Lk 10,1-12.17-20 - Évközi 14. vasárnap

„…annak örüljetek, hogy nevetek föl van írva a mennyben.”

Olvasmány (Iz 66,10-14c)

Örülj, Jeruzsálem, s ujjongjatok ti is mind, akik szeretitek! Örüljetek és vigadjatok, akik gyászoltatok miatta! Táplálkozzatok tejével, lakjatok jól vigaszt nyújtó keblén, és teljetek el gyönyörűséggel csodálatos gazdagságából. Mert ezt mondja az Úr: Íme, kiárasztom rá a békét, mint folyamot, és mint kiáradt patakot, a nemzetek dicsőségét. Tejjel táplálnak, karjukon hordoznak és térdükön becéznek titeket. Amint az anya vigasztalja gyermekét, úgy vigasztallak én is titeket; Jeruzsálemben leltek vigasztalást. Ennek láttán örülni fog szívetek; Csontjaitok, mint a fű, sarjadoznak: Szolgáinak az Úr megmutatja segítő kezét.

Szentlecke (Gal 6,14-18)

Testvéreim! Nem akarok mással dicsekedni, mint a mi Urunk, Jézus Krisztus keresztjével. Általa keresztre szegezték nekem a világot, és engem is a világnak. Mert sem a körülmetéltség nem ér semmit, sem a körülmetéletlenség, hanem csak az új teremtmény. Béke és irgalom mindazoknak, akik ezt a szabályt követik, Isten (igaz) Izraelének! Ezután senki ne okozzon kellemetlenséget nekem, mert Jézus jegyeit viselem testemen. A mi Urunk, Jézus Krisztus kegyelme legyen lelketekkel, testvérek! Ámen.

Evangélium (Lk 10,1-12.17-20)

Az apostolok kiválasztása után Jézus kiválasztott más hetvenkét tanítványt, és elküldte őket kettesével maga előtt minden városba és helységbe, ahová menni szándékozott. Így szólt hozzájuk: „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Kérjétek hát az aratás Urát, küldjön munkásokat aratásába. Menjetek! Úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé. Ne vigyetek magatokkal se erszényt, se tarisznyát, se sarut. Az úton senkit se köszöntsetek. Ha betértek egy házba, először is ezt mondjátok: Békesség e háznak! Ha békesség fia lakik ott, rászáll a ti békességtek, ha nem, visszaszáll rátok. Maradjatok ugyanabban a házban, és azt egyétek és igyátok, amijük van. Mert méltó a munkás a maga bérére. Ne járjatok házról házra. Ha egy városba érkeztek, és szívesen látnak titeket, egyétek, amit elétek adnak. Gyógyítsátok meg ott a betegeket, és hirdessétek: Elérkezett hozzátok az Isten országa! De ha betértek valamelyik városba, és nem látnak titeket szívesen, menjetek ki az utcára, és mondjátok: Még a port is lerázzuk, ami városotokban a lábunkra tapadt, de tudjátok meg: Elérkezett hozzátok az Isten országa. Bizony mondom nektek: Szodomának könnyebb sorsa lesz azon a napon, mint ennek a városnak.” A hetvenkét tanítvány nagy örömmel tért vissza. „Uram – mondták –, a te nevedre még a gonosz lelkek is engedelmeskedtek nekünk.” Ő így válaszolt: „Láttam a sátánt: mint a villám, úgy bukott le az égből. Hatalmat adtam nektek, hogy kígyókon és skorpiókon járjatok, hogy minden ellenséges erőn úrrá legyetek: Semmi sem fog ártani nektek. Mindazonáltal ne annak örüljetek, hogy a gonosz lelkek engedelmeskedtek nektek. Inkább annak örüljetek, hogy nevetek föl van írva a mennyben.”

Vasárnapi beszéd

Van bennem egy pici izgatottság, akármilyen furcsán is hangzik, hogy most magunk között vagyunk. Nincs online közvetítés! De nehogy félreértsétek, az nagyszerű dolog. Kell csinálnom, azt kell csinálnom, és legyen! De biztos nem értitek félre, olyan gyermeki lelkesültség van bennem, hogy ez egy picit olyan, nyilván nem értettétek ezt félre, mint mikor Jézus azt mondja, hogy „Na, most már legyünk magunk között!” Most már csak a tanítványaival akart elvonulni egy magányos helyre, hogy most akkor tényleg legyünk így is, ne csak úgy. Valahogy így van bennem, és aztán tudjátok az keringett bennem, hát akkor valamit úgy szeretnék nektek adni. Az ment bennem, hát mire gondoltam, hogy meleg van, és akkor na, majd valami néhány jó kis történet, és habkönnyen, de azért az evangéliumról. Hát, nem ezt adta a Lélek. Hiába okoskodtam én ki, hogy mi lenne itt a hatékony, meg a jó. Na, úgyhogy azért tíz pont összejött, azért mondom őket.

Akárhogy forgattam az evangéliumot így-úgy-amúgy mindig arra az élményemre találtam, nyilván kapcsolódva természetesen a szöveghez, hogy a tanítványok mennek, és akkor örülnek a sikerüknek, most mondjuk így, és Jézus pedig azt mondja, hogy „Ezt értem én, nagyszerű. – Meghallgatja őket. – Pihenjetek, de mégse ennek örüljetek, hanem hogy a nevetek föl van írva a mennybe.”

Ami állandóan feszültséget okoz bennem, az a végletesség. Az egyik véglet az, hogy most megkeresztelt emberekről beszélek, mirólunk, megkereszteltekről, tanítványokról, hogy az egyik véglet az, hogy valahogy mindazt, ami a tanítványságunk, azt megpróbáljuk egyre inkább valami profán, evilági projekt alapján megszervezni és létrehozni mindenféle okossággal és a többivel. Ez az egyik véglet, és már szinte nem is látjuk, hogy hol van ebben a Szentlélek. A másik, amikor pedig valaki, mondjuk különösebb szakértelem nélkül, ismeretek nélkül, minőség nélkül mindenkor a Szentlélekre hivatkozik. Hát szörnyűnek látom mind a kettőt, de közben meg olyan sok tapasztalatom van mind a kettőre, hogy arra gondoltam, most nézzük meg, hogy a kettő között mi van. Mondjuk, ha szabad így fogalmazni, az arany középút, hogy az akkor hogy nézne ki, és akkor kétszer öt gondolat.

Az első öt gondolat arra vonatkozik, hogy Jézus erőt és hatalmat ad, ők hatékonyan cselekednek, annak látják az eredményét. Azt is mondhatnánk, hogy sikeresek. És erre Jézus azt mondja, hogy mégse ez a lényeg. Hogyan ragadhatnánk meg akkor öt lépésben azt, hogy hát de igenis Jézusnak is fontos volt az, hát erről beszél a búcsúbeszédében, hogy „Azt akarom, hogy gyümölcsöt hozzatok, maradandó gyümölcsöt.” Hát nem véletlenül küldi el a tanítványait. Hát azt akarja, hogy annak valami hatása legyen, annak legyen valami eredménye. Hát abból szülessen valami. Hát ez nem egy tréning, ahol ők ügyeskednek, aztán teljesen mindegy, hogy mi a következménye. Nézzük akkor ezt az öt pontot, mert mind az öt pontnak van jelentősége.

Az első: az erőfeszítésünk. Egy pap barátom körülbelül másfél évvel ezelőtt, amikor ő külföldön teljesített szolgálatot, és ott nagyon erős karantén volt, és nagyon erős lezárás volt, és pontosan megmondták, hogy – amit én pontosan nem tudok – tizenkét embernél több nem lehet a templomban egyszerre. Volt egy ilyen szabály, vagy fél éven keresztül. Igen ám, de akkor jött el az ideje az elsőáldozásnak. És volt vagy tíz-tizenkét gyerkőc. De hogy? Hát még a gyerekeket jó, de hát a szülők hogy lesznek, az ünneplés, hogy lesz, meg minden. És ez a pap a következőt találta ki. Minden gyereket külön fog első áldoztatni azért, hogy a tizenkét ember, legalább akkor egy tágabb család ott tudjon lenni. Ezt el tudjátok képzelni? Az a pap a tizenkét gyerekkel külön végigcsinálta tizenkétszer ugyanazt a folyamatot, és zárt templomban a tizenkét családdal együtt tizenkétszer megcsinálta az elsőáldozást. Hát tényleg én csak úgy összecsapkodtam a kezem, ahogy ő erről beszélt. Hát ezt nevezem erőfeszítésnek. Ez igazi és valódi erőfeszítés, amire azt mondhatnánk, na Jézus valami ilyesmire gondolt, amikor azt mondta, hogy „Menjetek és csináljátok! Akkor azt csináljátok!” Tehát az első: erőfeszítés.

Második, hogy abból születhet valami teljesítmény. És nem elég, hogy arra hivatkozva „Én csináltam.” Van-e valami teljesítmény abban, hogy te azt, vagy hogy én, vagy bármelyikünk csinálta? Mit értek ez alatt, hogy teljesítmény? Azt, hogy az egyházi működésünkben nagyon gyakran azt vélem fölfedezni, hogy – mondjuk így mai szóval élve – nincs minőségbiztosítás. Tulajdonképpen úgy működik mindenki, ahogy akar. És hogy ez minőségben mit jelent…? A második gondolat, hogy rendben van, hogy van erőfeszítés, de közben milyen minőségű az, amit csinálunk. Hát a második gondolat, ha valahol ott a végén Jézushoz örömmel szeretnénk visszaérkezni, hogy abban legyen valami valódi teljesítmény. Valami, amire azt mondhatnánk, hogy ez legalább jó is. Nemcsak csináltam, hanem jó is. Én úgy szerettem gyerekkoromban Mekk Eleknek a sorozatait. Ugye nem rajzfilm, hanem bábfilm. És én emlékszem gyerekként, hogy mindig úgy levertek egy cégért. Azért úgy reménykedtem, hogy azért valami marad. És azért valami maradt. Tehát akkor a második gondolat nem csak az erőfeszítésre van szükség, hanem valódi teljesítményre.

Ide még egy gondolat. Például ez azt jelenti, hogy amit csinálok keresztény emberként, az legyen igényes. Ezért nem tudom, tudjátok-e, karácsonykor az egyetemes könyörgések között van egy olyan könyörgés, hogy „Uram, add, hogy kövessük a betlehemi Jézus igénytelenségét.” Ezt én kihúztam háromszorosan, mert ha valamit nem szeretnék követni, az bármiféle igénytelenség. És nem hiszem, hogy a betlehemi Jézus azért, mert ott Betlehemben született zord körülmények között, igénytelen lett volna. Máriát sem látom igénytelennek és Józsefet sem igénytelennek. Szóval hagyjuk az igénytelenséget.

Harmadik. A harmadik, hogy akkor most van teljesítmény; valami eredmény. A kettő nem ugyanaz. És az eredmény alatt érthetünk belső eredményeket. Például van valódi teljesítmény, és a szó szoros értelmében kifelé nincs eredménye. Hát ilyen lehetséges. Hát miért ne volna lehetséges? Elmegy egy pap, most elnézést, hogy papokról beszélek, vagy te. Az egyik munkahelyen valahogy te ott csak úgy keresztényként jössz-mész, és egy csomóan érdeklődnek, és jönnek el a templomba. A másik munkahelyen te ugyanezt csinálod, azt mondja, fütyül rád mindenki. Te ugyanazt a minőséget produkálod, az egyik esetben van eredmény, a másikban nincs. Az eredmény nincs minden szempontból a kezünkben. De az is egy eredmény, hogy én egyszer csak rájövök, hogy hiába próbáltam jó minőségben, az vagy lesz, vagy nem. Akkor mondjuk az is eredmény, ha alázatosabb leszek. Az is eredmény, ha megkérdezem 25-ször, hogy lehet, hogy valamit másképpen kellett volna csinálni. Az is eredmény. Hát az is eredmény, hogyha elkezdek azon gondolkozni, hogy valami mérés mikor működik, és mi és hogyan nem működik. Megyek tovább.

