Jn 14,15-21 - Húsvét 6. vasárnapja – A társadalmi kommunikáció világnapja

„Ha szerettek engem, tartsátok meg parancsaimat. Aki ismeri és teljesíti parancsaimat, az szeret engem.”

Olvasmány (ApCsel 8,5-8.14-17)

Abban az időben: Fülöp elment Szamaria városába, és hirdetni kezdte Krisztust. A nép, hallva és látva a csodákat, amelyeket végbevitt, feszült figyelemmel hallgatta. A tisztátalan lelkek ugyanis nagy kiáltással eltávoztak sok megszállottból, és sok béna meg sánta meggyógyult. Nagy lett az öröm abban a városban. Amikor a Jeruzsálemben maradt apostolok meghallották, hogy Szamaria befogadta az Isten szavát, elküldték hozzájuk Pétert és Jánost. Mikor megérkeztek, imádkoztak értük, hogy szálljon le rájuk a Szentlélek. Mert addig még nem szállt le rájuk, csak meg voltak keresztelve Urunk Jézus nevében. Rájuk tették tehát a kezüket, és azok megkapták a Szentlelket.

Szentlecke (1Pét 3,15-18)

Szeretteim! Urunkat, Krisztust szentül tiszteljétek szívetekben! Legyetek mindig készen arra, hogy mindenkinek válaszolni tudjatok, aki csak kérdezi, mi az alapja reményeteknek. De ezt szelíden, tiszteletteljesen és jó lelkiismerettel tegyétek, hogy akik Krisztusban való szép életetek miatt gyaláznak titeket, szégyenben maradjanak rágalmaikkal. Jobb ugyanis, ha inkább jótetteitekért szenvedtek, mikor ez az Isten akarata, mintsem gonoszságaitokért. Mert Krisztus is meghalt egykor a bűnök miatt, az Igaz a bűnösökért, hogy Istenhez vezessen minket. Test szerint ugyan megölték őt, de a Lélek szerint életre kelt.

Evangélium (Jn 14,15-21)

Ha szerettek engem, tartsátok meg parancsaimat. Én pedig kérni fogom az Atyát, és ő más Vigasztalót ad majd nektek: az Igazság Lelkét, aki örökre veletek marad. A világ nem kaphatja meg, mert nem látja és nem ismeri. De ti ismeritek őt, mert veletek marad és bennetek lakik. Nem hagylak árván titeket: visszajövök hozzátok. Rövid idő, és már nem lát engem a világ. Ti azonban láttok, mert én élek, és ti is élni fogtok. Azon a napon megtudjátok majd, hogy én Atyámban vagyok, ti énbennem, én pedig tibennetek. Aki ismeri és teljesíti parancsaimat, az szeret engem. Aki pedig szeret engem, azt Atyám is szereti, én is szeretni fogom, és én megmutatom neki magamat.

Vasárnapi beszéd

Ha most egy gyerekmisén lennénk, lehet, hogy megkérdezném a gyerekeket, hogyan hangzott el az evangéliumban, hogy aki szeret engem, az megtartja a parancsaimat, vagy fordítva, aki megtartja a parancsaimat, ő az, aki szeret engem? Melyik hangzott el? Persze, hogy egy beugratós kérdés, mert mind a kettő elhangzott. És innen szeretnék beszélni, hogy itt van ez a rövid szövegünk, és szinte össze is mosódik bennünk, hogy most akkor az egyik hangzott el, hogy aki megtartja a parancsaim, sőt így, hogy tartsátok meg parancsaim, akkor szerettek engem, vagy aki szeret engem, ő… abból következik, hogy megtartja a parancsait.

Innen szeretnék akkor indulni, van két témánk, összekapcsolódnak egymással. De úgy tűnik, mint amikor gyerek voltam, nem tudom, ti malmoztatok-e? Hát az egy nagyszerű játék, de azt se tudom, hogy amit mi mondtunk bizonyos állásnál, azt ti mondtátok-e: csiki-csuki, akkor az egy szakkifejezésnek tűnik, látom, hogy bólogattok. Akkor mindenképpen jó. Tehát akkor tulajdonképpen ide jutottunk el, hogy aki megtartja a parancsait, ő szereti, aki szereti, megtartja a parancsait. Szóval egy jó kis csiki-csuki. Innen is elindulhatok, odaérek, onnan is elindulhatok, ideérek. És akkor ez azt is jelenti, hogy akárhonnan elindulhatok, tulajdonképpen elérkezem a másik értékig, a másik szépségig.

Ezzel összefüggésben jutott eszembe egy filmélményem, hogy milyen az, amikor ez nem történik meg. Mégpedig két fiatalember megismerkedik egymással, mind a kettő egy albérletben lakik, és ahogy egymásba szeretnek, a nő úgy dönt, hogy akkor most már odaköltözik a férfihez. És hát ennek egy látványos gesztusa, hogy csomagokban, dobozokban mindent elvisz a férfihez, hát együtt viszik, és semmi mást nem visz a dobozokon kívül, a nőnek van egy nagy kanapéja. És elmondja ott, mikor még a nő albérletében vagyunk, hogy „Jaj, ez a kanapé, ez az egyetlen dolog, amire itt költöttem, ez a kanapé. Ezt mindenképpen vinnünk kell.” Akkor viszik a kanapét, de az úton már a férfi: „Ez a kanapé tök fölösleges, van kanapé, nem kell a kanapé.” Odaérkeznek a házhoz, kezdik fölvinni, nagyon nehéz. Akkor a nő mondja, hogy „De muszáj fölvinni, mert ez a kanapém, ez az egyetlen dolog, amire költöttem, és az én kanapém.” A férfi megint legyintett. Nem, hát milyen nehéz, milyen teljesen fölösleges fölvinni a kanapét, és végül elakadnak a lépcsőfordulóban, úgy lezuhan a kanapé, ráül a férfi, és azt mondja, hogy „Kitaláltam valamit.” És a férfi azt találja ki, hogy ünnepélyes keretek között fölgyújtották a kanapét, és akkor ebből csináltak egy bulit, és akkor a kanapé mellett ott melegedtek és táncoltak, és énekeltek, és nem mondhatnám, hogy a nő önfeledten örült a bulinak. Hogy milyen az, amikor valaki azt mondja, hogy „Nagyon szeretlek, gyere, költözz hozzám!”, és éppen most költözik hozzá a nő, és nem jut el hozzá a nő szándéka, hogy mi fontos nekem, hogy mit kérek tőled, hogy mi lenne nekem jó, hogy a nő háromszor is elmondja, hogy az az egyetlen dolog, ami nekem annyira fontos lenne, hogy ott legyen már most, ahol te laksz, az az egyetlen kanapé. És a férfi semmit nem ért meg ebből.

Tehát az első gondolat így szól, amikor valami ilyesmit hallunk, hogy Jézus parancsa vagy Isten szándéka, hogy nemde úgy van, amíg nem érti meg, hogy a nőnek fontos a kanapé, hát akkor miért csinálná úgy? De hogyha a nőt igazán szeretné, fontos lenne neki, hogy azt a kanapét vigyük föl. Vagy úgy is lehetne, hogy egyszerűen viszi a kanapét, mert a nő kérte. És amikor fölérnek a kanapéval, a nő átöleli, és azt mondja: „Most már tudom, hogy szeretsz, mert lehet, hogy neked nem volt fontos a kanapé, meg nagyon nehéz, de fölhoztad. Akkor most már értem.”

Ez az első gondolat, második, hogy bonyolódik az evangélium. Mert nem csak így van: „Megtartja a parancsaim, szeret engem.”, meg oda-vissza: „Aki ismer engem, megtartja parancsaimat és szeret engem.” Tulajdonképpen itt is visszafelé is mondhatjuk, aki szeret engem, megtartja a parancsaim, és aki megtartja a parancsait, egyre inkább megismer engem. Jó értelemben csiki-csuki.

És itt megint egy történet, nem akárkiről, családterapeuta házaspár. A házasságuk elején vagyunk, a nő nagyon szeret évente két-három hetet erdei környezetben, kibérelni egy kicsi faházat, és ott vannak. És a férfinek is ez nagyon élvezetes, és nagyon szeretnek ott lenni két-három hetet az erdő mélyén. És ahogy telnek-múlnak az évek, a nő azt mondja a férjének már, hogy „Annyira szeretném, vegyünk egy kis házat az erdőben, annyira jó lenne!” És a férfi azt mondja, hogy „Dehogy veszünk házat az erdőben. Hát egy csomó mindenre kell még költenünk, és különben is ezt nem engedhetjük meg magunknak. Hát ezek annyira tényleg luxus dolgok, egy ház az erdőben, nem veszünk házat az erdőben.” Annyira összevesztek ezen, valódi történet, minden, amit mondok, annyira összevesztek ezen, családterapeuták, hangsúlyozom, hogy el kellett menniük családterapeutához. Mondták, hogy ha egyszer ez így van, el fogunk válni. És a terapeuta kedvesen, gyöngéden, úgy elkezdte kérdezgetni a nőt, hogy „Tulajdonképpen miért kéne venni egy kulipintyót az erdőben?” És ahogy beszélgettek, a nő elmondta, hogy tulajdonképpen ezt magának se fogalmazta így meg, de hogy azért, mert ő nagyon szerette az apukáját, és neki egy ősélménye, hogy az apukája szereti őt, és az apukája, kertes házban laktak, mikor ő kicsi lány volt, de már nem volt olyan nagyon pici, mert már egyedül lenni, akkor a kertben csinált egy picike kis kunyhócskát. És a kislány ezt elképesztően élvezte, hogy néha kint aludt egyedül, sőt, volt neki egy kuckója a kertben. És hosszú-hosszú idő után életében először a nő el tudja mondani a férfinek, hogy „Tulajdonképpen azért szeretném, hogy vegyünk egy házat az erdőben, mert ez visszahozza számomra ezt az ősbiztonságérzetet, az otthont.” És ránéz a férfire, és azt mondja: „De mondd már meg, hogy miért vagy ennyire, hogy nem veszünk házat. Te sokkal normálisabb szoktál lenni.” És akkor a férfi is elmondja a saját történetét. És a férfi elmondja, hogy „Tulajdonképpen rájöttem, hogy miért nem akarok pénzt költeni az erdei kis faházra. Azért nem, mert az én szüleim a második világháborúban elvesztették mindenüket, és menekülniük kellett, és ahogy szokták mondani, tényleg azzal a két bőrönddel, el kellett menekülniük az országból, aztán Európából, és eljöttek ide az Egyesült Államokba, és itt nulláról kellett kezdeniük mindent. És az én apám nem egyszer mondta azt: <<Fiam! Minden élettapasztalatom arról szól, hogy az anyagi javak, beleértve a házunkat, a lakásunkat, mindent, ami az otthonunk, tudom, egyik napról a másikra semmivé lehet. Ide figyelj fiam, amire érdemes költeni, az nem a ház, hanem a tudás.>>” És ezért az apa ott, ahogy nulláról újra kezdte az életet az USA-ban, minden pénzt arra szánt, hogy a fiát taníttassa. És akkor a fia életében először most a feleségének meg tudta fogalmazni, hogy „Tulajdonképpen azért nem akarok venni egy kicsi faházat az erdőben, mert az apámtól megtanultam, hogy nem érdemes. Hogy amire érdemes pénzt költeni, az a tudás, mert azt nem lehet elvenni.”

Aki megismer engem, teljesíti a szándékaim és ő az, aki szeret. Aki szeret engem, fontos neki, hogy nekem mi a fontos. És hogyan válik fontossá az nekem, ami neked fontos: Úgy, hogy egyre inkább megismerlek téged, s minél inkább megismerlek, annál inkább… nem mondom végig a mondatot. Tehát itt már három elem kapcsolódik össze, megismerni és megérteni, teljesíteni a szándékaidat és ez alapján szeretni. És persze visszafelé is igaz ez.

Következő gondolat. Olyan érdekes, hogy ebben a három elemben a személyesség és bizonyos szempontból a személytelenség összekapcsolódik. Ugye, hogy ismeretek, parancsteljesítés. És mit mond Jézus: „És ha ez így van, akkor szeretsz engem.” Nagy e-vel: akkor Engem szeretsz. Megtartod a parancsokat, személytelenség, akkor szeretsz engem. Erről szeretnék itt egyetlen történetet mondani, de ezt már mondtam, tehát itt csak a velejét.

Egy kedves ismerősöm másodéves egyetemista volt, nem is akárki, pszichológia szakos hallgató, és egy kedves ismerőse ott az évfolyamból, öngyilkos lett és meghalt. És a nyomozás során az derült ki, hogy az utolsó ember, akivel az évfolyamtársnője találkozott, az ő volt. Azt mesélte nekem ez a pszichológus hölgy saját maga, meg előadásokon is beszél erről, hogy amikor a második évet elkezdte a pszichológia szakon, pontosan tudta, hogy mindaz, amit itt megtanulunk, az nem tananyag. Nem vizsgaanyag, hanem az lehet, hogy egy olyan ismeret és olyan tudás, amivel én valakinek az életét a következő nap meg tudom menteni. Azt mondta: „Ettől kezdve szó sem volt bennem arról, hogy ötös és vizsga és tananyag; embereket láttam. Olyan embereket láttam, akiket még nem is ismertem, csak el tudtam képzelni – és egészségedre! –, hogy szükségem van erre a most még egyetemistaként olyan nyűgös, személytelennek tűnő tudásra és ismerethalmazra, mert mindig láttam magam előtt azokat a személyeket, akikkel még nem találkoztam, de tudtam, hogy lehet, hogy majd ötven év múlva ez az ismeret segít abban, hogy tudjam őt szeretni, és megmeneküljön az élete. És mindig eszembe jutott az a konkrét személy, aki lehet, hogy ma is élne, ha én azoknak az ismereteknek a birtokában lettem volna. Anélkül, hogy most magamat bántanám, hibáztatnám vagy korholnám. Nem kellett nekem ezt tudni, de most már tudom.”

És így, ahogy itt van ez a három tényező, hogy ismer és ismeret, még annyira személytelennek tűnik, megtartja a parancsait, még ez is csak a törvény. És egyszer csak eljutunk oda, hogy szeret engem, és visszafelé is. Tehát ebben a szempontban, vagy gondolatban ezt próbáltam kifejezni, hogy ami olyan személytelennek tűnik, ugyan már, mi köze ennek a lényekhez? Az egyszer csak ebben, az egyik lépés, másik lépés, és egy személynél vagyok. És fordítva is mehetek: szeretek egy személyt, és egyszer csak megértem, hogy az az ismeret hogyan kapcsolódik a szeretett személyhez.

Negyedik gondolat. Az evangélium egy kicsit ennél még bonyolultabb, mert azt mondja: „Látni fogtok engem is, mert láttok, ismertek, ha ismertek, megtartjátok a parancsaimat, aki megtartja a parancsaimat, az szeret engem.” Ez már négy. Kezdünk elveszni. De most akkor kössük össze ezt a négy tényezőt, akkor lát és megismer és fölismer, hát a föltámadás után kulcstéma, és akkor ez alapján ismer, és akkor megtartja a parancsot, és szeretni fog.

Jött hozzám valaki, ambivalens volt, maga se tudta, hogy most örül ennek vagy szomorú. Nagyon erős sérelmei voltak a főnökével kapcsolatosan, és ő nagyon dühös volt a főnökére. És tulajdonképpen, ha lehet ezt mondani, a fájdalmát a bosszú fantáziái egyensúlyozták ki, ha ezt tudjuk értelmezni. És ahogy a bosszú fantáziáival tartotta magával a lelket… Gyűlölet gondolatai voltak a főnökével kapcsolatban, akivel kénytelen volt együtt dolgozni. És azt mondja, hogy vége volt a munkaidőnek, és ment ki a parkolóba az autóhoz, és egyszer csak észrevette, hogy a gyűlölt főnöke, aki nem akárhogyan bánt el vele, éppen odaért az autóhoz a parkolóba, de ott volt már a családja, a felesége, meg a gyerekei. És hát persze a gyűlölet elég erős kötelék, nem bírta levenni a szemét a gyűlölt főnökéről. „Nézd, hogy mit csinál, ki ez?” És azt mondja, hogy az történt, hogy az én utált és gyűlölt főnököm, most ezt nem tudom, hogy most hogy érezzek, olyan normálisan beszélt a feleségével, és annyira bosszantóan kedves volt a gyerekeivel, de annyira dühítően jól csinálta…” És ahogy eljött hozzám, azt mondta: „Feri, most nem tudom, most, örüljek vagy ne? Eddig legalább jóízűen utáltam, de most már ezt se tehetem meg, mert eszembe jut az, ahogy láttam a parkolóban, egyszerűen jó fej volt. Szóval én nem tudom, ez hogy jött ki belőle, jól csinálta.”

Meglátni valakit, és ebben a meglátásban már mondjuk nem csak az alapján látok, hogy sértett vagyok, hogy bántottál, hogy nem esett jól nekem, hogy miért nem vetted észre. A látásban egyszer csak túljutunk azon a nézőponton, ahonnan mi látunk, és néha tényleg kegyelemszerű pillanatokban rá tudunk egymásra csodálkozni. Szerintem ez mindegyikünk élménye, hogy úgy minden a vágyainktól, a szükségleteinktől, a történetünktől, az előzményünktől, meg minden okosságtól meg oktalanságtól, ami bennünk van, és egyszer csak rád nézek, és mintha most látnálak először, és egyszer csak elérkezek egy személyig. Már nem, hah, hogy ez milyen fölszabadító és örömteli. Egyszer csak, ahogy így mondja Jézus: „Szeret engem.” Már nem a vágyaidat, meg mire van szükséged, meg mikor hozod helyre Isten országát, meg a többi. Na, jól van.

Olyan szépet mondanak a kutatók, nézem az időt, mert úgy érzem, hogy túlságosan is van kedvem beszélni. A kutatók arra voltak kíváncsiak, hogy mi a titka annak, hogy tartósan és elégedetten tudnak férjek és feleségek együtt élni. Több szempont van, de most egyet hadd emeljek ki. Az derült ki, hogy vannak olyan házasok 30-40-50 év után is, akik valami ilyesmit mondanak a társukra vonatkozóan, hogy „Nem tudom, hát valahogy máshogy szeretem őt, mint mindenki mást. Hát szerelmes vagyok egy kicsit belé, nem úgy, mint amikor a hormonális bumm volt. Hát nem úgy, hát az lecseng. De valahogy, én nem tudom, szóval.” És akkor megpróbáltak a kutatók utánanézni, hogy – ők egy kisebbség voltak – ez a kisebbség valahogy mit csinál, vagy hogyan él meg másképpen? És tudjátok, mi derült ki? Most a témánk szempontjából ezt az egy elemet hozom. Az derült ki, hogy ezek a személyek tartósan elégedetten élnek együtt, mindig, amikor húsz vagy negyven év után már ránéznek a koránt sem… Ők látják, hogy hogyan nézett ki 18 évesen, hogy hogyan ölelték egymást húszévesen, hogy hogyan szeretett bele, na, hogy milyen gyönyörű volt az oltárnál, hogy milyen volt, amikor megszületett az első babájuk, és hogyan ragyogott. Hogy azok, akik tartósan elégedetten élnek együtt tíz-húsz-negyven-ötven év, ezt a látást őrzik. És lehet, hogy most már bottal jár a házastársa, meg már na, nincs az a krém, nincs az a krém. Hát megöregszünk és kész. De ő ránéz a feleségére, ránéz a férjére, ahogy egy asszony mondta: „Már nem olyan, mint amikor hozzámentem. Hát ezt nem ússzuk meg. Már nem olyan, mint amikor hozzá mentem, de én látom benne azt a valakit, akihez hozzámentem.” Tehát akkor látni, megismerni, szándékait, parancsait megtartani, és akkor szeret engem, és visszafelé is.

Ötödik pont. Így is mondhatnánk azt, hogy akkor milyen szép ez, hogy itt vannak ezek az elemek, ezek a részek, és valahogy minden egyes elemben benne van az egész. Valahogy akárhonnan indulunk el, el tudunk jutni ide is, meg oda is. Ha tényleg meg akarom látni Jézust úgy, ahogy van, eljutok oda, hogy szeretem őt. Minél inkább megismerem őt, eljutok oda, hogy szeretem őt. Minél inkább megfontolom a szándékait, és szívügyemmé teszem, eljutok oda, hogy szeretem őt. Tehát akárhonnan indulok, tulajdonképpen valahogy az egész benne van a részletben, föltárul benne.

Emlékszem, én sok gyónási helyzetben, jöttök, és elmondjátok, hogy „Már nincs kedvem misére jönni.” Ugye, most hiába mondom azoknak, akiknek pont nem volt kedvük misére jönni. „Nincs kedvem, és üres vagyok, és száraz vagyok.” És én azt a fölháborító kérdést szeretem föltenni ilyenkor, hogy: „Én értem most az istenkapcsolat neked semmit nem jelent, de jó! Van-e valamihez kedved ezen a területen? Úgy kedved, bármihez?” Miért merem ezt kérdezni? Tudjátok hányaktól kaptam meg, ne írjatok e-mailt, hogy a kereszténység nem kedv kérdése, döntéseket hozunk, elköteleződünk? Én is tudom. De azért merem innen kezdeni, mert tudom, hogyha ő azt mondja „Nekem semmihez nincs kedvem az Istennel való kapcsolatomban, talán ezt az egyet kivéve.”, akkor már el tudunk indulni, és abból az egyetlen szálból az egész ki tud bontakozni. Ezt annyira lenyűgözőnek látom, hogy akárhonnan indulunk el, abból az egész ki tud virágozni. Ezt így is mondhatnám, elővesszük a hegyi beszédet, és egyetlen mondatot kiválasztunk, egy ismeretet, igazságot, valamit, ami Jézusnak fontos, és azt elkezdjük szívügyként radikálisan megvalósítani, abból az egyetlen mondatból az egész evangélium ki fog bomlani, az egész. Mert jön a következő helyzet, a következő, és ha azt én tényleg következetesen akarom csinálni, az egész evangélium meg fog jelenni benne.

Következő gondolat. Nem arról beszéltem, hogy a részletben, hogy a részlet maga az egész. Nem, nem a részlet maga az egész, a részletben ott rejlik az egész. Ez miért fontos? Mert Chesterton, egy zseniális lelki író azt mondja, hogy minden gazság egy megkergült igazság. Nyilván ez egy magyar szójáték a fordításban. Vagyis kísértésünk az, hogy részletekre mondjuk azt, hogy ez az egész. „Meg kell tartani Isten törvényét és kész. – Ezt már nem.” Tartsuk meg Isten törvényét, jussunk el oda, hogy szeretem az Ő személyét, egyre inkább ismerjem Őt meg, lássam Őt és fedezzem föl. Nagy kísértésünk, hogy kiragadunk részleteket, azt fölnagyítjuk, azt gondoljuk, hogy ez az egész, és nem a részletből indulunk az egész felé, hanem a részletből akarunk egy egészet csinálni. Rettenetes egyoldalúság származik belőle. Tudjátok, hogy mikor derül ez ki nagyon? Az életvezetésünkben, az élet közepén ezek a jó szándékú csalásaink vagy tévedéseink, a megkergült igazságaink mindig lelepleződnek.

Hadd mondjak erre egy klasszikus történetet. Van egy férfi, aki saját felelősségérzet, kompetenciatudat, ügyes, viszi az életet, családot alapít, eltartja a gyerekeket, másoknak segít, hatékony, satöbbi. Megszokja azt, hogy ő tudja, hogy kell csinálni, ügyes és praktikus. Igen ám, de ezt az egyébként erősségét a feleségével való kapcsolatában is gyakorolja. Tehát a feleségének is elmondja, hogy most hogyan lesz, és hogy kell csinálni, és hogyan praktikus, és hogyan értelmes és hogyan lesz jó, és hogyan jövedelmező, és hogyan éri meg. Hát ezt mondjuk addig-meddig csinálja, míg a felesége azt nem mondja, hogy „Most lett ebből elegem.” És milyen óriási és zseniális, amikor az a hatékony, nagyszerű férfi mondjuk 40-50 között elkezdi kidolgozni a kidolgozatlan, gyönge részeit, például azt, hogy hatékonyság ide vagy oda, időt szánjon arra, hogy a feleségét meghallgassa. Ő lehet, hogy három mondatból tudja, hogy mit érdemes csinálni, a feleségének viszont fontos, hogy elmondhassa, hogy neki mi esne jól. És ezért például 40 és 50 között, 35 és 65 között beköszöntenek az egyoldalúságaink. A kereszténységre vonatkozó egyoldalúságaink. Valaki ide tette a hangsúlyt, oda tette a hangsúlyt, és szárnyaltunk, és úgy éreztük, tudjuk, mi a kereszténység. Valamikor az élet közepén jó eséllyel a kereszténységnek olyan részeit is szükséges lesz magunkhoz közel engedni, amiről azt gondoltuk, hogy nem számít, mert mi egy részletet naggyá tettünk és próbáltuk így vinni az életet. Tehát nem a részlet az egész, de a részleten keresztül az egészig elérhetünk. Most már a vége felé tartunk, utolsó előtti előtti.

Olyan felejthetetlen az nekem, jegyes csoport. Van egy gyakorlat: Mondd meg, írd le, hogy mi az, amit szívesen továbbvinnél édesanyádtól, amire azt mondod, hogy anyám ezt annyira jól csinálta, én is szeretném így csinálni! Második kérdés: Mi az, amit semmiképp nem akarsz továbbvinni anyádtól, mert ahogy csinálta, az szörnyű volt? A hölgy a következőt mondja: „Hát én azt mindenképp szeretném édesanyámtól továbbvinni, hogy nekünk, mi nem voltunk kulcsos gyerekek, szó se lehetett róla. Az anyám az a négy órát dolgozott, mert jöttünk az iskolából, már ő otthon volt, minden nap főzött, hétvégén mindig volt sütemény, ott mindig lehetett kérni, volt kívánságnap, nekem is, minden testvéremnek. Szóval az anyám, mindig otthon volt, csodálatos, ilyen anya akarok lenni.” Mi az, amit semmiképp nem akarsz továbbvinni? Azt mondja: „Hát, szóval az anyám, szóval hát az anyám igazából nem tanított meg nőnek lenni. Nem, nem tanított meg. Nem, hát összefoglalva azt tudom mondani, hogy az anyámnak konyhaszaga volt. Nagyon szomorú vagyok emiatt.” És ahogy a nő kimondta ezt a két dolgot egymás után, hirtelen eljutott a személyig, az anyjáig. Úgy láttam rajta ezt a döbbenetet, hogy hiszen ez ugyanaz. Hogy amire azt mondom, hogy ennél csodásabb anya nincs, hogy pont ezért szidom magamban, hogy hogyan lehetett ennyire egyoldalú. Hát ez az anyám! És egyszer csak, ahogy a részletek elkezdenek összeállni, hirtelen van esélyünk, hogy eljussunk a személyig. És lehet, hogy az Istennel kapcsolatban van egy részlet, amire azt mondom, úgy szeretem Őt emiatt. És van egy olyan részlet, amit úgy őrzünk magunkban: „Ezt nem tudom, hogy tehette meg velem? Hát olyan sértett vagyok, ez annyira fáj.” És egyszer csak összeáll a kettő, egy részlet: „De hát szeret engem.”

Utolsó előtti. Az a szép a mai evangéliumban, hogy az egyik elem, másik, harmadik, negyedik, én a négynél megálltam, mert nyolcig lehetne menni. Tik-tik-tik-tik, hogy ebből az összetettségből, ahogy Jézus beszél, eljuthatunk valami nagyon jóleső egyszerűségig. És itt megint egy történetet hadd hozzak, film, a nő csúnyán megbántja a férfit. Veszkődik ezen, hogy most bocsánatot kérjen, vagy ne, mert persze a férfi is, áhh, ő is megéri a pénzét. De végül úgy dönt, hogy bemegy hozzá, a férfi dolgozik, bemegy hozzá bocsánatot kérni. Megáll ott, és mi azért tudjuk, hogy mi minden van ebben, meg e mögött, meg a nőben, meg a férfi, meg a múlt, meg a… és a nő elkezdi mondani. „Dezső, sajnálom, hogy ezt vágtam a fejedhez.” És a férfi kinyújtja a kezét, de olyan ellenállhatatlanul, hogy a nő úgy hirtelen abbahagyja ezt a nagy bocsánatkérést, és föláll a székből, és úgy magához húzza, és megcsókolja. Nem kell végigmondani, hagyjuk az összes részletet. Mert a részletekben bármikor, bármelyikünk elvész majd, hogy akkor hogy volt, és így volt, és az miért volt, és akkor amiért azt mondtuk, hogy tavaly is hogy volt, és akkor hazajött… Valahogy rácsodálkozni Istenre, hogy az ember mondjuk egy gyónásban, ha már ezt megemlítettem.

Oké, záró gondolat, hogy olyan szép a mai evangéliumban, amiről egyáltalán nem beszéltem. Ez pedig az, hogy azt mondja Jézus, ez a búcsú beszéde, halála előtt vagyunk nem sokkal. Azért mondja, hogy elküldöm nektek a Szentlelket, azt mondja: „És élni fogok, és ti is élni fogtok.” Micsoda gyönyörű mondat ez valakitől, akit néhány nap múlva már a sírban kellene keresnünk. Valaki, aki elmondja a búcsúbeszédét, összegyűjti a tanítványokat. Mit mondott a mai evangéliumban? Folyton folyvást velünk törődött. Azt mondja: „Elküldöm nektek a Szentlelket, és ő majd mindent tudtotokra fogadni, és világos lesz, hogy veletek vagyok. És titeket nem hagylak árván, és velem leszek, és én az Atyával leszek, és ti is az Atyával lesztek. És én majd megmutatom nektek magamat, és elszakíthatatlanul együtt leszünk, ti is Istennel és élni fogtok.” Nem megrendítő az, hogy valaki, akit éppen megölnek nemsokára, arról beszél nekünk, hogy „Ti élni fogtok.”

(a szentmise végén, a hirdetések után)

Lehetséges, hogy már mennétek, de hátha van egy-két…, akinek jól esne, ha én befejezném azt a történetet, hogy mi lett a megoldás az erdei faházikós házaspárnál. Tehát most már az áldás előtt még ezt is szeretném elmondani. Az történt, hogy megvették az erdei faházikót, de a férfi azt kérte a feleségétől, hogy ő viszont készítsen rendre olyan ételeket, ami az ő családi hagyományuknak megfelelő, és a férfit viszi vissza a családhoz, az örökséghez, a múlthoz, a szüleihez. És aztán eltelt már több évtized, elköltöztek a városból, és most már ott élnek az erdőben.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)