Jn 16,12-15 - Szentháromság vasárnap

„Amikor azonban eljön az Igazság Lelke, ő majd elvezet titeket a teljes igazságra.”

Olvasmány (Péld 8,22-31)

Így beszél az isteni Bölcsesség: Alkotó munkája elején teremtett engem az Úr, ősidőtől fogva, mielőtt bármit is alkotott. Az idők előtt teremtett, a kezdet kezdetén, a föld születése előtt. Amikor létrehozott, még ősvizek sem voltak, és a forrásokból még nem tört elő víz. Mielőtt a hegyek keletkeztek volna, a halmok előtt születtem, amikor a földet és a mezőket még nem alkotta meg, és a föld első göröngyét sem. Ott voltam, amikor az eget teremtette, s az ősvíz színének körét megvonta, amikor a felhőket fölerősítette, s az ősforrások erejét megszabta; amikor kijelölte a tenger határát – és a vizek nem csaptak ki –, amikor lerakta a föld szilárd alapjait. Ott voltam mellette, mint kedvence, napról napra csak bennem gyönyörködött, mindenkor az ő színe előtt játszadoztam. Ott játszottam az egész földkerekségen, s örömmel voltam az emberek fiai között.

Szentlecke (Róm 5,1-5)

Testvéreim! Mivel a hit révén megigazultunk, békében élünk az Istennel, Urunk, Jézus Krisztus által. Általa jutottunk hozzá a hitben a kegyelemhez, amelyben élünk, és dicsekszünk a reménységgel, hogy az isteni dicsőség részesei lehetünk. De nemcsak ezzel, hanem még szenvedéseinkkel is dicsekszünk, mert tudjuk, hogy a szenvedésből türelem fakad, a türelemből kipróbált erény, a kipróbált erényből reménység. Reményünkben nem csalatkozunk, mert a nekünk ajándékozott Szentlélekkel kiáradt szívünkbe az Isten szeretete.

Evangélium (Jn 16,12-15)

Búcsúbeszédében Jézus így szólt tanítványaihoz: „Még sok mondanivalóm volna, de nem vagytok hozzá elég erősek. Amikor azonban eljön az Igazság Lelke, ő majd elvezet titeket a teljes igazságra. Nem magától fog beszélni, hanem azt mondja el, amit hall, és a jövendőt fogja hirdetni nektek. Megdicsőít engem, mert az enyémből veszi, amit majd hirdet nektek. Minden, ami Atyámé, enyém is. Ezért mondtam, hogy az enyémből veszi, amit majd hirdet nektek.”

Vasárnapi beszéd

A Szentháromság vasárnapja és ünnepe van, s a mai evangéliumban olyan szép ez, ahogyan azt mondja az evangélista, hogy Jézus azzal bátorítja és biztatja a tanítványokat, hogy „…majd eljön a lélek, és elvezet benneteket a teljes igazságra. Mert hiszen most még nem vagytok elég erősek, bár egyébként sok mindent akarnék és tudnék nektek mondani, de még most nincs itt az ideje.” És ha ezt a két kijelentést egymásba fonjuk, akkor az áll itt előttünk, hogy itt egy folyamatról beszél Jézus. Nem azt mondja pusztán csak, hogy majd eljön a lélek, és úgy, ahogy van, mindent elmond nektek; A-tól Z-ig mindent, elölről-hátulról. Nem ezt mondja, hanem azt mondja, hogy „elvezet majd benneteket a teljes igazságra”. Tehát az igazság megismerése számunkra nyilvánvalóan akkor egy folyamat. Vagyis akkor, ahogy a Szentlélekkel vagyunk, az is egy folyamat.

És ebben a folyamatban mi az, ami még megtörténik a mai evangélium nyomán? Az, hogy a jövőről fog nektek beszélni, föltárja számunkra a jövőt. De itt akkor megint csak nem föltétlen abban az értelemben, ahogy ezt szoktuk gondolni, vagy esetleg vágyni, hogy majd jön a Lélek, és akkor jó részletesen mondja meg nekünk, ez hogy lesz, az hogy lesz, miként lesz, és miként nem lesz, és mikor lesz, és a többi. De nem erről van szó, hanem hogy elvezet bennünket, kísér majd minket, és ebben a folyamatban föltárul számunkra – de mi is tulajdonképpen?

Mert a második gondolatom így szól, hogy lehet, hogy nem elsősorban arról van szó, hogy amikor ezt halljuk, hogy „elvezet bennünket a teljes igazságra, és majd föltárja a jövőt”, hogy akkor azt kapjuk meg a Szentlélektől, hogy mi és hogyan lesz, hanem talán sokkal inkább azt, hogy hogyan viszonyuljunk a jövőhöz. Hogy mi legyen az a viszony, ahogyan mi kapcsolódunk a jövőhöz, egyáltalán hogyan lássuk a jövőt? Egyáltalán számunkra mi a jövő?

És akkor itt máris a harmadik gondolatig jutok, hogy milyen érdekes ez, mikor Jézus ott áll az ember előtt, és az ember ott kétezer évvel ezelőtt kérdezi tőle, hogy: „Most te vagy a Messiás? Nem te vagy a Messiás? Hát most miért nem mondod meg nyíltan?” És Jézus azt mondja: „Mikor mondom, nem hiszek nekem. Mikor képletesen beszélek, történetekben mondom, akkor pedig azt mondjátok: mondd meg nyíltan.” Milyen sokszor kérték Jézust, hogy: „Tárd föl nekünk az Istent! Mutasd meg, ki ő?!” Akkor Jézus: „Hát, ha most engem látnál, akkor…”

Szóval mi a harmadik gondolat? Az, hogy amikor mi a Szentlélek Istennel vagyunk kapcsolatban, akkor nem egyszer valahogy ugyanabba a tévedésbe vagy zsákutcába futunk, mint kétezer évvel ezelőtt az ember Jézussal összefüggésben. Vagyis hogy ott áll az Isten az ember előtt, és az ember nem is látja, hogy ki őt, mondjuk, hogy akkor tárd föl, meg mondd meg, meg mutasd meg, és aztán pedig valahogyan nem Jézussal akarunk egy elsődleges személyes kapcsolatba kerülni, hanem az kezd el bennünket érdekelni, hogy Jézus mit tud értünk tenni. Hogy most tesz-e csodát, hogy feltámaszt-e, hogy meggyógyít-e, hogy meghosszabbítja az életemet, hogy visszaadja a látásomat, hogy a hallásomat…? Megint nem akarom tovább mondani, hogy a kor embere is kétezer évvel ezelőtt azzal a nehézséggel küzdött, hogy ott van az Isten, és semmi más nem foglalkoztat bennünket, mint hogy: Mit tudunk tőle kapni, mit tudunk kivenni ebből a helyzetből? És az Isten számunkra szinte egészen árnyékban maradhat.

Ha valakivel kapcsolatban ez a nehézségünk még fokozottabban fölmerül, az pont a Szentlélek Isten, akiről hittel valljuk, hogy személy, személy, mint az Atya, személy, mint a Fiú, a Lélek személy, és mégis, mikor az az ígéret, hogy jön majd a Szentlélek, föltárja a jövőt, és elvezet bennünket a teljes igazságra – az ember mit kezd el kérdezni: Hogy lesz a jövő? Mint lesz a jövő? Mi fog történni? Hogy fog pontosan történni? Mikor fog történni? Minthogyha a Szentlélek igazából nem is érdekelne bennünket. Mondja el, mi hogy lesz, és akkor mehet a dolgára! Köszönjük szépen, nem azért jött? Akkor mondja el, és akkor megvan a bizonyosságunk, köszönjük, ennyi!

És a mai evangélium pont ezen a szemléletmódon akar túlvezetni bennünket. És ezért az ember, aki pont, mikor ez hangzik el: „föltárja nektek a jövőt”, hogy akkor azt mondja: Jó, de akkor mi a jövő? És ez nem a legpontosabb kérdés, hanem számunkra az igazi és lényegi kérdés, miután a Szentlélek egy személy, hogy „Ki a jövő?” Az ember számára az igazi nagy kérdés így szól. Nem az, hogy mi a jövő, hanem számomra ki a jövő. És ahogyan Jézus elmondhatta azt: „Én vagyok az út, az igazság és az élet. Én vagyok a föltámadás.” Ha úgy töprengünk egy picit, hogy a Szentlélekkel, mikor találkozunk, Ő például hogyan fejezné ki magát? Akár még az sem elképzelhetetlen, hogy a Szentlélek azt mondja nekünk: „Én vagyok a jövő.”

Ebben a négy bevezető gondolatban most ez alapján szeretnék most egy picit konkrétabban beszélni arról, hogyha a Szentlélek egy személy, mi ezzel a személlyel vagyunk kapcsolatban, egy folyamatban vagyunk vele, amiben feltárja az igazságot, és a jövőhöz úgy vezet el bennünket, mint Jézus az Atyához, vagyis a saját személyén keresztül, akkor számunkra nem „Mi a jövő?”, hanem „Ki a jövő?”. És akkor megtanít bennünket arra, nem arra pontosan, hogy mi hogy és mikor lesz, hanem hogy hogyan viszonyuljunk hozzá, és hogyan viszonyuljunk a jövőhöz. És erről szeretnék akkor most már beszélni, egymás után néhány gondolat.

Hogyan viszonyuljunk akkor a jövőhöz?

Az első megfontolás így szól: hát ragadjuk meg azt, ami biztos, ami biztos, hogy úgy lesz öt év múlva és ötven év múlva és a halálunk pillanatában és azon túl. Mi az, ami a jövőben számunkra biztos? A válasz tulajdonképpen egyszerű. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek. Hát nem is az, hogy „Mi az, ami biztos?”, hanem „Ki az, aki biztos?” Az Atya, a Fiú és a Szentlélek. Na, ők biztosak. Tehát, akik biztosan lesznek a mi életünkben és a mi jövőnkben: az Atya, a Fiú és a Szentlélek. Ezért ha valakinek fontos a jövő; Atya, Fiú, Szentlélek. Akkor ez pontosan azt jelenti, ha valakit izgat a jövő, érdekel a jövő, szeretne egy szép jövőt, egy teljes jövőt, egy gazdag jövőt, most a szónak átvitt értelmében; Atya, Fiú, Szentlélek. Ugye, nem kell tovább mondanom a mondatot? Kapcsolat a teremtő Istennel, kapcsolat Jézussal, kapcsolata a Lélekkel.

Második gondolat. Hogyha nekünk fontos a jövő, a Szentlélek hogyan vezet el bennünket a megfelelő viszonyhoz a jövőre vonatkozóan? (Úgy), hogy segíti a döntéseinket. Most ezt a történetet már nem mondom el, mert sokszor mondtam,már szinte szégyellem magam emiatt, csak az esszenciáját mondom. Egy fiatalember rácsodálkozik valakire, aki 40 éve házas, és megkérdezi tőle, hogy „40 éve?” És akkor azt mondja neki, hogy: „Jaj, de remélem én is, hogy én is így leszek a szerelmemmel! Hát már három hónapja járunk.” Erre az idősebb férfi megragadja a fiatal karját, és azt mondja: „Fiatalember, ezt maga ne remélje! Döntse el!”

Milyen érdekes, hogy mi ezt látjuk, a jövőt, hogy jaj, nem látjuk a jövőt, akkor vágyunk rá, és reméljük, és óhajtjuk, és szeretnénk, és sóvárgunk utána. És a Szentlélek miben segít? Abban, hogy döntsük el, hogy ami rajtunk múlik, azt döntsük el. Mert az a jövő, ami után vágyakozunk és sóvárgunk, az a jelenbéli döntéseinken múlik nagyon sok szempontból; az előzetes döntéseken, a stratégiai döntéseken, az elköteleződésünkön.

Például egy társkapcsolatban most azt kérdezzük, hogy mit jelent az, hogy elköteleződik egyik személy a másikkal? Például mondhatjuk úgy egy képben, hogy elképzelem magam öt vagy ötven év múlva, és te ott vagy mellettem. Ez a jövő. Nem pontosan az, hogy hogyan lesz, meg mint lesz, meg mikor mi történik. Ki tudja azt? Hanem mit döntök el? Hogy az biztos nekem, hogy ötven év múlva te valahogy ott leszel mellettem. Valahogy. És ezalatt tényleg, hát valahogy. Lehet, hogy itt leszel a földön, lehet, hogy nem. De valahogy. Hogy te ott leszel velem, veled képzelem el a jövőmet.

