Lk 12,13-21 - Évközi 23. vasárnap

„Mindaz, aki közületek nem mond le mindarról, amije van, nem lehet az én tanítványom.”

Olvasmány (Bölcs 9,13-19)

Melyik ember képes fölismerni Isten akaratát, és ki tudja elgondolni, mit kíván az Úr? Hisz a halandók gondolatai bizonytalanok, és terveink ingatagok. Mert a romlandó test gátolja a lelket, és a földi sátor ránehezedik a sokat tűnődő elmére. Csak nagy nehezen derítjük ki, ami a földön van, és üggyel-bajjal értjük meg, ami kézenfekvő. Hát akkor az égi dolgokat ki tudná kifürkészni? Ki ismerte föl valaha is akaratodat, ha te nem adtál neki bölcsességet, és nem küldted el neki a magasból szent lelkedet? Csak így lettek simává a földön lakók útjai, s így tanulták meg az emberek, ami kedves a szemedben. Csak a bölcsesség által menekültek meg.

Szentlecke (Filem 9b-10.12-17)

Szeretett Testvéreim! Én, az öreg Pál most Krisztus Jézusért fogságot szenvedek. Fiamért, Onezimuszért könyörgök, akinek bilincseimben én adtam életet. Úgy küldöm vissza hozzád, mint saját szívemet. Szerettem volna magam mellett tartani, hogy helyetted szolgáljon nekem fogságomban, amelyet az evangéliumért viselek. Beleegyezésed nélkül azonban mégsem teszem, hogy jótéteményed ne kényszerből fakadjon, hanem önként vállald. Talán éppen azért hagyott ott egy időre, hogy egyszer s mindenkorra visszakapjad, de már nem mint szolgát, hanem többet: mint szeretett testvért. Mert nekem teljesen az, de neked még inkább: test szerint is, az Úrban is. Ha tehát együtt érzel velem, fogadd őt úgy, mint engem.

Evangélium (Lk 14,25-33)

Abban az időben amikor Jézust nagy népsokaság követte, ő hozzájuk fordult, és így szólt: „Aki hozzám jön, de nem gyűlöli apját, anyját, feleségét, gyermekeit, fivérét és nővéreit, sőt még saját magát is, nem lehet az én tanítványom. Aki tehát nem hordozza keresztjét, és nem így követ, nem lehet az én tanítványom. Ha valaki közületek tornyot akar építeni, vajon nem ül le előbb, hogy kiszámítsa a költségeket, hogy van-e miből befejeznie? Mert ha az alapokat lerakta, de (az építkezést) befejezni nem tudta, mindenki, aki csak látja, gúnyolni kezdi: »Ez az ember építkezésbe fogott, de nem tudta befejezni.« Vagy, ha egy király hadba vonul egy másik király ellen, előbb leül és számot vet, vajon a maga tízezer katonájával szembe tud-e szállni azzal, aki húszezerrel jön ellene? Mert ha nem, követséget küld hozzá még akkor, amikor messze jár, és békét kér tőle. Tehát mindaz, aki közületek nem mond le mindarról, amije van, nem lehet az én tanítványom.”

Vasárnapi beszéd

„Aki nem mond le mindarról, amije van, nem lehet az én tanítványom.” Erről szeretnék beszélni, és már most a beszéd elején hangsúlyoznám, hogy itt a spirituális megközelítést fogom alkalmazni. Mert amikor az odaadásról, a veszteségről, az önátadásról, az elengedésről, a fölajánlásról vagy a szegénységről beszélünk, akkor természetesen azt nagyon sok legitim megközelítésből tárgyalhatjuk. De most itt nem lélektani, nem gazdasági, nem szociológiai és egyéb megközelítést szeretnék érvényre juttatni, hanem a spirituális megközelítésből szeretnék szólni, ami azt jelenti, hogy a többi megközelítésnek is az érvényessége fönnáll.

Az első gondolat így szól, hogy akik ismerik a lélek működését, azt mondják, amikor valaki valamit képes egyáltalán odaadni vagy lemondani (róla), akkor az általában úgy és akkor történik, hogyha azt valaki-valami többért vagyok képes megtenni. Hát önmagában, amikor rá akarjuk magunkat venni arra – Hogyan szokták ezt mondani? –: azt elengedjük, vagy odaadjuk. Nem szokott menni. Tehát az a minimum, hogy iszonyú rosszul esik mindaddig, amíg nem találjuk meg, hogy mi az a több, amiért ezt vagy azt a valamit odaadom, lemondok róla és a többi. Tehát az első gondolat így szól, ha csak arra törekszünk, hogy odaadjuk, vagy lemondjunk (róla), akkor nagyon nehéz életünk lesz. Érdemes arra törekedni, hogy mi az a több. Ezt összekapcsolhatjuk azzal, hogy mi az, aminek az értelmét látom, hogy miért értelmes, vagy miért jó vagy helyes, vagy igaz, ha azt lerakom, elengedem, odaadom, elajándékozom? Tehát az első, hogy valami több, amiért aztán képes vagyok a lemondásra. Mert ha a lemondásra összpontosítok, sok könnyet fogok hullatni.

A második nyilván ennek egy picit a továbbvitele, hogy: Ki az a valaki, akiért azt a valamit odaadom, lemondok? Megint nem mondom tovább. Tehát az egy picit még erőteljesebb lehet. Ki az a valaki? Mert ilyenkor, ha meg tudom mondani, hogy azt kiért teszem, kiért adom oda, kiért, kiért, kiért, az nagy erőket mozgósíthat bennem, miközben ha csak a veszteség részét látom, akkor semmi kedvem hozzá.

A harmadik gondolat: Ma egy kulcskifejezés ez, és könyvek is jelennek meg ezzel a címmel, hogy Elengedés. Tudom, hogy erről mindig a véleményemet el szoktam mondani, most egy picit hadd fejtsem ezt ki. Mikor ezt hallom, hogy „Engedd el!”, engem elfog egy idegesség. Most engedd, ezt értem, és akkor most elesett? Most összetört vagy leesett, vagy most mi lesz, ha elengedted? De rendben van, az elengedés egy folyamatnak egy nagyon fontos része. Rendben van, tehát van egy olyan pillanat, amikor az ember el is enged valamit. De ha valóban azt mondja, hogy engedd el, és azt mondtuk, hogy tényleg nekem el kellene tudnom engedni, akkor az első gondolatok után megint csak, ha én arra képes vagyok, azt általában azért fogom tudni megtenni, mert benne van az egy folyamatban, nemcsak, hogy miért és kiért és mi az értelme, hanem az, hogy azt például odaadom valakinek. Nem egyszerűen csak elengedem, odaadom, nem egyszerűen csak elengedem, fölajánlom.

Jelenits tanár úrnak egy lelkigyakorlatára emlékszem, még papnövendék voltam, huszonvalahány éves, és valahogy előkerült ez a téma, hogy fölajánlás. És hát persze, mi papnövendékek, hát nagyon, ó, hát áhítatosan éltük át ezt a kifejezést, a fölajánlást. Á, és persze magunkra is gondoltunk egy kicsit. És akkor emlékszem, a Jelenits tanár úr ezzel a, ezzel a – hát nem tudom –, hát gyönyörű, ragyogó, tiszta egyszerűségével a következőt mondja: „Na, most eszembe jut nekem egy diákom. A diákom azt mondta, hogy <<Influenzás voltam, tanár úr! Három napig nem tudtam iskolába menni, de én ezt az influenzát, ezt a betegséget, ezt a szenvedést fölajánlottam.>>” Erre Jelenits tanár úr azt mondta: „Ide figyelj! Azt a három napot te kivetted szabinak. Azt, hogy éppen influenzás voltál? Ne! Mondd meg nekem őszintén, élvezted-e vagy nem? Nem kell bejönni a suliba.” A gyerek elmondta, persze, hogy élvezte, azért jó volt három nap. Azt mondja: „Akkor te ezt ne ajánld föl! Ne trükközzél itt, a fölajánlás nem itt kezdődik.” Szóval, amikor erről beszélünk, hogy odaadni, odaajándékozni, fölajánlani, maradjunk a realitás talaján. Szóval itt ezek a titkos nyereségek. Na!

Mikor erről beszélünk, hogy „engedd el”, szívesebben használnék egy másik kifejezést, ami a folyamatot pontosabban leírja. Ez pedig az, hogy tanuljunk meg valamit szabályozni. Hogy képes vagyok valamit távol engedni magamtól, el tudom fogadni, ha közel van. Pál apostol ezt úgy mondja, hogy tudok bővelkedni és szűkölködni. Önmagában valamit el tudok engedni. És utána mi lesz? Sápadt arccal élek negyven évig, hogy el kellett engedni. Még rosszabb, ha az élet veszi el tőlem, és negyven évig szenvedek, hogy az élet elvette tőlem, és akkor negyven évig mondom, hogy tudom, hogy el kéne engedni. Tehát amire igazán szükségünk van, nem az elengedés önmagában, az egyetlen fázis, hanem az önszabályozásnak a kidolgozása. Hogyan vagyok képes bővelkedni és szűkölködni, hogyan vagyok képes arra, hogy valami közel van hozzám, és örülök neki, és elengedem, és nem pusztulok bele?

Következő gondolat. Mi az, ami ebben segíthet? Hogy amire így gondolok, azt elengedni, meg mindenem, amim van, most se az enyém. Hát most se az enyém, hát most is csak nálam van, hát amire így gondolok, hogy az enyém vagy birtokolható, az élet előbb-utóbb, ha élünk 60-70-80 évet, hány és hány, szinte kijózanító pofont ad majd nekünk, hogy amire azt gondoltuk, az enyém, az „nálam volt”. És hogy az éppen a következő pillanatban is az enyém-e, vagy az nálam van-e? Te jó ég!

Egy családi történetet hadd emlegessek meg, ami élményszerű számomra, hogy mit gondolok itt. Nagyszüleim anyai ágon sváb származásúak. A második világháború után ez nem volt egy nagy nyereség. Ezért aztán nagypapámat internálták, kitelepítés, nem ragozom. Többek között vagyonelkobzás. És a nagyszüleimnek volt egy szép könyvtárak, amiről úgy szereztem tudomást, hogy a nagymamámnál volt körülbelül tizenkét könyv. És miután én rengeteget olvastam, egyszer úgy fölmerült bennem, hogy „Nagymama, hogyhogy neked csak tizenkét könyved van?” Akkor a nagymamám elmondta, hogy van több is, a Budaörsi Városi Könyvtárt gazdagítja. És akkor emlékszem, hogy a rendszerváltás után lett egy kósza gondolatom, hogy tulajdonképpen azok a mi könyveink. Hát ezt csak úgy elvették. Kérdeztem a nagymamámat, hogy ez hogy? És a nagymamám elmondta, hogy hát miután a nagypapám egy jogászember volt, pedáns volt, minden könyvben benne volt, hogy ex libris. És akkor ott volt a nagypapám neve. És nekem lett egy kósza gondolatom, bemegyek a budaörsi könyvtárba, ott kicsit átnyálazom én azokat a köteteket, hogyha benne van, hogy ex libris, nagypapa, hát akkor azt köszönöm szépen, viszem. Persze, hát nem így van. Tudtam én azt, és elmentem egy jogászhoz, és mondtam neki, hogy bele van írva egy könyvbe, hogy ex libris és a nagypapám neve, az enyém? És a jogász meg kinevetett. Mert tudod, mi a tiéd? A budaörsi könyvtáré. Ez az én családi élményem és történetem, amikor valamiről úgy azt gondolod, hogy „Ez csak az enyém, nem? Vagy, hogy a szüleim, a nagyszüleim, hát valamiért…” Szóval, amiről azt gondoljuk, hogy ez olyan magától értetődő, az enyém és birtoklom, és a sajátom és a tulajdonom. Ugyan, ugyan!

Megyek tovább, csak az idő miatt, mert azt mondjátok, jobb volt, míg nem volt itt. Addig legalább kiszámítható volt. Azt mondja, hogy: Miért könnyű azt mondani…? Könnyű? Nem könnyű. Hogyan tud a realitásban lenni az, hogy aki nem adja oda mindenét, az nem lehet a tanítványom? Valahogy úgy, hogy „Ki az, aki mondja?” Hogy tudom, hogy egy olyan valaki mondja, aki maga is így élt, hogy ezt nem akárki mondja, ezt nem fölülről mondják nekem. És milyen érdekes, mikor az van bennük, hogy odaadni, vagy átadni, vagy lemondani, szinte az ösztönös igazságérzet mindig fölmerül, hogy jó, én odaadom, és akkor az övé lesz? És ez olyan szép, amit az ember Istennek ad, nem lesz az övé. A szónak birtoklás értelmében bármit odaadunk az Istennek, nem akarja, hogy az az övé legyen a birtoklás értelmében.

(Feri köhög – a szerk.) Elszoktam a beszédtől. Lali, kérlek, hozzál nekem egy pohár vizet. Köszönöm, mert…

Szóval fölszabadíthat bennünket az, hogy nem akárki mondja, hanem olyan valaki, akire azt mondhatjuk, Krisztus király ünnepe, hogy minden…, mondhatjuk, hogy minden az Övé volt, és mégsem birtokolt semmit. És amikor odaadjuk, az nem úgy van, hogy most akkor az Övé lesz, mert Ő nem kéri azt magának. Ezért nem kell megküzdenünk azzal a rossz érzéssel, valamiféle igazságtalansággal, hogy eddig az enyém volt, most meg az Övé. Hanem hogy lesz ez? Nem az Övé lesz, hanem én leszek az Övé. Hogy amikor Jézus azt mondja, hogy nem tudsz mindent valamilyen értelemben, valamikor, valahogy úgy odaadni, átadni, lemondani, fölajánlani, nem tudsz az enyém lenni. Tehát nem azt akarja, hogy az az Övé legyen, hanem, hogy én az Övé lehessek, vagyis, hogy egységben lehessünk egymással. És nemde… Lali, nagyszerű! Köszönöm! Egészségetekre! Na, hát így ma menni fog. Nem voltam elég előrelátó. Szóval be is fejezem ezt.

Következő. Mi az, ami segít bennünket? Sokszor az is fájdalmat okoz nekünk, minthogyha a lemondásnak, odaadásnak – nem mondom végig a sort – az lenne valahogy az ára, hogy az ember legyint, és akkor azt mondja: „Jó, az nem számít. Nem olyan értékes, vagy nem fontos.” De Jézus erről nem beszél. Épp fordítva, az odaadásnak és a lemondásnak a kulcsa nem a leértékelés, hanem a fölértékelés. Hogy miért adom oda? Mert olyan fontos vagy nekem. És mit adok oda? Azt, ami nekem is nagy kincs, mert azt érdemes odaadni, mert akkor élem át az egységet teeled. Tehát nem a leértékelés segít bennünket az odaadásban vagy fölajánlásban épp fordítva, a fölértékelés és ezért van nagyon nagy különbség, hogy az ember most, hogy nehézre fordul az élet, eddig sem volt könnyű, de most, hogy az ember csak eltartani akarja-e magát, így, úgy, ahogy éppen tudja, vagy fönntartani magát. Ha szabad így mondanom, akkor Jézusnak az ajánlata az, hogy bele ne fulladjunk annak a szorongásába, aggodalmába, bizonytalanságba, hogy hogyan fogom eltartani magamat vagy magunkat. Az embernek most a szó képletes értelmében a lehetősége, hogy ne csak megpróbálja eltartani magát, hanem fönntartani magát, vagyis egységben lenni Istennel. Megyek tovább.

A következő gondolat így szól: Akkor tehát tulajdonképpen a realitás nem az, hogy aki nem adja oda mindenét, vagy lemond…, nem lehet a tanítványom. A realitás az, hogy eleve semmi sem az enyém, eleve semmit sem tudok megőrizni és megtartani, hogy eleve – mondhatnám így is, bár nagyon szigorúan hangozhat – úgyis minden elvétetik.

Bizonyára a családi történeteitekben megvan ez, ha nem a családtörténetből, (akkor) filmélményekből, hogy valakiket éppen kitelepítenek, vagy valakit éppen elhurcolnak, és hogy az úgy van, azt mondják nekik, hogy na, ami két bőröndbe belefér, azt viheti, semmi mást. És akkor ott kell hagynia mindenét, amije van, és viszi a két bőröndöt. Amikor Jézus hozzánk szól, nézzétek el nekem, hogy ez inkább még szinte fájdalmat okozhat: Nincs olyan ígéret, hogy „Meg foglak tartani és őrizni téged, meg a két bőröndnyi cuccod.” Nincs ilyen ígéret, hogy te a két bőrönddel… A két bőrönd nincs az ígéretek között. Szóval ezt egyáltalán nem esik jól hallani, hogy a bőrönd, legalább az a két bőrönd. Nem, a két bőrönd nincs az ígéretek között. Én vagyok az ígéretek között, most értitek, hát mi vagyunk az ígéretek között, a bőröndök nem. Azért, mert a realitás az, hogy úgysem az enyém, és úgyis elvétetik. Most megyek tovább, nem ilyen szomorú hangvétellel akarom befejezni, úgyhogy csak bírjátok még egy picit. Megyek tovább, csak lapozok.

Szeretném megérteni magunkat, amikor nem könnyű elengedni, odaadni, fölajánlani, lemondani. Miért is van így? Mert nem egyszer a javakon és tárgyakon keresztül éljük át a saját értékességünket. Nagyon sok tárgy és az anyagi javak nagy segítséget adnak ahhoz, hogy átélhessük azokon keresztül, hogy értékes vagyok, hogy vagyok valaki, hogy képes vagyok az életre.

Egy megrendítő élményemet hadd hozzam ide. Még mikor Óbudán voltam, jártam egy idős hölgyhöz, aki egy auschwitzi haláltábort túlélő néni volt, és akárhányszor mentem hozzá, havonta meglátogattam, ő minden egyes alkalommal feküdt az ágyában, szinte alig tudott mozogni, és ott az éjjeli szekrényén ott volt a kis pohár vizecskéje, meg ott volt két háztartási keksz, meg egy kicsi kanál. És minden hónapban elmondta nekem, hogy „Feri, ez az egyetlen kanál maradt meg, ezzel a kanállal jöttem haza Auschwitzból.” És a néni azt a kicsi kanalat, ráadásul kicsi is volt, azt a kicsi kanalat ott tartotta az éjjeliszekrénye tetején, és miközben ő maga fogyott ki az életből, aközben, ahogy ahhoz a kicsi kanálhoz ragaszkodott, élete legfontosabb tárgya volt az a kicsi kanál. Miért? Mert a kicsi kanál egy szimbolikus jelentést nyert el, mert általa ránézett a kanálra, azt mondta: „Mi mindent túléltem.” Ránézett a kanálra, azt mondja: „Tudok, életben tudok maradni.” Ránézett a kanálra, és… ugye nem kell ezt mondani? Szóval az értékességünk tudatához, élményéhez, az életképességünk tapasztalatához természetes módon, nagyon gyakran tárgyakon keresztül közelítünk, és ezért tudnak tárgyak és javak és mindenek olyan nagy jelentőségűvé válni, mert tulajdonképpen önmagukon túlmutató jelentőségük van számunkra.

És amikor Jézus azt mondja, hogy „Ha a tanítványom akarsz lenni, ezeket elengedheted.”, tulajdonképpen azt is mondhatnánk ebből a megközelítésből arra utal, hogy a saját értékességünk tudatához, életképességünk tudatához, hogy Isten az életre szánt bennünket, és megtart bennünket, nem a bőröndöket, hanem bennünket, hogy ennek a tudatához valójában nincs szükségünk tárgyakra. Gyerekkorban kellenek. Ahogy növünk föl, kellenek. De szép lassan kinőhetjük azt, hogy ezt tárgyakon keresztül tudjuk csak átélni és meggyőződéssé tenni.

Következő, hogy találkoztam valakivel, egy nagy döntés előtt állt, vagy áll, és azt mondja, hogy „Feri, tudom, hogy ezt kéne tenni, el kellene engednem.” Rám nézett, és úgy az emberi szenvedésnek tükröződött a vonása, és azt mondja: „De tudod, attól félek, hogy belepusztulok. Mondd nekem, bele fogok pusztulni?” Az első gondolatom az volt, hát tudjátok, hogy „Nem!” Hát olyan jól hangzik, bátorító. De mielőtt ezt elmondtam volna, rájöttem, hogy bele fog pusztulni. Szóval az a realitás, hogy bele fog pusztulni. Mert valaki valami olyasmiről akart lemondani, joggal egyébként, az egy jó döntés volt, amiről neki érdemes volt lemondani, meg elengedni, meg most nem… És hát nem tudtam mást válaszolni, mint azt, hogy „Bele fogsz pusztulni? Bele. De van egy jó hírem: túl fogod élni.” Tulajdonképpen a kereszténységnek ez az üzenete. Nem az, hogy nem fogunk belepusztulni. Bele fogunk pusztulni és túléljük. Beledöglünk, nézzétek el ezt, hogy vasárnap egy beszédben… ilyen szót nem lehet használni. Az élmények kifejezéseként használom ezt a szót. Amikor éppen benne vagyunk, akkor nem szoktunk finomkodni, hanem azt úgy éljük meg, hogy ebbe beledöglök. Finomabban „beledeglek”. Aztán kicsit olyan népiesen. Szóval a realitás az, hogy az ember az életbe úgyis beledöglik. Hát beledöglik. Csak Jézus nem azt mondja, hogy ezt meg lehet úszni, hanem azt mondja, hogy másnap föl fogsz ébredni. Az ember a belepusztulását túléli.

És most mondom, és nehogy rossz néven vegyétek, hogy így mondom, a számunkra, az emberi megközelítésből tulajdonképpen a legfájdalmasabb megközelítés vagy válasz is így szól, hogy még a legrosszabb esetben is belepusztulunk, és harmadnapra föltámadunk. Ennél rosszabb forgatókönyv nincs. És az emberi stratégia mi? Most csak nagyon egyszerűen, az egyik, hogy mindenképpen győzni akarok, ugye győzni, győzni, győzni, az maradjon az enyém. Az ember a földön ezt a játszmát, vagy játékot nem tudja megnyerni. Van, aki azt mondja: „El akarom kerülni a veszteséget, semmiképp se a veszteség, veszteség!” Elkerülhetetlen. Aztán vannak olyanok, akik azt mondják, hogy az ember vagy győz vagy veszít, és akkor inkább győzök. Ezek reménytelen küzdelmek. De mi az, ami reménnyel teli küzdelem? Az az, hogy sok mindent elveszíthetek, de én nem fogok elveszni. Ez az Isten ígérete, hogy akármit elveszthetek, odaadhatok fölajánlást, akármit, én nem fogok elveszni. És ezt úgy is mondhatnám, hogy akárhány veszteséget szenvedünk is, ha jól csináljuk, győztesek leszünk. Ha jól csináljuk a veszteségeinket, akármennyi veszteségünk is lehet, de akármennyi, győztesek leszünk.

És most már akkor a zárásnál vagyok, az pedig így szól: Természetes törekvésünk az, hogy a veszteséget – nem mondom tovább –, hogy ezt valahogy elkerüljük és megússzuk, és ne fájjon, és… Miközben talán mindannyiunknak van olyan tapasztalata, hogy rettegtünk valaminek, valakinek az elveszítésétől, és az megtörtént, mi belepusztultunk és túléltük, és ennek nyomán értettünk meg valamit sokkal jobban és mélyebben, hogy kik is vagyunk mi, hogy mennyivel többek vagyunk mi, mint ahogyan azt gondoltuk magunkról. Mert azt gondoltuk magunkról, hogy bele fogunk pusztulni, és utána másnap már nem ébredünk föl, hogy ebbe csak beledegleni lehet, és utána vége van. És a tapasztalatunk az lesz, hogy beledeglettünk, és nem lett végünk. És ezért ezek a kikerülhetetlen veszteségek és vereségek tárják föl magunk számára azt, hogy kik is vagyunk. És milyen érdekes, hogy az ember, aki félelemmel, szorongással, bizonytalansággal és aggodalommal próbálja… Mit megtartani, mit biztosítani? A maradandóságot. Nem emiatt van sok félelmünk, bizonytalanság? Legyen maradandó, legyen biztos, legyen biztonságos, legyen elveszíthetetlen, elvehetetlen, lehessen a miénk! Az ember szorongva, félelemmel próbálja a maradandóságot biztosítani, miközben Jézus mit mond nekünk? „Én azt már biztosítottam nektek. Pont az, amit annyira fönn akartok tartani, megőrizni, megtartani, hogy a tiétek legyen, az mindig is a tiétek marad, a szónak nem birtoklás értelmében, mert én azt fönntartom.” Pont a maradandót, az örök érvényűt, azt, hogy az életet az Isten megközelítéséből nevezzük, elveszíthetetlen, örökérvényű és maradandó. És mi azt akarjuk biztosítani görcsös kézzel, egy csomó félelemmel, és utána meg agresszióval.

Istennek az ajánlata a következő: Átmegyünk a kikerülhetetlen veszteségeken, beledeglünk és túléljük, és egyszer csak megértjük azt, hogy ki Isten és ki vagyok én, hogy aminek a fönntartása olyan sok félelemmel, szorongással, bizonytalansággal, aggodalommal jár, pont az elveszíthetetlen, maradandó és örökérvényű. Ezért Isten nagyvonalúan azt mondja: „Tudod mit? Miután én vagyok az Isten, én megőrzöm az örök érvényűt, a maradandót, beleértve téged. Ami meg hát olyan mulandó, ilyen-olyan, azt bízom rád.”

És az ember itt a földön, kinek húsz év, kinek százhúsz, elbíbelődhet a törékennyel, a mulandóval, a nem örökkel, és egy picit mi is átélhetjük azt, amit Isten átél, hogy mi az, hogy megőrizni és megtartani, hogy gondoskodni róla, és megbecsülni, és tisztelni, és nagyra tartani, és gyönyörködni benne. Az ember kap egy kis időt ezen a földön, hogy sok-sok múlandósággal kialakítsa ezt a nemes és emberi viszonyt. És mi az, ami miatt mi mindennel, ami tényleg múlandó és veszendő, és… reménységgel tudunk bánni? Az az, hogy a maradandó és múlhatatlan és örök érvényűvel kapcsolatosan, beleértve saját magunkat is, tisztába jöttünk. Ezért lehet bennünk valami nagyvonalúság és reménység, amikor a mulandóval foglalkozunk. És lehet, hogy hát ezzel kellett volna befejezni, csak nem akarom, hogy félreérthető legyen. Hadd ismételjem meg még egyszer, hogy természetesen, amikor holnap és holnapután és azután azon fogunk küzdeni, esetleg küszködni, hogy minden, ami múlandó, de értékes számunkra, valahogy fönn tudjon maradni, és tudjunk róla gondoskodni, hogy annak természetesen megvan a létjogosultsága, és használhatjuk minden okosságunkat, a lélektannak, a gazdaságnak, a történelemnek, mindennek az eredményeit, hogy hogyan tudjuk a múlandót a magunk szerény eszközeivel becsülni és fenntartani. De hogy ne hulljunk bele a félelembe, aggodalomba, bizonytalanságba, erre mondja Jézus azt, hogy „Legyél a tanítványom!”

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu )