Lk 15,1-32 - Évközi 24. vasárnap

Pozitív fordulat

Olvasmány (Kiv 32,7-11.13-14)

A Sínai-hegyen, a pusztai vándorlás idején így szólt az Úr Mózeshez: „Siess, menj le, mert vétkezett a nép, amelyet kihoztál Egyiptomból. Hamar letértek az útról, amelyet előírtam nekik. Öntött borjút csináltak maguknak, azt imádták, áldozatot mutattak be előtte, és így beszéltek: »Izrael, ez a te istened, aki kihozott Egyiptomból.«” Az Úr még ezt is mondta Mózesnek: „Látom jól, hogy keménynyakú nép ez, engedd, hadd gyúljon fel ellenük haragom, hadd töröljem el őket, és téged teszlek nagy néppé.” Mózes igyekezett kiengesztelni az Urat, az Istent, s így szólt: „Uram, miért lobbannál haragra néped ellen, amelyet nagy hatalommal és erős kézzel kihoztál Egyiptomból? Emlékezz Ábrahámra, Izsákra és Jákobra, szolgáidra, akiknek megesküdtél magadra, és akiknek megígérted: utódaitokat úgy megsokasítom, mint az ég csillagait. És azt az egész földet, amelyről beszéltem, utódaitoknak adom, hogy övék legyen örökre.” Ekkor az Úr könyörületre indult, és visszavonta a csapást, amellyel népét megfenyegette.

Szentlecke (1Tim 1,12-17)

Szeretett Fiam! Hálát adok Urunknak, Jézus Krisztusnak, aki erőt adott nekem, megbízhatónak tartott és meghívott a szolgálatára – engem, aki azelőtt káromoltam s üldöztem őt, és erőszakos ember voltam. De megkönyörült rajtam, mivel hitetlenségemben tudatlanul cselekedtem. Sőt valósággal elárasztott az Úr kegyelme a Krisztus Jézusban való hittel és az iránta való szeretettel. Igaz beszéd ez, és teljes hitelt érdemel: Krisztus Jézus azért jött a világba, hogy üdvözítse a bűnösöket, s közöttük az első én vagyok. De éppen azért nyertem irgalmat, hogy Jézus Krisztus elsőként rajtam mutassa meg végtelen türelmét, példaképül azoknak, akik a jövőben hisznek majd benne, és így eljutnak az örök életre. Az örökkévalóság királyának, a halhatatlan és láthatatlan, egyedül való Istennek tisztelet és dicsőség mindörökkön-örökké! Ámen.

Evangélium (Lk 15,1-32)

Abban az időben a vámosok és a bűnösök Jézushoz jöttek, hogy hallgassák őt. A farizeusok és az írástudók zúgolódtak emiatt, és azt mondták: „Ez szóba áll a bűnösökkel és együtt étkezik velük.” Jézus erre a következő példabeszédet mondta nekik: „Ha közületek valakinek száz juha van, és egy elvész belőlük, nem hagyja-e ott a kilencvenkilencet, s nem megy-e az elveszett juh után, amíg meg nem találja? Ha megtalálta, örömében vállára veszi, hazasiet vele, összehívja barátait és szomszédait, és azt mondja nekik: »Örüljetek, mert megtaláltam elveszett juhomat.« Mondom nektek, éppen így nagyobb öröm lesz a mennyben egy megtérő bűnösön, mint kilencvenkilenc igazon, akinek nincs szüksége megtérésre. Ha pedig egy asszonynak tíz drachmája van, és elveszít egy drachmát, nem gyújt-e világot, nem sepri-e ki a házát, nem keresi-e gondosan, amíg meg nem találja? És ha megtalálta, összehívja barátnőit meg a szomszédasszonyokat, és azt mondja: »Örüljetek velem, mert megtaláltam elveszett drachmámat.« Mondom nektek, az Isten angyalai is éppen így örülnek majd egy megtérő bűnösnek.”