A következő: siker. A tevékenységünk az vagy sikeres lesz, vagy nem lesz sikeres. Én egészen megdöbbentem ezen, de jólesik róla beszélni. Most húsvétkor tizenkilenc felnőttet kereszteltem meg. Tizenkilenc felnőttet nagyszombaton, és hatan voltak még elsőáldozók. És utána rá két hónappal pedig több mint húszan bérmálkoztak. Hát le vagyok nyűgözve. Hát ez hogyan történhetett meg? Hát nem tudom. Egyszerűen csodálatos volt itt. Szóval ezt mondjuk nevezhetjük sikernek, de hát két évvel ezelőtt sem voltam sokkal ostobább…

Tehát mondhatjuk azt, hogy a siker az vagy jön, vagy nem jön, vagy van, vagy nincs. És ebben lehetünk igazán nagyvonalúak, vagy van, vagy nincs. Tehát nem a siker a cél, az vagy adatik, vagy nem. És ez nagyon fontos; nem a siker a cél. Olyan megrendítő volt, mikor fiatalabb keresztény koromban bújtam a szentek életét, és annyira tetszett nekem, hogy így csinálta, az eredetiség, meg hogy tényleg egyik szent sem hasonlítható a másikhoz, kivéve az életszentséget. Akkor olvastam egy olyan szentről, aki elment egy – hát mondjuk – archaikus kultúrába, és ott volt harmincvalahány évig, és senki nem lett keresztény, de senki, a végén meg még meg is ölték. Tehát hogyha mondjuk úgy lehetne emberi számítás szerint egy olyan igazi kudarcos életpályát leírni, hát az övé ennek a mintapéldánya volt. Nulla eredmény 30 év múlva, plusz még meg is ölik. De most ugye itt tegyünk akkor egy vesszőt, mert az történt, hogy harminc valahány év, és ő vértanú lett, és ez elkezdett hatni. És jött oda egy másik valaki, aki azt mondta, én olyasmi vagyok, mint ő és arra elkezdtek figyelni. És az a népcsoport, ott egymás után a tagjai megkeresztelkedtek. Ennek az embernek az életében nulla siker. És milyen nagyszerű, hogy nem az volt a célja, hogy sikeres legyen. Nagyszerű!

És így jutunk el az ötödik gondolathoz. A sorban akkor hova érkezünk el, ami persze átszövi az első négy pontot is? A Szentlélek gyümölcsei. Hát nem a siker van előttünk, a Szentlélek gyümölcsei, hogy megteremjük a maradandó gyümölcsöket, és ez, ahogy a Szentlélekkel együttműködünk, átjárja az első négy területet is. Azért Jézus nem egyszer, nem kétszer elmondta: „Igen, azt akarom, hogy gyümölcsöt hozzatok, menjetek el és hozzatok maradandó gyümölcsöt.” És aztán mondja a szőlőtő, szőlővessző… Ezt sem akarom tovább mondani. Hát igenis föl vagyunk szólítva a gyümölcsözésre. Mi a gyümölcsözés, például az életszentség? Mi a gyümölcsözés? Az üdvösség. Mi a gyümölcsözés? Hogy másokat segítünk az Istennel való és a másik emberrel való kapcsolatában. Gyümölcsözés.

Második fejezet. A második fejezet így szól: Milyen érdekes, hogy Jézust, nem tudom, hallottátok-e a szövegben, milyen precízen elmondta: „Így menjetek, úgy menjetek, ezt vigyetek, ezt ne vigyetek, ne vigyetek, ne vigyetek, így köszönjetek, addig maradjatok, ezt tegyétek, onnan menjetek tovább.” Hát azért volt ott kiképzés. Nem úgy volt, hogy „Menjetek előttem, aztán majd lesz valahogy, a Szentlélek megoldja.” Szó sincs róla, kaptak egy kiképzést, és úgy mentek el. És most akkor ezt szeretném ugyanúgy öt pontban végignézni, hogy akkor hogyan van az, hogy együttműködünk a Szentlélekkel, és tényleg amögött, hát kéne, hogy legyen valami tudás, valami ismeret. Na, akkor ez hogy van?

Első. Hogyan kezdődik ez? (Úgy,) hogy van-e bennünk tudásvágy, nyitottság és érdeklődés, beleértve – most így mondom – Isten országa iránt, az Isten iránt, az Isten dolgai iránt, a kereső ember iránt, nyitottság, tudásvágy és tudásszomj? Na, ebbe tartozik bele az, amiről múlt héten beszéltünk; ha van bennem tudásvágy, nyilván annak a hátterében mi is benne van? Hogy elismerem, hogy mennyi mindent nem tudok. És ezt nem szégyellem, mert a nem tudás máris remek kiindulópontja annak, hogy motivált legyek, hogy valamit még jobban elmélyítsek és tudjak.

Emlékszem, hogy amikor 21 évesen levelező tagozatra jártam a teológiára, nagyon fölnéztem az összes professzor úrra, mert hát most el tudjátok képzelni, én voltam egy 21 éves sportoló. Hát mit tudtam én, hogy mi hogy van? Egy friss megtérő voltam a kereszténység alapjaival kapcsolatosan, és hát rezgett a léc, vagy le is vertem, és ott voltak ezek a professzor urak, és annyira komolyan vettek bennünket, olyan tisztességesen tanítottak, annyira komolyan vettek, annyira becsülték a mi tudásszomjunkat. És látszott, hogy szívvel-lélekkel csinálják, és pontosan tudták azt, hogy majd mikor három év múlva kapunk egy levelező diplomát, hogy hol lesz az ahhoz képest, amit ők elvégeztek. És ez tényleg így van. És mégis látszott, hogy – elnézést, így mondom – apait-anyait beleadtak. Komolyan vették a tanítást, komolyan vettek minket. Azt lehet mondani, hogy ott szerettem meg igazán tanulni, hogy a nagy professzorok komolyan vettek bennünket. Tehát: tudásvágy.

Második pont: tapasztalati tanulás. Csak azért érdemes tanulni a tapasztalatainkból is. Mi az, hogy tapasztalati tanulás? Ezt éppen csak négy pontban idehozom. Első: nyitottság, érdeklődés, fölfedezés. Második: elemző gondolkozás. Harmadik: ez alapján hozott döntések. Negyedik: a döntés alapján való cselekvés. És a cselekvésből újból élmények és tapasztalatok származnak. Erről nem is akarok hosszabban beszélni, mert ezt már egyszer-kétszer kifejtettem. Tehát hajlandó vagyok, és nyitott vagyok tapasztalni, tanulni a tapasztalataimból, hogy ne kövessem el újból és újból ugyanazt.

Harmadik: A tudás elmélyítése és kiterjesztése. Tudom, ezt egyszer már mesélgettem nektek. Mikor harminc éves voltam, egy éve voltam pap, ott volt egy idős kisegítő lelkész, egy nyugdíjas pap bácsi, ’44-ben, ’45-ben szentelték Bécsben. És én be-bejártam hozzá, mert annyira okos volt, és olyan bölcsen, bölcsen, olyan egyszerűen, alázatosan beszélt. És akkor elmesélte nekem, hogy ők, miután fölszentelték őket, elhatározták, hogy létrehoznak egy kis kört, és ebben a kis körben az lesz a tagság feltétele, hogy minden egyes papnak még nagyon jól meg kell tanulnia egy idegen nyelvet, és a teológián kívül tudományos igényességgel meg kell tanulnia valamilyen másik szakterületet azért, hogy a tudásuk átfogó legyen, és közben elmélyült legyen. És ha szabad azt mondanom, én ebbe beleszerettem. Ezt annyira okosnak találtam, hogy valaki ne csak egykönyvű ember legyen, most a szónak nyilván jó értelmében, szóval elmélyíteni a tudást, átfogóvá tenni a tudást.

Tizenkét nappal ezelőtt megműtötték a szemem. Ezt most csak azért hozom ide, mert most két hónapig, ha kint vagyok, mindig napszemüvegben kell lennem. Szóval tudjátok, hogy találkozunk, ezért van, és nem veszem le, mert nem érheti UV. És ahogy néztem, ott volt egy leírás, hogy hogyan történik a műtét, kik vannak jelen a műtéten, tuk-tuk-tuk-tok. És az alsó sorban… Igen, mert látjátok, most azért kezdtem el toporogni, mert nem tudom a pontos kifejezést. Próbáltam valami közelítőleg értelmeset mondani. Hát azt lehetne mondani, hogy a műszaki értelmiségi. Tehát a műtét közben, mert ott gépeket használnak, nem csak orvosok vannak, nem csak egészségügyi szakdolgozók, hanem ott van a műszaki ember. Hát lenyűgözött engem. Mondtam: „Azonnal megyek, műtsenek meg!” Hát ahol… Amikor valahogy a tudás elmélyült és átfogó, és az egyik ismeretből itt megértünk valamit onnan, ott a kreativitás melegágya az elmélyült és szerteágazó ismeret. Megyek tovább.

A következő: akadémikus tudás, intézményes tudás. Miért? Mert lehetünk autodidakták, és az tényleg jó, hogy egy csomó mindent elsajátítunk. Úgy tetszik nekem, valaki bújja a teológiát, jön, kérdez tőlem, le vagyok nyűgözve, le vagyok nyűgözve. De azért mégiscsak, amikor van valamilyen intézményesített tudás átadás, azért az általában alaposabb és körültekintőbb, és olyan dolgok is belekerülnek, amit én biztos mindig kihagynék. Emlékszem például, hogy amikor másodéven elkezdtünk ógörögül tanulni, mondjuk így, az egyik szemem sírt, a másik nevetett. Az egyik nevetett: „Haj, de jó! Az eredeti nyelven tudom olvasni a Szentírást.” A másik meg: „Ha nem lenne kötelező, lehet, hogy nem tanulnám.” Az ógörög nyelv mondjuk háromszor olyan nehéz, mint a latin, és azért azt se annyira, annyira. És közben most meg annyira hálás vagyok, hogy van egy szentírási rész, és akkor: Na, hogy is van? Egy picit lehet bogarászni az eredeti szövegből. Szóval mélyebben meg lehet érteni az evangélium üzenetét. Tehát akkor az valami akadémikus tudás, intézményesült tudás.

És így jutok el a végéig, és az ötödik itt is mi? A Szentlélek, a Szentlélek által adott ismeretek, a Szentléleknek az ismerete. Minden olyan tudás, ahogy Jézus erről beszél: „Nem kell előre elgondolnotok, ott majd a Szentlélek segít nektek, hogy… Most még nem tudjátok, de majd a Szentlélek mindent az eszetekbe juttat.” De tudjátok, mikor tudom önfeledten mondani, hogy igen, ez az evangélium üzenete? Ha az első négy pontot komolyan vettük. Akkor utána mondhatjuk azt, hogy most befejeztem az izgulást, majd ott fog menni. De előtte van négy pont, és a cselekvéssel kapcsolatban is ugyanezt gondolom. „Majd a Szentlélek kipótolja.” – mondták a kedves atyák. És én mindig úgy húztam össze magam: „Majd a Szentlélek kipótolja.” Hát, de az már lehet, hogy nem pótlás, mert már szinte helyettem kellett volna csinálni. Az nem ugyanaz a műfaj. Tehát ott is, mikor valaki azt mondja: „Majd a Szentlélek kipótolja.”, előtte van négy pont. És tényleg, azután rendben van.

Zárás. A zárás így szól: Olyan szép ez a mondat, hogy „Mindazonáltal ne annak örüljetek, hogy ez teljesítmény és siker volt, és sikerült, és ezt láttátok, és tudtátok, hanem annak, hogy a nevetek föl van írva a mennyben.” És ez mit jelent? Egyrészt azt jelenti, hogy a lényeg nem függ össze a teljesítményünkkel, semmiféle sikerrel nem függ össze; a létezésünkhöz kapcsolódik. A létezésünkhöz, amit most így nevezek meg, hogy tanítványok vagyunk. Akkor is tanítvány vagyok, ha 35 évig teljesen eredménytelenül csinálok bármit is, akkor is tanítvány vagyok. Ez az örömhírnek a mélysége. És a másik pedig, de közben pedig a tanítványság, ahogyan a létezésemhez kapcsolódik, ebből az is adódik, hogy nem egyszerűen csak Isten gyermeke vagyok, hanem tanítvány. És a tanítvány a maga módján fölszólítást nyert arra, hogy mindazt a tudást és ismeretet – beleértve saját magát is – úgy fejlessze, úgy képezze, úgy adja tovább, ahogyan az a Szentlélek szándéka szerint van. Tehát miközben tanítványok vagyunk kikezdhetetlenül és a létezésünkhöz kapcsolódóan, aközben nem véletlen, hogy néha a szentmise végén ez hangzik el: „Menjetek, küldetésetek van!”

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)