Lk 10,25-37 - Évközi 15. vasárnap

Lehetséges-e az, hogy én magánemberként vagy egyénként segítenék, egy csoport tagjaként viszont nem?

Olvasmány (MTörv 30,10-14)

Mózes egy alkalommal így beszélt a néphez: „Engedelmeskedj az Úr, a te Istened szavának, és tartsd meg a parancsokat és rendelkezéseket, amelyek e törvénykönyvben írva vannak. Térj meg szíved, lelked mélyéből az Úrhoz, a te Istenedhez. Ez a törvény, amelyet ma adok neked, nem túlságosan nehéz, és nem is elérhetetlen számodra. Nem az égben van, hogy azt mondhatnád: »Ki hatol fel érte az égbe, ki hozza le és hirdeti, hogy hozzá szabhassuk tetteinket?« De a tengeren túl sincs, hogy azt mondhatnád: »Ki kel át érte a tengeren, ki hozza el és hirdeti, hogy hozzá szabhassuk tetteinket?« Egészen közel van hozzád a törvény, a szádban és a szívedben, így hozzá szabhatod tetteidet.”

Szentlecke (Kol 1,15-20)

Testvéreim! Jézus Krisztus a láthatatlan Isten képmása, minden teremtmény elsőszülötte. Mert benne teremtett mindent a mennyben és a földön: a láthatókat és láthatatlanokat, a trónusokat, uralmakat, fejedelemségeket és hatalmasságokat. Minden általa és érte lett teremtve. Ő előbb van mindennél, és minden benne áll fenn. Ő a testnek, az Egyháznak a feje. Ő a kezdet, az elsőszülött a halottak közül, hogy övé legyen az elsőség mindenben. Úgy tetszett (az Atyának), hogy benne lakjék az egész teljesség, s hogy általa békítsen ki magával mindent a földön és a mennyben, minthogy a kereszten kiontott vérével békességet szerzett mindenkinek.

Evangélium (Lk 10,25-37)

Abban az időben egy törvénytudó odalépett Jézushoz, hogy próbára tegye őt: „Mester – szólította meg –, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” Jézus így felelt: „Mit mond erről a törvény? Mit olvasol benne?” A törvénytudó így válaszolt: „Szeresd Uradat, Istenedet, teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből és teljes elmédből, felebarátodat pedig, mint saját magadat.” Jézus ezt mondta neki: „Helyesen feleltél. Tedd ezt, és élni fogsz.” A törvénytudó igazolni akarta magát, ezért megkérdezte Jézustól: „De hát ki az én felebarátom?” Jézus történettel felelt a kérdésre: „Egy ember Jeruzsálemből lement Jerikóba. Rablók kezébe került. Ezek kifosztották, véresre verték, és félholtan otthagyták. Egyszer csak egy pap jött lefelé az úton. Észrevette, de elment mellette. Azután egy levita jött arra. Ő is meglátta, de elment mellette. Végül egy szamaritánusnak is arra vitt az útja. Amikor megpillantotta, megesett rajta a szíve. Odament hozzá, olajat és bort öntött sebeire, és bekötözte, majd pedig felültette teherhordó állatára, elvitte egy vendégfogadóba és gondoskodott róla. Másnap elővett két dénárt, odaadta a fogadósnak ezzel a kéréssel: Viseld gondját, és ha többet költenél rá, visszatérve megadom neked. Mit gondolsz, e három közül ki volt az igazi felebarátja annak, aki a rablók kezébe került?” A törvénytudó így válaszolt: „Aki irgalmasságot cselekedett vele.” Jézus így folytatta: „Menj és te is hasonlóképpen cselekedjél!”