Vasárnapi beszéd

Jézus elmondja ezeket az egyszerű képeket, hogy valami elveszett, de aztán megtalálták. A tékozló fiú története jönne ezután, de nem akartam már azt elolvasni, mert ez bőven elég nekünk. Nem csak arról van adott esetben akkor szó, hogy valami elveszett, de megtaláltatott, hogy valami már nem él, és aztán mégiscsak élővé válik. Ha mindezt össze szeretném sűríteni, azt mondanám: pozitív fordulat. Hogy valaki bűnös volt és megtért; pozitív fordulat. Erről szeretnék most beszélni, és azzal a kicsit rossz érzéssel, hogy én erről már beszéltem. De tudom, hogy így van, és szeretnék majd a beszéd közepén egy fordulatot, és akkor olyasmit is mondanék, amit még sosem mondtam el. De akkor hadd induljak innen!

Élményem tegnapról, nem biztos, hogy ti sportkedvelőek vagytok, és ez lényegtelen is. De ahogy vezettem haza egy előadásból jövet, hallgattam, ahogy a magyar vízilabda válogatott az Európa-bajnokságon próbálta az aranyérmét… Á, nem sikerült. És akkor volt egy pillanat, amikor kikapcsoltam, egyszerűen azért, mert nem bírtam a feszültséget. Aztán a végére visszakapcsoltam, mondják inkább meg nekem, hogy vesztettek, csak ne kelljen ezt végigélnem. És akkor kiderült, hogy egy gólon múlt, és elkezdtem ezen gondolkozni, míg hazaértem, hogy miért esik ez olyan rosszul. És akkor arra jutottam, hogy mert nem volt benne pozitív fordulat. Nem csak az fáj nekem, hogy nem nyertek, hát jó, nem nyertek, néha nyernek, néha vesztenek, hanem hogy tudjuk azt, hogy van olyan, hogy a másik csapat vezet, és még mindig ők vezetnek, a harmadik negyedben is ők vezetnek, a negyedik negyedben is ők lesznek, és akkor végül… Rácsodálkoztam az emberi természetünkre, remélem, hogy itt nem egy valami sportolói természetről van szó, az emberi természetünkről. Milyen mélyen őrizzük magukban ezt, hogy szép dolog a győzelem, de amikor van benne egy fordulat, és ez úgy történik meg, hogy. Há… hah!

És akkor utána leültem, és megnéztem a női döntőt az amerikai teniszbajnokságon. Megint azzal találkoztam, érdekes volt, volt valaki, aki nagyon jól játszott, a másik sokkal kevésbé játszott jól, és ezért aztán a második játszmában az egész közönség elkezdett szurkolni. Kinek? Aki nem játszott jól. Akarták a fordulatot, és az egész stadion akarta, hogy nem tudom, pontosan ki fog győzni, ne így legyen már! Van az erős, és van a gyönge, és akkor az erős, győz, a gyenge veszít, és akkor kap valami serleget. Éljünk már át valamit! Valamit, ami több ennél. De aztán úgy lett, az erős győzött, és a gyönge vesztett.

És látjátok, ilyen – a szó szoros értelmében – illúziórombolóan szerettem volna kezdeni ezt a beszédet. Hogyha közben meg a realitásnak ez is része, hogyha a pozitív fordulat váratna magára, vagy hogy van ez? Hogy akkor is mit kezdjünk ezzel az ősi emberi természetünkkel, amit annyira nagyra értékelhetünk? Na és akkor gyerünk, mondom egymás után.

Hadd idézzem meg Nemes Ödön atyát. Nemes Ödön atya, ’46-47. Látja, hogy itt nem lehet jezsuita, kiment Japánba. Hát mondhatjuk, nem önszántából, de hát, és kiment, és megbízták őt azzal, fiatalember, hogy mostantól kezdve japán gyerekeknek tanítson angolt. Ez tulajdonképpen egy jó ötlet, csak ahogy Nemes Ödön atya később elmondta nekünk, ez nem volt neki könnyű, egyrészt, mert ugye japánul nem tudott, hát ez ugye egy evidencia, de angolul se. És azt mondta, hogy nem Japánban járt valahogy egy leckével előbb, mint a diákok, mert diákok persze sokkal jobban tudtak japánul, hanem angolból járt egy leckével a diákok előtt, és ő a következőre jutott néhány hónap alatt, így mesélte nekünk, hogy: „Én azt hiszem, meg fogok őrülni.” De ugye el tudjuk képzelni, hogy ő ezt nem költői túlzásnak vette. Úgy érezte, hogy tényleg megbolondul. Ott van vadidegenül, egyedül, egy lehetetlen feladat, és azt mondja: „Leültem, vagy letérdeltem, imádkoztam, hogy <<Uram, hát te látod, hogy én meg fogok őrülni, hát nem csinálnál valamit?>>” Csönd. Arra jutott, hogy neki kell valahova eljutnia akkor. A nagy csöndben a következőre jutott: „Lehet, hogy Istennek egy bolond jezsuitára van szüksége. Lehet, hogy megőrülök, de lehet, hogy Isten pont ebből tud, vagy akar valami jót kihozni.”