A következő gondolat így szól. Hogyan tanít meg bennünket a Szentlélek, hogyan érdemes viszonyulni a jövőre? Hát, ha szabad így mondanom, érdemes ugye mondjuk a Szentlélekkel kapcsolatosan egy pozitív hozzáállásra eljutni, és ez azért megrendítő, mert most mondanék két élményt arról, hogy milyen az, amikor valakinek egyébként a jövőre vonatkozó beállítottsága kifejezetten negatív, vagy milyen az, amikor semleges. Hát nemde ismerünk nagyon sok embert, mikor előkerül ez, hogy jövő, csurig lesznek aggodalommal, félelemmel és szorongással. A jövő számukra nem valami a reménységben megragadható kincs, amit az Isten ajándékoz, hanem félelem és szorongás.

De hogy ez még mennyivel olyanabb is tud lenni, hát vagy 24 évvel ezelőtt csináltunk egy lelkigyakorlatot, jött, aki jött, és az volt a téma, hogy hogyan tudna bensőségesebb lenni a Jézussal való kapcsolat. Nekem természetes volt, hogy csináljunk egy olyat, hogy akkor becsukjuk a szemünket, és képzeljünk el egy találkozást Jézussal. Szánjunk rá időt, és hogy helyezkedjünk bele, és akkor ebben a találkozásban Jézus hogyan szólít meg, és mond-e nekem valamit, vagy tesz-e valamit, vagy megértek-e, megérzek-e, megsejtek-e valamit. Azt gondoltam, hogy ennél szebb, mondjuk imádságos forma, hát biztos van, de hát ez is szerintem szép. És akkor ott voltunk a csendben, egy lelkigyakorlatos házban, és úgy ment előre szépen a folyamat, és egyszer csak köztünk egy idősebb hölgy rosszul lett, de annyira rosszul lett, hogy majdnem mentőt kellett hívni. Be kellett rekeszteni teljesen a folyamatot, nem kapott levegőt, és föl kellett polcolni a lábát, és legyezni, és víz, és az ájulás határára került. És aztán ebéd után visszakérdeztünk, hogy „Te tulajdonképpen tudod, hogy mi történt? Ennél ártatlanabb dolgot, vagy nem tudom, szebb dolgot, alig tudok elképzelni.” És a hölgy a következőre jött rá. Azt mondja: „Mikor Feri, te kezdted ezt mondani, és akkor közel van már Jézus, akkor mindjárt találkozunk, én úgy bepánikoltam. Én úgy megrémültem, mert nem tudom, én gyerekkorom óta, hogy abban vagyok, hogy az ember akkor találkozik Jézussal, amikor meghal. És hát hirtelen gondoltam, te jó ég! Hát ez, Jézus egyre közelebb jön! Hát ennél ijesztőbbet el sem tudok képzelni. Végül még elképzelem, hogy itt van, és végem van.” És tulajdonképpen a rosszullét az segítette őt abban, hogy nehogy találkozzon Jézussal. Hát szinte fölfoghatatlan, vagy elképzelhetetlen, hogy milyen sokféleképpen tudunk egy szorongáskeltő, negatív viszonyban lenni a jövővel. Beleértve akár azt is, hogy jaj, félelem a kárhozattól.

Most ha arról beszélünk, hogy a Szentlélek a jövő, föltárja a jövőt számunkra az, hogy hogyan viszonyuljunk hozzá, hát biztos nem azt tárgyalja föl, hogy rettegjünk. Mi az, hogy semleges viszony? Hát milyen sokan vannak! Egy templomba járnak, aranyosak, kedvesek, jóravalóak. De tulajdonképpen, és ezt kutatásokból tudjuk, ha azt kérdezzük tőlük, hogy „Hiszel-e a föltámadásban?”, akkor mondjuk valami ilyesmi válasz érkezik, hogy: „Jaj, hát az a papok dolga, hogy ezt mondják. Azt persze tudjuk, ez jó, de hát na… Az van, ami itt van. Csak az a biztos.” Ezt se akarom (tovább) mondani, hogy tulajdonképpen nincs is viszony, nincs viszony a jövővel, csak hát valamelyest éppen meg tudok markolni, azzal van viszony. És amikor a Szentlélek föltárja, hogyan érdemes a jövőhöz viszonyulnunk, akkor tulajdonképpen egészen elemi módon tulajdonképpen meghív bennünket arra, hogy egy pozitív viszonyunk legyen a jövővel, hogyha az nem is akármi, hanem akárki. És nem is akárki. Megyek tovább.

