Lk 4,1-13 - Nagyböjt 1. vasárnap

Néhanapján hiszünk a kísértőnek

Olvasmány (MTörv 26,4-10)

Mózes így tanította a népet: Amikor termésed legjavából ajándékot hozol, a pap vegye ki kezedből a kosarat, s állítsa az Úr, a te Istened oltára elé. Te pedig mondd az Úr, a te Istened előtt: „Apám vándorló arám volt, lement Egyiptomba, s ott élt idegenként kevesed magával, mégis nagy, erős és hatalmas néppé lett. Amikor aztán az egyiptomiak rosszul bántak velünk, sanyargattak és kemény szolgaságba vetettek minket, akkor az Úrhoz, atyáink Istenéhez kiáltottunk. S az Úr meghallgatta könyörgésünket, meglátta nyomorúságunkat, elnyomatásunkat és sanyarú sorsunkat. Az Úr erős kézzel és kinyújtott karral kivezetett minket Egyiptomból, nagy rémületet támasztva, jelek és csodák kíséretében. Erre a földre hozott, és nekünk adta ezt a tejjel-mézzel folyó országot. Íme, most hozom annak a földnek első termését, amelyet te, az Úr, nekem adtál.” Ezzel hagyd ott a kosarat az Úr, a te Istened színe előtt, majd borulj le az Úr, a te Istened előtt.

Szentlecke (Róm 10,8-13)

Testvéreim! Hogyan mondja az Írás? Közel van hozzád a tanítás, ajkadon és szívedben, tudniillik a hit tanítása, amelyet hirdetünk. Ha tehát száddal vallod, hogy Jézus az Úr, és szívedben hiszed, hogy Isten feltámasztotta őt a halálból, üdvözülsz. A szívbeli hit ugyanis megigazulásra, a szájjal való megvallás pedig üdvösségre szolgál. Az Írás ugyanis azt mondja: Senki nem vall szégyent, aki őbenne hisz. Nincs különbség zsidó meg pogány között, mert mindnyájunknak egy az Ura. Ő bőkezű mindazokhoz, akik segítségül hívják. Mindenki, aki segítségül hívja az Úr nevét, üdvözül.

Evangélium (Lk 4,1-13)

Abban az időben Jézus a Szentlélektől eltelve otthagyta a Jordánt, s a Lélek ösztönzésére a pusztába vonult negyven napra. Itt megkísértette a sátán. Ezekben a napokban nem evett semmit sem, de végül is megéhezett. Ekkor megszólította a sátán: „Ha Isten Fia vagy, mondd ennek a kőnek, hogy váljék kenyérré.” De Jézus ezt felelte: „Írva van, nemcsak kenyérrel él az ember.” Erre a sátán fölvezette egy magas hegyre, és egy szempillantás alatt felvonultatta szeme előtt a földkerekség minden országát. „Minden hatalmat és dicsőséget neked adok – mondta –, mert hisz én kaptam meg és annak adom, akinek akarom. Ha leborulva hódolsz előttem, az mind a tied lesz.” Jézus elutasította: „Írva van: Uradat, Istenedet imádd és csak neki szolgálj!” Ekkor a sátán Jeruzsálembe vitte, a templom párkányára állította, és így szólt: „Ha Isten Fia vagy, vesd le magad innét. Hisz írva van: angyalainak parancsolta, hogy oltalmazzanak, és: kezükön hordoznak majd, nehogy kőbe üsd a lábad.” De Jézus ezt válaszolta: „Az is írva van: Ne kísértsd Uradat, Istenedet!” Miután a sátán ezekkel a kísértésekkel hiába próbálkozott, egy időre elhagyta Jézust.