És ezt elmondta nekünk 45 évvel később, mikor ’89-ben visszajöhetett Magyarországra, és ez volt az első szembesülésem azzal, ő ezt mindig így mondta, hogy nekem ez volt az első alapélményem arról, ott huszonévesen, a legnagyobb lehetetlenségemben, hogy Isten akármiből ki tud hozni valami jót. Ezt mindig így mondta. Nekem azért ez nagyon megtetszett, hogy milyen jól hangzik, hogy nincs az a rossz, amiből Isten ne tudna valami jót kihozni.

Második gondolat. Olyan is van, hogy én később értem meg, hogy Isten hogyan hozott ki az életemben valami nehézből, vagy valami drámaiból valami jót, hogy amikor történik velem, nem értem, utólag értem meg. És nézzétek el, hogy megint csak egy alap történet, nyilván ez ugyanaz, hogy papszentelés után egy pár évvel állandóan fájt a hátam. És ezért mentem egyik orvos, másik orvos, na, semmi. Végül azt mondták: „Menj el ehhez a specialistához! A volt Szovjetunióból érkezett, de nagyon jól ért a hátakhoz.” Hát a gerinchez, így mondták. És én elmentem hozzá, és ő elkezdett vizsgálni, és a következőt mondja, ilyen tört magyarsággal. „Magának álló munka nem való.” És tudjátok, úgy megfordult velem a világ, hogy hát akkor a misézés, az esketés, a temetés, a keresztelés, hogy mondjuk gyóntatni még tudok. És akkor ő meg vizsgált tovább, ugye hát ő volt a szakértő, én meg csak ott nyúltam, és akkor azt mondja: „Magának ülő munka nem való.” És ha ezzel lett volna vége, még hagyján, de nem ezzel lett vége, mert még vizsgált egy kicsit, majd úgy megállt és azzal fejezte be: „Fekvő munka nincs.” És utamra bocsátott.

És tudjátok, én most is emlékszem, ez hol volt, beívódott az agyamba, hogy lejöttem, az első emelet, és volt a kórházon belül egy picike kis kertben parkocska, és én mentem át, és teljesen össze voltam törve, de teljesen. Hát az életemet most kihúzták a lábam alól. Hát most mondták azt, hogy a testem alkalmatlan az életre. És hogy úgy hirtelen egyszer csak eszembe jutott, hogy: De várjál csak Feri! Hát az milyen döbbenetes, hogy amikor én huszonkét évesen eldöntöttem, hogy pap leszek, huszonhárom évesen már a papnevelő intézetben voltam, most értettem meg, ott, ahogy sétáltam a parkban, hogyha én harminc éves koromig sportolok, most hogy nézne ki a gerincem? És mire átértem, a park kisebb volt, mint ide a fal, mire én elérkeztem a kapuig, teljes fordulatban voltam. Arra jöttem rá, hát akkor ez isteni gondviselés. Az, hogy hogyan tudott kihozni valamiből valamit, valami rosszból is valami jót. És akkor én nem tudom, hány évig nem is vettem észre, hogy a gondviselés alatt vagyok. Most itt jövök rá, hogy Isten ezt hogyan eltervezte, hogy megcsinálta. Ez zseniális! És ahogy kiléptem az utcára, egy teljes fordulatban voltam, és az volt bennem, hát ha azt, hogy Isten, hogyan gondviselő Isten, hát ezt nem láttam tizenvalahány éven keresztül. Hát akkor most is biztos nem látom és kész. Most akkor miért látnék jobban? Most se látom. Ha eddig is így volt, akkor majd visszamenőleg meg fogom érteni, hogy ez hogyan van. Következő.

