuk.

A következő lépésünk az, hogy ezt a megfordított erkölcsi rendet csoport szinten törvényesíteni kell. De nem csak törvényesítjük ezt a megfordított erkölcsi rendet, hanem megpróbáljuk hétköznapivá és természetessé tenni. Gondoljunk az ’50-es évekre, a ’60-as évekre! Hogyan fordították, hogyan fordítottuk, hogyan fordult meg az erkölcsi rend hazánkban, hogy az hogyan fordult meg sokaknál egyéni és csoport szinten? És azután, hogy hogyan válhatott az, hogy egy év, és tíz év, és húsz év, és harminc úgy, hogy azt természetessé tettük? Azt mondtuk, ez így működik, ez így van, ez magától értetődő. És amikor normálissá tesszük az erkölcsi rend megfordulását, akkor már kollektív mértékben sem látjuk a saját szemünkben a gerendát.

Így jutunk el oda, hogy végül pedig azt mondhatjuk, hogy természetesen, létezik erkölcsi rend, de az tulajdonképpen miránk egyáltalán nem vonatkozik, egyszerűen azért, mert mi már afölött vagyunk, mert kétséget kizáróan mi vagyunk a jók, az igazak.

Nem akarom ezt a folyamatot (folytatni), amiben próbáltam az egyes ember történetét, de közben a csoport-, vagy a társadalmi működéseknek a dinamikáját és logikáját picit összeszedni, ettől lehet, hogy kicsit zavaros is lett. Most mikor beszélek az egyes emberről, mikor magunkról, mint társas lényről. De nyilvánvalóan nem akarom így befejezni, ezért lenne befejezésül egy-két záró gondolatom, ez pedig a következő.

Ha szeretnénk meglátni a szemünkben a gerendát, akkor érdemes volna kimondanunk azt a mondatot, hogy nincsen jogos embertelenség, nincsen igaz embertelenség, nincsen jó embertelenség, jogos embertelenség nem létezik. Amikor valaki azt gondolja, és ez alapján cselekszik, hogy „Megyek, már szedem is ki a te szemedből a gerendát. Az se baj, ha belepusztulsz.”, hogy nincs jogos embertelenség, hanem embertelenség van.

A záráshoz a második gondolat így szól: Ezért aztán olyan papokra lenne szükség, akik nem csak – most így mondom egyszerűen – a hívőket látják, hanem magukat is. Olyan orvosokra, akik nem csak a betegeket látják, hanem magukat is. Olyan tanárokra, akik nem csak a gyerekeket látják, hanem magukat is. De most mondom, ami fontosabb: Olyan katonákra van szükség, akik nem csak az ellenséget látják, hanem magukat is. Olyan rendőrökre van szükség, akik nem csak a rendbontókat látják, hanem magukat is. Olyan határőrökre van szükség, akik nem csak a határátlépőket látják, hanem magukat is. És főképpen olyan politikusokra van szükség, akik nem csak választókat látnak, hanem magukat is. Ezért a záró gondolatom így szól: Ezért aztán olyan keresztény emberekre lenne szükség, akik nem csak Istent látják, hanem magukat is.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu )