Lk 24,13-35 - Húsvét 3. vasárnapja

Találkozzunk Jézussal, és ebben a találkozásban el is érjünk őhozzá.

Olvasmány (ApCsel 2,14.22-28)

Pünkösd napján Péter a tizenegy kíséretében előlépett, és hangos szóval így beszélt: „Zsidó férfiak és Jeruzsálem egész népe! Figyeljetek és hallgassátok meg szavamat! Izraelita férfiak, fontoljátok meg e dolgokat! A názáreti Jézust az Isten igazolta előttetek, amikor, mint tudjátok, általa hatalmas csodákat és jeleket vitt végbe köztetek. Ezt az embert ti az Isten előre elhatározott terve szerint kiszolgáltattátok, és gonosz kezek által keresztre feszítettétek, majd megöltétek. Isten azonban feloldotta a halál bilincseit és feltámasztotta őt. Lehetetlen is volt, hogy a halál fogva tartsa, hiszen Dávid így jövendölt róla: Szemem előtt az Úr mindenkoron, ő áll jobbomon, meg nem inoghatok. Örvend a szívem, az ajkam énekel, és testem is békében nyugszik el. Lelkemet a holtak honában nem hagyod, hogy Szented romlást lásson, nem akarod. Az élet útját mutatod meg nekem, színed előtt örülni gyönyörűségem.”

Szentlecke (1Pét 1,17-21)

Szeretteim! Szent félelemmel éljetek földi zarándoklástok idején, ha Atyának hívjátok őt, aki személyválogatás nélkül ítélkezik kinek-kinek tettei szerint. Hiszen tudjátok jól, hogy nem veszendő ezüstön vagy aranyon váltottak meg titeket az atyáitok által rátok hagyott, értéktelen életformától, hanem Krisztusnak, a hibátlan és szeplőtelen báránynak drága vére árán. Őt Isten előre kiválasztotta már a világ teremtése előtt, de csak az utolsó időkben jelent meg, miattatok. Általa hisztek Istenben, aki feltámasztotta őt a halottak közül, és megdicsőítette, hogy higgyetek és reméljetek Istenben.

Evangélium (Lk 24,13-35)

Húsvétvasárnap ketten a tanítványok közül egy Emmausz nevű faluba mentek, amely, Jeruzsálemtől hatvan stádiumra (két-három óra járásnyira) fekszik. Útközben megbeszélték egymás között mindazt, ami történt. Míg beszélgettek és vitatkoztak, egyszerre maga Jézus közeledett feléjük, és hozzájuk szegődött. Ők azonban nem ismerték meg őt, mert látásukban akadályozva voltak. Jézus megkérdezte őket: „Milyen dolgokról beszélgettetek egymással útközben?” Erre szomorúan megálltak és egyikük, akit Kleofásnak hívtak, ezt válaszolta neki: „Te vagy talán az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudja, mi történt ott ezekben a napokban?” Ő megkérdezte: „Miért, mi történt?” Azok ezt felelték: „A názáreti Jézus esete, aki szóban és tettben nagyhatású próféta volt Isten és az egész nép előtt. Főpapjaink és elöljáróink kiszolgáltatták őt, hogy halálra ítéljék, és keresztre feszítsék. Pedig mi azt reméltük, hogy ő váltja meg Izraelt. Azóta, hogy ezek történtek, már három nap telt el, és néhány hozzánk tartozó asszony megzavart bennünket. Hajnalban a sírnál voltak, de nem találták ott a holttestét. Azzal a hírrel tértek vissza, hogy angyalok jelentek meg nekik, akik azt állították, hogy él. Közülünk néhányan el is mentek a sírhoz, és úgy találtak mindent, ahogyan az asszonyok mondták, őt magát azonban nem látták. Jézus erre így szólt: „Ó, ti oktalanok, késedelmes szívűek! Képtelenek vagytok hinni abban, amit a próféták jövendöltek! Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” Aztán Mózesen kezdve valamennyi prófétából megmagyarázta, ami az Írásokban őróla szól. Közben odaértek a faluhoz, ahová tartottak. Úgy tett, mintha tovább akarna menni. De azok marasztalták és kérték: „Maradj velünk, mert esteledik, és lemenőben már a nap.” Betért tehát, hogy velük maradjon. Amikor asztalhoz ültek, kezébe vette a kenyeret, áldást mondott, megtörte, és odanyújtotta nekik. Erre megnyílt a szemük, és fölismerték. De ő eltűnt előlük. Akkor azt mondták egymásnak: „Ugye lángolt a szívünk, amikor útközben beszélt hozzánk, és kifejtette az Írásokat?” Még abban az órában útra keltek és visszatértek Jeruzsálembe. Ott egybegyűlve találták a tizenegyet és társaikat. Azok ezzel fogadták őket: „Valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak!” Erre ők is elbeszélték, mi történt az úton, és hogyan ismerték fel Jézust a kenyértörésben.

Vasárnapi beszéd

Az emmauszi tanítványok története azt a témát hozza – többek között – el ma estére, hogy hogyan lehetséges az, hogy találkozzunk Jézussal, de itt csak egy vesszőt szeretnék tenni, hogy találkozzunk Jézussal, de ebben a találkozásban el is érjünk őhozzá. Mert hiszen ez a több éves történet, aminek most egy epizódját hallottuk, nem arról szól, hogy ezek a tanítványok, hiszen tanítványok, egy találkozásban vannak Jézussal, és ebben a találkozásban nagyon sok minden megy bennük végbe, és sok minden történik köztük és Jézus között. És ez azt jelenti, hogy egyszer csak az előzetes fölismeréseik, gondolataik és reményeik a Messiásról és a megváltásról, valahogy találkozik Jézus személyével, ez reményt kelt bennük, és lelkesek lesznek, és különböző gondolataik támadnak, majd pedig jön egy nagyon nagy mélypont, a csalódás, az értetlenség, a szomorúság, és utána megint találkozásban vannak Jézussal, de megint nem érkeznek el hozzá. Ezt merném mondani, hogy a történetnek a vége azért gyönyörű, mert arról szól, hogy ezek a tanítványok már mondjuk két éve találkozásban vannak Jézussal, de ott, a kenyértöréskor, mikor egyszer csak fölismerik, hogy Ő az, na akkor érkeztek el Jézusig. Ebben az összefüggésben szeretnék erről a történetről beszélni.

Ezért most nem is akarnék kiemelni egyetlen momentumot se, mert erről a folyamatról lenne szó, erről szeretnék elmélkedni, és akkor hadd kezdjem rögtön a hozzáértő szakértőknek a gondolatával. Mert ami mégiscsak itt nagyon fontos, hogy mi az, ami jellemző ránk ebből a történetből? Az, hogy találkozásban vagyunk Jézussal. De a nagy témánk nekünk nem az, hogy most találkozzunk-e vele. A nagy témánk az, hogy ebben a találkozásban elérünk-e őhozzá? Ez a nagy kérdés. És ez hogyan jön létre? Úgy jön létre, hogy az ember a különböző élethelyzeteiben – ezt mondják a szakértők – tudatosan vagy nem tudatosan, Istennel, Jézussal, az élettel szerződéseket kötünk. Ezek a tanítványok is megköthették magukban a saját szerződésüket, ez pedig így szólt, hogy sok mindent hajlandóak vagyunk elengedni, Jézus tanítványául szegődünk, ez lemondásokkal jár majd, és a többi, és a többi, de aztán akkor Ő legyen a Messiás, aztán akkor teljesítsed a reményeinket, aztán akkor alakuljanak a dolgok, ahogyan azt mi vágyjuk. Ez volt a tudatos, nem tudatos, kimondott, ki nem mondott szerződésük Istennel, és ez a szerződésük, amit megkötöttek Istennel, na ebből nem lett semmi, úgy, ahogyan ők azt gondolták. És ez a működésmód mindegyikünkre jellemző.

Azoknak, akik találkozásban vagyunk Istennel, az életünket az jellemzi, hogy kimondva, kimondatlanul, különböző helyzetekre, nehézségekre, szerződéseket kötünk Istennel. Gondolhatnánk itt ezer példára a Coviddal kapcsolatban, hogy „Rendben van Istenem, nem akarnék Covidos lenni, de ha most az leszek, akkor megkapom, de akkor gyógyuljak meg! Ne kerüljek kórházba!” Ha bekerülök a kórházba, akkor azt mondja: „Jó, hát bekerültem a kórházba, de azért lélegeztetőgépre ne kerüljek!” Bekerülök a lélegeztetőgépre, hogyan kötöm a szerződést Istennel, idebent? Azt mondom: „Rendben van, de azért ne haljak bele!” És aztán köthetünk egész más jellegű szerződést, amiben nem csak mi szerepelünk. Mikor azt mondja valaki, a fiatal azt mondja: „Az anyám ne kapja el a Covidot, mert ő 80 éves, egy gyógyult, rákos beteg! Hát mi lesz vele? Én, inkább én legyek covidos, az anyukám ne legyen covidos!”