Azután azt is mondhatom, hogy a jelenben, mert ez a múltra vonatkozott, hogy a jelenben nyitott vagyok a pozitív fordulatra. Itt is egy élményemet mondanám el. Siettem, emlékszem, pont ide siettem egy hétköznap hat órai mise, és hetvennel vánszorgott a sor. Tehát én előztem szabályosan, s ahogy előztem szabályosan, besoroltam a megelőzött kocsi elé, és körülbelül öt másodperc múlva elütöttem egy őzet. S emlékszem, ott álltam az úton, és persze, hogy eszembe jutott: „Feri, ha tötyörögtél volna hetvennel, nem te ütöd el.” Hogy most… hát… És attól kezdve én szinte játszom ezzel, hogy történik valami ilyesmi, hogy nem tudok előzni, akkor ezt a mondatot szoktam magamnak mondani: „Feri, jó lesz ez még valamire.” És ebben a pillanatban nem tudom, mire jó, hogy hetvennel megyünk. Ebben a pillanatban nem tudom, hogy mire jó, de ezt a mondatot én bevéstem magamnak, úgy épp a pillanat hevében valami mást gondolnék, nem a gondviselés jutna eszembe, hogy „Feri, ez jó lesz még valamire.” És ennek kapcsán állandóan nyitott lettem ezekben a jelen helyzetekben arra, hogy tényleg valamit fölfedezzek, hogy miért is volt jó, hogy ezt nem előztem meg… Megyek tovább.

A következő, hogy ez, hogy a pozitív fordulat, valami rosszból valami jó történhet, és ez valahogy az életünknek szinte alapműködésévé lehet. Nem tudom, tudjátok-e, hogy a keleti misztikában a lótusznak, mint növénynek nagyon nagy a becsülete. Mégpedig azért, mert azt mondják, hogy a lótusz az a növény, ami a sárból, a dagonyából, a piszokból, a dzsuvából nő ki, és egy gyönyörű, kehelyszerű, gyönyörűséges virága lesz. Ez annyira megtetszett, hogy a lótuszt ezért keleten, hát most így mondom, idézőjelesen, szent növénynek tekintik, mert pont abból a dzsuvából hozza azt a gyönyörűséget, hogy én egy pár évvel ezelőtt ültettem kettőt. Hát gondoltam, dzsuva nekem is van otthon. Hát jó feltételeket fogok tudni neki teremteni. Hát kettőt ültettem, mert nyilván az egyik majd nem éli túl. Túlélte. Úgy tűnik, élvezik a dzsuvát. Ott a sárban, a koszban, olyan gyönyörű a virága, ezt el sem tudom nektek mondani. Kinyílik, rózsaszín, bezáródik, másnap reggel kinyílik, fehér. Elevenen van bennem, fordulat, fordulat hátán, hogy azon a dzsuván keresztül ez a növény hogyan tudta ezt kitalálni? Megyek tovább.

Milyen szép az, mikor aztán esetleg a következő lépésben eljutok oda, hogy tulajdonképpen ezt a pozitív fordulatot, valami rosszon keresztül történhet valami jó, most már én fogom tudatosan csinálni. Miért ne tehetném tudatosan én? És emlékeztek, John Gutmann, amerikai családterapeuta, aki ezt így nevezi meg, hogy egész pontosan így mondja, kicsit kemény lesz, azt mondja: „Vannak azok a párok, akikben ott a remény, és vannak a katasztrófák.” A következőt mondja: „Azoknál a pároknál, ahol ott van a remény, náluk azt a működésmódot észlelte, hogy újból és újból mind a két fél jobbító törekvéseket tesz.” Tehát érzik, hogy ez pocsék, ez szörnyű, elegük van, nem akarnak így élni, és tesznek egy jobbító törekvést. És akik a remény emberei, elég érzékenyek ahhoz, hogy amikor a társuk egy jobbító törekvéssel áll elő, miközben éppen haragban vannak, meg sérelmeik vannak, meg nem ragozom, a jobbító törekvésre jobbító törekvéssel válaszol, akkor is, ha egy csomó elrendezetlen fájdalma, igazságtalansága van ott és akkor. És az derült ki a kutatásokból, hogy akik érzékenyek a jobbító törekvésre, amiben a rosszból a másik jót akar kihozni, és így reagálnak rá, ezek a kapcsolatok reményteliek és mennek fölfelé, és motivált lesz mind a két fél, hogy a kapcsolatért cselekedjék. Amikor valaki jobbító törekvést tesz, és a másik éppen arra használja ki, hogy belerúgjon, vagy azt mondja: „Mit gondol, ezzel el van intézve? Ez kevés.” Tehát ha a jobbító törekvésre valamilyen nem jobbító törekvéssel válaszolunk, John Gottman erre azt mondta, ők a katasztrófák. Ez elég durva kijelentés, de elgondolkoztató. Megyek tovább és innentől kezdve. Na!

Egy auschwitzi túlélőt kérdezett a riporter. Tudom, hogy mondtam, de innen jönne a fordulat. Azt kérdezte tőle, hogy „Hát, önök élték túl, és csak néhány százalék jött haza, hogy mondaná meg, hogy mi a közös vonás önökben, akik hazajöttek?” És ez a férfi azt mondja, hogy „Egy közös vonás van bennünk, hogy valakik, valamikor segítettek nekünk. Mert a haláltáborból önerőből nem lehetett hazajönni. Tehát ez az egy közös vonás biztos, hogy mindegyikünkre jellemző, valakik, valamikor segítettek nekünk.” És ezt azért akartam szinte ismétlésszerűen idehozni, hogy ez mit mutat? Hogy van valaki, aki szavakkal kimondhatatlan embertelenségben, szörnyűségben van, vagy volt egy évig, vagy négy évig, és erre az időszakra hogyan emlékszik vissza? Hogy ki, mikor, hogyan segített nekem. Pozitív fordulatról pozitív fordulatra, hogy az ember az a lény, aki megengedheti magának azt, hogy a realitásban marad, és azt mondja, hogy ez szörnyű, igazságtalan, embertelen, és mégis semmivel sem önkényesebb pozitív fordulatról pozitív fordulatra elmondanom magamnak a saját életemet, mint ahogy nagyon sokan teszik negatív fordulatról negatív fordulatra. Semmivel sem önkényesebb pozitív fordulatról mondani pozitív fordulatra, csak nem úgy szoktuk meg. Következő.

Az is lehetséges, hogy a pozitív fordulat nem ebben a világban történik meg velem. A hitünknek egy alapmondata, hogy Jézus azt mondja, hogy „Az írástudók, a farizeusok és a nép vénei majd elfognak engem, elítélnek, meghalok, de harmadnapra föl fogok támadni.” Az egész hitünk alap logikája a pozitív fordulat, hogy ténylegesen van valami szörnyűség, valami bűnnek is mondhatom. És jön egy pozitív fordulat. Hány és hány olyan történetet ismerünk, hogy a pozitív fordulat nem ezen a földön történik meg, hanem odaát. És ki lesz a reménység embere? A reménység embere az a valaki, aki pusztán csak azért nem akar egy pozitív fordulatot, hogy a szenvedést mindenképpen elkerülje, a fájdalmat, a megpróbáltatást, az áldozatot, vagy a kihívást, hanem van, hogy azt mondja „De hiszen pont azt teszem, amit érdemes, hogy én most helyesen élek, hogy jó döntést hoztam, és ennek a következménye a szenvedés. És ezért megengedem magamnak és az Istennek azt, hogy a pozitív fordulat ne ezen a földön játszódjék le velem. Megengedem ezt a nagyvonalúságot, hogy az utóbb történjen meg.” Ennek a mondatnak az összefüggésében, hogy megölik, de harmadnapra föltámad. Milyen más perspektívája van annak az életnek, amiben a pozitív fordulat nem azzal a görcsösséggel párosul, hogy de minél hamarabb és nagyon gyorsan és minden szenvedést és minden áldozatot, és… Megyek tovább.

Olyan is lehetséges, hogy a pozitív fordulat gyümölcseit nem is én élvezem, de van pozitív fordulat. Semmelweis Ignác jutott eszembe, hogy kigúnyolják, hogy kiközösítik, hogy bezárják, hogy bántalmazzák, gyakorlatilag megölik. És ma, hogy utalunk rá? A magyar anyák megmentője, az anyák megmentője. Volt pozitív fordulat? Nagyon is volt. Nem az ő életében volt a pozitív fordulat, hanem az anyák életében és a férjeik és a gyerekeik, és megint nem mondom tovább. Ezért, amikor az evangélium összefüggésében beszélünk erről, hogy a pozitív fordulat, megint csak, hogy megyünk tovább, hát ez is egy fordulat, egyszer csak rácsodálkozom arra, hogy miért gondolom én azt, hogy rögtön és nálam kell a pozitív fordulatnak végbe mennie. Megyek tovább.

Ez így szól: Nem azon a területen történik a pozitív fordulat, ahol a fájdalom, vereség, veszteség vagy szörnyűség ért. Most csak hollywoodi filmek jutottak eszembe. Milyen klasszikus történet, a film azzal kezdődik, hogy a főhősünk elveszti az állását valamilyen piszok megalázó módon. És akkor a film hova szaladt ki? Hogy hát nincs állása, van ideje, és megtalálja az igazit. Ugyanez a forgatókönyv fordítva is létezik. Ugye, hogy a film azzal kezdődik, hogy csúnyán útilapot kötnek a talpa alá, s akkor szegény…, s megtalálja élete munkáját. Szóval a pozitív fordulat nem mindig ott történik meg, ahol a fájdalom, a bűn, a sötétség vagy az igazságtalanság, lehet, hogy máshol.

Hadd menjek megint tovább! És az is lehetséges, hogy a pozitív fordulat az istenkapcsolatban játszódik le, nem pedig valami más ennél egy picit tenyeresebb, talpasabb világban. Megint csak talán szabad mondani, hogy emlékszem, tizennyolc éves voltam, és ugrottam 218 centit. Szóval magyar csúcs volt, ifi. Hát ez nekem sok volt. És emlékszem, ez augusztus elején volt, és odajött a szakvezető, és azt mondja, hogy „Feri, te ne állj le az edzéssel, mégpedig azért, látszik, te jó formában vagy, szeptember elején lesz az Atlétikai Világkupa, felnőtt. És hogy miután a magyar bajnokság már júliusban megvolt, az összes magasugró már nem edz, mert hát vége volt az OB-nak, a Világkupára egy ember képviseli a nemzetet. Tehát már nincs senki, aki jegyzem. Úgyhogy te légy szíves eddzed végig az egész augusztust, mert akkor te fogod az országot képviselni!” Gondolhatjátok, 18 évesen olyan lelkes voltam, el sem tudtam mondani. Japánban, és én a hazámat… És megvolt a vízum, meg minden. És akkor az út előtt, mondjuk egy héttel jött az edzőm, és azt mondja: „Te Feri, hát itt a döntéshozó úgy döntött, hogy nem téged visz ki, hanem egy távolugrót. Mert ő nagyon szereti azt a távolugrót, és valahogy ezzel meg akarja őt ajándékozni.” Tehát kivittek abban az évben a felnőtt világkupára két távolugrót. Akkor hát az egyik távolt ugrott, nyilván az a szép eredmény, de a másik távolugró meg magasat ugrott, ugrott 195 centit. Hát azon a magasságon be se szálltam volna. S 18 éves voltam, és átéltem ezt az igazságtalanságot, és hadd emeljem a tétet. Az a szakvezető, aki úgy döntött, hogy inkább egy távolugrót visz el magasugró helyett, ő hívő ember volt. És ahogy 18-19 évesen éppúgy a megtérés kellős közepén voltam, és akkor hirtelen rájöttem valamire, hogy azt gondoltam, mondjuk a sport, amit hát tényleg centire, meg milliméterre, meg másodpercre, meg századokra mérnek, az egy elég korrekt dolog. Tizennyolc évesen rájöttem, hogy egyáltalán nem az. Azt hiszem, ilyen naivitás volt a részemről, vagy azért, mert az a centi, és akkor ez majd így fog működni. És ez hozott egy fordulatot az életemben, hogy arra gondoltam, énnekem biztosabb dolgokra van szükségem: igazabbakra, mélyebbekre, elvehetetlenre, örökérvényűre, maradandóra. És ez nagyon megerősítette bennem azt a fordulatot, hogy azt hiszem, énnekem Istenre van szükségem. Mert hát még a centik, meg az se számít, akkor… Ha szabad így mondanom, a sport területén nem történt semmiféle pozitív fordulat, ezen a területen. De máshol történt, nem is akármilyen területen. Most így mondanám utólag, hát senkivel el nem cserélném. Most már mindjárt itt a vége, már csak kettő.

