Lk 20,27-38 - Évközi 32. vasárnap

„Isten azonban nem a holtaké, hanem az élőké, hiszen mindenki érte él.”

Olvasmány (2Mak 7,1-2.9-14)

A pogány Antiokhosz Epifánész uralkodása idején történt, hogy elfogtak hét testvért, anyjukkal együtt. A király arra akarta őket kényszeríteni, hogy egyenek a sertéshúsból, ezért korbáccsal és szíjjal verték őket. Az egyikük, aki a többiek nevében is beszélt, ezt mondta: „Mit akarsz tőlünk kérdezni vagy megtudni? Mert készek vagyunk rá, hogy inkább meghaljunk, semmint megszegjük atyáink törvényeit.” A második, amikor már végét járta, felkiáltott: „Te gonosztevő! Földi életünket elveheted, de a mindenség királya feltámaszt minket az örök életre, mert az ő törvényeiért halunk meg.” Utána a harmadikat kínozták meg. Amikor nyelvét követelték, készségesen kinyújtotta, és a kezét is bátran odatartotta. Hősiesen mondta: „Az ég adta, de törvényeiért kevésbe veszem. Remélem, újra visszakapom tőle.” Még a király és környezete is elámult az ifjú bátorságán, aki a kínokat ennyire semmibe vette. Miután meghalt, ugyanilyen kínzásoknak vetették alá a negyediket. is. Amikor már-már halálán volt, így szólt: „Vigasztaló nekünk emberkéz által veszni el, ha belekapaszkodhatunk abba az Isten adta reménybe, hogy ő feltámaszt minket. Ám a te számodra nincs feltámadás az életre.”

Szentlecke (2Tessz 2,16-3,5)

Testvéreim! Isten, aki szeretett minket, s kegyelmével állandó vigasztalást és jó reménységet ajándékozott nekünk, vigasztalja meg szíveteket, és szilárdítson meg benneteket minden jó tettben és szóban. Végül, imádkozzatok értünk, testvérek, hogy az Úr szava terjedjen és dicsőségre jusson, mint nálatok is, és hogy megszabaduljunk az ártó és gonosz emberektől. A hit ugyanis nem mindenkié. Az Úr azonban hűséges, megerősít benneteket, és megoltalmaz a gonosztól. Bízunk az Úrban, hogy megtartjátok, amit meghagytunk nektek, és a jövőben is meg fogjátok tartani. Az Úr vezérelje szíveteket Isten szeretetére és krisztusi türelemre!

Evangélium (Lk 20,27-38)

Abban az időben Jézus ezeket mondta a szadduceusoknak, akik azt tartják, hogy nincs feltámadás: „A világ fiai nősülnek és férjhez mennek. Akik pedig méltók rá, hogy eljussanak a másik világba és a halálból való feltámadásra, nem nősülnek, s nem is mennek férjhez. Hiszen már meg se halhatnak többé, mert az angyalokhoz hasonlítanak, és az Istennek a fiai, mert feltámadtak. Arról, hogy a halottak feltámadnak, már Mózes is beszélt a csipkebokorról szóló részben, ahol az Urat Ábrahám Istenének, Izsák Istenének és Jákob Istenének nevezi. Isten azonban nem a holtaké, hanem az élőké, hiszen mindenki érte él.”