Ezt a végtelenségig folytathatnánk, az emberi természet olyan, hogy tudatosan vagy nem, szerződéseket kötünk Istennel. És ezekben a szerződésekben mi a legkönnyebb forgatókönyvünk? Az, hogyha megkötjük ezt a szerződést magunkban Istennel, és minden úgy lesz, ahogy mi azt a szerződésben kitaláltuk. Akkor összecsapjuk a tenyerünket, és azt mondjuk, pedig ez tulajdonképpen egy naivitás, hogy „Milyen erős is a mi hitünk, milyen szépen megimádkoztuk ezt Istennel, s végigcsináltuk és milyen szépen alakult.” Valójában nem erről van szó, hanem arról, hogy amit a szerződésben kitaláltunk, hogy mi az én dolgom és mi Istené, az élet pont úgy adta, mint hogyha ezt a szerződést Isten elfogadta volna tőlünk, aláírta volna, és megcsináltuk mi a saját részünket, Isten is megcsinálta az általunk elképzelt saját részét, és akkor most úgy érezzük, hogy ezt ügyesen megcsináltuk, ez valahogy a hit és az imádság ereje.

Nem így van. Hadd menjek egy kicsit tovább. Honnan tudjuk, hogy nem így van? Onnan tudjuk, hogy néha mi az alkudozásban kitaláljuk, hogyan legyen, és az alkudozásnak van egy része, amit mi már vállalunk. Rendben van, legyek covidos, rendben van, kerüljek be a kórházba, rendben van, elfogadom, hogy fölkerülök a lélegeztetőgépre. De közben Istennek is megmondom, hogy mi az ő dolga. És ebben a folyamatban mi tud fontos lenni az ember számára a megküzdés szempontjából? Az, hogyha Isten, ez persze az én elgondolásom, nem teszi meg azt, amit a szerződésben én megmondtam neki, hogy mi a dolga, hanem jön egy újabb nehézség, egy újabb megpróbáltatás, egy újabb veszteség, egy újabb fájdalom és szenvedés, ha az emberi lélek elég rugalmas, kötünk egy újabb szerződést vele. Azt mondja: „Jó, hát ezt ő nem teljesítette, de most elfogadom akkor, hogy legyen így, de akkor…” És így csináljuk rugalmasan, újabb és újabb szerződéseket kötünk. És így is eljuthatunk oda, hogy végül most már kötöttünk vele egy olyan szerződést, amiben az az élményünk, hogy mi megcsináltuk a magunk részét, Isten is megcsinálta a maga részét, na, akkor ez így szép volt.

De most is egy kicsit ámítsuk magunkat. Azért vagyunk csak nyugodtak, mert eljutottunk oda, hogy a szerződéskötésekben végül valahogy az lett az élményünk, hogy mi is megcsináltuk a magunkét, Isten is megcsinálta a magáét, akkor most rendben vagyunk. De mi történik akkor, amikor az élet egy olyan megpróbáltatást ad, ahol az emberi lélek már nem elég rugalmas ahhoz, hogy Istennel egy újabb szerződést kössünk? Ezek azok a krízispontok, ez a válság, ez az, ami most az emmauszi tanítványok valódi története. Amikor reményvesztetté válunk, amikor elakadunk, amikor erőt vesz rajtunk a szomorúság, a bizonytalanság, a tanácstalanság. Miért? A válasz tulajdonképpen egyszerű, mert nem voltunk elég rugalmasak már, hogy újabb és újabb szerződéseket kössünk.

