Lk 22,14-23,56 - Virágvasárnap

2022.04.10.

Megosztom
Elküldöm

Olvasmány (Iz 50,4-7)

Izajás így jövendölt a Megváltóról: Ezt mondja az Úr Szolgája: „Isten, az Úr tanította nyelvemet, hogy az igével támasza lehessek a megfáradtaknak. Reggelenként ő teszi figyelmessé fülemet, hogy rá hallgassak, mint a tanítványok. Isten, az Úr nyitotta meg fülemet. S én nem álltam ellen és nem hátráltam meg. Hátamat odaadtam azoknak, akik vertek, arcomat meg azoknak, akik tépáztak. Nem rejtettem el arcomat azok elől, akik gyaláztak és leköpdöstek. Isten, az Úr megsegít, ezért nem vallok szégyent. Arcomat megkeményítem, mint a kőszikla, s tudom, hogy nem kell szégyenkeznem.”

Szentlecke (Fil 2,6-11)

Testvéreim! Krisztus Jézus, mint Isten, az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez feltétlenül ragaszkodnia kell, hanem szolgai alakot öltött, kiüresítette önmagát, és hasonló lett az emberekhez. Megalázta önmagát, és engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten felmagasztalta őt, és olyan nevet adott neki, amely fölötte van minden névnek, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban, és minden nyelv hirdesse az Atyaisten dicsőségére, hogy Jézus Krisztus az Úr.

Evangélium (Lk 22,14-23,56)

A MI URUNK JÉZUS KRISZTUS KÍNSZENVEDÉSE Szent Lukács szerint (Lk 22,14-23,56)

Vágyva vágytam rá, hogy ezt a húsvéti vacsorát elköltsem veletek, mielőtt szenvedek.

Amint elérkezett az óra, Jézus asztalhoz ült apostolaival együtt. Így szólt hozzájuk: „Vágyva vágytam arra, hogy ezt a húsvéti vacsorát elköltsem veletek, mielőtt szenvedek. Mondom nektek, többé nem eszem ezt, míg be nem teljesedik az Isten országában.” Aztán fogta a kelyhet, hálát adott és így szólt: „Vegyétek, és osszátok szét magatok között. Mondom nektek: nem iszom a szőlőtő terméséből addig, amíg el nem jön az Isten országa.”

Ezt tegyétek az én emlékezetemre.

Azután kenyeret vett a kezébe, hálát adott, megtörte és odanyújtotta nekik ezekkel a szavakkal: „Ez az én testem, amely értetek adatik. Ezt tegyétek az én emlékezetemre.” Ugyanígy a vacsora végén fogta a kelyhet is és azt mondta: „Ez a kehely az új szövetség az én véremben, amely értetek kiontatik.”

Jaj annak az embernek, aki elárulja az Emberfiát!

„De nézzétek, az áruló keze is rajta van az asztalon. Az Emberfia ugyan elmegy, amint el van rendelve, de jaj annak az embernek, aki elárulja.” Erre kérdezgetni kezdték egymást, ki az közülük, aki ezt megteszi.

Én úgy vagyok köztetek, mintha a szolgátok volnék.

Majd versengés támadt köztük, hogy melyikük a nagyobb. Erre azt mondta nekik: „A királyok uralkodnak a népeken, s akik hatalmat gyakorolnak fölöttük, jótevőiknek hívatják magukat. Közöttetek ne így legyen. A legnagyobb legyen olyan, mintha a legkisebb volna, az elöljáró pedig mintha a szolga volna. Mert ki a nagyobb, aki az asztalnál ül, vagy aki felszolgál? Nyilván az, aki az asztalnál ül. Én mégis úgy vagyok köztetek, mint aki szolgál. Ti kitartottatok velem megpróbáltatásaimban. Ezért nektek adom az országot, mint ahogy Atyám nekem adta, hogy majd asztalomnál egyetek és igyatok országomban, és trónon ülve ítélkezzetek Izrael tizenkét törzse fölött.

