Jn 14,23-29 - Húsvét 6. vasárnapja

„…az Atyához megyek”

Olvasmány (ApCsel 15,1-2.22-29)

Abban az időben a pizidiai Antiochiában vita támadt a hívek között: Néhányan, akik Júdeából jöttek, így tanították a testvéreket: „Ha nem metélkedtek körül Mózes törvénye szerint, nem üdvözülhettek.” Mivel emiatt zűrzavar és nagy vita támadt Pál és Barnabás, valamint közöttük, azt határozták, hogy Pál és Barnabás néhányukkal menjen fel Jeruzsálembe, s ebben a vitás ügyben forduljon az apostolokhoz és a presbiterekhez. Jeruzsálemben az apostolok, a presbiterek és az egész egyház jónak látta, hogy kiválasszanak maguk közül néhány férfit, és Pállal meg Barnabással Antiochiába küldjék őket: mégpedig Júdást, másik nevén Barszabbászt, meg Szilást, akik a testvérek között vezető szerepet vittek. Ezt az írást küldték velük: „Az apostolok és a presbiterek testvéri üdvözletüket küldik az Antiochiában, Szíriában és Kilikiában élő, pogányságból megtért testvéreiknek! Hallottuk, hogy közülünk néhányan – megbízásunk nélkül tanítva megzavartak titeket, feldúlták lelketeket. Ezért közmegegyezéssel elhatároztuk, hogy kiválasztunk néhány férfit, és elküldjük őket hozzátok a mi szeretett Barnabásunkkal és Pálunkkal, ezekkel az emberekkel, akik egész életüket Urunk Jézus Krisztus nevének szolgálatára szentelték. Elküldtük hát Júdást és Szilást, ők majd élőszóval is elmondják nektek ezeket. A Szentlélek és mi magunk is úgy láttuk jónak, hogy ne rakjunk rátok több terhet a szükségesnél, annál, hogy tartózkodnotok kell a bálványoknak áldozott eledeltől, a vértől, a fojtott állattól és az erkölcstelenkedéstől. Ha ezektől tartózkodtok, helyesen jártok el. Jó egészséget!”

Szentlecke (Jel 21,10-14.22-23)

János apostol így beszél látomásában a megdicsőült Egyházról: A hét angyal egyike lélekben elvitt egy magas hegyre, és ott megmutatta nekem a mennyből, az Istentől alászállt szent várost, Jeruzsálemet. Isten dicsőségét sugározta. Ragyogott, mint a drágakő, mint a kristálytiszta jáspis. A városnak széles, magas fala volt, rajta tizenkét kapu. A kapuk fölött tizenkét angyal. A kapukra nevek voltak vésve, mégpedig Izrael fiai tizenkét törzsének a neve. Keleten három kapu volt, északon három kapu, délen három kapu, és nyugaton három kapu. A város falának tizenkét alapköve volt, rajtuk a Bárány tizenkét apostolának tizenkét neve. De templomot nem láttam benne, mert a Mindenható, az Úr, az Isten és a Bárány a temploma. A városnak nincs szüksége sem napra, sem holdra, hogy világítsanak, mert az Isten dicsősége ragyogja be, világossága pedig a Bárány.

Evangélium (Jn 14,23-29)

Abban az időben Jézus ezt mondta tanítványainak: „Aki szeret engem, megtartja tanításomat, Atyám is szeretni fogja őt, hozzá megyünk, és lakóhelyet veszünk nála. Aki nem szeret, az nem tartja meg tanításomat. A tanítás pedig, amelyet hallotok, nem az enyém, hanem az Atyáé, aki engem küldött. Ezeket akartam nektek elmondani, amíg veletek vagyok. S a Vigasztaló, a Szentlélek, akit majd a nevemben küld az Atya, megtanít titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit mondtam nektek. Békességet hagyok rátok. Az én békémet adom nektek. Nem úgy adom, ahogy a világ adja nektek. Ne nyugtalankodjék szívetek, és ne csüggedjen. Hiszen hallottátok, hogy azt mondtam: Elmegyek, de visszajövök hozzátok. Ha szeretnétek, örülnétek annak, hogy az Atyához megyek, mert az Atya nagyobb nálam. Előre megmondtam nektek, mielőtt megtörténnék, hogy ha majd bekövetkezik, higgyetek.”

Vasárnapi beszéd

A mai evangéliumban nyilván nagyon hangsúlyosan jelenik meg – főképpen a szakaszunk elején – az, hogy „aki szeret engem, megtartja a törvényemet, aki megtartja a törvényt, az szeret engem”. És máris neki eshetnénk, hogy beszéljünk, elmélkedjünk és imádkozzunk efelett, mit jelent ez a törvény, mit jelent a törvény megtartása, hogyan fejezi azt ki, hogy az az Isten felé való szeretetünk, vagy a Jézus felé való szeretetünk. Vagy beszélhetnénk akkor a szeretetről, hogy az hogyan is van, és akkor hogy a szeretetből hogyan következik az, hogy majd akkor megtartjuk az Isten törvényeit. De hogyha most így járnánk el, szinte mintha a lényeget veszítenénk szem elől, ami a mai evangéliumban is ott van, és a múlt vasárnapiban is és az előzőben is, végig János evangélista által leírt Jézus búcsúbeszédében. Mégpedig arra gondolok itt, hogy ennek a szakasznak is a szíve-lelke nem az, hogy most a törvény, és hogyan tartsuk meg a törvényt, és akkor hogyan örüljünk annak, ha megtartottuk a törvényt, akkor tudhatjuk azt, hogy szeretjük Jézust, akkor hogyan szeressünk, és akkor mi a szeretet, és ez miből áll, és mit jelent pontosan, és ki az, aki igazán szeret, és… Bár múlt héten pont erről beszéltünk.

Szóval, akkor hogyan ragadjuk meg ennek az evangéliumnak a szíve-lelkét? Valahogy úgy, hogy itt minden arról szól, hogy ha engem szerettek, akkor ti megtartjátok a törvényt. Ha én elég fontos vagyok nektek, akkor most nem szomorkodtok amiatt, hogy elmegyek, mert ha én fontos vagyok nektek, akkor ti át fogjátok élni, hogy én, aki nektek olyan fontos vagyok, nem egyszerűen csak meghalok, hanem el fogok menni a mennyei Atyához, aki nekem fontos, és aki nektek is fontos, és a mennyei Atyához, akinek ti nagyon fontosak vagytok.

Ahogy ezt hallottuk, egy héttel, két héttel ezelőtt, meg ott van az utalás a mai evangéliumban, mert akkor Jézus nem a törvényről beszél, még csak nem (is) a szeretetről beszél. Tulajdonképpen, ahogy most az elmeneteléről beszél, nem is a halálról beszél. Hát egész pontosan, világosan így beszél, hogy „Elmegyek a mennyei Atyához. Ott én helyet készítek nektek azért, hogy ti ott legyetek, ahol én vagyok, mert én a mennyei Atyánál leszek. Azért ha ti szeretnétek engem, akkor örülnétek, hogy majd együtt leszünk. És én most majd elmegyek, és nektek helyet készítek, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok.” Halljátok ezt? Itt nem a törvényről van szó, még csak nem is a szeretetről van szó, nem a halálról van szó, nem az ítéletről, hanem arról, hogy TE és ÉN. Arról van szó, hogy MI. Arról, hogy a Mennyei Atya. És miről van szó? A Szentlélekről, hogy „Én nektek elküldöm a Szentlelket, hogy a Szentlélek majd mindent eszetekbe juttasson nektek, amit én mondtam nektek.” Na jó, most már ezt tényleg abbahagyom. Tehát tulajdonképpen, ez itt a szíve-lelke mindennek. És akkor így szeretnék továbbmenni, és akkor nem a törvényről lesz szó, nem a szeretetről lesz szó, hanem mindarról lesz szó, és azokról lesz szó, ami itt a lényeg, és akik itt a lényeg.