És mire gondolhatunk itt? Például, hogy valaki itt elmegy a műtétre, úgy köti meg Istennel magában a szerződését, hogy „Rendben van, én ezt a műtétet végigcsinálom, mert én hiszek Istenben, Isten velem lesz, és én kemény leszek, és megcsinálom panasz szó nélkül.” És mondjuk a műtétet megcsinálják, de ő ott kap egy kórházi fertőzést. És amíg a műtét el nem érkezik, ő példásan viszi az életet, és úgy is éli meg, hogy ő ezt hittel csinálja, ámde. Amikor kap mondjuk egy kórházi fertőzést, vagy lesz egy szövődmény, és ő még bent van két hónapig ott élet-halál között, akkor lehet, hogy egyszer csak az történik vele, mint az emmauszi tanítványokkal, hogy „Na ezt viszont nem értem. Hát ez hogyan történhetett meg? Én megkötöttem a szerződést Istennel, én a magam részét megcsináltam, hogyhogy Isten nem csinálta meg a maga részét?”

Mikor valaki rákos beteg, és úgy köti meg a szerződését: „Rendben van, én végig fogok csinálni egy rákos betegséget, de ne legyen áttét!” És ha van? Akkor egyszer csak megéljük azt, amit az emmauszi tanítványok, hogy akkor most ebből akkor semmit nem értünk. „Ez hogyan történhetett így meg.” Vagy az ember megköti úgy a szerződést Istennel, persze hangsúlyozom, ezt magunkban csináljuk, hogy „Rendben van, legyek én beteg, de anya nehogy megbetegedjen!” És amikor anya megbetegszik, akkor viszont összeomlok, mert… „Ez hogyan lehetséges?”

Mi az alkudozásnak az erőssége? Az alkudozás erőssége, amit az ember belül végez, az, hogy nehézségeknek, szenvedéseknek, megpróbáltatásoknak egy részét elfogadom. Ez tulajdonképpen nagy emberi teljesítmény, hogy végigcsinálok egy rákos betegséget, végigcsinálok, sok mindent végigcsinálok, akár zokszó nélkül, panasz nélkül, imádságban, tisztességgel, másokat nem bántva. Ez az erőssége, hogy nehézségeket képes vagyok végigcsinálni. De mi az alkudozás gyöngéje? A válasz nagyon egyszerű, hogy önkényes. Vagyis én magam találom ki, hogy ez hogyan legyen, hogy mi lesz az én dolgom és mi Isten dolga. Az alkudozás gyöngéje az önkényesség, és ezért ebben, ha szabad így mondanom, borítékolva van az, amit aztán a tanítványok átélnek: a csalódás, a reményvesztettség. „Pedig mi azt reméltük, hogy Ő váltja meg Izraelt.” És ezért, amikor az ember már vagy nem tud tovább alkudozni, vagy pedig az lesz a benyomásom, hogy én megtettem a magam részét, de Isten nem tette meg a saját részét, akkor hogyan szoktuk ezt megélni? Úgy éljük meg például, hogy hát elvesztettem a hitem, vagy rettenetesen csalódtam Istenben, vagy nem hallgatott meg, nem szeret, elhagyott. Ennek van aztán egy másik része. Sokan azt is megélik ilyenkor, hogy „Így most már nem tudok semmibe se bízni.” Megrendül a világképünk. Egyáltalán a világ olyan, amilyennek gondoltuk? Hát nem csak Isten nem olyan, amilyennek gondoltam, mert nem csinálta meg a saját részét, akkor az egész világ valószínű nem olyan.

És ezért ebben az ellehetetlenülésben, tehetetlenségben sokszor tényleg leakadunk és megállunk, és nem csak hogy nem értjük, hanem fogalmunk sincs, hogy ezután hogyan éljünk, és mit lehetne csinálni? Hát nem csak azért, mert most ezt csináljam, vagy azt csináljam, (hanem) hogy egyáltalán bárminek van-e értelme? Hát Jézus azt mondta, hogy „Én jövök és megváltom a népet.”, és ebből nem történt meg semmi. Hát három napja már bent van ott a sírban, akkor van bárminek is értelme? Ugyanezt éljük meg, mint az emmauszi tanítványok.

Valójában az történik, hogy… és ez most egy súlyponti egy-két mondat, hogy mi ezt egy imádságnak éljük meg, ami az Istennel összeköt bennünket és úgy éljük meg, hogy Istennel párbeszédben, találkozásban vagyunk. Valójában – legnagyobb tisztelettel – nem egy párbeszédben vagyok Istennel, hanem az imádság keretében egy belső monológot folytatok. Valójában az történik, hogy én idebent, anélkül, hogy elérnék Istenig, találkozásban vagyok vele, mert őt szólítom meg, meg letérdelek, meg mondhatom, hogy Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy. A belső természete ennek a folyamatnak, hogy ez egy belső monológ, amiben nem értem el Istenig. Honnan tudom, hogy nem értem el Istenig? Tulajdonképpen onnan, hogy én semmiféle választ nem vártam Istentől, mert én megmondtam neki az imádságomban, hogy mi hogy legyen. Persze próbáltam tisztességes, becsületes és rendes lenni, vállaltam egy csomó részt, de közben önkényesen megmondtam, hogy Istennek mi a dolga, mi a feladata, mi a kötelessége. És amikor ezt nem teljesítette, mi az alapvető megélésünk? Az, hogy ez igazságtalan. Mindannyian ezt éljük meg, hogy ez igazságtalan. És miért élem ezt meg igazságtalanságnak? Két ok miatt is. Az egyik, mert már eleve azt nem értem, hogy miért nekem kell ezzel szenvednem, hogy miért pont én lettem beteg, vagy miért pont az anyukám haldoklik? Eleve hát mással is történhetne, most miért pont velem történik? De hajlandó vagyok ettől a kérdéstől eltekinteni, mert kötöttem egy szerződést Istennel, persze magamban, és ez egy monológ, amiben elmondtam, hogy „Rendben van, ne firtassuk ezt, hogy miért pont én, akkor én a szenvedés egy részét vállalom, de Isten is csinálja meg a maga részét.” És amikor ez nem történik meg, ez a második igazságtalanság, hát az a benyomásunk, hogy ez egyszerűen érthetetlen, hogy egy szerződésben vagyok Istennel, én megcsináltam a saját részemet és Ő pedig nem.

Tehát tulajdonképpen Istent szerződésszegőnek látjuk. És hát ezt szokták, vagy szoktuk így mondani, vagy hallhatjuk ezt másoktól, hogy „Elvesztettem a hitemet. Azóta nem jövök templomba. Azóta nem is tudom, hogy hogyan imádkozzak.” Na, menjünk akkor innen egy picit tovább!  Hogyan lehetséges az, hogy mi ne imádság keretében pusztán csak egy belső monológot folytassunk? Mert ha mi egy imádság keretében belső monológban vagyunk, az azt jelenti, hogy ahogy erre tettem említést, hogy mindent én megmondok, hogy mi az én részem és mi Istené, (és) valójában őt nem hallgatom meg, valójában Ő nem szól hozzám. Valójában itt nincs egy valódi párbeszéd, nem érkeztem el hozzá, mert én mindent idebent megcsinálok.

Hogyan lehetséges az, hogy ez egy találkozásban egy valódi párbeszéd legyen, amiben elérek Istenhez? Hadd mondjak négy lehetőséget.

Az első lehetőség az, hogy megvan az az élethelyzet, amiben tanácstalan vagyok és bizonytalan, és szenvedés vár rám és megpróbáltatás. Keresek a Szentírásban egy hasonló történetet, amire azt mondom, ez hasonlít ahhoz, ami énvelem van. Mondjuk, nem tudom eldönteni, hogy mi a dolgom. Fiatalember vagyok, és hát hogyan kéne élnem? De én szeretnék üdvözülni, de hát boldog is akarok lenni, meg kiteljesíteni az életem. Melyik az a történet, ami bennem leginkább ehhez hasonlít? Mert én Jézusnak a válaszát akarom hallani, nem egyszerűen csak ki akarok találni egy szerződést belső monológban. És mondjuk eszembe jut a tékozló fiú története, vagy eszembe jut a gazdag ifjú története, és én beleképzelem magam ebbe a helyzetbe, és ott hallhatok esetleg ezen a helyzeten keresztül valami nagyon fontos, valami nagyon eredeti dolgot.

A második, hogy nem egy szentírási történeten keresztül próbálok eljutni Jézusig, hanem minden, amit Jézusról tudok, ezt valahogy úgy egyben látom és egyben élem át, az Ő alakját hozom magam elé. És ettől a valakitől kérdezem azt, hogy „Te mit gondolsz erről, te hogy látod ezt? Mit mondanál te, mit mondanál nekem erre?” Nem az elképzelt Istent kérdezem meg egy belső monológban.

A harmadik,. Hát, lehet egy picit félreérthető, amit mondok, de hogy amennyire csak képes vagyok, elülök a saját székemből, átülök Jézus székébe és amennyire ez nekem megy, beleképzelem magamat Jézus személyébe. És beleképzelve, de főképpen beleélve magamat Jézus személyébe, válaszolok majd valamit magamnak arra, amiben éppen őrlődök vagy vívódok.

És a negyedik lehetőség, hogy fölidézem magamban számomra az istenélményeim közül a legfontosabbat, azt az egyet vagy kettőt, így mondhatnánk a spirituális alapélményemet, amit itt őrzök benn, ami van mindenkinek. És a saját legmélyebb istenélményem Istenét kérdezem meg. De előtte beleélem magam ebbe a helyzetbe, mert tudom, hogy nem egyszerűen csak egy belső monológot akarok folytatni egy imádság keretében. És ezt a valakit kérdezem, aki már föltárta magát nekem abban a nagy élményben.

Honnan tudom, hogy jól jártam el, hogy ez továbbra is nem egy belső monológ volt, hanem ebben a találkozásban tényleg elérkeztem Jézusig? Három jellemzőjét mondanám, hogy amit kapok ebben az imádságban, ami reményem szerint már nem egy belső monológ, hanem egy találkozás, ennek a jellemzője, amit kapok: valahogy olyan nagyon eredetien jézusi lesz. Az lesz a benyomásom, hogy ezt én biztos nem mondanám, hogy én ezt biztos így nem találnám ki, vagy énnekem ez így biztos nem jutna eszembe. Tehát ezt úgy foglalnám össze, hogy az a válasz, amit hallok ebben a párbeszédben, amivel már eljutottam Jézusig, nem lesz sem énszerű, sem ösztön énszerű, sem felettes énszerű. Hanem ilyen három jellemzővel fog bírni? Nagyon személyes lesz, nagyon személyes. Hát valami olyasmit fogok hallani Jézustól, amiről pontosan tudom, hogy ezt nekem mondja, de mondjuk az ikertestvéremnek nem mondja, de a legjobb barátnőmnek se mondja, azt nekem mondja. Apunak se mondja, anyunak se mondja, nekem mondja. De nemcsak nagyon személyes lesz, hanem lesz egy fölszólítás jellege, az, hogy „Te ezt csináld!” És nem csak egy fölszólítás jellege lesz, hanem kihívás jellege is. És a kihívás jellege miatt lesz valamiféle küldetés élményem, vagy tapasztalatom, hogyha ez egy valódi párbeszéd, amiben elérkeztem Jézusig.

Eszembe jutott Placid atya története. Bebörtönzik, persze, hogy teljesen igazságtalan és nem akarom ezt tovább mondani. És ott telnek a napok és hetek és hónapok, és nem tudja, hogy mit keres itt. És olyan kedvesen mondja ezt Placid atya, hogy azt mondja, hogy „Hát a legnagyobb nehézségem az volt, hogy én úgy voltam Istennel párbeszédben, hogy tudtam azt, hogy a bencés főapátnak az utasítása az Istennek az akarata az életemre nézve. Csakhogy én most bekerültem a börtönbe, és ez nem a bencés főapátnak volt az utasítása. Hát ez… hogy jutok el én itt így istenig? Hát, hogy találjak rá?” És így egyszer csak, ha szabad így mondanom, kénytelen volt egy nagyon személyes találkozáson belül eljutni Istenig, nem csak a főapátig. És akkor leírja azt, hogy egyszer csak ahogy ott van, és a börtönben, megéli azt, hogy ő a börtönben a rabtársainak a javára tud lenni azzal, hogy gyóntatja őket. És egyszer csak azt mondja: „Megértettem hirtelen valamit. Addig csak a tanácstalanság volt, a szenvedés, a veszteség, a fájdalom és az értetlenség, hogy miért, hogy miért én, hogy ez igazságtalan és nem értem. Aztán úgy egyszer csak megértettem, hogyha ezekkel az emberekkel én papként akarnék valami jót tenni, azt jelen állás szerint csak rabként lehet megtenni. Tehát sajnos a főapát nem tud engem papi munkára a Gulágra küldeni. Gulágra csak rabként lehet kerülni. Tehát akkor most már pontosan tudom, hogy mi az én nagyon személyes dolgom, ami az esetemben egy nagyon személyes kihívás és fölszólítás jellegű küldetés.”

És ez történik az emmauszi tanítványok történetében is, hogy abból az elképesztő mélypontból hova jutnak? Valójában oda, hogy mit ismernek föl, hogy amióta Jézust ismerik, találkozásban vannak ugyan vele, de nem érkeztek el őhozzá. És akkor az a kérdés, hogy mit ad ehhez a történethez hozzá az, hogy végül fölismerik őt a kenyértörésben? Mert látjátok, hogy találkozásban vannak vele, még élményeik is vannak. „Hát ahogy föltárja a Szentírást, hát nemde lángolt a szívünk?” És még ez sem elég. A kenyértörésben ismerik föl. Mit jelent ez most ebben az összefüggésben? Két dolgot. Az egyik az, hogy azzal, hogy a kenyértörésben ismerjük föl, Jézus megmutatja magát a tanítványoknak, de abban az eredetiségben, hogy arról a tanítványok pontosan tudják, hogy ez csak Jézus lehet. Mert mi az, hogy a kenyértörésben? Hogy az utolsó vacsorán azt mondja: „Ez az én testem, ez az én vérem. Egyétek a testemet, igyátok a véremet! S aki eszi a testem és issza a vérem, abban ott vagyok, és én életet adok neki.” Ezt senki más nem mondta. És ezért az emmauszi tanítványok végre nemcsak egy többéves találkozási folyamatban vannak, hanem elértek Jézusig. Már nem imádság keretében egy monológot mondanak, amiben borítékolható a csalódás. A hit és a reményvesztés abban a fázisában, ahogy épp az ember van. Tehát egyszer csak a kenyértörésben megtörténik nem a találkozás, mert abban már vannak, hanem a fölismerés abban az értelemben, hogy elérkeztek Jézusig, és fölismerték: „Ez csak Ő lehet. Senki más, ez tényleg Ő.”

És mi ebben a gyönyörű? Hogy a kenyértörés miről szól? Hogy „Én odaadom az életemet értetek, hogy meg fogok halni, hogy az egész kenyértörésnek, amiben fölismertetek, az az értelme, hogy kell lennie nagypénteknek, és aztán nagyszombatnak, és húsvét vasárnapnak. És tudjátok, ezzel kapcsolatban én is alkudoztam.” Jézus is alkudozott, hogy aztán végül ebben, ahogy kezdi, hogy először csak azt tudjam mondani, hogy „Ne úgy legyen, ahogy én akarom!”, hogy végül a Mennyei Atyával való találkozásban eljusson a Mennyei Atyához. Most nem a föltámadást értem, hanem még itt a Földön, az imádságban, az ne csak egy találkozás legyen, hanem elérkezzen Őhozzá. Ez még Jézusnak is egy imádságos folyamatnak a következménye. Persze, hogy akkor nekünk is az.

Az emmauszi tanítványokra kellett néhány év, és ezért nem akarok egy picit se ünneprontó lenni, hogy ezért, mikor mondjuk a Miatyánkot, mikor valaki azt mondja „Miatyánk, aki a mennyekben vagy, legyen meg a te akaratod.” Mikor valaki kimondja, hogy „legyen meg a te akaratod”, nagyon gyakran a belső monológban mit mondunk? „Hát azért persze úgy legyen meg a te akaratod, hogy én megmondom, hogy az hogy legyen. És egyébként a Miatyánkot meg azért imádkozom, mert hát ez a legbiztosabb imádság. És a legbiztosabb imádságon keresztül akarom neked elmondani, hogy legyen úgy, ahogy én azt kitaláltam. Mert én szeretnék kötni veled egy nagyon príma szerződést, amiben én ezt vállalom, te meg azt.”

Záró néhány mondat. Ezért az a gyönyörű ebben a történetben, hogy egyszer csak fölismerik Jézust, hogy tényleg Ő az, ez csak Ő lehet. Ez nem a belső monológban egy gondolat, egy érzés énbennem, hanem ez tényleg Ő. És utána mindaz, ami eddig hova vezette őket, nagypéntek? A tanácstalanságig, a szenvedésig, a kilátástalanságig, a hitvesztésig, az Istenbe vetett bizalom megrendüléséig. Ugyanez egyszer csak az Istennel való kapcsolat alapjává válik, hogy nem csak azt mondom, hogy Ő az, hanem most már tudom, hogy ez az egész miért is van, hogy miért történik meg az én életemben, hogy én mit kezdjek vele, és hogy Isten ezáltal énvelem mit akar kezdeni?

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)

Liturgikus tánc