Vasárnapi beszéd

Ha azt kérdeznénk tőletek, ti, akik most itt vagytok, akikkel most együtt vagyunk: „Hisztek-e Istenben?” Persze, hogy azt mondanánk, hogy hiszünk Istenben. Milyen kérdés ez? Hát minek nézel bennünket? Kinek tartasz te minket? Akkor a második kérdésem így szólhatna: „Hisztek-e a kísértőben? Hisztek-e ti a sátánban?” Hát persze, hogy azt mondanátok, hogy mit képzelek én. Még dühösek is lehet(né)tek rám. Egyáltalán ez a kérdés hogyan merülhet föl? De hadd kérdezzek most egy harmadikat is: „El tudjátok-e azt képzelni, hogy miközben hiszünk Istenben, olykor-olykor, néha napján, bizonyos nehéz helyzetekben hiszünk a kísértőnek?” Nem a sátánban hiszünk, de néhanapján hiszünk a kísértőnek. Erről szeretnék most beszélni, hogy éppenséggel a kísértésnek a mai evangélium kapcsán megvan az a jellemzője, hogy a kísértő egyáltalán, egy kicsit sem teszi szóvá, vagy kérdéssé, vagy kétellyé azt, hogy Jézus éppenséggel hisz a Mennyei Atyában, és hogy a Mennyei Atya létezne, vagy nem létezne. Szó sincs erről. Azt is mondhatnám, a kísértő teljes természetességgel megengedi és meghagyja, hogy Jézus tartsa magát Isten Fiának, föl sem merül ez a téma, hogy ő ne hinne Istenben, csak éppen a kísértésben megjelenik ez a motívum: „Higgyél te Istenben, mondd is, hogy hiszel benne, de azért most ebben a helyzetben higgyél nekem!”

Ennek a gondolatnak a mentén szeretnék most végig haladni, egymás után azokat a mondatokat valahogy megpróbálva megragadni, ami bennünk is fölmerülhet. Ezek a mondatok tükrözhetik azt, hogy itt tulajdonképpen egy kísértéssel állunk szemben. Miközben azt mondjuk „Hiszek Istenben.”, a kísértés most az, hogy de közben elhiggyem a kísértőnek azt, amit most mond.

Az első gondolatunk akkor így szól, az első kísértésünk, hogy higgyünk a kísértőnek: „A rossz erősebb a jónál.” Amikor a háborúnak a közelsége megüt bennünket, és nem vagyunk jól. És hogyha nem vagyunk jól, akkor az azt is mutatja, hogy emberek vagyunk, és hogy élő és érzékeny emberi szívünk van. Ha nem vagyunk jól, így is mondhatnám, az azt mutatja, hogy jól működünk. Mikor nem vagyunk jól ezekben a napokban és hetekben, akkor nemde, hogy föl-fölmerülhet ez a gondolat, hogy „Nem lehetséges, tessék, nem bizonyíték ez erre, hogy a rossz erősebb a jónál? És hogy mi lesz egy hét múlva, két hét múlva, négy hét múlva? Nem lehetséges az, hogy mi hiszünk Istenben, de azért itt körbenézünk, és a rossz erősebb a jónál?”

Akkor mindenre próbálnék csak egy-egy picinyke gondolatot mondani. Kérdeztek egyszer egy idős házaspárt, negyven-ötven évet éltek együtt, jóban-rosszban, rengeteg rosszban. XX. századi történelem. Megkérdezték az egyikőjüket, hogy mondaná meg, hogy mire gondol, mi az, ami őket összekovácsolta, mi az, ami miatt ők ötven éven keresztül kitartottak egymás mellett, és most mind a ketten azt mondják, hogy „Mi szeretjük egymást, és semmi pénzért ezt nem adnánk oda. Jó, hogy együtt éltük le az életet.”? A férfi a következőt válaszolta: „Mi az, ami úgy nagyon összekötött bennünket? Hogy sokat szenvedtünk együtt.” Nem egymástól, nem tőled, nem a másiktól, meg a világtól, meg a kísértőtől. „Mi sokat tudtunk szenvedni EGYÜTT.” Milyen megrendítő az, hogy mikor két ember megfogja egymás kezét, és ha semmi mást nem is mond, csak ennyit: „De mi tudjuk, mi az, hogy sokat szenvedni együtt, és hogy az hogyan köt bennünket össze, és hogyan mélyítette el a szeretetünket egymás iránt.”