Vasárnapi beszéd

Természetesen beszélhetnénk most arról, hogy mi az alapja, a forrása – így is mondhatnánk –, a motivációja annak, hogy az egyik ember segítsen a másiknak. Beszélhetnénk erről, de ez a történet egy kicsit távolabb visz bennünket ettől, és más megfontolások felé is indít. Ez pedig az, hogy itt nem egyszerűen csak arról hallottunk, hogy egy ember nem segített, jött egy másik ember, nem segített, végül egy harmadik ember segített. Nem erről hallottunk, hanem arról, hogy van három ember, aki történetesen kétségkívül három személy, de mind a három ember valamilyen csoportnak a tagja. És a szentíró azt mondja Jézus szava nyomán nyilvánvalóan, hogy nemcsak arról van itt szó, hogy két ember nem segített, a harmadik igen, hanem hogy egy pap, aki a papi rendbe tartozik, nem segített, a csoport tagjaként sem segített, nem csak egyénként nem segített. Egy levita ment arra, nem csak egyénként nem segített, hanem mint levita a levitákhoz tartozó nem segített. És végül a harmadik ember sem pusztán csak, mint egy egyén segített, hanem azt mondja Jézus, hogy ő egy szamaritánus volt, a szamaritánusok csoportjának a tagjaként is segített, nem csak magánemberként.

Hogyha ezt a szempontot most kiterjesztem, Jézus és a törvénytudó beszélgetése sem pusztán csak két, mondjuk magánember beszélgetése, pusztán csak két egyén beszélgetése, hiszen hát a szentíró nagyon pontosan megmondja, egy törvénytudó volt, vagyis, aki a törvénytudók csoportjába tartozik. És a törvénytudó, hogyan szólítja meg Jézust? „Mester.” Vagyis nemcsak egy személyt kérdez ő, hanem egy rabbit, aki egy rabbi, (egy) a rabbik csoportjába tartozó személyt kérdez. Ennek lényegi jelentősége van.

Hogy ide eljuthassak, hogy miért is, de a beszéd közepe felé lesz egészen világos, de innen szeretnék kiindulni, és akkor a bevezetéshez még annyit hadd tegyek hozzá, hogy egyébként pedig ahogy Jézus és a törvénytudó beszélgetése alakul, az első beszélgetés fordulatoknál nem pontosan tudjuk, hogy most ezt tulajdonképpen az egyén kérdezi, vagy a csoport tagja kérdezi. Mindig így fogom majd mondani, hogy egyén vagy csoport tagja az egyszerűség kedvéért. Igen ám, de a beszélgetésben egyszer csak történik egy fordulat. Ez pedig az, amikor Jézus válaszol. Nem tudjuk pontosan, hogy most ezt ő Jézusként mondja, vagy rabbiként mondja a törvénytudónak, és azt mondja, hogy cselekedjél így. És a fordulat itt megtörténik, mert egyszer csak hirtelen, minthogyha a törvénytudó már most nemcsak törvénytudóként és magánemberként kérdezne, hanem hirtelen ahogy igazolni akarja magát, egyszer csak valahogy előtérbe kerül az, hogy most ő már magánemberként, személyként akar kérdezni, és így kérdezi, hogy „Jó, de ki az én felebarátom?” Ezt már nem annyira törvénytudóként kérdezi. Valakiként, (aki) hirtelen szorult helyzetben találja magát. És ez az a pillanat, amikor Jézus is már nem csak rabbiként válaszol, hanem egyénként, személyként, magánemberként is, most mondjuk így az egyszerűség kedvéért. És ez miért érdekes? Azért, mert azt a kérdést veti föl számunkra, hogy „Lehetséges-e az, hogy én magánemberként vagy egyénként segítenék, egy csoport tagjaként viszont nem?”

Mert a mai történet erről is szól. Lehetséges, hogy az a pap egyébként magánemberként segített volna annak a rászorulónak. Miért nem segített? Mert papként papi funkcióit ment el ellátni Jeruzsálembe, és a csoportnak a normája az volt, hogy őrizkedjen például attól, hogy halotthoz érjen, akármilyen beteghez sem érhetett. Tehát van a papoknak a normája, és ő ezt a normát kívánta megtartani, azért, mert a csoport normáit, ha megtartja, akkor a csoport tagjaként a nép számára el tudja végezni a liturgikus feladatait. A levita sem pusztán csak rossz szándékból, mert rossz ember volt, nem segített. Hát tudjuk, hogy levitaként megy föl Jeruzsálembe a kultusz elvégzésére, és levitaként bizonyos csoportszabályok és normák érvényesek rá. És ő ezeket a csoportnormákat kívánja megtartani, mert különben a csoport tagjaként a választott nép felé a maga szolgálatát nem tudja elvégezni. Nem egyszerűen csak arról van szó, hogy két érzéketlen, együttérzés nélküli ember így csinál, hanem, hogy két csoport tagja, csoportnormákat tart meg. Azért, mert a csoportnorma teszi lehetővé számukra azt, hogy a saját szerepüket abban a csoportban be tudják tölteni.

Hadd beszéljek akkor most arról, hogy milyen egyéni okai lehetnek annak, hogy valaki nem segít, aztán nézzük meg, hogy milyen csoportos okai lehetnek annak, hogy valaki nem segít. Hát az első, például nem segítek azért, mert félek. Hát annyira ijesztő a helyzet, hogy félek, azt se tudom, hogy most tényleg baja van, vagy nem, majd engem most éppen ki akarnak rabolni, ez egy trükk. Nem akarom ezeket hosszabban mondani. Hát a félelemből én egyénként nem segítek. Az is lehetséges, hogy olyan stresszhelyzet nekem látni egy utcán heverő véres embert, azt sem tudom, hol áll a fejem, ahogy szoktuk mondani. Egyszerűen a stressz miatt el sem jutok oda, hogy a képességeim birtokában segítsek. A harmadik például, hogy azt gondolom magamról, hogy én alkalmatlan vagyok. De nagyon érdekes egyébként, hogy olyanok, akik hősies dolgokat csinálnak, átlagemberek. Akkor kérdezik őket: „Hogy voltál erre képes?” És ezek az emberek majdnem mindig azt mondják, hogy bárki megtehette volna. És egyébként ez nagyon sokszor igaz is. Pont bárki megtehette volna, de aki mondjuk az alkalmatlanságának a tudatával birkózik, ő meg pont neki se áll, mert azt gondolja, hogyan is jönne ő ahhoz. A negyedik például: nincsen önbizalma. Azt mondja: „Éppenséggel meg tudnám tenni, de hátha elszúrom.” Kudarckerülés. Következő például, hogy motiválatlan. A motiválatlanságnak sok oka lehet, például az, hogy egyáltalán nem is nagyon akar másoknak segíteni. De nem is gondolja, hogy neki különösebben segíteni kéne. Tehát itt nagyon sok minden előkerülhet. És aztán például valami egyéni érdek fűzi ahhoz, hogy nem segít. Ha nem segítek, akkor én mondjuk jobb helyzetbe fogok kerülni. Látjátok, ezt épp csak föl akartam sorolni, és izgalmas volna nektek, ahogy nyaraltok, tovább írhatjátok a listát, milyen egyéni okai vannak annak, hogy „Én néha nem szoktam segíteni.”?

Most nézzük akkor meg, hogy milyen csoportos okai lehetnek annak, hogy nem segítek? Ez egy egész más terület lesz. De ez itt most nekünk bizonyos szempontból az izgalmasabb, mert a történet ebből a világból hangzik el. Az első, szóval azért nem segítek valakinek, mert ő egy idegen az én csoportom szempontjából. Nem tartozik a mi csoportunkhoz, tehát ő egy idegen, és ezért nem segítek neki. A második, azért nem segített neki, mert nem idegen, hanem mert egy másik csoport tagja. És mi ez a csoport? Mi nem segítünk annak a másik csoport tagjainak. A harmadik, hogy például azért, mert egy csoportnormát követek, a saját csoportom normáját követem. Pontosan ez történik egyébként ebben a történetben. A negyedik példa az, hogy tömeghatás, hogy ott olyan sokan vagyunk, esetleg, hogyha nem ezt a történetet vesszük alapul, hogy tudjuk, ilyenkor valahogy az egyéni felelősség meg cselekvőképesség és motiváltság nagyon le tud apadni, és valahogy azt gondoljuk, hogy más már segít, vagy más majd fog segíteni. „Miért pont én, mikor ilyen sokan vagyunk.?” Egy tömeg tagjaként egész másképpen fogok állni a segítéshez, mintha egyedül én vagyok ott.