Mikor a pozitív fordulatról beszélünk, majdnem mindig valami olyasmi van bennünk, hogy hát valami forduljon jóra. De a mai evangéliumban nem valami fordul jóra, hanem valaki fordul jóra. Ott a bűnösök és a vámosok és az utcanők, és lehetne sorolni, hogy ők fordultak jóra, nem valami fordult jóra. Eszembe jutott egy asszony, aki a következőt mesélte. Azt mondja „Feri, én rengeteget szenvedtem az anyósomtól.” És azt mondja, hogy „Évtizedeken keresztül az anyósom elképesztő, miket csinált velem. Igen ám, de aztán az anyósom megbetegedett, de annyira beteg lett, hogy már nem tudta magát ellátni, és akkor a férjem azt mondta, hogy hát vegyük magunkhoz, mert hát na!” És mondta az asszony, hogy „Én tiltakoztam. Micsoda? Harminc valahány év után?” De hát szerette a férjét és azt mondta, legyen. Az anyósa még rosszabb állapotba került, egy éven keresztül szinte ki sem tudott szállni az ágyból, úgy kellett törődni és gondoskodni róla, és ez az asszony a következőt mondta nekem: „Feri, azt képzeld el, hogy az anyósom teljes 180 fokos fordulattal bocsánatot kért tőlem a halála előtt körülbelül egy évvel, elismert mindent, hogy ő ezt milyen piszok módon csinálta, és attól kezdve minden este, mikor utoljára bementem hozzá, kezet csókolt nekem, hogy ez az asszony minden este megcsókolta a kezem.” És a temetése kapcsán találkoztunk, és azt mondta, hogy egész másképp látja őt, ez már nem az a kapcsolat.

De nem ezzel szeretném befejezni, mert ez még egy kicsit azt mondhatnám, ez még mindig egy picit úgy a naiv világ, meg a mesei fordulat, hogy jaj, majd valakivel megtörténik a pozitív fordulat, nem valami fordul jóra, valaki fordul jóra. De a mai evangélium még csak nem is erről szól, hanem arról, hogy én fordulok jóra. Hogy van valami élethelyzet, beleértve a sötétséget, beleértve a bűnt, beleértve akármit, és Jézus azt mondja: „Hogy ne ülnék le velük egy asztalhoz, mert látom bennük azt, hogy ővelük és őbennük megtörténhet ez a pozitív fordulat.” Hogy énvelem és énbennem történhet az meg, hogy valami rossz jóra fordul. És most már csak a zárás.

Milyen szép ez, hogy Jézus még csak neki sem áll itt hadakozni a farizeusokkal, meg az írástudókkal, az elöljárókkal. Mert azt mondja: „Hát, nagyobb öröm lesz odaát egy megtérő bűnös fölött, mint kilencvenkilenc igaz fölött, akinek nincs is szüksége megtérésre.” Mert az írástudó és a farizeus, aki odamegy és hőbörög, hogy miért ül le vele egy asztalhoz, Jézus azt mondja: „Tudod mit? Úgy tekintek rád, hogy neked nincs szükséged megtérésre, te igaz vagy.” De pozitív fordulatra neked is szükséged lenne. Ez pedig az, hogy örülhetnél másokkal, és örülhetnél másokért, mert odaát úgy lesz, hogy a pozitív fordulat az örömet fog okozni nem csak annak, akivel történik, hanem a többieknek, és egymás örömével fogunk tudni együtt örülni, és beteljesedik mindaz, amire így utalunk, hogy valami rosszon keresztül valami jó lett. Tehát milyen szépséges és milyen finom Jézus részéről, az: Rendben van, te jól csinálod, oké vagy, nem kell megtérned. (De) örülhetnél egy kicsit többet mások örömével. Fájhatna neked előtte az, hogy ő elveszett. Láthatnád benne azt a valakit, akiben megtörténhet az, amiről beszéltem, hogy énbennem a rossz jóra tud fordulni.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)