Amikor megtérsz, megerősíted testvéreidet:

Simon, Simon, a sátán hatalmat kért magának fölöttetek, hogy megrostáljon benneteket, mint a búzát. De én imádkoztam érted, nehogy meginogj a hitedben. Amikor majd megtérsz, te erősíted meg testvéreidet.” „Uram – felelte –, kész vagyok arra, hogy börtönbe, sőt a halálba menjek veled!” Ő azonban így válaszolt: „Péter, mondom neked, mielőtt ma megszólal a kakas, háromszor tagadod le, hogy ismersz engem.”

Be kell következnie annak, amit az Írás rólam mond.

Aztán tovább beszélt hozzájuk: „Amikor elküldtelek benneteket erszény, tarisznya és saru nélkül, szenvedtetek-e hiányt valamiben?” „Semmiben sem” – felelték. „Most azonban – folytatta –, akinek van erszénye, vegye elő, ugyanúgy a tarisznyáját is. Akinek pedig nincsen, adja el a ruháját, és vegyen rajta kardot. Mondom nektek, be kell következnie annak, amit az Írás rólam mond: »A gonosztevők közé számították.« Sorsom ugyanis beteljesedik.” „Uram – mondták –, nézd, van itt két kard!” Erre csak annyit mondott: „Elég.”

Halálfélelem kerítette hatalmába, és még buzgóbban imádkozott.

Ezután kiment, és szokása szerint elindult az Olajfák-hegyére. A tanítványok is követték őt. Amikor odaért, azt mondta nekik: „Imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek.” Azután mintegy kőhajításnyira eltávozott tőlük, és térdre borulva imádkozott: „Atyám, ha akarod, vedd el tőlem ezt a kelyhet. De ne az én akaratom teljesüljön, hanem a tied.” Ekkor megjelent neki az égből egy angyal, és megerősítette. Halálfélelem kerítette hatalmába, és még kitartóbban imádkozott. Verejtéke mint megannyi vércsepp hullott a földre. Majd abbahagyta az imát és visszament a tanítványokhoz, de a szomorúságtól alva találta őket. Rájuk szólt: „Miért alusztok? Keljetek fel és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek!”

Júdás, csókkal árulod el az Emberfiát?

Mielőtt még befejezte volna szavait, egy csapat érkezett. Júdás vezette, egy a tizenkettő közül. Jézushoz lépett, hogy megcsókolja. Jézus megkérdezte: „Júdás, csókkal árulod el az Emberfiát?” Amikor a tanítványok látták, hogy mi készül, megkérdezték: „Uram, rántsunk kardot ellenük?” Egyikük mindjárt le is sújtott a főpap szolgájára, s levágta a jobb fülét. De Jézus leintette: „Hagyjátok, elég!” Aztán megérintette a szolga fülét, és meggyógyította. Az ellene kivonult főpapoknak, a templomőrség tisztjeinek és a véneknek pedig ezt mondta: „Mint egy rabló ellen, úgy vonultatok ki, kardokkal, dorongokkal! Naponta ott voltam a templomban veletek, mégsem emeltetek rám kezet. De ez a ti órátok, a sötétség hatalmáé.”

Péter kiment, és keserves sírásra fakadt.

Miután elfogták Jézust, a főpap házába vitték. Péter messziről kísérte. Az udvar közepén tüzet raktak, és körbe ülték. Péter is közéjük ült. Egy szolgáló meglátta, hogy ott ül a tűznél. Szemügyre vette, aztán megjegyezte: „Ez is vele volt.” De Péter tagadta: „Asszony, nem is ismerem őt.” Nem sokkal ezután más valaki is észre vette: „Te is közéjük tartozol!” – szólt neki. Péter tiltakozott: „Ember, nem tartozom közéjük!” Alig telt el egy óra, valaki ismét bizonygatta: „De igen, ez is vele volt, hiszen galileai.” „Ember – tagadta újra Péter –, nem tudom, mit beszélsz.” Még ki sem mondta, máris megszólalt a kakas. Az Úr megfordult, s rátekintett Péterre. Péternek eszébe jutott, mit mondott neki az Úr: „Mielőtt ma megszólal a kakas, háromszor tagadsz meg engem.” Akkor Péter kiment, és keserves sírásra fakadt.

Találd el, ki ütött meg?

Az emberek, akik őrizték Jézust, csúfot űztek belőle és bántalmazták. Szemét bekötötték, és kérdezgették: „Találd el, ki ütött meg?” És mindenféle szitkokat szórtak rá.

Jézust a főpapok tanácsa elé állították.

Mihelyt megvirradt, összegyűltek a nép vénei, a főpapok meg az írástudók, és a tanácsuk elé állították. „Ha te vagy a Messiás – szólították fel –, mondd meg nekünk.” Így válaszolt rá: „Ha megmondom is, nem hiszitek el. Ha pedig kérdezlek benneteket, nem feleltek. De az Emberfia mostantól fogva a hatalmas Isten jobbján fog ülni.” Erre egyszerre közbevágtak: „Tehát te vagy az Isten Fia?” Ő pedig ezt mondta nekik: „Ti mondjátok, hogy én vagyok.” „Mi szükségünk van még tanúkra? – mondták erre. – Magunk hallottuk a saját szájából.” Ezzel fölkerekedett az egész testület, és Pilátushoz kísérték.

Nem találom semmiben bűnösnek ezt az embert.

Ott vádolni kezdték: „Azt tapasztaltuk – mondták –, hogy tévútra vezeti népünket. Megtiltja, hogy adót fizessünk a császárnak. Azt állítja magáról, hogy ő a Messiás király.” Pilátus megkérdezte tőle: „Te vagy-e a zsidók királya?” „Magad mondod” – felelte. Pilátus erre kijelentette a főpapoknak és a népnek: „Nem találom semmiben bűnösnek ezt az embert.” De azok erősködtek: „Tanításával fellázítja a népet Galileától kezdve egészen Judeáig.” Ennek hallatára Pilátus megkérdezte, hogy Galileába való-e. Amikor megtudta, hogy Heródes uralma alá tartozik, elküldte Heródeshez, aki azokban a napokban éppen Jeruzsálemben tartózkodott.

Heródes udvarával együtt gúnyt űzött belőle.

Amikor Heródes meglátta Jézust, nagyon megörült. Régóta szerette volna látni, mert sokat hallott felőle, s remélte, hogy valami csodát tesz a jelenlétében. Sokat faggatta, de ő nem méltatta feleletre. A főpapok és az írástudók is odamentek, és hevesen vádolták. Heródes akkor udvarával együtt gúnyt űzött belőle. Csúfságból fehér ruhába öltöztette, aztán visszaküldte Pilátushoz. Ezen a napon Heródes és Pilátus jó barátok lettek; azelőtt ugyanis haragban voltak.

Pilátus kiszolgáltatta nekik Jézust akaratuk szerint.

Pilátus ismét összehívta a főpapokat, a véneket és a népet, s így szólt hozzájuk: „Elém vezettétek ezt az embert, mint a nép lázítóját. Jelenlétetekben kihallgattam, de az ellene felhozott vádak közül nem találtam egyben sem vétkesnek. És Heródes sem, mert lám, visszaküldte hozzám. Láthatjátok, semmi olyat nem követett el, amiért halált érdemelne. Megfenyítem hát, és szabadon bocsátom.” Az ünnep alkalmával szabadon kellett bocsátania egy foglyot. Az egész nép akkor kiáltozni kezdett: „Vesszen el! Bocsásd szabadon Barabást!” Barabást a városban történt fölkelés és gyilkosság miatt vetették börtönbe. Pilátus ismét hozzájuk fordult, mert szabadon akarta bocsátani Jézust. De tovább ordítoztak: „Keresztre! Keresztre vele!” Harmadszor is megkérdezte: „De hát mi rosszat tett? Semmi vétket nem találok, amiért halálra kellene ítélnem. Megfenyítem és szabadon bocsátom.” De azok nem tágítottak, hanem egyre elszántabban, egyre hangosabban kiáltozták, hogy feszítse keresztre. Erre Pilátus úgy határozott, hogy enged követelésüknek. Szabadon engedte hát kérésükre azt, aki lázadás és gyilkosság miatt került börtönbe, Jézust meg kiszolgáltatta nekik akaratuk szerint.

Jeruzsálem leányai, ne engem sirassatok!

Ahogy elvezették, megállítottak egy cirenei embert, Simont, aki éppen a mezőről tartott hazafelé. Vállára adták a keresztet, hogy vigye Jézus után. Nagy tömeg követte, asszonyok is, akik jajgattak és sírtak miatta. Jézus hozzájuk fordult és így szólt: „Jeruzsálem leányai, ne engem sirassatok! Inkább magatokat sirassátok és gyermekeiteket, mert jönnek majd napok, amikor azt fogják mondani: Boldogok a magtalanok, és akik nem szültek és nem szoptattak. Akkor majd kiáltani fogják a hegyeknek: »Omoljatok ránk!« És a domboknak: »Takarjatok el!« Mert ha a zöldellő fával így tesznek, mi lesz a sorsa a kiszáradt fának?” Két gonosztevőt is vittek vele, hogy kivégezzék őket.

Atyám, bocsáss meg nekik, hisz nem tudják, mit tesznek.

Amikor odaértek arra a helyre, amelyet Koponya-helynek hívtak, ott keresztre feszítették, s a gonosztevőket is vele, egyiküket jobbról, másikukat balról. Jézus pedig ezt mondta: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit tesznek.” Ruháján sorsot vetve megosztoztak.

Ez a zsidók királya.

A nép bámészkodott, a főtanács tagjai gúnyolódtak: „Másokat megmentett – mondták –, most mentse meg magát, ha ő a Messiás, az Isten választottja.” Gúnyt űztek belőle a katonák is, odamentek, és ecettel kínálták: „Ha te vagy a zsidók királya, szabadítsd meg magadat!” – mondták. Feje fölé görög, latin és héber nyelvű feliratot tettek: Ez a zsidók királya.

Még ma velem leszel a paradicsomban.

Az egyik fölfeszített gonosztevő káromolta: „Nem te vagy a Krisztus? Szabadítsd meg hát magadat és minket is.” A másik rászólt: „Nem félsz az Istentől? Hisz te is ugyanazt a büntetést szenveded. Mi legalább tetteink méltó büntetését kapjuk. De ez semmi rosszat sem tett!” Aztán hozzá fordult: „Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor eljössz uralmadban.” Ezt válaszolta neki: „Bizony mondom neked, még ma velem leszel a paradicsomban.”

Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet.

A hatodik óra körül sötétség támadt az egész földön, s egészen a kilencedik óráig tartott. A nap elsötétedett, a templom függönye középen kettéhasadt. Jézus ekkor hangosan felkiáltott: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet.” E szavakkal kilehelte lelkét.

(Most térdre borulunk, és egy keveset csendben időzünk.)

Amikor a százados a történteket látta, dicsőítette az Istent, s azt mondta: „Ez az ember valóban igaz volt.” Az egész kíváncsi tömeg, amely összeverődött, a történtek láttán mellét verte és szétoszlott. Jézus ismerősei pedig, köztük az asszonyok is, akik Galileából kísérték, távolabb állva nézték mindezt.

József a holttestet sziklába vájt sírba fektette.

Volt egy József nevű derék és igaz férfi, Judea Arimatea nevű városából származott, és maga is várta az Isten országát. Tagja volt a tanácsnak, de nem értett egyet a határozattal és az eljárássál. Ez elment Pilátushoz, és elkérte Jézus testét. Aztán levette, gyolcsba göngyölte, és sziklasírba helyezte, amelyben még nem feküdt senki. A készület napja volt, amikor a szombat fényei már világítottak. A Galileából érkezett asszonyok is elmentek, és megnézték a sírt, hogyan helyezték el benne a holttestet. Hazatérőben illatszereket és keneteket vásároltak, a szombatot meg a parancs szerint nyugalomban töltötték.

Vasárnapi beszéd

Ha a kétezer évvel ezelőtt élt ember számára valami éppen az Isten hitével összefüggésben fölfoghatatlan volt, érthetetlen volt, megrendítő volt és kiszámíthatatlan, akkor az egészen biztos Krisztusnak a kereszthalála, amit így is mondhatnánk, hogy a Messiás nem úgy érkezik el, és nem olyan, mint amilyennek várták, hanem valaki egészen másnak bizonyul. Ahogyan a Szentírásból is tudjuk, hogy érthetetlen volt ez, és sokaknak oktalanság, esztelenség vagy valamiféle botrány, miközben számunkra Krisztus-követőknek éppen Krisztus szenvedése, elítélése, megcsúfolása, bántalmazása, halála és temetése mindennél jobban tárja föl azt, hogy ki a mi Mennyei Atyánk, hogy ki is Isten, hogy milyen is ő. És erről szeretnék szinte csak mondatszerűen beszélni, mert van bennem egy pici rossz érzés, hogy egyáltalán az evangélium szövege után kell-e beszélni.