Vasárnapi beszéd

Odamegy Jézushoz néhány szadduceus. Egy olyan csoportnak a tagjairól van szó, akikről ezt mondja a szentíró, nyilván joggal, hogy nem hisznek a föltámadásban. Arról szeretnék most beszélni, ami a mai evangéliumban tulajdonképpen nincs benne, de az érdeklődésemet leginkább fölköltötte. Mégpedig az, hogy itt van akkor egy csoport, annak a csoportnak néhány tagja. A csoportnak megvan a normája, hogy „Mi nem hiszünk a föltámadásban, az örök életben. Az élet annyi, amennyi itt a Földön.” Jézus azonban őket nagyon komolyan veszi. Úgy tűnik, hogy egy valódi párbeszéd alakul ki köztük. Azért hangsúlyozom ezt, mert nem egyszer maga a szentíró azt mondja, hogy azért kérdeztek Jézustól valakik valamit, mert vádolni akarták, tőrbe akarták csalni. De itt nem erről van szó. Úgy tűnik, hogy a szadduceusokat valóban érdekli, hogy Jézus, a mester mit gondol erről. Jézus tehát akkor nekiáll, hogy elmondja, hogy mit gondol erről azzal az összefüggéssel dolgozva, amit a szadduceusok hoznak, tehát komolyan veszi őket. Most képzeljük azt el, hogy miután komolyan vette Jézus a szadduceusokat, az egyiküknek a szíve mélyén megmozdul valami, és azt mondja: „Szerintem ennek a mesternek igaza van. Hát mi nem hiszünk a föltámadásban, de én azt hiszem, hogy én hiszek.” Mi történik ezzel a szadduceussal? Erről szeretnék beszélni.

Odáig szoktuk átgondolni, hogy jaj, de nagyszerű lenne, ha ott néhány szadduceus úgy menne majd haza a saját csoportjába, hogy azt mondja, hogy „Na, hát hiszünk Jézusban.” De mi a következő esemény? Arról szeretnék tehát beszélni, hogy mi történik akkor, amikor az egyes ember a saját csoportjával, vagy a saját csoportján belül kerül konfliktusba, és mindezt a hit és az Istenhez fűződő bizalmi viszony szempontjából szeretném végigelmélkedni.

Az első gondolat akkor így szól, hogy hadd hozzak két nagyon egyszerű számot, hogyha az a szadduceus éppen megtérésben van, és azt mondja „De hát hiszek Jézusban, hiszem azt, amit ő mond magáról.” Például, hogy „Én vagyok az élet és én vagyok a föltámadás.” Hogy akkor ez konfliktust fog létrehozni közte és a saját csoportja között, és hogy nagyjából az ember ismerete alapján mi fog következni? Két számot szeretnék idehozni, ez két alapkutatás egyébként. Az egyik: az emberek 30 százaléka akkor is el fogja fogadni a csoportjának a véleményét, ha egészen nyilvánvalóan megalapozott tudása van arról, hogy a csoport téved. És az egyharmad a csoport nyomása miatt azt fogja mondani, hogy a csoportnak van igaza, miközben pontosan tudja, hogy nem így van. Egy másik szám: körülbelül nekünk, embereknek az egynegyede vállalkozik olyasmire, hogy amikor a saját tudása, tapasztalata, a realitása szembekerül a csoport hiedelmével vagy normáival, hogy ezt a konfliktust ő fölvállalja. Huszonöt százalék.

Ezért merem azt mondani úgy alap kijelentésként, hogyha az a szadduceus éppen megtérne és elfogadná mindazt, amit Jézus magáról mond, hogy „Én vagyok a föltámadás és az élet.”, akkor a saját csoportjával összefüggésben nagy nehézségek fognak támadni. Most ezeket a nehézségeket szeretném egy picit leírni abból a szempontból, hogy miért érthető az, hogy itt nagy nehézségei fognak támadni, és miért érthetőek ezek a számok, hogy egyharmad inkább elhiszi a csoportnak, hogy neki van igaza, amikor pontosan tudja, hogy nem, és csak huszonöt százalék mer a saját csoportjával konfliktust vállalni, miközben pontosan tudja, hogy úgy van, ahogy ő gondolja. Azért – és itt csak egymás után mondogatnám, ezt nem szeretném hosszabban kidolgozni, inkább majd a pozitív részt –, mert az önazonosságunk része a csoporthoz tartozásunk, a társas önazonosság része. Erről már sokat beszéltünk, tehát csak meg akartam nektek említeni. És ha valami kikezdi az önazonosságunkat, akár a saját hitünk, akár az Istenbe vetett hitünk, kikezdheti egy csoporthoz való önazonosságunknak a fontosságát. Márpedig itt ez a dilemma fog fölállni.

Ezért tehát az első, hogy nem lesz könnyű döntés ennek a szadduceusnak, hogy változtasson a saját önazonosságán, hogyha Jézussal egy szoros bizalmi kapcsolatban akar lenni. Ennek az lesz az ára, hogy az önazonosságán változtatnia kell. Nem csoda, hogy nem szívesen állunk az ilyesminek neki.

Második gondolat: az a félelem. Az egyes ember hirtelen a csoporttal szemben találja magát, hát nem csoda, hogy különböző reális félelmeink lehetnek.

A harmadik: a biztonságérzet, mint alapvető emberi szükséglet. Ha konfliktusba kerülök a saját csoportommal, akitől várhatok védelmet és oltalmat és segítséget és megértést és az összes többit, nyilvánvaló, hogy akkor joggal megjelenik nemcsak a félelem, hanem az, hogy ez a konfliktus ki fogja kezdeni a biztonságérzetemet.

A negyedik: az a természetes lojalitás, vagyis hogy bizonyos kapcsolatokat előre szoktunk venni. Vannak a fontos kapcsolataink, és a számunkra fontos közösségeknek és a csoportoknak az összefüggésében, ott azok fontos kapcsolatok. Ezért lojálisak vagyunk a számunkra fontos kapcsolatokhoz, de a konfliktus kikezdheti pont a számunkra legfontosabb kapcsolatokat.

A következő, hogy általában ha egy csoportban vagyunk, szoktunk bízni azokban, akikkel közösséget vállaltunk, akikkel az önazonosságunk összefonódik, és azt mondjuk, hogy ezek vagyunk mi. Nyilván ott van egy nagyon erős bizalom, és amikor vállalom a konfliktust a saját csoportommal összefüggésben, -szemben, akkor egy picit ez a bizalmi valóságom is elkezd megrendülni vagy megkérdőjeleződni. Most akkor joggal bízok-e valakikben, akik ragaszkodnak a tévedésükhöz?

A következő. Természetesen maga a kapcsolat is nagyon fontos, és minden egyes konfliktusban megjelenik ennek a lehetősége vagy félelme, hogy ezt a kapcsolatot vagy kapcsolataimat vagy kapcsolatrendszert el is veszíthetem, hogyha vállalok egy konfliktust.

A következő, hogy biológiai-, hormonális agyműködésből származó megerősítése van annak mindegyikünkben, ha csak egy kicsit is egészségesek vagyunk, hogy a csoport tagjai felé olyan magatartásformákat vegyünk előtérbe, ami a csoport tagjaiban pozitív érzéseket kelt. És ha én például normakövető vagyok, vagy engedek a csoportnyomásnak, akkor jó eséllyel ez pozitív érzéseket fog kelteni a csoport tagjaiban, és ez önjutalmazó rendszerként fog rám hatni, és ez nekem is jó érzéseket fog kelteni. És az ellenkezője pedig ugyanígy igaz, hogy nem esik jól az embernek a saját csoportja tagjaiban negatív érzéseket kelteni, mert akkor bennünk is negatív érzések keltődnek, és ha másért nem, akkor már a saját negatív érzéseinkért sem akarjuk ezt csinálni.

A következő, hogy nagyon sokan vannak, akik egyszerűen konfliktuskerülők. A saját nyugalmukat és egyensúlyukat többre tartják, minthogy éppen kiálljanak valamiért, amiről egyébként azt gondolják, hogy az úgy igaz.

És végül, hogyha én a saját csoportommal szemben konfliktusba kerülök sokakkal, akkor azért abban az is benne van, hogy megkérdőjelezem a csoport hiedelmét, vagy a csoport normáját. És nagyon sokan azért egy egész csoporthiedelmet vagy normát nem szívesen kérdőjeleznek meg.

Most összesen elhoztam tíz szempontot, és még biztos tízet mondhatnánk, csak azért, hogy megértsük a szadduceust. Mert ha Jézusnak fontos volt az a néhány szarduceus, akkor érdemes megértenünk, hogy annak a szadduceusnak, mikor visszamegy a saját csoportjába, miért lesz nagyon nehéz helyzete, ha el akarja hinni Jézusról azt, amit Jézus magáról mond.

És amiről igazából szeretnék beszélni, az az, hogy akkor nézzük meg, hogy mi segíti a szadduceust, hogy vállaljon esetleg a saját csoportjával kapcsolatosan is olyan konfliktust, ami segítségére lesz abban, hogy higgyen Istenben. Itt megkülönböztetéseket fogok tenni.

Az első: nem mindegy, hogy a szadduceus, és persze magunkról is beszélhetnénk, hogy mi, amikor az Istenhez fűződő kapcsolatunkat nézzük, hogy mi egyszerűen csak kíváncsiak vagyunk Jézusra, amolyan fölszínesen, hogy „Na, ki ő?”, vagy egy mély vágy és érdeklődés van-e bennünk, hogy „Ki is vagy te tényleg?” És ha ez összefűződik egy mély vággyal, egy valódi mély érdeklődéssel az igazság felé, ez egy jó kiindulás. Ha valaki egyszerűen csak úgy kíváncsiskodik, hogy „Na, ki is ez a valaki?”, ez nem hat eléggé a szív mélyére, s ezért a konfliktust se fogjuk majd szívesen vállalni. Tehát az első, hogy kíváncsiság vagy mély érdeklődés van-e bennem Isten iránt?

A második, hogy fölismerem-e, hogy amit én eddig a hitemnek tartottam, az a csoport hite, esetleg hiedelme, vagy az én személyes hitem? És most néhány történetet hadd mondjak a különböző pontokhoz, még akkor is, ha esetleg egyik-másik ismerős. Jálics Ferenc, aki nem olyan régen halt meg, egy csodálatos jezsuita szerzetes volt, és a második világháború kitörése előtt ő elhatározta, vagy hát tulajdonképpen már akkor elhatározta, hogy ő jezsuita pap és szerzetes akar lenni. És az történt, hogy ez volt a legmélyebb vágya, így fogalmazta meg, csak éppen háború volt, és őt behívták fiatalemberként katonának. És ennek az lett a következménye, hogy kikerült a frontra, és egyszer csak jött a pap, hogy tartson tábori misét. Kiállt a pap oda, amikor az áldozásnak az ideje volt, és Jálics Ferenc, a tizenéves fiatal kölyök nyilván a rangsor szerint ő hátul volt, és hát most jött volna az áldozás, de ő azt várta, hogy majd indulnak a tisztek, meg hát indulnak az elöljárók, és akkor utána majd ő is besorol. Csak éppen az történt, hogy senki nem állt föl. Talán tiltakozásul a háború miatt, vagy talán azért, mert sokaknak megrendült a hite, mindenesetre a pap ott állt a cibóriummal, benne az Oltáriszentség, és senki nem mozdult meg. Ott állt a pap egy fél percig, és senki nem jött ki áldozni, s ezért a pap összepakolt és elment. Azt írja Jálics Ferenc az önéletrajzában: „Aznap éjjel egyáltalán nem tudtam aludni, hiszen azt hittem, hogy a legmélyebb vágyam, hogy pap legyek és szerzetes és jezsuita, hogy ez éltet engem. És amikor itt volt a lehetőség, hogy megéljem a Jézussal való közösségemet, valójában én azt néztem, hogy mit csinálnak a többiek.” Ez úgy megrendítette Jálics Ferencet, hogy elhatározta, ha legközelebb egy ilyen helyzet lesz, akkor ő egy szál magában is ki fog menni áldozni. Hát, jött a helyzet. Néhány hónap múlva megint jött a pap, kiállt, Oltáriszentség, senki nem mozdult meg. Jálics Ferenc pedig onnan hátulról kinyiszorgott-csiszorgott abba a második világháborús nyiszorgós csizmában, egy szál magában, mindenki őt nézte, megáldozott, visszanyiszorgott a csizmában, és utána azt írja az önéletrajzába: „Na, ez olyan volt számomra, mint egy beavatási szertartás a felnőttségbe. Ez volt számomra a felnőtté avatásom szertartása.” Tehát a második gondolat így szól, hogy különböztessük meg a csoport hitét a saját személyes, legmélyebb hitünktől. Ez lehet, hogy egybevág, lehet, hogy vannak különbségek.

Második, hogy érdemes megkülönböztetnünk azt, hogy ez most akkor véleménykülönbség köztem és a csoportom között, vagy egy konfliktus. Itt is egy történetet hadd mondjak, egy szerzetesnek, elmentem a lelkigyakorlatára. Csodálatos lelkigyakorlat volt, és arra gondoltam, hogy én föltennék egy-két kérdést ennek a szerzetesnek négyszemközt is, és azt kérdeztem tőle: „Mondd meg nekem, hogy te, aki annyira világosan, határozottan beszélsz arról, ami a te meggyőződésed, nem kerültél te konfliktusba már az elöljáróiddal?” Idős volt már ez a szerzetes, úgy rám mosolygott, azt mondja: „Konfliktusba? Hm. Konfliktus? Nem nagyon emlékszem.” Hát ez egészen meglepő volt, mert levezethetetlen volt a magatartásából. Úgyhogy visszakérdeztem. „De hát ne haragudj, azt el se tudom képzelni, neked ne lettek volna konfliktusaid. Hát amit te mondasz, hát az sokszor nem egyezik azzal, ami a csoport hiedelme vagy normája, még akkor is, ha te szereted a csoportot.” Erre azt mondja nekem: „Ja, ja, hát nézeteltéréseim voltak az elöljáróimmal, de én nem éltem meg konfliktusnak. Hát miért ne lehetne más véleményem? Nekik az volt a véleményük, nekem meg ez. Hol van itt konfliktus?” Ezért érdemes megkülönböztetnünk azt, hogy a konfliktus, akkor be kell rezelnünk tőle, vagy azt mondom, hogy más a véleményem.

Következő megkülönböztetés, hogy most, amikor az egyes ember a maga meggyőződésével, esetleg a csoportjával nézeteltérésben van, hogy akkor ő maga ezt hogyan éli meg, és hogy fejezi ki, hogy ez a csoporttal szemben van, vagy a csoport ellen van, mert az nem ugyanaz. És magát a konfliktust is, most maradjunk ennél a kifejezésnél, sem ugyanúgy fogom végigcsinálni, hogy az a csoporttal szemben van, vagy a csoport ellen van.

Hadd mondjak a megkülönböztetés megértéséhez egy rövidke képet. Mondjuk, egy édesanya arra jut, hogy kimerült, de nagyon. Olvasgat: kiégés. Amikor az édesanya akár a családtagjai igényeivel és szükségleteivel szemben is azt mondja, hogy „De nekem most muszáj. Muszáj! Meg ezt is, meg azt is muszáj.” Akkor azt nem a családtagjai ellen csinálja, hanem aktuálisan itt és ott a családtagjaival szemben, kétség kívül, de nem ellenük. És ez óriási különbség. Hogyha van egy személyes meggyőződésem, a csoporton belüli véleménykülönbségem az valóban szembenállást fog teremteni, de nem ellen, a másik ellen, vagy a csoport ellen van.  Hát, amikor a pedagógusok kifejezik azt, hogy mi, hogy nem jó nekik, mit, hogy szeretnétek, hát akkor az nem a diákok ellen van, hát nem a szülők ellen van, nem az iskolarendszer ellen van, nem a pedagógus társadalom ellen van, hanem valóban a csoporttal és sokakkal szemben van, de nem ellenük.

A következő így szól, hogy miután annyira lényeges volt az önazonosság, érdemes lesz megkülönböztetnünk, hogy mit akarunk, mit gondolunk a stabil önazonosságról, hogy az merev vagy szilárd? Nagyon sokan a stabil önazonossághoz a merevséget kapcsolják. Itt is csak egy képet hadd hozzak. Japán egy földrengések által sújtott övezetben fekszik. Hiába építettek egyre vastagabb falú épületeket, vagy egyre vékonyabb falú épületeket, azok az épületek akkor is összedőltek. És egyszer csak jött a fizika, meg az építészet okossága és arra jutottak, hogy Japánban olyan épületeket kell építeni, amelyek hogyha 6-os, 7-es, 8-as földrengés van, együtt mozognak a földdel. Ezek az épületek tehát nagyon szilárdak és nagyon rugalmasak, a legkevésbé sem merevek, tehát úgy szilárdak, hogy rugalmasak. Ezért az önazonosságunkban nem egyszerűen csak valami merev önazonosságra érdemes törekedni, hanem szilárdra, és a szilárd önazonosság egyik kulcsa a rugalmasságunk.

A következő, azt megkülönböztetni, hogy itt most hitről van szó, vagy a csoportnak egy hiedelméről van szó. Nem elgondolkoztató? A szadduceusok jól kitalálták ezt a történetet. Én nem tudom egyébként, ki lenne az, aki vissza tudná mondani ezt a sztorit? Hát én nekem háromszor-négyszer el kell olvasnom, hogy újból és újból megértsem, hogy itt miről van szó. Tehát a szadduceusok úgy gondolják, hogy jól kifundálták, hogy majd ezt Jézusnak elmondjuk, „Na, ezzel kezdjen valamit!” Miközben azt gondolják, hogy ők most pontosan tudják, hogy erre aztán már nehéz lesz esetleg mit mondani, vagy na, ha erre mond valamit, na, az már tényleg valami, aközben hát az Istennel beszélgetnek, aki nyilván fog tudni erre mit mondani, mert eléggé átlátja, hogy az ember hogyan és mit és miért és mikor gondolkozik.

Ezért tehát a szadduceusok egy hiedelemben vannak azzal kapcsolatosan, hogy nincs föltámadás, ez az ő hiedelmük, ez egy csoporthiedelem. Jézus pedig azt mondja, hogy „Én vagyok a föltámadás és az élet.” Ezért nekünk, akik csoportoknak is a tagjai vagyunk, érdemes magunkban megkülönböztetni, hogy ez most a hitem, ami Jézusra irányul, vagy egy csoporthiedelem, amit elfogadtam. Azért, mert ez a kettő sokszor összekeveredik, összecsúszik, és magam sem tudom, hogy most a hitemről van szó, vagy egy hiedelemről, amit átvettem.

A következő így szól: Az se mindegy, hogy a hitem szavakra irányul, úgynevezett hitigazságokra, vagy pedig Jézusra. Tudom, hogy ezt már többször emlegettem nektek, de hátha valamit érdemes többször, szerintem ezt igen. Fila Béla, dogmatika professzorunk, három év dogmatikatanulás, vagyis hát ő nem tanult, mi tanultunk, ő tanította. És a legutolsó órán, akkor már ötödév végén voltunk, azt mondja: „Most már önök szerintem meg fogják érteni, amit mondok, ez itt a lényeg: Egyetlen dogmában sem hiszek.” Hát, nem mondanám, hogy nem meredek. Hiába tanultunk már három év dogmatikát, azért kicsit úgy… És akkor a következőt mondta a dogmatika professzor, egyébként filozófus volt. Azt mondja: „Én úgy remélem, hogy hat félév dogmatika tanulmányaik után megértik azt, hogy katolikusként nem dogmákban hiszünk, hanem mindabban, amit egy hitigazság megpróbál kifejezni.” Nem hitigazságokban hiszünk, hanem személyeknek hiszünk, és személyekben hiszünk, és ezt a hitet próbáltuk valahogy szavakba önteni. Nem a szavaknak hiszünk, hanem személyekben hiszünk, nem mindegy.

A következő, már csak kettő van, ez így szól: Nem mindegy akkor, hogy az egyensúlyomat állapotként élem meg, vagy valamiféle folyamatként. Ezért a pápák egymás után mondják: a hitnek a kétely nem ellentéte. A hit ellentéte a bigottság, a hit ellentéte a fanatikusság. Ugyanis, hogyha azt akarom, hogy a hitem egy folyamatban fejlődjön, akkor annak természetes kételyek lesznek az útjelzői. Ezért tehát, ha az ember a keresztény önazonosságát és egyensúlyát folyamatban kívánja megvalósítani, az lehetővé teszi számára, hogy a rugalmassága révén tényleg fejlődjön. Ha mindig mereven ragaszkodik valamiféle állapothoz, mi lesz akkor vele?

És végül az utolsó gondolat, hogy nem mindegy, hogy fölismerem-e, hogy a felelősségem a hitemmel, az istenkapcsolatommal összefüggésben, az individuális természetű, vagy pedig individuális- és társas természetű-e? Nyilván mind a kettő. Ez alatt pedig azt értem, hadd hozzak ide egy kutatást, most pont a másik oldal felől. Tíz megtérésen átment személyt néhány év múlva megnéztek, hogy akik istenélmények nyomán megtértek, tíz személyből hányan élnek a megtérésük alapján. Az derült ki, tudom, hogy tudjátok, hogy összesen kettő, az húsz százalék. De utána megnézték, hogy a húsz százalékot mi jellemzi. Ők őrizték meg az élményük alapján való hitet és a bizalmi viszonyt Istennel. És egy nagyon világos közös vonást találtak bennük, ez pedig az, hogy egy közösséghez csatlakoztak.

Ezért tehát a felelősségünk, mint ahogy az istenkapcsolatunk is, nemcsak individuális, hanem társas természetű is. Ez azt jelenti, hogy ha a teljes felelősségemet magamra veszem, a keresztény felelősségemet, akkor az azt jelenti, hogy képes vagyok a saját csoportommal szemben is, de a csoportomban, a csoportommal és a csoportomért cselekedni és élni. Tehát a csoportommal szemben, a csoportomban, a csoportomért, és a csoportommal is képes vagyok cselekedni, mert mind a négy a felelősségből származik. Ugye emlékeztek Pio atyára? Stigmatizált szent, és súlyos konfliktusba került a saját közösségével. Volt, hogy egy egész éven keresztül bezárták a cellájába. És Pio atya meg tudta tenni azt, hogy egységbe fogta, mit jelent az, hogy most éppen a csoportommal szemben, de közben a csoportommal, a csoportomban és a csoportomért. És az nem a csoport ellen volt, hanem a csoportért.

És akkor így értem el a záró gondolatig, az evangélium zárómondatáig is, hogy ezt még egyszer fölidézzem, ez pedig így szólt: „Isten nem a holtaké, hanem az élőké, hiszen mindenki érte él.” Amikor Jézus komolyan veszi a szadduceust, akkor ezt azért is teszi, mert tudja, hogy lehet, hogy egy csoport tagja, lehet, hogy hiedelmek, csoportnormák, csoportnyomás és csoportfertőzés is fenyegeti őt, de valójában mindenki Istennek él.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)