A második kísértésünk így szól: „Tulajdonképpen mi tehetetlenek vagyunk bizonyos helyzetekben a rosszal szemben. Nem csak, hogy tehetetlenek vagyunk, hanem kiszolgáltatottak, az egyes ember semmit sem tehet. Ugyan már, itt most akkor mit lehetne tenni?” Egy gyönyörű kép járt körbe a világhálón, egy ukrán és egy orosz sportoló néhány héttel ezelőtt a téli olimpián, miután mind a ketten érmesek lettek, átölelik egymást. Hatalmas tiltakozás, és hatalmas mocsok áradt aztán az ukrán sportolóra is, és az orosz sportolóra is. Mind a kettő elmondta még egyszer: „Mi barátok vagyunk.” Éppen tegnap érkezett a hír arról, hogy ez az ukrán sportoló éppen most Kijevben a metróban húzta meg magát, és próbál túlélni. És mégis vállalta azt, hogy azt mondja: „De nekem ő a barátom.”

A következő kísértésünk lehet az, hogy azt mondjuk: „De mindenki rossz, mindenki bűnös. Mindenki rossz, mindenki bűnös, akkor ugyan már most én mit tudnék csinálni?” Nem megrendítő az, hogy amikor, ahogy a szentírás is mondja, túlárad a bűn, mondjuk Krisztus meghal a keresztfán, Jézusnak az utolsó mondata nem az, hogy „Már most semmit sem tudok tenni. Eddig próbálkoztam, sajnos vége.” Jézus utolsó mondata az: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet.”, nem pedig az, hogy ez egy olyan helyzet, ide vagyok feszítve, és semmit nem lehet tenni.

A következő kísértésünk így szól: „Nem érdemes jónak lenni. Ebben a világban? Nem érdemes jónak lenni.” Ahogy reggel jöttem az autóval, tettem egy próbát, hogy érdemes-e jónak lenni. Egyszerűen kíváncsi voltam erre. Most azon túl, hogy remélem, tudom, hogy mi a válasz erre. Minden helyzetet kihasználtam arra, hogy valakit, ahogy mentem, és vezettem, beengedjek magam előtt: be tudjon sorolni, be tudjon jönni. Kíváncsi voltam, hogy erre milyen válaszokat kapok. Körülbelül nyolcvan százalékban már meg is köszönték. Volt, hogy én köszöntem meg, a másik még rám is villogott, hogy „Ez az, ez az! Mi így csináljuk.” Jó, ezt sem akarom tovább mondani.

A következő kísértésünk így szól: „Az élet a rosszal folytatott örökös harc.” Tulajdonképpen az élet nem más, hogy itt van rengeteg rossz és bűn, és katasztrófa, és szörnyűség. És az ember, mintha egy kilátástalan harcot folytatna ezzel a nálánál sokkal erősebb és hatalmasabb rosszal. Hadd hozzam ide azt a számomra nagyon kedves történetet, egy pici történet ez, de hogy milyen jól felesel erre a kísértésre. Amikor az apuka azt mondja a már nagyobbacska gyerekének: „Tudod te azt, hogy minden gyereknek a szívében van két farkas? És az egyik farkas (a jó) harcol a másikkal (a rosszal). Na, menjél fiam-lányom, játsszál!” Persze, hogy a gyerekek nem játszani mennek, mennek az apjuk után: „Apa, apa! Mondd meg nekem, melyik farkas fog győzni, a jó vagy a rossz?” És az apa azt mondja: „Hát kicsim, a válasz nagyon egyszerű. Az a farkas fog győzni, amelyiket táplálod.” Nagy kísértés azt gondolni, hogy az élet, a keresztény ember élete semmi másról nem szól, mit a bűn tengerében harcolunk a rosszal. Szó sincs róla; tápláljuk a jót. A keresztény ember lényegileg táplálja a jót. Táplálja a jót magában, amit a Szentlélektől kapott. Nem ragozom tovább, menjünk tovább.