De aztán arra jutottam, hogy lehet, hogy nem kell, de valahogy a tiszteletemet ki szeretném fejezni felétek ezzel. Ezért akkor mi az, amire rácsodálkozik és megdöbben az ember, ahogy halljuk Jézus történetét? Az első így szól, hogy azt gondolja a korabeli ember: az ember az, aki vágyakozik Isten után. És hát ez a vágya vagy beteljesedik, vagy nem. És halljuk a mai evangéliumnak a legelején: Isten vágyakozik az ember után. Az Isten sokkal inkább vágyakozik az ember után, és azt akarja, hogy együtt legyünk és közösségben legyünk.

A második, hogy milyen természetesnek tartjuk azt, hogy az ember szolgál Istennek, vagy megpróbál szolgálni az ember Istennek. És ma megérthettük és megértjük azt, hogy sokkal inkább igaz az, hogy az Isten az, aki szolgál az embernek. Azután ezzel összefüggésben, hogy milyen természetesnek tartjuk, hogy Isten a nagy, és mi vagyunk a kicsik, és persze a kicsi szolgál a nagynak. És egyszer csak most meglátjuk Jézust, mint a legkisebbek közül egy valakit, és azt látjuk, hogy a legkisebb, a törékeny ember Jézus szolgál nekünk.

Azután milyen természetesnek vesszük azt, hogy az ember szenved, és sokszor megjön a kísértés, hogy mikor az ember szenved, Isten nézi, hogy Isten csak bámészkodik, hogy Isten csak úgy figyeli, hogyan szenved az ember. És ma megérthettük azt, hogy ez mennyire fordítva van, hogy az Isten szenved, s az ember bámészkodik, s az ember nézi, és hogy talán fordítva, mint ahogy szoktuk gondolni vagy félni, hogy mikor az ember szenved, az Isten csak nézi. És mi ezért, tudjátok, hogy amikor az ember szenved, Isten is szenved.

Aztán a következő, milyen természetesnek vesszük azt, hogy az ember a vágyában imádkozik Istenhez. És ma megérthetjük azt, hogy az Isten a vágyában imádkozik az emberért, és az Isten az ember utáni vágyában nemcsak imádkozik az emberért, hanem úgy imádkozik érte: „Nem tudják, mit tesznek, ezért megbocsátok nekik.”

A következő. Az ember azt gondolja, hogy Isten a világban, amikor a Messiást elküldi, majd rendet fog tenni, hogy a Messiás azért jön, és a megváltást onnan lehet tudni, hogy ez megtörtént, hogy elküldi Isten a Messiást, aki majd rendet tesz. És Isten elküldi a Messiást és a Messiás nem a világban tesz rendet, hanem bennünk. Hogy amikor Krisztus azt mondja: „Megbocsátok nekik. Atyám, te és én a Szentlélekben bocsássunk meg nekik!” Miért? Hogy az emberben fölragyogjon valami áldott rend. Hogy amikor Krisztus meghal, akkor egyszer csak az a százados azt mondja: „Énbennem megszületett a rend, mert én tudom, Ő valóban igaz volt.” Amikor ott van az az ember az egyetlen a főtanácsban, és azt mondja: „Én nem értek egyet ezzel az ítélettel.”, és elkéri Jézus testét, hogy tisztességgel eltemesse, ebben az emberben, az ő szívében megszületett az a rend, amit a Messiás hozott erre a világra. Egyszóval a Messiás nem a világban tett rendet, hanem eljött közénk, hogy az emberi szívben legyen rend és békesség.

Azután a kétezer évvel ezelőtti ember azt gondolta, hogy van Isten és van Isten választott népe, és Istennek és a választott népnek vannak ellenségei. És nyilván akkor Isten és a választott nép főképp, amikor majd megérkezik a Messiás, legyőzi Istennek és a választott népnek az ellenségeit. És ma megértettük azt, hogy Istennek nem ellenségei vannak, hanem gyermekei, és ezért Isten a Messiás által nem legyőzi az ellenségeit, hanem megváltja a gyermekeit.

Azután a következő, hogy milyen sokan és sokszor félnek ma is és féltek kétezer évvel ezelőtt a büntető Istentől. Mikor kimondjuk ezt a kifejezést a büntető Isten, ez a szókapcsolat szinte mindenki számára ismerős, mintha valami természetes realitásról szólna, és ma megértettük, hogy büntető Isten nincsen, hanem büntető ember van, hogy nem Isten a büntető, hanem az ember a büntető, hogy büntető Isten nem létezik, hanem büntető ember van és megváltó Isten.

Azután az ember arra hivatkozott, hogy mi megkaptuk A Törvényt, és nagybetűvel van „A”, és nagybetűvel van a „T”, a törvényt, és majd A Törvény nevében cselekszünk. Jézus pedig azt mondja: „Én pedig Isten törvénye és szándéka szerint szeretnék cselekedni, és nem a „T” betű van nagybetűvel, hanem az „I” betű. Nem a törvény van nagybetűvel, hanem Isten. És ezért az a törvény, amit Isten megbízásából Jézus követ, az egy egész más törvény, mint amiről a választott nép azt gondolja, az A Törvény.

Azután a kétezer évvel ezelőtti ember azt gondolta, hogy majd mikor a Messiás eljön, rendet tesz, és ez majd abból fog kiderülni, hogy majd mindenki tisztességesen megtartja A Törvényt, nagy „A”-val és nagy „T”-vel. Jézus pedig nem efféle rendet hozott és békét és beteljesedést, nem az volt a szándéka, hogy tűzzel-vassal most itt rendet tegyen, hogy mindenki tartsa be a törvényt, hanem hogy ő, Jézus, az ács, József és Mária fia mindenben megtartsa Isten törvényét.

Mindebből valami olyasmi következik, hogy az ember az Isten szeretetét nem kiérdemli, hanem az ember az Isten szeretetére válaszol, hogy Jézus nem azzal jött, hogy „Érdemeljétek ki Isten szeretetét!”, hanem azzal jött: „Válaszoljatok rá!” És az ember az Isten szeretetére ha válaszol, akkor egyszer csak benne a fogyhatatlan élet fölragyog. Azt mondhatnánk, hogy amikor a kétezer évvel ezelőtti ember arra gondolt: „Mikor van velünk Isten? Isten akkor van velem, vagy Isten akkor van velünk, ha velem vagy velünk jó történik.” Hogy Isten azzal igazolja az embert, hogy ha Isten velem van, jó történik velem. Isten azzal igazolja a Megváltót, ha a Megváltóval jó történik, akkor ő a Megváltó és Isten ezzel igazolja. Ma a következőt érthetjük meg, hogy Isten nem azzal igazolja Jézust, hogy ővele jó történik. Isten Jézust azzal igazolja, hogy velünk történik valami nagyon-nagyon jó, hogy Isten az embert úgy igazolja, hogy „Nem énvelem történik a jó, hanem veled.

És minél több jó történik az emberi kapcsolatainkban a másikkal, Isten annál inkább velünk van. És mi minél több jót teszünk másokkal, Isten annál inkább igazol bennünket. Ezért ma azt érthetjük meg, mint ahogy a kétezer évvel ezelőtti ember is erre rácsodálkozott, hogy ha én azt akarom, hogy jó történjék velem, akkor jót teszek veled. Ha nekem fontos, hogy velem jó történjék, akkor jót teszek veled, és minél több jót teszek veled, Isten annál nagyobb jót ad nekem. És végül, minél nagyobb jót teszek veled, Isten annál inkább velem van. És ezért, amikor Jézus beteljesíti az életét, milyen gyönyörűséges az, hogy ott akar egészen lenni Istennél, a Mennyei Atyánál és közben ott akar egészen lenni mivelünk a testvéreivel. És Ő, aki egészen ott akar lenni az Atyával és ott akar lenni velünk, ezáltal önmagára talál és az élete mindennél teljesebben beteljesedik.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu )