Jn 14,1-12 - Húsvét 5. vasárnapja

„Ha engem ismernétek, Atyámat is ismernétek. De mostantól fogva ismeritek őt, és látjátok.”

Olvasmány (ApCsel 6,1-7)

Azokban a napokban, amikor a tanítványok száma már megnövekedett, zúgolódás támadt a görögök közt a zsidók ellen, hogy a mindennapi alamizsnaosztáskor az ő özvegyeiket háttérbe szorítják. Ezért a Tizenkettő összehívta a tanítványokat, és így szóltak hozzájuk: „Nem volna rendjén, hogy elhanyagoljuk Isten igéjét, s az asztal szolgálatát lássuk el. Szemeljetek hát ki magatok közül, testvérek, hét jó hírben álló, Lélekkel eltelt bölcs férfit, akiket megbízhatunk ezzel a feladattal. Mi pedig majd az imádságnak és az ige szolgálatának szenteljük magunkat.” Tetszett a javaslat az egész közösségnek, és kiválasztották Istvánt, ezt a hittel és Szentlélekkel eltelt férfit, aztán Fülöpöt és Prohóruszt, Nikánort és Timont, Parmenászt és Miklóst, az antióchiai prozelitát. Az apostolok elé állították őket, azok pedig imádkoztak felettük, és rájuk tették kezüket. És az Isten igéje tovább terjedt, úgyhogy a tanítványok száma igen megnőtt Jeruzsálemben. Még a papok közül is tömegesen hódoltak meg a hitnek.

Szentlecke (1Pét 2,4-9)

Szeretteim! Menjetek az Úrhoz, az élő sziklához, amelyet az emberek ugyan elvetettek, de Isten kiválasztott, és felmagasztalt. Mint élő kövek, épüljetek fel rá lelki házzá, szent papsággá, hogy Istennek tetsző lelki áldozatokat hozzatok Jézus Krisztus által. Ezért mondja az Írás: Íme, Sionban kiválasztott, becses szegletkövet helyezek el, és nem vall szégyent, aki hisz benne. Nektek tehát ő, mivel hisztek benne, a dicsőségetekre válik. A hitetlenekre azonban ez vonatkozik: A kő, amelyet az építők elvetettek, szegletkővé lett; a botlás köve és a botrány sziklája. Elbotlanak benne, mert nem fogadták el hittel a tanítást, amelyre meghívást kaptak. Ti azonban választott nép, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul lefoglalt nép vagytok, hogy annak dicsőségét hirdessétek, aki a sötétségből meghívott benneteket az ő csodálatos világosságára.

Evangélium (Jn 14,1-12)

Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz: „Ne nyugtalankodjék a szívetek! Higgyetek az Istenben, és bennem is higgyetek. Atyám házában sok hely van. Ha nem így lenne, mondtam volna-e: Elmegyek és helyet készítek nektek? Ha majd elmegyek és helyet készítek nektek, ismét eljövök, és magammal viszlek titeket, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok. Hiszen ismeritek az utat oda, ahova én megyek!” Ekkor Tamás így szólt: „Uram, mi nem tudjuk, hogy hova mégy; hogyan ismerhetnénk hát az utat?” Jézus ezt felelte: „Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem juthat el az Atyához, csak általam. Ha engem ismernétek, Atyámat is ismernétek. De mostantól fogva ismeritek őt, és látjátok.” Fülöp megjegyezte: „Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, és ez elég nekünk!” Jézus így válaszolt: „Már olyan régóta veletek vagyok, és nem ismersz engem, Fülöp? Aki engem lát, az látja az Atyát is. Hogyan mondhatod hát: Mutasd meg nekünk az Atyát? Nem hiszed talán, hogy én az Atyában vagyok s az Atya énbennem? A szavakat, amelyeket hozzátok intézek, nem magamtól mondom, és a tetteket is Atyám cselekszi, aki bennem van. Higgyétek el, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem. Ha másért nem, legalább a tetteimért higgyétek! Bizony, bizony mondom nektek: Aki hisz bennem, ugyanazokat a tetteket fogja végbevinni, amelyeket én cselekszem, sőt még nagyobbakat is tehet azoknál, mert én az Atyához megyek.”

Vasárnapi beszéd

Azt mondja Jézus a tanítványoknak Istenre vonatkozóan: „Mostantól kezdve látjátok őt és ismeritek.” Erről szeretnék beszélni, és a mai beszéd, ezt gyanítom, azoknak szól, akiket érdekel az, hogy Isten ki, vagy hogy Isten milyen is valójában. Erről lenne akkor szó. Hát szinte fölfoghatatlan annak a mélysége, magassága, öröme, hogy az ember, aki keresi az Istent, egyszer csak Jézuson keresztül azt mondhatja, „Most már látom őt, tudom, hogy ő kicsoda.”, hogy amióta Jézust ismerjük, azt mondhatjuk, hogy Isten pontosan olyan, mint Jézus. Talán egy picit finomabban: Isten, ha ember lesz, akkor pontosan olyan, mint Jézus. Tehát akkor ez elképesztő következményekkel jár az Istenhez fűződő kapcsolatunkat illetően.

Erről szeretnék akkor most beszélni, és rögtön hadd kezdjem egy picit a kályhától, amivel összefüggésben olyan sok beszéd el szokott hangozni, hogy miközben pontosan tudhatjuk, amennyire ember ezt tudhatja, hogy Isten milyen, mert olyan, mint Jézus, ez három dolgot jelent. Jézus föltárja az Istent azáltal, amit mond róla. Jézus föltárja az Istent azáltal, ahogyan cselekszik. És Jézus föltárja az Istent azáltal, amilyen Ő és aki Ő maga. Tehát a kinyilatkoztatás nem csak az, amit Jézus mond, hanem az, ahogyan cselekszik, az értelmezi a szavait, és aki Ő maga, maga a személyiség és a személy is föltárja azt, hogy ki is Isten.

És így jutok el oda, hogy ezért szoktunk olyan bátran beszélni, mit mondunk, torz istenképek, negatív istenképek, rettenetes képzetek. Ide szoktuk venni ezt, hogy amikor valaki retteg attól, hogy Isten büntető, hogy Isten bosszúálló, hogy Isten nem szeret, hogy Isten megsértődik, hogy Isten nem hallgat meg bennünket, hogy Isten nem akarja a javunkat. Tehát ilyen képzetei kisebb-nagyobb mértékben mindenkinek vannak. De most én ezt egy csoportba veszem, és arról beszélhetünk, csak még két mondatig, hogy mindegyikünkben kisebb-nagyobb mértékben élnek úgynevezett negatív istenképzetek.

Eszembe jutott, mikor héberül tanultam, meg ó, hát óhéberül, és akkor óhéberül az ószövetségi szentírás, akkor vizsgázni kellett abból, volt egy kissé talán – így lehetne mondani – olyan melankolikus professzor. És amikor nem találtunk el mondjuk egy igealakot, akkor ő a maga kissé flegmatikusan melankolikus módján erre mindig a következőt mondta: „Sose volt múlt idő, az sose volt jelen idő, az sosem volt felszólító mód.” És ahogy ezen a rezignált, melankolikus módon mondta, de ez van a fülemben, ahogy mondja, és a negatív istenképzetekről mindig ez a professzor jut eszembe, és úgy szívesen mondanám, hogy „Sose volt bosszúálló. Sose volt haragtartó.” Ezt, most már ennyi elég volt ebből.

Második. Vannak az úgynevezett pozitív képzeteink, de itt tegyünk egy nagyon nagy fölkiáltójelet. Azért, mert egy képzet, istenképzetekről beszélek a mi megfontolásaink alapján pozitív, tehát jóságos és olyan kedves, és akár ilyen pihe-puha és átölelős, a tenyerében tart, és véd, és oltalmaz, attól még a pozitív képzetek lehet, hogy nem olyan értelemben pozitívak és jók, amilyen értelemben Jézus jó, vagy Jézus pozitív. Mikor valaki nagyon szereti ezt mondani, „A Jóisten így, vagy a Jóisten úgy...”, bennem azért van egy pici szorongás. Mert már az is egy nagy dolog, hogy valaki Istent valamennyire megismeri, de mit jelent ebben az esetben, hogy jó? Ha valaki azt mondja Jóisten, hogyan jó? Úgy jó, mint ahogy a gyerek számára valami jó? Mint ahogy a serdülő számára valami jó? Úgy jó, ahogy az ember a vágyaiban valakit jónak él meg? Milyen értelemben jó? Hát Isten nem olyan értelemben jó, ahogy egy három vagy öt éves gyerek azt elképzeli, hogy mit jelent az, hogy valaki jó.

Ezért aztán én óvakodok azt mondani, hogy Jóisten, inkább arról lehetne beszélni, hogy nézzük csak meg, hogy amikor valaki olyan büszkén azt mondja: „Leszámoltam a negatív képzetekkel, sose volt olyan.”, attól még nagyon sok pozitív istenképzet valójában a fantázia szülötte. Mégpedig azért, mert például gyerekkorban hiányaim vannak, fájdalmaim vannak, sebeim vannak és a többi, és az ember a vágyaiból teremt magának egy pozitív istenképzetet, és abba kapaszkodik, mert ha már anya nem olyan, vagy apa nem olyan, legalább Isten legyen olyan. És jól esik arra gondolni, hogy viszont Isten jó, akkor úgy hívjuk őt, hogy Jóisten, és akkor ő majd ilyen és olyan. Isten biztos, hogy jó, de nem biztos, hogy úgy jó, ahogy egy hároméves gyerek fantáziájában az van, vagy úgy jó, ahogy egy felnőtt ember fantáziájában az van. A kérdés akkor, hogyan jó Isten az Isten?

Következő gondolat, hogy éppen múltkor is, meg azelőtt is beszéltünk erről, hogy akkor, ha megpróbálnánk megragadni, hogy de akkor ki is ő, és milyen is ő, akkor erről beszéltünk, hogy fölülmúlja azt, hogy énszerű volna Isten. Hát valahogy pont több, mert nem én találom ki, nem a fantáziám terméke. Akkor ez mit jelent? Most egymás után megnézném ezt a hármat, hogy mit jelent az, hogy valakiben Isten úgy él, minthogyha Isten egy felettes énszerű Isten lenne. Tehát, hogy ő mindennek a csúcsa, mindennek az ideálja, és aztán ez az ideál mindenféle elvárásokat támaszt felénk, és akkor vannak szabályok, és vannak törvények, és vannak előírások, és van nagyon jó, és van rossz, és ő ezt megkülönbözteti, és ránk néz sokszor szigorú szemmel, és… Eh!

Azt lehetne mondani, hogy Isten olyan értelemben mondhatjuk, hogy felettes énszerű, olyan értelemben, hogy Isten tényleg beszél arról, hogy ez jó, az meg rossz, tényleg beszél arról, hogy ez helyes, az meg helytelen. Isten tényleg mondja azt, hogy ez bűn, az meg erény. De nézzük meg Jézussal kapcsolatosan! Jézus elmondja mondjuk a hegyi beszédet: „Megmondatott a régieknek, ne ölj! Én pedig azt mondom nektek…”, és egymás után így. Tehát lehet látni, ezt így mondhatnánk emberi megfontolással, hogy Istenről beszél úgy, hogy törvény és szabály és előírás. Csakhogy, ahogyan Jézus bemutatja Istent, ahogy beszél róla, és ahogyan cselekszik is, amilyen Ő, ez mindig kiegészül azzal, hogy sohasem csak törvény és szabály és rend és elv és elmélet és ideál. Ahogyan Jézus mindenről beszél, ami olyan törvényszerű, meg szabályszerű, meg helyes, rendes és igaz, az mindig elmondhatatlan mélységig és magasságig kiegészül – mivel? Az irgalommal, a megbocsájtással, az emberséggel, a szelídséggel, a türelemmel, az odafordulással, a gyógyítással. Tehát így is lehetne mondani, hogy kétségkívül van ilyen jellege is, meg ilyen jellege is (Egyik és másik oldalára mutat – a szerk.).

Eszembe jutott egy filozófia tanárunk, hát nem tudom, a múlton révedezek, már úgy tűnik. És ez a filozófia tanárunk mindig mondta: „Ahogy olvasom a filozófusokat, arra jutottam, általában igaz az, amire azt mondják, hogy igaz, és tévednek azzal kapcsolatban, amit meg tagadnak, mert általában abban is van valami igazság.” És itt is erről beszélhetünk. Valaki azt mondja: „Hát Isten mégiscsak megmondja, mi a jó. Hát kire hallgassunk, ha nem rá? Hát ő határozza meg, mi bűn és mi erény.” Igen, de ha ez nem egészül ki azzal, hogy az az Isten, aki ennyire világosan megmondja, mi világos és mi sötétség, ugyanez az Isten, ugyanez a valaki végtelenül irgalmas, megbocsájtó, türelmes és a többi. Hát, ha az ember csak az egyik részét állítja Istenről, akkor az egy torzó lesz.

Második. Mit jelent az, hogy Isten valamiféleképpen úgy jelenik meg számunkra, így tudjuk mi fölfogni emberek, hogy énszerű? Hát például a mai evangélium. Hát Jézus elénk áll, és azt mondja: „Én vagyok az út, az igazság és az élet.” És azt mondja: „Én vagyok a föltámadás.” És múlt héten azt mondta: „Én vagyok a kapu, és én vagyok a jó pásztor.” Hát ez eléggé énszerű, ugye? Igen ám, de Jézus a mai evangéliumban is, miközben azt mondja, ez vagyok én, aközben állandóan arról beszél, hogy de hát valójában nem is én cselekszem, az Atyám cselekszik általam. Az Atyám van bennem, hogy az én eledelem, az Atyám akaratának a teljesítése. Tehát Jézus valami elképesztő bátorsággal beszél arról, hogy ÉN, de utána mindig mellé teszi, hogy a Mennyei Atya, s így együtt.

A harmadik. Mondhatnánk azt, hogy Isten nem egyszer úgy jelenik meg számunkra tényleg, mint ahogy – hát ezt így mondanánk mi emberi megfontolással, a személyiség felől nézve, hát hogy – vannak benne ilyen ösztönénszerű jellemzők. Azt mondta mindig Nemes Ödön, jezsuita szerzetes volt, spirituális atya Erdélyben, azt mondta: „Mikor értik már meg – volt benne egy kicsit ilyen szigorúság –, hogy Isten ott lakik a legmélyebb vágyainkban, de a legmélyebbekben. Ismerjék meg a szívük legmélyebb vágyait, és rá fognak találni Isten akaratára!” Ezt annyiszor elmondta, hogy még én is meg tudtam jegyezni. Ezért mondhatjuk azt, hogy Istenben ott van ez. „Azért jöttem, hogy életük legyen, és bőségben legyen, hogy az én örömöm legyen ti bennetek.” Hát ez mi nem, ha valamilyen, így mondhatnám, hogy a vágynak, az örömnek, a boldogságnak a beteljesedése, meghirdetése? Rendben van, láthatjuk Istent így, mint aki azt mondja, így szoktuk ezt mondani, „Isten azt akarja, hogy boldogok legyünk.”, rendben van.

De közben akkor fontos kiegészítenünk azzal, hogy Jézusnál ez mindig nagyon személyes. Nagyon személyes, sosem csak arról van szó, hogy én boldog vagyok valaki más kárára, hogy valami vágyam beteljesedik egy másik ember rovására, hogy én valamit megélhetek, és nekem valami csodálatos, és közben akkor semmibe veszem az embertársaimat, vagy fütyülök bármiféle, hát mondjuk szabályra. Jézusnál ezért minden, amit így mond, hogy a vágy beteljesedése, az öröm és a boldogság, és boldogok…, mindig nagyon személyes. Így is mondhatnám, hogy nincs az a cél, aminek az ember az eszköze lenne Jézus magatartásában. Nincsen. Így mennék akkor tovább.

Ez tehát azt jelenti, hogyha föl akarjuk fedezni Istent, akkor egyszerre mondhatjuk, hogy ott vannak benne ezek a vonások, amire mi így utalunk, hogy olyan felettes ésszerű, olyan énszerű, meg hát olyan ösztön-énszerű, ez a három mind együtt, de úgy, ahogy az Jézusban van, és ezeknek a fölülmúlása is, mind a három fölülmúlása is. És itt jutottunk el talán a legizgalmasabb részig, ez pedig, hogy az Istenről alkotott képzeteinkről érdemes abból a szempontból is beszélni, hogy a személyiségünk nagyon árnyalt és nagyon összetett, ezért aztán leegyszerűsítve mindegyikünknek van egy egészséges része, meg egy sérült része. És az egészséges részemben másként látom Istent, mint a sérült részemben. Ez többé-kevésbé mindegyikünkre igaz.

Nem megdöbbentő az, ahogy Jézus hívja az apostolokat, velük van maximum három évig. És ahogy hallgatjuk a történeteket, újból és újból azt vesszük észre, hogy néha az a benyomásunk, megértették, hogy ki Jézus. A következő történetben mintha fogalmuk se lenne, hogy ki Jézus. Mondanak róla valami vallomást, hogy „Te vagy Uram, Istenem, te vagy a Megváltó.”, egy hét múlva elárulják őt. De hogy lehetséges? Most tudják, hogy ki, vagy nem tudják, hogy ki. Most fölismerték, vagy nem ismerték föl. Hát a föltámadás után is erről van szó. Fogalmuk sincs, hogy ki. Azt hiszik, hogy a kertész, azt hiszik, hogy egy vándor, azt hiszik, hogy egy idegen, aztán meg mindannyian tudják, hogy Ő az. Hát ez hogyan lehetséges? Például úgy lehetséges, hogy mindannyian egyszerre rendelkezünk egy egészséges és egy sérült részünkkel. És az életutunk során a különböző életeseményekre vonatkozóan egyáltalán nem mindegy, hogy most az egészséges részemben vagyok és ott kapcsolódok ahhoz az Istenhez, akit Jézus annyira világosan megmutat, vagy becsúsztam a sérült részembe. És amikor a sérült részemben vagyok, ott egész más istenképzeteim vannak.

Ezért lehetséges az, hadd mutassam meg ezt egy nagyon egyszerű történetben, mikor megyek be a kórházba, és ott fekszik Margit néni, és mondom neki, hogy „Szervusz, Margit néni, hogy vagy?” És a Margit néni, mondjuk egy húsvéti idő van, elmondja olyan elcsukló, panaszos hangon: „Jaj, Ferikém, hát köszönöm, hogy meglátogattál. Jól esik ez nekem, mert olyan magányos vagyok itt. És tudod már nincs nekem senkim, csak a Jóisten. Hát én csak azt nem értem itt, hogy miért büntet engem ezzel a betegséggel? Hát miért büntet? Hát mi rosszat követtem én el?” És amikor én fiatal és naiv pap voltam, akkor próbáltam Margit nénit meggyőzni. Elmondani neki, hogy „Margit néni, hát a keresztúti imádságon mindig ott voltál, jártál a templomba. Hát te is tudod, hogy Jézus nem követett el semmi bűnt, és közben milyen drámaiság, életnehézség jutott osztályrészről. Hát miért gondolod, hogy Isten pont téged büntetne Margit néni?” És akkor erre mit mond Margit néni? Jó esetben mondjuk valami ilyesmit mond. Átjövök ide az egészséges részébe, azt mondja: „Jaj, Ferikém, olyan szépen mondtad ezt, hát ez az, hát a Jóisten nem büntet.” Vessző! „Ferikém, én csak azt nem értem, hogy akkor miért büntet engem ezzel a betegséggel? Hát itt vagyok, látod, nem tudok kijönni.”

Én erről beszélek, hogy mindegyikünknek van egy egészséges része, és ott egész jó az istenkapcsolatunk, és van egy sérült rész, és ha oda becsúszunk, akkor ott egész más képzeteink vannak. És ezért egy óriási feladat, hogy fölismerjük, mikor vagyok az egészséges részemben, és ott kidolgozzam egyre világosabban, hogy na, milyen is Isten, akkor. És közben nagyon világosan lássam, hogy amikor a sérült részemben vagyok… És mikor vagyunk általában a sérült részünkben? Pont, amikor az élet nehéz. Hát a legtöbben akkor csúszunk bele a sérült részünkbe, mikor megpróbáltatás van, nehézség van, amikor igazságtalanság van vagy szenvedés van. Ezért lehetséges az, hogy most, ha éppen egész jól vagy, olyan jól tudunk hinni, nem? Olyan jól is esik, meg még kedvem is volt misére jönni. De hogyha éppen bajban vagyunk, akkor ránk szakad a sérült részünk, és a sérült részünkkel együtt olyan képzetek lesznek elevenek, amik az egészséges részünkben pontosan tudjuk, hogy nem úgy van. Ezért, ha szeretnénk, azt mondja Jézus: „Most már látjátok Istent, mostantól kezdve ismeritek őt.” És akkor mit mond az apostol? „Mutasd meg nekünk az Atyát, és akkor fogjuk tudni…” Azért most ha Jézus helyében lennék. Azt tudjátok, hogy ez a búcsúbeszéde? Hát a búcsúbeszéde. Azt mondja: „Jó, hát még egy napig vagyok velük. Most ezt hol folytassam?”

Szóval na, hát az a jó hírünk, hogy az apostoloknak nemcsak sérült része volt, hanem egészséges is. Az egészséges részükben újból és újból fölfedezték, hogy ki Isten. A sérült részükből meg fogalmuk se volt róla. Ezért próbáltunk az emmauszi tanítványokkal kapcsolatos beszédben, elmélkedésben erről beszélni, hogy azt gondoljuk, hogy az emmausi tanítványok a föltámadás után nem ismerték meg Jézust? A tanítványok, beleértve a tizenkét apostolt, azok alatt az évek alatt, amíg velük volt, egy csomószor nem ismerték föl Jézust. Tulajdonképpen a föltámadás után csak az folytatódik, ami előtte is volt. Hogyha becsúsznak a sérült részükbe: „Te vagy az egyetlen idegen, aki nem tudod, mi történt itt ezekben a napokban. Hogy volt egy Jézus nevű rabbi, de hát már vége van, és a reményeink szertefoszlottak.” Ez mit jelent? Azt, hogy a tanítványok becsúsztak a sérült részükbe, most az elhagyatott részükben vannak, és ott Isten így tűnik föl nekik. Hát persze, akkor nem ismerik föl, mikor ott van velük.

Na most, most hogyan verekedjük ki magunkat? Most mit érdemes csinálni? Ha most már tudjuk, hogy az egészséges részünkben egész jól tudjuk, hogy ki Isten, a sérült részünkben meg nagyon nem tudjuk, hogy ki Isten, sőt, ott elképesztő képzeteink vannak, akkor fontos lesz megkülönböztetnünk magunkban – és ez most már az önismereti rész –, hogy hogyan működik az egészséges részem és az egészséges istenképzetem, és milyen a sérült részem és ott milyen nem egészséges képzeteim vannak róla. És elkezdem megkülönböztetni, hogy most ebben a részemben vagyok, vagy abban a részemben.

Milyen gyönyörű lehet az, amikor például ez a Margit néni a kórházban, és ez is nem egyszer megesik, mikor mondjuk azt mondom neki: „Hát Margit néni, hát te a keresztúton ott voltál, hát te is tudod, hát Isten egyáltalán nem büntet senkit, hát föltámaszt a halálból.” És erre mondjuk a Margit néni azt mondja, itt vagyok az egészséges részében, azt mondja: „Á, Ferikém, hát tudom én ezt, csak tudod, olyan nagyon fáj most itt az élet, de olyan jól esett, hogy figyelmeztettél erre. Hát persze, én is tudom. Imádkozhatnánk akkor egy kicsit együtt? Most az olyan jól esne.” És akkor az egészséges részében zajlik az imádság. De akkor is ez történik, ha éppen panaszkodik, hogy „Nem értem, miért hagyott el Isten? Miért nem szeret? Miért nem válaszol?” És egyszer csak úgy visszakerül az egészséges részébe, azt mondja: „Jaj, hát hogyne tudnám én, persze, persze, csak tudod, Ferikém, hogy be vagyok itt zárva a kórházba, aztán azt se tudom, mi hogy van, de most olyan jól esne gyónni, mert pontosan tudom, hogy Isten nem büntet, hanem bűnbocsánatot ad, ezért most hadd gyónjak egy jót. Annyira jól esne most átélnem azt, hogy persze, hogy Isten nem büntet, hanem persze, hogy megbocsájt.”

Van bennem egy ilyen gyermeki hevület, hogy ugye érthető, amit mondok? Meg főképpen nem is, hogy érthető, hanem hogy használható lesz-e nektek? Na, azért beszélek, hogy használható legyen. Mert kimentek, és azt mondjátok: „Jó, értjük.” Az majdnem olyan, mintha azt mondanátok: „Jó beszéd volt.” Na most akkor nézem az órát, hát nem ellenetekre akarom még itt szaporítani a szót. Most akkor ilyen szinte tőszavakban, tőmondatokban szeretnék a használhatóság miatt egy-egy gondolatot még elmondani.

Akkor a következő, hogy amikor istenélményünk van, az istenélményben Isten a teljes személyiségünkhöz kapcsolódik, de az egészséges részünket szólítja meg. Ez nagyon fontos megkülönböztetés. Ezért lehetséges az, hogy egy sérült ember, amikor kap meghívástörténetet a papságra, akkor nem az történik, hogy a sérült résszel ott elvacakolnak. Hát mikor a csodálatos halfogás után, mit mond Péter? „Menj el tőlem, uram, mert bűnös ember vagyok!” Úgyhogy bezuhan ebbe, hogy „Hát arra se vagyok alkalmas, hogy...” És erre Jézus mit mond? „Emberhalásszá teszlek.” Vagyis Jézus természetesen Péter egész személyiséghez kapcsolódik, az egészséges résszel akar tárgyalni, mert az egészséges részünkben megkaphatjuk a küldetést. És ez mit jelent a gyakorlatban? Azt, hogy Jézus és én együtt nézzük a sérült részemet, hogy Jézussal együtt tekintek rá a sérült részemre és értem azt meg, hogy Jézusnak nem lesz akadálya az, hogy én sérült vagyok. De nem azért, mert nem ideálok vannak, meg idealizálás van, meg… Tehát az istentapasztalatainkban, a valódi istenélményeinkben, spirituális alapélményeinkben a teljes személyiséghez kapcsolódik Isten, megszólítja az egészséges részünket, és ezért lehetséges az, hogy gyarló hétköznapi emberek mindenféle sérültséggel együtt (Csörög egy telefon – a szerk.) elfelejtik a telefont kikapcsolni. De ráadásul, ami ennél sokkal izgalmasabb, ez pedig az, hogy nem tagadjuk a sérült részünket, pontosan tudjuk, milyen gyarlók vagyunk, esendők és bűnösök, és mégis bele tudunk állni az aratásba, és azt tudjuk mondani Istennek, hogy azt csináljuk. Ez a gyönyörűség benne. Megyek tovább.

Igen, megígértem, hogy gyorsabb leszek. Ezért az Isten-élményben nem csak az tárul föl számunkra, hogy ki Isten, hanem az istenélményben, mert hogy Ő az egészséges részemet szólítja meg, megérthetem, hogy milyen az egészséges részem. Mert az egészséges részemben látom Jóistent, a sérült részemben sosem fogom jól látni Őt. Ezért az imádságban lehet, hogy a sérült részemből kezdem el az imádságot, de az a célom, hogy Isten segítségével, Isten és én az egészséges részemmel együtt nézzük a sérült részemet, és vagy gyógyuljon, vagy egy picit rá tudok nézni, és megsimogatom a sérült részem és azt mondom: „Tudom, hogy te büntetésnek tartod. Tudom, hogy te nem hallasz semmit abból, amit Isten mond, te süket vagy, ez a bajod. Én tudom, hogy így van. Én így szeretlek téged.”

Következő, hogy tehát akkor, ha istenkapcsolati zavaraink vannak, most már tudhatjuk, nem Istennel van dolgunk, hanem magunkkal. Hány és hány imádság hasonló logikára jár, mint amikor párkapcsolati konfliktusok vannak, és a párkapcsolati konfliktus fele pont nálam van. De én abban vagyok, vagyok a sérült részemben és abban vagyok, hogy természetesen én tökéletes vagyok, a másik a hibás, és ha a másik megváltozna, minden jóra fordulna. Az egészséges részemben biztos nem gondolom azt, hogy tökéletes vagyok. Az ember a sérült részében gondolja azt, hogy ő biztos, hogy semmiről nem tehet, s rajta semmi se múlik. Ezért pont, amikor zavaraink támadnak az istenkapcsolatunkban, szinte biztosak lehetünk abban, hogy érdemes párbeszédbe kerülnünk Istennel az egészséges részünkből, és egész biztos, hogy nem az a dolgunk, hogy Istent megváltoztassuk. Nem Istennél van a zavar, hanem minálunk. Tehát Istent arra kérem, hogy a saját zavarommal tudjak valamit kezdeni. És az egy egész más imádság, és egy egész más irány, minthogy a sérült részemben esetleg kérlelem Istent, tele reményvesztettséggel, szomorúsággal, elhagyatottsággal, haraggal, kiábrándultsággal vagy fájdalommal, és nem értem, hogy Isten miért nem segít.

Záró. Ezért aztán nem a múlttal van dolgunk, hogy hogy volt, mint volt, stb. A jelennel van dolgunk, hát magammal és a jelennel van dolgom. Mit mondtunk? Krisztus a jövőnk. Ez egyébként biztos, hogy így van. Minden embernek Krisztus a jövője. De mifelőlünk nézve nem az a kérdés, hogy Krisztus a jövőnk, hanem hogy Krisztus a jelenünk-e? Az ember nagy témája nem az, hogy Krisztus a jövőnk, mert azt most megígérte, hogy „Együtt leszünk, helyet készítek nektek.”, tehát Krisztus a jövőnk. De ezt Isten elintézte nekünk, hogy Ő a jövőnk. A mi részünk pedig az, nem az, hogy Krisztus a jövőnk-e, hanem a jelenünk-e az?

Záró gondolat. Ezért, hogyha össze kéne foglalnom, hogy akkor hova érdemes eljutni: megismerni az egészséges és a sérült részünk működését, mert egészen másképpen szól az imádság itt és ott. És ezért a megtért személy valójában arra törekszik, s itt vagyok az egészséges részemben, hogy a lelkem mélyén lakó Krisztus köré kristályosodjak ki. Mert amióta Isten ember lett, az egészséges emberi részem pont olyan, mint amilyen egészséges és csodálatos ember volt Jézus emberként. Isten pedig pont olyan, amilyen Isten volt Jézus Istenként. Ezért tehát a törekvésünk abba az irányba érdemes, hogy menjen, hogy elkezdjem magamban kidolgozni azt az embert, aki pontosan tudja, hogy Isten ki.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)