Akkor a második gondolatunk az így szól, hogy akkor nem véletlen, hogy Jézus azt mondja: „Mindezt azért mondom el nektek, én ezt előre elmondom nektek, hogy amikor velem ez megtörténik, akkor ti fönn tudjátok tartani a velem való bizalmi kapcsolatot.” Azt a nagyon személyes bizalmi kapcsolatot, amit így mond a Szentírás, hogy „Higgyetek! Hogy amikor ez megtörténik, amikor én meghalok, akkor ti higgyetek, hogy ti bízzatok bennem, hogy ezt a nagyon személyes bizalmi viszonyt egy nagyon nehéz élethelyzetben is képesek legyetek elevenen őrizni magatokban.” Erről szeretnék akkor beszélni.

És akkor ez azt jelenti, hogy Jézus mit akar hangsúlyozni a mai evangéliumban is? Nem a törvény és nem a szeretet, hanem azt, hogy én ezt mondom nektek, hogy ti tudjátok, hogy én ki vagyok, és hogy mi van közöttünk. És akkor olyan izgalmas ennek az evangéliumnak a vége, hogy azt mondja Jézus: „Előre elmondom nektek, hogy majd amikor megtörténik, és a jelenben lesztek, akkor pontosan tudjátok, hogy én ezt már a múltban elmondtam.” De milyen izgalmas akkor, ahogyan Jézus beszél a vele való személyes bizalmi viszonyról. Azt mondja, hogy ez a vele való bizalmi viszony átöleli a múltat, átöleli a jelent és átöleli a jövőt. Mint ahogy az ember múlt, jelen és jövő egyszerre, és az emberben a jelenben ott van a múltunk, az Istennel való múltunk, és ott van az Istennel való jövőnk, a reményünk. Tehát akkor ez mit jelent? Ha szeretnénk, hogy eleven legyen bennünk az a személyes bizalmi kapcsolat Jézussal, akkor nagyon fontos egy picit rátekintenünk arra, hogy van-e bennem bizalom a múltra vonatkozóan, a jelenre vonatkozóan és a jövőre vonatkozóan. Ez lenne akkor most az első része ennek a beszédnek.

És akkor ezt úgy szeretném megmutatni nektek, hogy milyen érdekes, hogy vannak sokan, akik azt mondják, hogy mi keresztények vagyunk és hiszünk és hívők vagyunk, de a hitük főképpen a múltra vonatkozik. És nem egyszer nemcsak, hogy a múltra vonatkozik, hanem mások hit tapasztalatára alapul. Vagyis azt mondják, szinte mást se mondanak, mint hogy hogyan volt Ábrahámmal és Izsákkal és Jákobbal, és hogyan volt az apostolokkal, hogyan volt a prófétákkal és az ősatyákkal. Nem is akarom ezt tovább mondani. Mi lehet ennek a gyöngéje? Hogy ő nagyon elevenen megéli a hitét, de ez a múltra vonatkozik. Ő ott mindent pontosan és nagyon körültekintően és nagyon elmélyülten, de mit valójában, hogy Ábrahám hogy hitt Istennek. Ezt ő nagyon tudja, ezt ő nagyon hiszi, ezt ő nagyon vallja, ez neki nagyon fontos, és nagyon a hitének az alapja. Mi lehet a gyöngéje? Hogy miközben a bizalmi viszonya a múltra irányul és a múltra vonatkozik, sokszor ő maga is, mikor a jelenben éppen van egy világjárvány, vagy kitör a háború, vagy egyre nagyobb az infláció, akkor nem nagyon tudja, hogy az, amit ő a múltra vonatkozóan hisz, annak mi köze őhozzá és a jelenéhez. Vagy hogy mi köze őhozzá és a jelenéhez, és akkor ez hogyan lesz neki erőforrás a jövőre vonatkozóan. Hogy táplálja majd a reményét? Mert valahogy mintha a hitében mégiscsak az lenne, hogy ez másokkal történt a múltban, amit persze nagyon hiszünk. Hogy kapcsolódik énhozzám a jelenben, hogy kapcsolódik hozzám, és a Jézussal való kapcsolatomban a jelenben és a reményemhez?

Aztán olyanok is vannak, akik nagyon intenzíven, szívesen megélik a hitüket, a bizalmi viszonyukat a jelenben. De az teljesen elszakad a múlttól, és egészen elszakad a jövőtől. És akkor mi történik? Hogy lehet egy nagyon intenzív átélés, igen ám, de akkor nagyon kiszolgáltatottak lesznek, mert számukra a múlt nem lesz erőforrás, a jövő a reménység alapján nem lesz erőforrás, ott állnak majd a jelenben, és aki a hitét mindig csak a jelenre vonatkoztatva próbálja megélni és megragadni és átélni, nagyon kiszolgáltatott lesz, mert a jelenben, hát nagy sorscsapások is érhetnek bennünket. A jelenben, mondjuk gondoljunk megint csak így mondom, amikor éppen beteg vagyok, amikor éppen nem kapok levegőt, amikor éppen kiderül, hogyan halnak meg emberek, nem olyan messze tőlünk, hogy hogyan menekülnek milliók. És ha valaki csak a jelenre próbál koncentrálni, és csak erre figyel és itt megélni a bizalmi viszonyát Istennel, nagyon nehéz és kiszolgáltatott helyzetben lesz.

És aztán vannak sokan olyanok, akik azt mondják: „Hát én nagyon bízom Istenben. Én hiszek Istenben, és tudom, hogy van odaát, és a halállal nincs mindennek vége. És majd akkor Isten üdvözít, és én nagyon remélem, hogy ez így lesz, és tudom, hogy Ő szeret engem.” De hogy ennek mi köze neki a jelenéhez? Azt is lehetne mondani, hogy azt mondani, hogy hiszek Istenben, aki majd helyet készít nekem, és üdvösség, és a többi, hát ennek semmi tétje nincs. Énrám vonatkozva aztán szinte egyáltalán nincs semmi tétje.

Tehát létezik az a fajta hit, ami éppenséggel csak a múltra, vagy csak a jelenre, vagy csak a jövőre összpontosít, és ezért erőtlen, és ezért nagyon kiszolgáltatott. És ezért nem elég erős ahhoz, hogy amikor a jelenben az életnek a konkrét megpróbáltatásai legyenek, akkor az történjen, amiért Jézus beszél, hogy azt mondja: „És ha majd ez megtörténik, én arra vágyok, hogy ti ott is fönntartsátok velem a bizalmi viszonyt, ott, amikor a legsötétebb lesz. Ott, amikor éppen meghalok, ott, amikor még a sírban vagyok, ott, amikor azt gondoljátok, hogy minden remény szertefoszlott. Ott, amikor azt gondoljátok, hogy a múlt összes ígérete most hullott a porba. Mindezt azért mondom nektek, hogy ti ott, a jelennek a legsötétebb vermében is tudjatok bennem bízni, hogy ti bízzatok bennem.”

És ezért ha valamit érdemes táplálni magunkban, akkor pont az, ahogyan Jézus erről beszél, hogy ragaszkodjunk a hitünk múltbéli tapasztalataihoz, az egy erőforrás, Isten hogyan már, miként segített nekem, és hogyan volt velem és velünk. Hogy a jelennek azt a sokféle bizalmi helyzetét, hogy átéljük, hogy igen, bíztunk, tudjuk, hogy az sokszor olyan, hogy tényleg nem látunk se előre, se hátra, semerre, és mégis de jó volt, hogy akkor nem adtuk föl, mert öt perc múlva, meg öt óra múlva, meg öt év múlva kiderült, hogy de jó volt, hogy nem adtuk föl. És közben ebben benne van az is, hogy irányulunk a jövőre, és nem akarom hosszan szaporítani.

Na most, ha ez így van, akkor van még egy izgalmas témánk. Akkor tehát a személyes bizalmi viszonyunkat fönntartjuk a múltra, a jelenre és a jövőre, a múltunkra, a jelenünkre és a jövőnkre, a közös múlt jelen és jövőre vonatkozóan. De hogyan lesz ez tényleg erőforrás? Itt akkor megint három szempontot szeretnék mondani. Ez pedig így szól. Van a tapasztalat, van a tapasztalat értelme, és azután, hogy ez hogyan függ össze és kapcsolódik az Istennel, a Jézushoz fűződő viszonyunkkal? Ez három külön lépés. És megint szeretném megmutatni nektek, hogy ezt a három lépést mennyire fontos újból és újból a jelenben, a különböző élethelyzeteinkben végigjárni. És megint gondolhattok a Covidra, gondolhatunk a háborúra, a nehézségekre, nem ragozom ezt tovább. Valami olyasmi helyzetre, amikor tényleg meg tudtunk rendülni, amikor esetleg halálfélelmünk volt, amikor aggódunk és bizonytalanok vagyunk, és nem tudjuk, hogy hogyan lesz, és Jézus azt mondja „Én előre elmondom nektek, hogy amikor majd ez lesz, akkor ti továbbra is bízzatok bennem.”

Mi ez a három lépés? Az első maga a tapasztalat, hogy átélek éppen valamit. Éppen nem kapok levegőt, vagy éppen meghalt valaki, aki nekem nagyon fontos, és nem tudom, hogy ezután hogy fogok élni. Hogy éppen megrendül bennem annak a bizalmi viszonya a világhoz, hogy a világban csak van valami rend, vagy valami jó, vagy valami kiszámíthatóság. Hát, hogy az emberek csak jót akarnak egymásnak, hát jó, néha nem, de hát azért úgy alapvetően csak. Ezekről a helyzetekről és pillanatokról beszélek, mert Jézus is erről beszél, hogy majd, amikor valami ilyesmi lesz, na, azt szeretném, hogy ti akkor is a személyes bizalmi viszonyt velem fenn tudjátok tartani. Mi a tapasztalat? Azt mondja a bölcsességünk, hogy a tapasztalatban bármit átélhetek, bármit, a bizonytalanságot, a félelmet egészen a halálfélelemig, a kilátástalanságot, a reményvesztettséget, és bármit átélhetek. És miért engedhetem ezt meg magamnak, hogy bármit átéljek és bármit tapasztaljak? Azért, mert ez a tapasztalat számomra valamilyen értelmet és értelmezést nyer és kap, van valamilyen jelentése és személyes jelentősége. Hadd mondjam akkor ezt egész konkrétan. Mondjuk az a tapasztalatom, hogy beteg vagyok és nem kapok jól levegőt. Vagy az anyukám beteg, vagy az apukám, és fogalmam sincs, hogy lesz egy óra múlva. És akkor mi következik, mi ennek a jelentése és jelentősége számomra? Hogy egyszer csak a jelentése az lesz, hogy „Várjunk csak! Most egészen biztos vagyok abban, hogy amit megtapasztalok, az arról szól, az a jelentése, hogy én kiszolgáltatott vagyok, hogy egy teremtmény vagyok, hogy rászorulok Jézusra, hogy szükségem van a vele való kapcsolatra. Hogy ami eddig valami elmélet volt számomra a megváltásról, meg a megszabadításról, mert annyira fáj valami, vagy annyira nehéz valami, most egyszer csak megvan a jelentés, hogy hát akkor ez lesz a megváltás, hogy most pont megtapasztalhatóvá válhat valami, aminek az a jelentése, hogy „Aha!”. Tehát akkor én, mint teremtmény, rászorulok a teremtőre, mint esendő ember a Megváltóra, mint kiszolgáltatott valaki a Szentléleknek a segítségére. Aha, hogy most ez történik, hogy ez a jelentése ennek a helyzetnek.

És akkor a jelentésből kiformálódik egy személyes jelentőség, és egyszer csak, miközben szenvedek, és sötét van, és nem tudom, és nem értem, és fáj, és bizonytalan, és akármit megélhetek, egyszer csak a következő jelentőség tárul föl számomra. Várjunk csak! Hát most akkor úgy mélyülhet el a bizalmi viszonyom Jézussal, ahogy sosem mélyülne el akkor, ha éppen jól mennének a dolgok. Hogy most éppen személyesen átélhetem azt, hogy ez a Jézus velem akar lenni pont, amikor szenvedek. Hogy most valamit nagyon mélyen átérezhetek abból, hogy mit jelent, hogy ő a javamat akarja. Hát akkor most van ennek az ideje. De a jelentősége mi még? Hogy most, miközben annyira szenvedek, most értem meg, hogy milyen hálás vagyok azoknak, akik most gondoskodnak rólam. Szóval én nem vagyok egyedül. Hogy most ma is főzött rám valaki, mert hát a vécéig nem tudok kimenni. Hogy ma is ketten-hárman fölhívtak és megkérdezték, hogy… Hát akkor ennek a helyzetnek, hogy akkor talán most értem meg, hogy az ember milyen esendő, hogyha ma nem szeretek valakit, hát lehet, holnap már nem lesz rá lehetőségem. Hát akkor óriási jelentősége van ennek a helyzetnek. Hát most formálódik ki valami. Hát akkor azon nyomban meg kell mondanom valakinek, hogy szeretem, azon nyomban. Persze jelentőségteljes nap, mert lehet, hogy holnap már nem fogom tudni mondani.

Képzeljétek el, előadást tartottam egy pár nappal ezelőtt, odajött hozzám egy hölgy, azt mondja: „Feri atya, nehéz időket élünk. Ha könnyebb időket élünk, nem jöttem volna ide, nem beszélnék veled, de nehéz időket élünk. Úgyhogy most idejöttem, és azt mondom neked: szeretlek. S ha nehéz időket élünk, ha ezt most nem mondom, ki tudja, lesz-e holnap, úgyhogy ennek most van itt az ideje.” Ez egy jelentőségteljes pillanat. Hát akkor egyszer csak pont, ami itt az elején csak a tapasztalatban más se volt, mint sötétség és szenvedés és kétség. És hát egyszer csak látjátok, hogy a világosságnak olyan fénye jön be, ami nem jön be akkor, hogyha éppen jól mennek a dolgok. Ez a második lépés az értelem, hogy annak van valamilyen értelme számomra. Ennek van egy jelentése és egy jelentőség része.

És akkor a harmadik lépés, hogy mindez hogyan kapcsolódik bennem össze a Jézussal való személyes bizalmi viszonyommal. Például úgy, hogy miközben ott vagyok az ágyon, vagy éppen szenvedek, bizonytalan, nem ragozom, hogy egyszer csak megjelenik bennem a hála. Például elkezdek hálás lenni Istennek és Jézusnak, hogy mennyire szörnyű lenne úgy szenvedni, hogy tudom, hogy nincsen múltunk, jelenünk és jövőnk együtt. Hát milyen pocsék lenne? Ha én azt gondolnám, hogy a legrosszabb dolog az lenne, még meg is halhatok. Hát ez annyira szörnyű lenne. Hát akkor mi van? Meghalok és mindennek vége? Vége a kapcsolatoknak, a szeretetnek, mindennek vége? Ez szörnyű, bele se merek gondolni.

De ha én itt ebben a helyzetben; megvolt a tapasztalat, a jelentés és a jelentőség, Ez bennem összekapcsolódik a Jézussal való bizalmi viszonyommal, akkor egyszer csak ráébredek arra, hogy nem tud olyan történni, ami engem elszakíthatna Jézustól, és a szó lényegi értelmében elszakíthatna engem a szeretteimtől. Mert még az is lehet, hogy én távozok, és ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy én a szeretteimtől el fogok szakadni. Például azért, mert Jézus azt mondja: „Ti lehet, hogy azt látjátok majd ott, hogy én meghaltam. De én már most mondom nektek, hogy amikor én nem vagyok itt köztetek és meghaltam, ti tudjátok, hogy én az Atyához mentem, hogy ott legyek az Atyával és nektek helyet készítsek, hogy aztán majd eljöjjek hozzátok, mert ti sem csak meghaltok, hanem az történik, hogy akkor én eljövök értetek, és titeket elviszlek magammal, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok.” Erre mondja a Szentírás azt, hogy „Halál, hol a te fullánkod?”

Tehát akkor nem a törvényről van szó, a szeretetről van szó, meg a halálról van szó, hanem rólad, meg Jézusról van szó. És ezért mondhatjuk azt, ha valaki ebben a személyes bizalmi viszonyában nem csinál mást, csak mindig tapasztal és átél anélkül, hogy a tapasztalat és átélés összekapcsolódna az értelemmel, jelentéssel, jelentőséggel és a Jézussal való kapcsolattal, akkor a szenvedésben csak a szenvedés marad, akkor az nagyon nehéz lesz. És pont ott nem fogok tudni bízni, vagy pont ott azt gondolom, hogy Isten elhagyott, vagy pont még eszembe jut egy gondolat, hogy talán ez valami büntetés, vagy pont azt gondolom, hogy lehet, hogy a remény hal meg utoljára. Tudjátok ezt a mondatot, hogy utálom.

De az is lehetséges, hogy valakinek persze ott van valami jelentés és jelentőség, és mondja ezt magának, de közben ez nem talál kapcsolatot a saját személyes tapasztalataival, mert a jelentést és a jelentőséget, a szavakat, a gondolatokat, az értelmet arra használja, hogy eltávolítsa magát a saját szenvedésétől és tapasztalataitól. Ebben az esetben az történik, hogy az ő hitének, a bizalmi, személyes viszonynak nem lesz elég mély gyökere, ezért ő fog mondani okos dolgokat, meg úgy magának, és mondja és mondja, és közben egyre jobban el fog szakadni a saját személyes élményétől. Ezért a személyes bizalmi kapcsolat az élményből és a tapasztalatból táplálkozik. Nem pedig arról van szó, hogy a tapasztalatot mellőzzük azért, mert hiszünk, hogy nem merünk dolgokat átélni, mert mi bízunk Istenben, pont fordítva. Azért merek átélni bármit, de bármit, mert annak számomra föl tud tárulni a jelentése, a jelentősége és a kettő összekapcsolódik egymással, és pont a tapasztalatból kristályosodik ki a jelentés és a jelentőség, majd kötődik össze a Jézussal való kapcsolattal. És persze az is lehetséges, hogy valaki a súlypontot csak a harmadikra teszi, hogy Jézus ezt mondta, és úgy mondta, és mi az egyház törvénye, azt hogyan kell csinálni, és mi itt a rend. És akkor ezt ő nagyon-nagyon-nagyon tudja; nincs személyes jelentés, és nem kapcsolódik össze a saját személyes élettapasztalataival. Ez az, amit az a kedves hölgy mondott nekem a sekrestyében, hogy „Feri atya megmondom, mi az én bajom: hiszek én Istenben, de nem bízom benne.”

És így érkeztem el itt valahogy a beszédnek a végére, hogy olyan szép az, amikor a bizalmunknak az a jellege, hogy múlt, jelen és jövőben is tudunk bízni. A tapasztalatban is ott van, az értelemadásban is ott van, és a Jézussal való bizalmi viszonyomban is ott van, ahogy átkötöm mindezt, és átkötődik valahogy a szenttel és a szakrálissal és a spirituálissal. És egyszer csak történik valami nagyon izgalmas. Hogy amit eddig úgy gondoltam, hogy: „Most hogy vannak a törvénnyel, most akkor mi a törvény, és hogy van a törvény?”, hogy egyszer csak ez a törvény hirtelen úgy tűnik föl számomra, hogy az valami olyasmi, hogy Jézus megkér engem, hogy „Te kérlek, tedd meg nekem!” Hogy valójában ez az, amit így szoktunk hívni, hogy törvény, hogy Jézus ebben a személyes bizalmi viszonyban odajön hozzám és azt mondja, hogy „Légy szíves, tedd meg, kérlek nekem, mert énnekem nagyon fontos lenne ez. És én nagyon szeretlek téged, és tudom, hogy neked mi fontos.” És akkor mi lesz az, amiről így beszélünk, hogy „a szeretet”, hogy egyszer csak az pedig valami ilyen jelleget ölt, hogy ÉN, hát ez pont tőled kérem, hogy nekem a legjobban az, és úgy esne, ha ezt TE megtennéd, hát pont nekem megtennéd. Annyira jól esne, ha ezt nekem meg tudnád tenni. És én is arra törekszem, hogy neked pont megtegyem, hogy én neked, és én te érted, és te én értem. És ezért akkor már nem a törvény és a szeretet és a halál és a megpróbáltatás, hanem én és te, te és én.

És ezért a záró mondat akkor így szól: És egyszer csak a hívő ember valahogy ide tud elérkezni, hogy akármi is történik, megszületik bennem egy-két szó, amit így lehetne kimondani, hogy mi szeretjük egymást.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)