A következő például, hogy csoportos sztereotípiák, előítéletek akadályoznak meg engem. Nemcsak személyes előítéletek léteznek, hanem én, mint egy csoport tagja, átveszem annak a csoportnak esetleg az előítéletességét, sztereotip látásmódját, és ez alapján nem segítek. Aztán az is lehet, hogy például félelem akadályoz meg, de itt nem pusztán az egyéni félelemről van szó, hanem a csoportban való tagságom okán jön meg a félelem, tehát például azt mondom, hogy a csoport nem pártolja, hogy mondjuk annak az idegennek, vagy egy más csoport tagjának segítsek. Ha én segítek, ki fognak rekeszteni. Vagy ha segítek, akkor én pórul fogok járni, mert a csoport azt meg fogja torolni. Tehát akkor lehet a társas önazonosságomból fakadó félelem.

És végül hadd mondjak el még valamit, ami nagyon hangsúlyos tud lenni, hogy például a nem segítést a csoport támogatja, sőt, így is mondhatnám, hogy pozitív énképpel élhetek tovább, akkor, hogyha nem segítek, mert a csoport fönntartja az én pozitív megítélésemet akkor is, vagy pont akkor, ha nem segítek. Ezt például úgy hívjuk, hogy banda erkölcs. És nem segítek, mert ha nem segítek, akkor ezzel kifejezem a lojalitásomat mondjuk a csoport felé vagy a csoport vezetője felé. És ezért a csoport engem el fog ismerni, és azt fogja mondani, hogy én egy belevaló valaki vagyok, tényleg ide tartozom. Akkor én fönt tudom tartani a társas önazonosságomat, a pozitív énképemet. Hát nem segítek. Látjátok, hogy milyen egész más okai lehetnek annak, hogyha a csoport tagjaként nem segítek, márpedig ebben a történetben erről van szó.

És akkor itt most a beszéd közepéhez érkeztem, és itt akkor most nyilván három nagyon egyszerű mondatot el lehet mondani, tehát lehetséges az egy helyzetben, hogy én egyénként és egy csoport tagjaként is segítek. Lehetséges az, hogy sem egyénként, sem a csoport tagjaként nem segítek, de a mai történet a kettő között van. Ez egy olyan történet, amiben arról van szó, hogy egyénként segítenék, csoporttagjaként pedig nem. Ez ez a történet. Honnan tudjuk, hogy ez a történet? Onnan, hogy amikor Jézus elmondja a példabeszédet és megkérdezi: „Ki volt a felebarátja annak, aki találkozott azzal a bajba jutott emberrel?” A válasz így szól: Hát, aki segített neki, ő volt a felebarátja. És Jézusnak a válasza így szól: „Akkor menj te, és hasonlóképpen cselekedjél!”

Vagyis a kérdező onnan indul ki, hogy egész természetes számára az, hogy a pap és a levita nem segít, majd eljut oda ő maga, hogy őneki személy szerint az a válasza, neki az a válasza, hogy a törvény alapján is azt tudom mondani, mert Jézus értelmezte a törvényt egy történetben, és ő törvénytudóként ezt aláírja, hogy igen, az a felebarátja. Tehát a törvénytudó már most személyként – mondjuk így, hogy egyénként – eljut oda, hogy azt mondja, hogy ebben a helyzetben segíteni kellett volna. De mi ebben a drámai? A drámai az, hogy ez őbenne egy belső feszültséget fog teremteni. Mert a csoport tagjaként pontosan tudja, hogy a pap és a levita nem járhat így el, és most magánemberként azt mondta, de hát a felebarát mégiscsak az, aki, és az is benne van a törvényben.

Az a gyönyörű a történetben, hogy Jézus elmond egy történetet, és végül a törvénytudó nem válasszal megy el elsősorban, hanem kérdéssel. De ez a kérdés már nem az a kérdés, amit föltett provokáció szempontjából, minthogyha ő semleges maradhatna. Ez a kérdés már most a törvénytudó személyes kérdésévé vált. Mit teszel akkor, ha az most már a személyes meggyőződésed, hogy én a felebarátja vagyok, tehát segítenem kell, de a csoport tagjaként pedig azt mondanám, hogy nem segítek? Mert egy írott vagy íratlan csoportnorma azt mondja, hogy ne segíts. Ez a történet. És ezért nagyon izgalmas a történet, mert látszólag befejezzük ott, hogy és akkor Jézus válaszol, és a törvénytudó megérti. Az igazi történet ezután kezdődik, hogy mit fog ezután csinálni.

Hadd hozzak ide, most nézem az időt, úgy érzem, még ez belefér. Egy pár nappal ezelőtt néztem egy filmet. Mintha csak azért láttam volna, hogy elmondhassam nektek. Próbálom röviden, a film a Dél-afrikai Köztársaságban játszódik. A Dél-afrikai Köztársaságban szegénység és konfliktusok, nem ragozom, és az történik, hogy van egy apa, meg egy lánya, egyedül vezetnek egy boltot. Próbálnak megélni, de hát persze nagy a bűnözés, erős a maffia, nem tudom, ott úgy hívják-e, bűnözői csoportok, nehéz az élet. Az apa fönn akar maradni, ezért egyszer csak látja, hogy szemben van egy másik bolt, és azt a másik boltot ő kivehetné, és talán a két boltból meg tudnának élni, ő meg a lánya. Igen ám, de azt a boltot hamarabb megveszi egy bevándorló. Egészen mindegy, hogy Dél-Afrikában kit tartanak bevándorlónak, szóval egy idegen, egy nem annak a csoportnak a tagja. De ő akarja azt a boltot, és föllázítja ott az ő csoportjának a tagjait, hogy ezek az idegenek idejönnek, és elveszik a boltunkat, elveszik a kenyeret, majd olcsóbban fogják adni, föllázad a csoport, és fél órával később már ott vannak Molotov-koktéllal, meg botokkal, meg mindennel, fegyverrel, hogy betörnek a boltba, és ezt a boltost, aki nem az ő csoportjuk tagja, megölik. Ténylegesen így is történik, betörnek a boltba, ott próbálja meghúzni magát a boltos. De most jön természetesen a csavar, ami miatt az egészet el akarom mondani, hogy ez a boltos ember, aki nem a dél-afrikai csoportnak a tagja, történetesen beleszeretett ennek az apának a lányába és ők ketten húzzák meg magukat a boltban. Egy kissé Rómeó és Júlia a történet. Az egyik csoport tagja és a másik csoport tagja egymásba szeretnek, de az apa ezt nem tudja. És van egy megrázó jelenet, ahogy megrohanják a boltot, és föltörik az ajtót, és lehet tudni, hogy mi lesz a vége. Van egy kép, ahol az apa szinte egy ilyen önelégült mosollyal, hogy „Enyém lesz a bolt!”, és használja hozzá a csoport tagjait. Menekülni akar a férfi és a nő, tehát a két fiatal, kezdik agyonverni a srácot, a nő pedig megpróbál kijutni, de bezárják lakattal a hátsó ajtót, hogy semmiképp se tudjanak menekülni. A lány az utolsó pillanatban ír egy SMS-t az apjának, hogy „Apa bent vagyok, ments meg!” És az apa elolvassa az SMS-t, magán kívül van, odamegy, már egy-két méterre vannak csak azok, akik ott már lincselik a fiút, kinyitja a rácsot, átöleli a lányát, és azt gondolnánk, hogy „Na jól van, jól van, sikerült, megúszta, megmenekült.” Abban a pillanatban a támadó csoport egyik tagja lelövi a lányt, és az apa keze között hal meg a saját lánya. És megint egy kép, ahogy az apa fogja saját lányát, ez a személyes szál, és mélyen megrendül attól, hogy ahhoz, hogy az ő lánya most meghalt, ahhoz az ő magatartása döntően hozzájárult. Amit apaként és emberként sosem tett volna meg, de egy csoport tagjaként megtette.

És akkor az lesz most a beszédnek a harmadik harmada, hogy akkor nézzük meg, hogy mi az, ami segít engem magánemberként, emberként, személyként, egyénként és egy csoport tagjaként, hogy segítsek.

Akkor a következőt mondhatjuk az első, és itt csak három gondolat, hogy egyénként mi segíthet nekem, hogy segítsek, attól függetlenül, hogy én, vagy a másik melyik csoportnak a tagja. Az például, hogy hoztam egy előzetes döntést. Az előzetes döntés erről szól, hogyha bajban van, segítek. Nem azt kérdezem, hogy melyik csoport tagja, azt sem kérdezem, hogy én melyik csoport tagja vagyok, hanem azt kérdezem, hogy bajban van-e? És ha bajban van, akkor segítek, és ez nekem bőven elég. Tehát az első: hozok egy előzetes döntést.

A második, például az is segíthet, hogy van bennem egy értékrend, ami alatt most egy értéksorrendet értek, és azt mondom, nagyon fontos nekem a csoportnorma, kell, hogy legyenek csoportnormák. Nagyon fontos nekem a társas önazonosságom és a csoport. Nagyon jó, hogy csoportokhoz tartozunk és van társas önazonosságunk. Nagyon-nagyon-nagyon fontos, de az értékrendemben, bizonyos helyzetekben azt mondom, hogy ezt fölül fogom írni egy másik embernek a javára, az ő segítésére, és hozok egy stratégiai döntést erről.

És mondjuk a harmadik megfontolás az, hogy látom azt, hogyha így járok majd el, akkor az bizonyos szempontból normaszegés is lehet. Mint ha megállt volna a pap és a levita segíteni, az normaszegés, fenyegeti azt, hogy ők a csoport tagjaként a szerepüket betöltsék. De nem arról van pusztán csak szó, hogy akkor most a mai evangélium arra szólít föl bennünket, hogy normaszegők legyünk, hanem arról, hogy valaki egy másik ember érdekében még egy olyan csoportnormát is megszegjen, ami neki kárt okoz. Nem előnyöket jelent neki, hanem kárt okoz. Mert itt erről van szó, ha ők a csoport tagjaként megszegték volna a csoportnormát, az őnekik egy csomó hátránnyal járt volna egyéni és csoportos szempontból. Tehát itt a norma megszegés nem az előnyökért van, meg a könnyebb életért. Pont fordítva. Így mondhatnánk, hogy ez a norma pozitív felülmúlása.

Milyen csoportos okai lehetnek annak, hogy hajlandó legyek segíteni? Itt is csak tik-tik, így mondom. Az első, hogy a csoport normává teszi azt, hogy egy ilyen helyzetben segítsél, hogy ez a csoportnak a normája lesz, és akkor nem alakul ki ez a belső konfliktus. Második, hogy hajlandóak vagyunk állandóan reflektálni, fölülvizsgálni a saját normáinkat, hogy azok valóban segítik-e a másik embert vagy összefüggésben vannak-e mondjuk a keresztény önazonosságunkkal. A harmadik, hogy elgondolkozunk azon, hogy mi van a törvény mögött. Mi volt a törvényalkotó szándéka? Ez a törvény milyen értéket próbál valahogyan fölragyogtatni?

Emlékeztek talán, hogy a dogmatika professzorunk hatodik félév végén az utolsó órán a következőt mondta: „Most már beszéltem önöknek három évet, remélem, megértik, amit mondok: egyetlen dogmában sem hiszek. Nincs az a hitigazság, amiben hinnék.” Hát nem mondom, hogy nem lepődtünk meg rajta. És akkor így folytatta: „Mindabban hiszek, amit egy hitigazság ki akar fejezni, és abban hiszek, aki az általunk megfogalmazott hitigazságok mögött él.” És nyilván Jézusra gondolt.

A negyedik gondolat, hogy mi az, ami csoportos szempontból is segíthet, hogy segítsek? Hogyha a csoport elfogadja és elismeri a lelkiismereti döntésnek az értékességét, és a csoport ezt értékesnek tartja. És a záró gondolat itt, ha a csoport elismeri, hogy valaki a Szentlélek indíttatására tehet valamit, amitől nem könnyebb lesz az élete, meg nem megúsz valamit, hanem esetleg, és jó eséllyel pont fordítva. És erre a csoport érzékeny, és fölteszi ezt a kérdést: Nem lehetséges-e, hogy ez a Szentlélek által volt?

Eljutottam a zárásig. A zárás pedig arról szól, hogy egyrészt, hogy visszautaljak, azt gondoljuk, hogy a történet az szépen befejeződik. Nem befejeződik, hanem éppen nyitottá válik. És nyitottá válik abból a szempontból, hogy föltegyük újból és újból magunknak ezt a kérdést, hogy mit teszek azokban a helyzetekben, ahol, ha azt kérdezik tőlem: „Te Feriként segítenél? – Feri…? Hát persze, hogy segítenék. Hogy kérdezhetsz ilyet?” A második kérdés így szól: „Te Feriként segítenél-e annak a csoportnak a tagjának? – Hát ja, hogy ő abban a csoportban van? Hát, ha ő annak a csoportnak a tagja…” De a harmadik kérdés így szól, és ettől lesz igazán nehéz a helyzet, hogy te egy csoport tagjaként segítenél-e, ha az a másik ember egy másik csoport tagja? És az a megrendítő, hogy magánemberként azt mondanám „Hogy gondolod te azt, hogy nem segítenék?”, de a kérdés így szól: „Ennek a csoportnak a tagjaként segítenél-e annak a csoportnak a tagjának?” És ha ott nem ez a természetes válasz, hogy „Persze!”, erről szól a mai evangélium.

És most nem is tudom, hogy csináljam-e, ahogy készültem, gondoltam, hogy csinálom, vagy nem csinálom, mondom, vagy nem mondom, hogy megnevezhetnénk most csoportokat. Rátok bízom, hogy belül nevezzétek meg ezeket a csoportokat, hogy „Én ennek a csoportnak a tagjaként annak a csoportnak segítenék-e?” Mert a mai evangélium erről szól.

A záró gondolat így szól, hogy ezért aztán olyan izgalmas, hogy az a kérdés, amit ez a törvénytudó a rabbihoz intéz, Jézus története nyomán egyszer csak a legszemélyesebb, a hitének a legmélyét érintő kérdéssé válik, és ezzel a kérdéssel megy már most el az útjára. És milyen szép ez, hogy Jézus egyrészt végig mennyire komolyan veszi ezt a törvénytudót, nagyon komolyan veszi, és végül megengedi neki, hogy még csak ne is Jézus kérdésén kezdjen el gondolkozni, hanem ahogy megy el, hogy tényleg ez hogy is van, a saját kérdését tegye föl és a saját kérdésére a saját válaszát találja meg, miközben egy csoportnak a tagja, egy olyan csoportnak, amely méltán mondja azt, hogy fontosak a csoport normái.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)