A következő így szól, a következő kísértésünk, hogy elhiggyük a kísértőnek, hogy azért most ebben igaza van, az így szól: „Nem érdemes áldozatot hozni. Nem érdemes áldozatot hozni, az ember egyszerűen csak odaadja magát, vagy esetleg elpusztítják, vagy meghal. Mi értelme van annak? Nem, hogy nem érdemes áldozatot hozni, nincs is értelme. Mi jön ki abból? El is felejtenek, azt sem tudják, hogyan haltál meg.”

Azt lehetne erre mondani, hogy van az az áldozat, aminek a gyümölcseit nem mi szüreteljük. Van az az áldozat, aminek a gyümölcseiből nem mi fogunk jóllakni. Olyan szép az a történet, ahogyan megy a vándor, és a vándor keres egy igaz embert, egy mestert. Azt mondják neki, hogy itt és itt, ebben az oázisban van egy mester, mindenki szentnek tartja. Megy a vándor, és megtalálja az oázist, és megtalálja az oázisnak a legszélén, ott már zordabb az élet, a mestert, aki éppen egy facsemetét ültet. Kérdezi: „De miért ülteted ezt a facsemetét? Te néhány évet fogsz már csak élni, te ennek a facsemetének az árnyéka alatt nem fogsz már hűsölni, és ennek a facsemetének a gyümölcséből már nem fogsz jóllakni. Én azt hittem, te egy bölcs vagy, esetleg szent, de hát te egy oktalan ember vagy.” Erre az idős azt mondja: „Jaj, fiam! Persze, hogy így van; én ennek a fának a gyümölcséből már nem lakok jól, és az árnyéka alatt nem fogok hűsölni. De tudod, milyen jól esik nekem az, hogy már most tudom, én tényleg néhány év múlva el fogok innen távozni, és ötven, és száz, és százötven évvel később leülnek majd ide, a fának a hatalmas árnyéka alá a vándorok, és azt mondják: <<Legyen áldott annak a neve, aki ezt a fát ültette.>>”

A következő kísértésünk: „Ez egy reménytelen helyzet. Reménytelen helyzet, hát már reménytelen, látni valóan reménytelen, nincs kiút, reménytelen helyzet.” Az lehet, hogy egy helyzet reménytelen, de az nem ugyanaz, hogy egy helyzetben az ember reményvesztetté válik-e. Mert a reménységnek a természete az, hogy egy reményvesztett helyzetben is nem kell, hogy reményvesztetté legyek én magam. És nem egyszer pont, amikor egy reményvesztett helyzetben valaki a reményből kiindulva cselekszik… Lehet, hogy nem ér el majd valami sikert. Lehet, hogy annak nem lesz látványos az eredménye. És mégis az, hogy ő nem hull bele a reménytelenségbe egy reménytelen helyzet miatt, túlmutat a rövid távú kudarcán vagy vereségén.

A következő kísértésünk így szól: „Na, hát, a halálnál nincs is rosszabb. A halálnál, a végnél és az elmúlásnál nincs rosszabb. Úgyhogy végül is a legalapvetőbb döntéseinket hozzuk meg azáltal, hogy élni kell.” Biztos hallottátok már tőlem, pár éve meséltem ezt – persze, ez egy kis játékos történet – hogy az óceánban kelnek föl a nagy és a kis hullámok. Ezek a hullámok természetesen mennek, mennek a part felé. Megy egy pici hullám, és mögötte meg egy hatalmas. A kicsi hullám vígan hullámzik ott, az óceánban, élvezi az életet. De ahogy egyre közelebb kerül a parthoz, hirtelen tudatosul benne, ahogy látja az előtte lévő hullámnemzedékeket, hogy mindegyik elenyészik ott a parton. Hirtelen rémült lesz, és próbálna lassítani, de mögötte megy a hatalmas hullám. Úgy fölkiált elkeseredve és kétségbeesetten: „Én is el fogok enyészni?” A nagy hullám mögötte azt mondja: „Jaj, te kicsi hullám! Nem tudod azt, hogy mi nem csak hullámok vagyunk, hanem ennek a hatalmas óceánnak mindig is a részei maradunk?”