A következő, hogy hogyan érdemes viszonyulnunk akkor a jövőhöz? Hát egész biztos, hogy egy picit érdemes a természetes ösztönös természetünket fölülmúló módon viszonyulni a jövőhöz. És ezt mondjuk megragadhatnám ebben a szóban, hogy: tudatosan. Miért? Most hadd hozzak ide egy olyan kutatást, ami engem nagyon megrendített. Ez pedig az, arra voltak kíváncsiak, hogy a XXI. században dolgozni meg kell, mert különben nagy bajban vagyunk, de az ember mégiscsak szinte élheti azt, hogy bármikor elveszthetjük a munkánkat, és akkor még nagyobb bajban vagyunk. Egy kicsit egy olyan világban élünk, ahol dupla vagy semmi, mert ha van jó állás, akkor jól mennek a dolgok, ha meg nincs, akkor nagy bajban vagyunk. És arra voltak kíváncsiak a kutatók, hogy a szülők mitől félnek a jövőre vonatkozóan jobban? Első. Attól félnek a szülők jobban, hogy elveszítik, ahogy ezt szoktuk mondani, az egzisztenciájukat. Tehát azt a biztos megélhetési forrást, azokat – nem ragozom –, ami nyilván a családjukra is kiterjed, és persze, hogy fontos, nem csak magamért dolgozom, hanem abból tudom fönntartani, hogy abból tudjuk fönntartani a családot. Tehát ez az egyik, ettől félünk-e jobban. Második, hogy miközben dolgozunk, és félünk, hogy ezt elveszítjük, és ennek esetleg rossz következménye lesz, és majd nem tudunk a gyerekeinknek mindent megadni, hogy ennek persze lehet, hogy az az ára, hogy nem is vagyunk a gyerekeinkkel. Dolgozunk rengeteget, hogy mindent megadjunk a gyerekeinknek, de közben nem vagyunk velük. És akkor hát igazából alig van kapcsolat, alig van érzelmi kötődés, alig vannak közös programok, élmények, események, satöbbi. Sőt, miután hullafáradtak vagyunk és kimerültek, ennek okán például, hát nem magunkat adjuk a gyerekeinknek, hanem hát odaadjuk az okos eszközöket, mindenféle képernyős dolgokat, amik pedig maradandó károsodást tudnak okozni, főleg, ha nagyon korán adjuk oda, és sokat vannak gyerekeknek a kezében.

Szerintem a kérdésre kell föltennem, hogy szülők, akik szeretik a gyerekeiket, és felelősek, és dolgozhatnak rengeteget, hogy a gyerekek jövője és mindent megadni, mitől félnek jobban. Egyértelműen attól félünk jobban, hogy „Mi lesz velem? Mi lesz az állásommal az egzisztenciám, és mi lesz így?” Persze, hogy ez hatással van a családra. De ez miért megrendítő? Mert jobban félek valamitől, ami persze vagy lesz, vagy nem lesz, és aztán utána persze lesz holnap, és kiderül, hogy akkor mi egy másik lehetőség és a többi, mint attól, ami maradandó és visszafordíthatatlan károsodásokat okoz a gyerekeinknek, attól kevésbé félünk. Azért, mert akármilyen nem hangzik szépen, de azért az mégiscsak nem az én bőrömre megy, és nem most van. Ami tehát a másik bőrére megy, és később lesz (Leporolja a kezeit, összecsapva azokat. – szerk.), még akkor is, ha a saját gyerekeink. És remélem, halljátok belőlem azt, hogy nincs bennem semmi kritika ezzel kapcsolatban, hanem éppen csak a megrendülésemet szeretném elmondani, hogy milyen az emberi természet, hogy mennyire bele vagyunk… a jelen és a most és, hogy jó legyen. És az, hogy a jövő, és akkor valamiféle, a szó jó értelmében vett befektetés, ami nem is nekem térül meg, hanem azért nem akárkinek, a saját gyerekeimnek. (Fölteszi a kezeit. – szerk.) Erre utalok, amikor arról szólok, hogy a Szentlélek miben segít? Hogy olyan viszonyban legyünk a jövővel, ami tudatos, és túlmutat a mi spontán, természetes, ösztönös természetünkön. Mert… nem mondom tovább. Következő.

Jaj, hát ez most a könyökötökön jön ki, de azért most egy új gondolatot szeretnék hozzáfűzni. Tehát akkor hogyan viszonyuljunk a jövőhöz, a Szentlélek mit tár föl számunkra? Hogy ne annyira állandóan a célok közül, de körül keringjünk, meg ott ilyen álmom, olyan álmom, hanem jó irányokat tűzzünk ki. Mondom az új részt. Az új rész pedig az, de most még azért egy régi résszel kezdem, hogy tudjátok, mennyire feszült tudok lenni, mikor valaki azt mondja nekem, hogy a cél szentesíti az eszközt. Elfog engem az idegesség. Ha van mondat, ami a kereszténységgel semmilyen módon nem egyeztethető össze, az ez. És amikor a Szentlélek segít bennünket, hogy jó viszonyban legyünk a jövővel, akkor pont biztos, hogy ezt megtanítja nekünk, hogy elvezessen a teljes igazságra, még ha nekem folyamat is, hogy ezt megértsük, hogy a cél nem szentesíti az eszközt. Mert amikor azt mondom, így a cél, úgy a cél, sokszor mi történik? A másik ember eszköz lesz. Hát akkor a feleségnek megvan az igazsága, és ott keresztülnyomja a férjén. A férfinek megvan az igazsága, azt addig mondja, míg a felesége bele nem… A szülő (mondja) az igazságát, és ez az igazság, és végigtoljuk, végignyomjuk a másik emberen keresztül. És ide szerettem volna eljutni, hogy a Szentlélek nem arra tanít meg bennünket, hogy a cél, és akármilyen csodálatos nemes cél, és utána aztán keresztülgázoljunk akárkin, akárkiken, hanem pont fordítva. És most jutottam el oda, hogy megválaszoljam azt, hogy akkor mi az irány, amire a Szentlélek elvezet bennünket? Az a másik ember.

Lehet akármilyen célkitűzésünk és akármilyen álmunk, milyen nagyszerű! Legyen számtalan álmunk, csodálatos célokat tűzzünk ki, az irány pedig a másik ember. Mindig is ez lesz a helyes irány, de mindig. És az ember számára sokszor ez majd úgy tűnik föl, hogy „Ez a célom? Most meg akkor itt öntyömözzek, pöntyömözzek vele? Most akkor itt legyek türelmes, most még együttérző (is) legyek? Hát mikor érti már meg? Most minek az a nagy együttérzés?” Úgy tűnik, hogyha akármilyen célom van, de az irány a másik ember, akkor sokszor úgy fog feltűnni számunkra, hogy nem, valahogy nem hasítunk eléggé. Hát lehet, hogy egyébként hasítunk, csak rossz irányba. Ezért be is fejezem ezt. Tehát az a gyönyörű, hogy lehet akármilyen célunk, csodás álmaink, az irány: a másik ember.

Mondom tovább, a következő, hogy mire tanít meg a Szentlélek? Hogyan viszonyuljunk a jövőre? Úgy, hogy vegyük komolyan a jelent. A legpontosabban, most így a jövő, úgy a jövő, a jelenben csináljuk jól! Tulajdonképpen szerintem…

Egy élményemet hadd mondjam el. Délelőtt, gyerekeknek záró mise, év végi záró mise (volt). Jött hozzám egy hölgy, úgy harminc év körül, és azt mondja: „Feri, nem tudom, megismersz-e?” Mhh… Hát ezt meg se kellett volna kérdeznie. És akkor azt mondja, de aranyos volt, nem nagyon várt ő a válaszra. Azt mondja: „Én az a kilencéves lány vagyok, aki huszonkét-három évvel ezelőtt volt, mondjuk így, hogy hát nálad elsőáldozó a Terézvárosban, huszonhárom éve. Ott emlékszem, hogy vittél bennünket Tereskére a nyári táborba, és mentünk a Bánki-tóra, meg, hogy japán fociztunk. És csak akarom neked mondani, hogy a gyerekem most lett itt elsőáldozó, de van kettő, a másik is itt lesz.” Most magunk között szólva, amikor én 23 évvel ezelőtt japán fociztam Tereskén, hát mit tudtam én, hogy ebből a lánykából mi lesz? De valószínűleg a legtöbb az volt, hogy próbáltam jól japán focizni Tereskén a gyerekekkel, úgy, hogy tudtam, hogy a gyerekek az irány. Nem a győzelem a cél, vagyis a győzelem a cél, akkor is a gyerekek az irány. Jó, megyek tovább.

Következő, hogy mire tanít meg a Szentlélek? Hogyan viszonyuljunk a jövőhöz, vagy a jövőre? Úgy, hogy a jövő lényegileg közösségi természetű. Mert persze, mikor: Hogy lesz a jövő? Persze szoktunk ilyesmit, hogy „Jaj, a világ jövője! Meg aztán a Föld nevű bolygó jövője.” De azért magunk között ebben az van: „Mi lesz velem? Énvelem, mi lesz, a gyerekekkel mi lesz?” És mikor, ha egy valami biztos, az biztos, hogy a jövőnek közösségi természete van. Hát itt két dolgot hadd mondjak. Azért biztos, hogy közösségi természete van, mert mondjuk, ha én úgy képzelem a jövőt, hogy az én jövőm, akkor is négyen leszünk: Atya, Fiú, Szentlélek, meg én. Hát egyszerűen négynél nem tudunk kevesebben lenni a jövőben sem. Hát ezért egész biztos, ha erre föl szeretnénk készülni, akkor a jövőnek is közösségi természete lesz? Egész biztos, hogy így lesz. És ezért, amikor közösségben vagyunk egymással, tulajdonképpen elővételezzük azt, hogy a jövő nem magányos egyedeknek valamiféle, nem tudom én micsodája lesz, hanem végre majd jól tudunk együtt lenni.

Következő, ez már az utolsó gondolat, és lesz egy pici zárás. Ez pedig így szól: Ezért aztán akkor például így is föltehetjük a kérdést, hogy „Most akkor te bízol a jövőben? Optimista vagy?” Tudjátok, mi az optimizmus? A realitásvesztés gusztusos formája. Egyáltalán nem szükséges optimistának lenni, az ember legyen a realitásban, és lássa meg, mi az, ami biztos, mi az, ami jó, milyen döntést érdemes hozni, mi az irány. „Most optimista vagyok, biztos jó lesz.” Hát tudjátok, mondjuk Csernobilban, ott azon a napon is optimisták voltak nagyon. „Majd megnyomjuk a gombot és minden jóra fordul.” Hát, mmm. A keresztény ember nem optimista, hogy optimistán nézünk a jövőbe, hát ennél sokkal többről van szó. És mit akarok ezzel kapcsolatban itt mondani? Hogy ezért a keresztény ember talán a lélek ebben segít bennünket, hát mi nem optimistán nézünk a jövőbe, nem remélünk a szép jövőben. A keresztény ember Istenben remél. Hát Istenben bízunk, és ebben az összefüggésben tekintünk pozitív módon a jövőre. Ezért lehetséges az, hogy tényleg rengeteg mindent – talán nem túlzok, ha azt mondom – halálunk pillanatáig nem fogunk tudni a jövőről. Akkor sem, ha a Szentlélek föltárja számunkra, hogy ez hogy van. Azért sok mindent… Tehát nem a jövőben bízunk, hanem Istenben bízunk.

És ezért a záró gondolat így szól. Ahogy az ember kissé olyan emberi módon – megint nem kritika akar ez lenni – úgy elképzeljük a jövőt, valahogy ez a képzetünk, hogy na, azért csak lesz valami jövőnk esetleg, talán egy halálon túli is, és hát ez tényleg nagyszerű, és hát ebben a jövőben itt meg odaát is, hát valahogy Isten biztos szerepelni fog. A realitás sokkal inkább az, hogy az embernek nem jövője van, hanem Istene van, Istennel való kapcsolata. Az embernek kapcsolata van az Istennel, és Istennek kapcsolata van velünk és a jövőnk ezen belül van.

Ezért nem csak azt mondhatjuk, hogy Isten a jövőm, vagy a jövőnk, többes számban, hanem azt is, hogy az embernek a szó mondjuk olyan tenyeres-talpas értelmében nincs is jövője. Az embernek szentháromságos Istennel való kapcsolata van és ezen belül a Szentlélek, mint személy megmutatja nekünk, hogy hogyan legyünk vele kapcsolatban, és rajta keresztül hogyan legyünk Jézussal, és a Teremtő Istennel, és az ember számára pont ez a jövő. És ezért lehetünk pozitívak a jövőre vonatkozóan, mert elvehetetlen.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)