Ős kísértésünk az, hogy higgyünk a kísértőnek, aki azt mondja: „A halálnál nincs rosszabb. Az szörnyű, mert akkor mindennek vége van.” Hadd hozzak ide még egy gondolatot. Nemde úgy van, mikor gyászolunk valakit, akit nagyon-nagyon szerettünk, valahogy az a gondolatunk, hogy nem értjük azt, hogy a világ hogyan mehet tovább, egyszerűen nem értjük. Enélkül az ember nélkül hogyan mehet tovább a világ? És a világ továbbmegy. Mennék akkor tovább.

A következő kísértésünk: „Isten elhagyott bennünket, és talán nem is szeret. Nem szeret, és ezért el is hagyott bennünket.” Milyen elgondolkodtató a szentírás szava. Azt mondja: „A Lélek kivitte Jézust a pusztába.” Nincs arról szó, hogy miután a Lélek kivitte a pusztába, elhagyta volna. Viszont mi az, amiről egészen konkrétan szó esik? Az, hogy a kísértések után a kísértő egy időre elhagyta Jézust. A kísértő időről időre elhagy bennünket, a Szentlélek soha.

A következő kísértésünk így szól: „Nem érdemes bízni.” Éppen még olyanok is, akik az élet sötétebb oldalán élőkkel foglalkoznak, bűncselekményeket elkövető személyekkel, még az ottani szakértők is arról beszélnek, ha azt akarjuk, hogy komoly bűncselekményeket elkövető személyek esetleg hozzanak egy fordulatot az életükbe, szükséges, hogy bízzunk bennük. Mindig eljön egy pont, amikor a bizalom révén megy tovább az élet, és a bizalom megtagadása révén pedig elakad az élet. Megyek tovább.

A következő kísértésünk így szól, amikor hiszünk mi Istenben, de azért talán itt és most elhisszük a kísértőnek, amit mond, ez így szól: „A rossz irányítja a világot. Ezt a világot a rossz irányítja. Az lehet, hogy odaát nem, meg majd, ha meghaltunk, akkor nem, de EZT a világot márpedig a rossz irányítja.” Kicsit megmosolyogtató gondolat jutott eszembe. Mondjuk, amikor Jézus azt mondja, hogy nem, és nem, és nem, akkor utána biztos lehet abban, hogy „Most lehet, hogy a világot a rossz irányítja, engem meg nem.” Ha az embernek van valamivel dolga, az, hogy „Engem ne a rossz irányítson.” Ahogyan Hamvas Béla ezt mondta: „Ha az igazság el is hagy engem, az az ő dolga. Én meg nem hagyom el az igazságot, mert az meg az én dolgom.”

Következő kísértésünk: „Csak magaddal törődj!” És a „magaddal törődj”-ben persze benne van: „Ne törődj senki mással, csak magaddal! Ne törődj senki mással, csak a családoddal! Nem törődj senki mással, csak a barátaiddal! Te ne törődj senki mással, csak a hozzád hasonlókkal, az abba a csoportba tartozókkal! Te ne törődj senki mással!” Ez egy hatalmas kísértés. Mind a három kísértésben egyébként benne van, hogy amikor Jézus éhezik, akkor a kísértő azt mondja: „Törődj magaddal! Ne törődj te itt most semmi és senki mással, törődj csak magaddal! Egyél végre egy jót!” Vagyis: „Mindent, amit az Istentől kaptál, használd a saját javadra! Azt a saját javadra használd! Nem kell ezen gondolkozni, hogy amit Istentől kaptál, kinek, és miért, és hogyan… Használd a saját javadra!” Nem egyszer elhisszük a kísértőnek, hogy amit Istentől kaptunk, azt arra kaptuk, hogy a saját javunkra használjunk vele.

A következő kísértés így szól: „Ha te a jóra hivatkozol – márpedig hát, a jóra hivatkozunk –, akkor tehetünk rosszat.” Ha megvan az alapom, megvan a hivatkozásom, meg tudom mondani, hogy mi ez a jó, amire én hivatkozok… Az a megrendítő, hogy nem egyszer az ember azt mondja: „Én magam ezt egyébként úgy magamtól nem csinálnám, de az a csoport, aminek én a tagja vagyok, az a csoport így csinálja.” Ebben a pillanatban a lelkiismeret helyét átveszi a csoportnorma. Én továbbra is azt mondom, hogy „Én személy szerint ezt nem csinálnám, vagy nem így csinálnám. Na de hát mi, hát…” Ennél talán egy rosszabb van, mikor a csoportnorma helyét, vagyis a lelkiismeret helyét nem a csoportnorma veszi át, hanem valami ki tudja milyen vezér veszi át. Akkor már nem a lelkiismerettel kell foglalkozni, hanem hát a vezér tudja, mi a jó, a vezér megmondta, mi a jó, és… És egy bűnös embernek a szava a lelkiismeretünk helyére kerül. Mert azt mondjuk, hogy a csoport tudja, hogy mi a jó, vagy az a vezető tudja, hogy mi a jó.

A következő kísértésünk így szól: „A jó ember tehet rosszat. A jó ember tehet rosszat, mert attól még jók maradunk, nem? Hát jó, én jó ember vagyok, hát most jó, ez belefér. Vagy ha nem is fér bele, de hát én jó ember vagyok.” Olyan megrendítő, ennek akkor egy variánsa: „De hát én keresztény vagyok…” Mint ahogy a kísértő azt mondja Jézusnak: „De hát te Isten Fia vagy. Attól, hogy most átváltoztatod a köveket kenyérré, vagy éppenséggel leugrasz itt, és akkor az angyalok majd elkapnak, hát éppen az fog kiderülni, hogy te Isten Fia vagy. Ezt egyértelműen te megteheted, mert te Isten Fia vagy.” Milyen megrendítő az a kísértés, amikor azt mondjuk: „Azért tehetem meg, mert hát hiszen én jó vagyok. Én ezt megtehetem, mert én keresztény vagyok. Hát attól még keresztény maradok. Én attól még Isten gyermeke maradok.”

Következő kísértés: „A múlt, vagy a múlt szenvedése törvényesíti, megindokolja azt, hogy én a jelenben rosszul bánjak valakivel.” A múlt, a múltra való hivatkozás, ez szentesíti és törvényesíti. Sokszor a múltra való hivatkozás nem is csak az én személyes múltamat illeti, hanem azoknak a csoportoknak, közösségeknek, intézményeknek a múltját is, amelyekkel én azonosulásban vagyok. Mondhatom azt, hogy „Én egyébként személy szerint egy rendes ember vagyok, de velünk ezt csinálták. Én egy jó ember vagyok, egy keresztény ember vagyok, de mivelünk öt éve, meg ötven éve ez történt.” Nagyon gyakran történik az szinte forgatókönyvszerű, hogy az egyes ember a saját múltjának a sérültségeit, sebeit, sérelmeit és igazságtalanságait nem dolgozza föl elégségesen. De segítségére siet számára az, hogy nem csak egyedül van, megerősíti őt az, hogy egy csoportnak, intézményeknek, közösségeknek ő a tagja, hogy nem csak vele történt ez meg, hanem hát másokkal is megtörtént. Jaj, de jó, nem vagyok egyedül! Ez a közös fájdalmunk, a közös sérelmünk. Ez rövid távon megerősít bennünket, mert nem egyedül kell szenvednünk. Hosszú távon viszont nem egyszer törvényesíti, indokolttá, elfogadhatóvá teszi számunkra azt, amit a kísértő mond. Azt mondja: „De hát, a múlt!” Hogy mit is jelent még egész cifrán ez, hogy „Te nyugodtan hivatkozz a múltra! Az elég lesz.”? Hát a kísértő is Isten szavára hivatkozik, a múltban megtörtént kinyilatkoztatásra hivatkozik. Tehát nagy kísértésünk azt mondani, hogy „De ha nem is énvelem történt csak ez, hanem mivelünk, hát akkor a múltból adódóan ezt most megtehetem.”

Következő kísértésünk, hogy azt mondja a kísértő: „Ugye tudod, hogy az életed rajtam múlik? Ugye azt tudod, hogy az én hatalmamban áll az, hogy életet adjak, vagy az életedet elvegyem?” És az evilág urai minduntalan ezzel állnak elénk, hogy „Ugye tudod, hogy van hatalmam arra, hogy eldöntsem, hogy te élsz-e, vagy halsz-e? Ugye tudod, hogy ez az én hatalmam? Ugye tudod, hogy ez rajtam múlik?” Ez egy rettenetesen félelmet keltő kísértés, hogy evilág urainak elhiggyük, hogy rajtuk múlik élet és halál.

Nagyböjt eleje, és amikor Poncius Pilátus pontosan ugyanezt mondja Jézusnak: „Tudod te egyáltalán, ki vagyok én?” És mit válaszol Jézus: „Nem te vagy élet és halál ura. Az, hogy te itt döntéseket hozol, az azért lehetséges, mert odaföntről ezt neked megengedték. Nagyon nagy tévedésben vagy, ha azt gondolod, hogy te bármikor is élet és halál ura voltál, vagy, vagy leszel.” Az élet ura nem az ember, aki a hatalmat gyakorolja, és még csak nem is a kísértő, mert nem ő a Teremtő. Milyen megrendítően félelmetes tud számunkra lenni az, hogy miközben hiszünk Istenben, elgyöngülünk, és elhisszük a kísértőnek, és az evilág urainak, hogy „Énrajtam múlik élet és halál.” Milyen fölszabadító, hogy mindig is vannak, lesznek és voltak emberek, akik megmutatták, hogy ez nem így van. Őket úgy hívjuk, hogy a szentek, és közösségben vagyunk velük.

A következő kísértés így szól, és itt ahogy látjátok, próbálom a megfontolásainkat egyre szélesebb körbe vonni, hogy az egyháznak is (van) őskísértése. Nem csak az egyes ember él át kísértést. Mit mondunk az egyházról? Krisztus titokzatos teste. Mi, mint keresztények, az egyház tagjai nem csak személyes kísértésekben részesülünk, amikor a kísértő azt mondja, hogy „Higgyél nekem! Most nekem van itt igazam.” Hanem hát, Krisztus titokzatos testének tagjaiként, az egyház tagjaiként is kísértésben részesülünk. Miféleképpen? Például, hogy a hatalom szolgálatába álljunk. Hogy szolgáljuk és kiszolgáljuk azt az evilági hatalmat, amely azt mondja nekünk, hogy „Én vagyok élet és halál ura.” És hogy ahogyan az evilági hatalom szolgálatára, vagy kiszolgálására adja magát olykor-olykor az egyház, az törvényszerűen azzal a következménnyel jár, hogy a kiszolgáltatott ember mellől el kell lépnie. Nem csak egyes emberként éljük át ezt a kísértést, hanem csoportok, közösségek, felekezetek, egyházak és intézmények tagjaiként is. Ezért hatalmas felelősségünk van abban, hogy azoknak a csoportoknak, közösségeknek és intézményeknek, amelyeknek tagjai vagyunk, hogy ott mindent elkövessünk azért, hogy ne vegyen erőt (rajtunk) az, amit így mond II. János Pál pápa, hogy strukturális bűn. Vagyis afféle bűn, ami az által jön létre, hogy maga az intézmény úgy működik, hogy a hatalom logikája alapján nagyon nagy eséllyel a többségünk el fog bukni. Felelősek vagyunk egyes emberként azért, hogy a közösségeinket, az intézményeinket úgy alakítsuk, hogy ott lehetőség szerint a struktúra ne úgy működjön, hogy abban tudván tudjuk majd, hogy az egyes ember elbukik, aki majd esetleg azt mondja: „Mások is bűnösök. Hát, mit tehettünk volna? Hát, mindenki így csinálja. Hát, kicsik vagyunk mi ahhoz…”

Akkor még két gondolat van. Az utolsó előtti kísértés, hogy a kísértő elénk áll, és azt mondja: „De ugye látod, hogy Isten nincs itt, én vagyok veled?” Sötét pillanatainkban az a benyomásunk, hogy a kísértő van velünk, és Isten nincs ott. Mit tehet az ember, aki éppen, amikor valami sötétség borul rá, és az a tapasztalatunk: „Én vagyok itt, én vagyok veled, és én tudok is neked segíteni. Én meg tudom neked mondani, hogy mit érdemes csinálni. Mert hát, higgyél nekem, mert én ezt jól látom.” Hogy az ember, aki azt éli át, a kísértő van vele, nem az Isten, a szó szoros értelmében, mintha Isten nem lenne itt, a kísértővel meg éppen beszélek. Hogy az ember egyszer csak fölismeri, hogy vannak olyan helyzetek, amikor én azt élem át, hogy az Isten talán nincs velem, vagy nincs mellettem, ezek mindig olyan helyzetek, amelyekben ÉN lehetek Isten mellett, és ÉN lehetek Istennel. Ezek kivétel nélkül mind ilyen helyzetek, hogy az ember egyszer csak átélheti, hogy Istennek felnőtt gyermeke, és egy kölcsönös szeretet kapcsolatban az néha úgy van, hogy Isten mellettem van és velem van, néha meg úgy, hogy ÉN vagyok Isten mellett, és ÉN vagyok Istennel. És hogy ez az, amikor valósággá lesz, hogy mit jelent, hogy „Istenem, én hiszek benned.” Hogy amikor azt mondja az ember: „Én benned hiszek.”, az nem azt jelenti, hogy Istennek kell mindig énvelem és mellettem lennie, ahogy én ezt átélem éppen, hanem annak az átélésének is van ideje, hogy „Uram, lehet, hogy egyáltalán nem tapasztalok abból semmit sem, hogy te mellettem, vagy velem lennél, de azt igen, hogy én most melletted vagyok, és hogy veled vagyok, és hogy tudom, hogy hol akarok lenni.”

A záró gondolat így szól. Az utolsó kísértés, a kísértő azt mondja: „Hidd el nekem, hát én ezt jól tudom.” Azt mondja nekünk: „Hát, ha Isten tényleg az, akinek mondja magát, bizonyítson! Bizonyítsa be! Bizonyítsa be, hogy ő ki! Adjon bizonyságot arról, hogy ő Isten, és szeret… hát, bizonyítson!” Milyen gyönyörűségesen szép, ahogy esetleg egy folyamat végén eljutunk oda, hogy két dolgot mondhassunk. Az egyik: „Ide figyelj, kísértő! Az Isten énnekem már nagyon sokat bizonyított, és magunk között szólva, te is. Tudom én, kiféle, miféle vagy. Ezt te már régen bizonyítottad, és az Isten is már régen bizonyította nekem, hogy ő kicsoda. És éppen most kért meg engem arra, hogy most én bizonyítsam azt, hogy hiszek benne.”

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu )