Jn 3,16-18 - Szentháromság vasárnapja

Körkörös adás: A Mennyei Atya adja a Fiút, a Fiú küldi és adja a Szentlelket, a Szentlélek adja nekünk a Fiút, és a Fiú megmutatja nekünk az Atyát.

Olvasmány (Kiv 34,4b-6.8-9)

Mózes, miután elpusztította az aranyborjút és kiengesztelte az Urat, másnap korán reggel elindult a Sinai-hegyre, és vitte magával a két kőtáblát, ahogy az Úr megparancsolta. Az Úr leereszkedett felhőben, ő pedig eléje járult és segítségül hívta az Úr nevét. Az Úr elvonult Mózes előtt és ezt mondta: „Az Úr, az Úr, irgalmas és könyörülő Isten, hosszantűrő, kegyelemben és hűségben gazdag.” Mózes sietve a földig hajolt, leborult, és így szólt: „Ha kegyelmet találtam a szemedben, Uram, akkor a mi Urunk vonuljon velünk. Bár keménynyakú nép ez, mégis bocsásd meg bűneinket, és fogadj el minket örökségedül.”

Szentlecke (2Kor 13,11-13)

Testvéreim! Örvendjetek és tökéletesedjetek! Buzdítsátok egymást, éljetek egyetértésben és békében! Akkor veletek lesz a szeretet és a béke Istene. Köszöntsétek egymást szent csókkal. A szentek mind köszöntenek titeket. Urunk Jézus Krisztus kegyelme, Isten szeretete és a Szentlélek közössége legyen mindnyájatokkal!

Evangélium (Jn 3,16-18)

Abban az időben Jézus ezt mondta Nikodémusnak: Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy mindaz, aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Isten nem azért küldte Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy általa üdvözüljön a világ. Aki hisz benne, az nem esik ítélet alá, de aki nem hisz, az már ítéletet vont magára, mert nem hitt Isten egyszülött Fiában.

Vasárnapi beszéd

Szentháromság vasárnapja van, és abban az összefüggésben szeretnék elmélkedni Atyáról, Fiúról, Szentlélekről és az ő kapcsolatukról és közösségükről, hogy azt halljuk aSzentírás tanúságtételében, hogy a Mennyei Atya adja a Fiút, a Fiú, ahogy az üdvösségtörténetében ezt látjuk, küldi és adja a Szentlelket, és aztán a Szentlélek, aki itt van közöttünk, adja nekünk a Fiút, és a Fiú föltárja, megmutatja nekünk az Atyát. Erről szeretnék beszélni, és ebben a körkörösségben, ebben az összefüggésben talán a kulcsszó az, hogy ad, hogy az Atya is adja, a Fiú is adja, a Lélek is adja, és akkor hogy ad. Erről szeretnék akkor beszélni az emberi megfontolások felől elindulva, hogy mit is jelent ez, hogy az Atya nekünk adatott, a Fiú nekünk adatott és a Lélek is nekünk adatott, és ők egymást ajándékozzák megint csak egymásnak és nekünk. Na, gyerünk!

Azt mondja a szentíró, hát a mai evangélium első mondata olyan szép, hogy „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta…”, és akkor innen indulhatnánk el, hogy Isten szerette úgy a világot, tehát Isten adja. Az első kérdés az első gondolat így szól, hogy mennyire van közel hozzám mindaz, amit Isten ad, ami adatott az Isten részéről, amit én már kaptam tőle? Mégpedig azért, mert úgy rádöbbentem, vagy rácsodálkoztam, hogy az Isten adta nekem.

Most nem tudom, ti nézitek-e a teniszt, francia teniszbajnokság? Nem kell néznetek, majd én nézem. És hát olyan megható az, és az első forduló, a ranglista 247. helyezettje életében, életemben nem láttam, nem hallottam, vereséget szenved. A gyerekek rohannak le oda az első sorba, kis játék teniszlabdával, és kérik, hogy írja alá. Egy neve nincs teniszező, most kapott ki, de a gyerekeknek ez nem számít, mert az a bácsi ott játszott a pályán. Hát akkor ő egy nagy bácsi, egy nagy bácsi, és akkor ők kérik azt az autógrammot, hát az nem akárkitől van. És hát, ha vissza tudtok emlékezni gyerekkorotokra, ha csak egy kicsit is volt lelkesültségetek ilyesmiről, hogy autogram, hogy kitől kaptuk, és hogy felnőtt korban meg tudtuk magunkat mosolyogni, hogy ez miért volt ekkora nagy szám, de az nagy szám volt. Mert mi azt úgy éltük meg, hogy „Azt nem akárkitől kaptuk, azt képzeld!” Na, ez az első.

Második, hogy nekem adta. Hát nekem! Tudom, hogy nekünk, de hát ez úgy szól, hogy nekem adta. És milyen érdekes, hogyan tudunk ennek örülni, hogy nekem? Sokszor az örömnek van egy olyan része, nem neked, hanem nekem. És tényleg ebben néha mindenféle rossz szándék nélkül fokozza ez az örömömet, mert adhatta volna neki, neki, neki…, de nekem adta. De most az Istennel kapcsolatosan ez a mellékszál nem annyira érdekes, mert nyilván mindenki megélheti azt, hogy „Nekem adta.”, hanem eszembe jutott… mindenhova, egy pici történetet mondanék.

Tudom, ezt már emlegettem, életem első vallásosnak mondható élménye, 15-16 évesen Görögországban nyaraltunk, és ott volt egy ortodox ünnep, és annak kapcsán volt egy körmenet, és ott ment az ortodox pap, és hát a körmenetben néha áldást adott. És nekem fogalmam sem volt, mi az, hogy kereszténység, meg mi az, hogy áldás, de valahogy lehet, hogy valami ősi természetes érzékenységünk van, ilyen spirituális érzékenység, én akartam abból. Én akartam, és úgy néztem, próbáltam belőni, hogy milyen logikával adja jobbra-balra előre, és én szóltam anyukáméknak, ők úgy messziről nézték, hogy mindjárt jövök. És odaszaladtam, szóval pont úgy szaladtam, hogy. (Mutatja az áldás keresztvetését – a szerk.) És egyik legmeghatározóbb élményem erről a görögországi nyaralásról, miközben ennek se előzménye nem volt, se következménye nem volt bizonyos szempontból, de olyan értelemben igen, hogy énbennem ez a tudat kialakult, hogy én kaptam áldást, nem akárkitől. Én kaptam. És tudjátok, egy kicsit se zavart, hogy mindenki kapott. Nem, egyáltalán nem zavart, de bőven betöltött ennek az öröme és lelkesültsége, hogy nekem is adtak.

Harmadik gondolat. Ugye ezt mondja a szentíró, hogy a Fiát adta. Hát hogy szoktuk mondani? Hát hogy az egy szem fiát, az egy szem fiát adta. És innen jut eszembe. Olyan hálás vagyok azoknak… Gyűjtöttem, egy könyvsorozatot: Népek meséi. És akkor barátaim, kedvesek sokan azt akarták, hogy nekem az összes meglegyen. És most itt a templomban ketten is ülnek, akik a sajátjukat odaadták nekem, úgy, hogy nekik nem maradt, mert nekik is az volt, azért, hogy nekem meglegyen a sorozat. Hát szóval a harmadik gondolat, hogy azt az egy szemet mikor valaki odaadja pont nekem, és ő adja oda, hát nem, de még egyetlen könyvnél is, hát könnybe lábad a szemem, hogy erre hogyan voltál te képes, hogy azt odaadtad, ami neked is, és neked nem maradt, miközben az neked is milyen fontos.

Megyek tovább. Azt mondja a Szentíró, nem csak a Fiát adta, odaadta. Mi ez, hogy odaadta? Az, hogy odaadta az azt jelenti, hogy most akkor az már tényleg nálam van. Nem tudom, gyerekkorból őriztek-e karácsonyi élményeket? Szülőtök ad egy karácsonyi ajándékot, vagy adnak, és nagyon megmondják, hogyan kell vele játszani, mit kell vele csinálni. Kibontjuk, és részletesen elmondják, hogy hogyan van, és elmegy tőle az egész kedvünk. Mert elvileg a miénk, de ők meghatároznak mindent, hogy mit kell vele csinálni. Az én apukám pilóta volt, és a modellvasutazásért rajongott, ezért mi kaptunk karácsonyra modellvasutat természetesen, de merem állítani, hogy a modellvasutazás nagyobb örömet okozott apukámnak, mint nekünk, főleg azért, mert mi nem nagyon fértünk hozzá. Mert az apukám rögtön nekiállt összerakni, és ő persze mindent jobban tudott, hogy hogyan kell összerakni, meg mit kell vele csinálni. Szóval mire úgy ő kijátszotta magát, mi pont eluntuk az egészet. Szóval, amikor azt mondja a szentíró, hogy egyszülött Fiát odaadta, akkor az azt jelenti, hogy az most már tényleg a miénk. Természetesen itt ebben az összefüggésben így szól, hogy Ő most már tényleg az enyém, a szónak nem birtoklás értelmében, hogy az egy valódi ajándék.

Eszembe jut egy asszony, megállt előttem, vagy tíz évvel ezelőtt. Olyan kedves volt, és azt mondja: „Feri, én nem tudom, éreztem-e a késztetést, én úgy adnék neked valamit ajándékba. De hát mit adjak neked? Úgy fölcsillant a szeme, azt mondja: „Adok neked ajándékba egy történetet, mert te történeteket szoktál mondani, kapsz tőlem ajándékba egy történetet, továbbadhatod.” S azok az ajándékok számomra a legkedvesebbek, amiket továbbadhatok, mert akkor tudom, azt tényleg odaadták nekem. Azt úgy odaadták nekem, és tényleg azt csinálok vele, amit én szeretnék.

Következő, hogy odaadta a Fiát, de hát ezt úgy is mondhatnánk az Atya felől nézve, hogy átadta nekünk a Fiát. Eddig nála volt, együtt voltak, most átadta nekünk. Jött hozzám egyszer egy beteg ember, pszichotikus beteg, megérkezett hozzám, és mielőtt leült volna, benyúlt a zsebébe, és a zsebéből elővett egy kavicsot, és azt mondja: „Ez a kavics én vagyok. Odaadom neked, vigyázz rá nagyon, amíg most beszélgetünk!” És odaadta nekem ezt a kicsi követ, én vigyáztam rá egy óráig, s a beszélgetés után azt mondja: „Nagyon köszönöm, hogy vigyáztál rá, most akkor kérem vissza.” Mert ez az ő köve volt, de átadta nekem, hogy én vigyázzak rá egy órán keresztül. Ennél gyönyörűbben kifejezni, hogy az egyik embernek mire van szüksége a másiktól, egy találkozásból, senkitől sem hallottam, mint ettől a pszichotikus betegtől, akinek az első mondata ez volt: „Átadom neked és vigyázz rá, mint ahogy én.”

Következő, hogy Isten úgy döntött, hogy rám bízza azt, amit odaadott. Nem csak odaadta, hanem azt olyan értelemben adta oda, hogy rám bízta, és nekem papként az egy némi szorongással vegyes élmény, amikor visszaemlékszem, táborok, kirándulás és a többi, ott vagytok, édesanyád kicsi babával. És egy olyan helyzet van, hogy egyszer csak te a lehető legtermészetesebben azt mondod, hogy „Vigyázz rá egy kicsit!” Most is a kezemben van az a… Micsoda? Hát három kiló ötven. Hát, most ha ötven kiló lenne, azzal úgy tudnék valamit kezdeni. Ez a három kiló ötven? Inamba száll a bátorságom. És volt egy kedves házaspár, ők pedig direkt azt kérték tőlem, hogy amikor a gyereküket keresztelem, akkor ők nyilván nekem, mint papnak szeretnék átadni a gyereket és én a gyereküket a nyitott tenyerembe mutassam és ajánljam föl Istennek. Hát azért az egy megrendítő élmény, mikor az édesanya és az édesapa úgy odaadja az én kezembe és azt mondja: „Csináld vele ezt.” Tehát ez a következő, hogy odaadta, olyan értelemben, hogy rám bízta.

Következő, hogy úgy döntött, hogy ad. Olyan érdekesek a nemzedékek. Jött hozzám egy korombeli férfi, és azt meséli nekem: „Feri, olyan érdekesek a gyerekeim, ez a következő nemzedék. Talán mi még az a nemzedék vagyunk, hogy valahogy természetes volt nekünk, hogy abba az irányba éljük az életet, hogy adunk. Hogy ez van a gondolataimban, hogy kinek adhatnék, hogyan adhatnék, vagy hogyan volna jó, vagy valahogy ez a természetes.” És azt mondja ez a korombéli férfi, hogy „Látom a fiaim, gyerekeim nemzedékét, nekik meg mintha az lenne a természetes, hogy kapjanak, hogy mit kapjanak, hogy hogyan kapjanak, és miből kapjanak, és mennyit kapjanak.” Aztán lehet persze, hogy ez a következő nemzedék 50 évesen ugyanezt fogja mondani. Csak akkor már túl vannak azon, hogy két-három gyereket fölneveltek, és rájöttek, hogy talán inkább az úgy van. Tehát a következő gondolat, hogy az sokszor egy stratégiai döntés kérdése, hogy én milyen irányba élem az életem. Abba az irányba, hogy tulajdonképpen hogyan is adhatnék, mit is adhatnék, hogyan adhatnám jót és jól, vagy azt, hogy mit kaphatnék, hogyan kaphatnék jót és jól.

Következő, amikor az Atya úgy ad, és a Fiát úgy adja nyilván, hogy az nekem jó legyen. Úgy ad, hogy nekem jó legyen. Tegnap előadást tartottam egy kis faluban, és meghívtak vacsorázni. Régi ismerőseim, én eskettem őket 15 éve. Megérkeztünk a nappaliba, és elém állt az édesapa, és azt mondja „Feri, mit kérsz?” S elmondott nekem egy listát, és végül négy tojásból rántotta trappista sajttal, almaköret, bodzaszörp. És én ott ezen a vacsorán azt éltem át, hogy ők ott most meghívtak engem, hogy adjanak, és azon gondolkoztak, hogy ezt úgy ajánlják föl, hogy én azt éljem át, hogy azt egyem, ami nekem jó, hogy olyat adjanak, ami nekem esik jól. Na, hát Isten így akar adni.

Következő: Isten úgy ad, hogy én azt visszautasíthatom. Hogy azzal, hogy ad, bennfoglaltan és suttyomban és fű alatt sem üzeni azt, hogy ezt el kell fogadnod. Hogy a szabadságodat ezzel megkérdőjelezem, mert hogy hát nézd meg, mit adok neked, úgyhogy nincsen választásod. De, az embernek van választása, hogy elfogadhatom, hogyha éppen akarom.

Gyerekkori élményem, szüleimmel elmentünk, pár napos nyaralás volt, most is tudom hova, de ez nem érdekes. Mindenesetre volt ott egy ajándékbolt, és az ikertestvéremnek az ajándékboltban megtetszett egy majom, játékmajom, szövetmajom. És hát ez neki nagyon megtetszett, és kikönyörögte a szüleimnél, de nagyon nagy majom volt, nem kis majom, nagy majom. És akkor az ikertesóm kikönyörögte a szüleinknél, hogy azt a majmot ő kéri, és azt adják, és vegyék meg neki. És tényleg a testvéremnek odaadták a majmot, és akkor a szüleim felém fordultak: „Hát ikertesó, mégiscsak, Feri, te mit kérsz?” És én körbenéztem az ajándékboltban, és azt mondtam, hogy semmit. Hát nem kértem semmit. És nem ezzel fejeződött be a történet, hanem az én drága szüleim ezt nem bírták elviselni. Most is emlékszem, ahogy már én szorongtam azon, hogy ott toporgunk a boltban, és rájöttem, hogy addig nem fogunk eljönni a boltból, amíg nem kérek valamit. És hát akkor úgy belőttem, hogy az óriási majomhoz képest mondjuk, mi aránylik, mert úgy tűnik, a szüleimnek erre van szüksége, és akkor megvettek nekem egy böhöm oroszlánt. És énnekem a böhöm oroszlánnal semmilyen érzelmi viszonyom nem alakult ki, és én évekig néztem a szobám sarkában a böhöm oroszlánt, ahogy ott tényleg, ott terpeszkedett, és mindig nem az jutott eszembe, hogy kaptam egy ajándékot és az adatot, hanem hogy hogyhogy a szüleim, akik szeretnek, nem fogták föl, hogy nincs rá szükségem. Hogy az esett volna jól, ha azt mondhatom neki, hogy nem kérem. És ők azt mondták volna „Jól van, akkor ennyi.” Tehát amikor Isten ad, úgy ad, hogy azt mondhatom, hogy igen, és azt is mondhatom, hogy nem.

A tízedik gondolat, hogy Isten olyat ad, vagy azt a valakit adja, akire tényleg szükségem van. Szívem szerint most nem is mondanék történetet, hagynék egy percet, hogy ugye amikor valamire nagyon nagy szükségünk van, és azt kapjuk meg, hogy az milyen elképesztő öröm, hogy az milyen fölfoghatatlan hálát tud adni nekünk, pedig lehet, hogy ez egy egészen kicsi dolog.

Most is eszembe van, már nem tudom, a régi időkben írnom kellett valamit, be kellett adni, valami fontos dolog volt, és rájöttem, hogy nincsen radírom. De hát én egy városi gyerekként nőttem föl, hát nincs radírom, de kellene radírozni. Most mit csináljak? Tépelődések után ti biztos kimosolyogjátok ezt, de hát egy fiatalember… Becsöngettem a szomszédba, de nem csöngettünk mi be a szomszédba, mert mi olyan igazi városi gyerekek voltunk, nem csöngettünk, és akkor becsöngettem: „Csókolom, kéne radír.” Ezt, ezt úgy a semmiből. De most is emlékszem, természetesen, bement a hölgy, kihozta a radírt, mondta, nem kell visszaadni, van több. De énnekem pont a radírra volt szükségem, és máig hálás vagyok, hogy azt adta pont, amire szükségem volt.

A következő, hogy Isten olyat ad, amiből neki is csak egy van. És gondolhatnánk most azokra a kötetekre is, amiket már emlegettem, de most tennék még egy lépést. Mindig, amikor tőletek valami olyasmit kapok, amiből neked is csak egy van és te azt szereted és neked az fontos, mindig azt élem át, hogy fontosabb vagyok, mint a tárgyak. És tulajdonképpen ez jólesik. És lehet, hogy pont azáltal éljük át azt ugye, hogy az Isten egyszülött Fiát adta oda. Miért? Mert ennyire szeretett bennünket, hogy el ne vesszünk, mert a világot szerette annyira. Vagyis ez mit jelent? Hogy itt van ez a világ, csodálatos, tárgyak és anyagi dolgok és minden. De mikor neked egy van, amit te szeretsz, és azt odaadod, akkor értem meg, hogy a világban mi a legértékesebb, hogy azok mi vagyunk.

És akkor utolsó, meg utolsó előtti. Amikor Isten ad, akkor ez valamiképpen azt a témát hozza elém, hogy én azt el tudom-e fogadni. És eszembe jutott nagyon sok olyan helyzet, amiből az derül ki, hogy Isten ad jót, a legjobbat, mondhatnánk, valójában nem vagyok fölkészülve, hogy a jót elfogadjam.

Valaki megnyeri a lottó ötöst. Mondhatjuk, hogy ez jó, talán nem is véletlenül lottózik. Nem a pénzről van szó, mert ő azzal a pénzzel azt kezdhetne, amit akarna, hát mondhatná egy vonással, odaadtam, máris elajándékoztam és kész. És hány és hány történet, hogy az ember, aki megnyeri azt a sok milliót, nem tud vele mit kezdeni és viharos sebességgel elherdálja, eltékozolja és csak nagy bajt okoz. És amikor aztán megint ott áll, ahol volt, sokszor egy-két éven belül, azt mondja, hogy csak a baj volt vele. Miért? Mert nem volt fölkészülve arra, hogy ezt a jót, amit ajándékba kap, azt elfogadja.

Olyan megrendítő számomra, egy kedves ismerősöm állami nevelőintézetben nőtt föl. Egymásba szerettek egy nagyszerű lánnyal, megházasodtak, elvégzett egy főiskolát, dolgozott, aranyos volt, rendes volt, egy nagyszerű srác volt, egy nagyon nagyszerű srác volt. És amikor feleségül vette azt a nagyszerű lányt, és megszületett a kicsi babájuk, és mi kívülről azt mondtuk, hogy na, sikertörténet, hogy bárcsak mindenkivel ez így lenne és tessék, hogy abból a töredezettből, sebzettből, fájdalmasból ez is lehet. Néhány hónapos volt a kicsi babájuk, és a fiatalember öngyilkos lett. Nem volt a lelke fölkészülve arra a jóra, amiért megdolgozott, amire vágyott, ami adatott, amiért imádkozott. A kereszténységünket szinte mindig abból az irányból gondoljuk át, hogy ja, a kereszténység, az akkor a kötelességek és feladatok, és tízparancsolat és elvárás. Valójában a kereszténység sosem ezzel kezdődik. A kereszténység születése az emberi lélekben az, hogy Isten az egyszülött Fiát adja oda. És a kérdés nem az, hogy nekem mi a dolgom, mi a feladat, a küldetés és a szabály és a törvény és az összes többi, nem. Az ember nagy témája, hogy megszülessen bennünk a kereszténység, hogy el tudom-e fogadni, hogy a lelkem fölkészült-e a jó befogadására? Nem arra, hogy adni és így csinálni és úgy, (hanem) hogy egyáltalán kész vagyok-e az elfogadásra, a jó elfogadására?

És a záró, az utolsó gondolat, hogy persze, most elhangzott ez a beszéd, lehet, ha én ülnék ott… „Hát, jó, jó.” Talán ezért a záró gondolat nem véletlenül, hogy ez, hogy nem egyszer van az a jó, amit az Isten ad, aminek a jelentőségét, az értékét, a szépségét, a gyönyörűségét egyáltalán nem fogjuk föl, amikor megkapjuk, csak sokkal később. Lehet, hogy majd csak Isten közelében fogjuk föl azt, hogy mit kaptunk tőle.

És itt egy záró történet. Egy vak lány, aki nagyon szeretne teljes, szép, boldog életet élni, és egyszer csak egy látogatója akad, egy kellemes hangú fiatalember, aki egyre többet látogatja őt meg, és úgy érzelmileg olyan szépen egymásra hangolódnak, és kialakul köztük egy szerelmi kapcsolat, de csak olyan finoman, kedvesen, szépen. És amikor már tényleg úgy élik meg az életet, hogy tulajdonképpen ők már összetartoznak, egyszer csak a lány könnyek között meséli, hogy „Képzeld el, lehetőségem nyílt arra, hogy én, vak, láthassak, mert találtak egy donort, aki a szemét odaadja, és akkor én látni fogok, és hát ez egyszerűen lenyűgöző és csodálatos. És hogy ez lehetséges, és fogok látni, és akkor majd foglak látni, és ez milyen gyönyörű, és beteljesedik az életünk.” És tényleg, elérkezik a műtét ideje, és tényleg passzol, és megműtik a nőt, és lát, és ahogy lekerül a kötés róla, ott várja már a fiatalember, a szerelme, és a nőnek akkor tűnik föl, hogy a szerelme vak. És megdöbbenten veszi észre, hogy egy vak fiú, egy vak srác? Úgy egy pár napig, pár hétig próbálják a kapcsolatot, de a nő egyre elégedetlenebb, és azt mondja: „Hát most nyílna ki az élet, és élhetnék egy teljes, csodálatos életet, de hát egy vak fiúval? És akkor egy pár hét után olyan kedvesen megmondja a fiúnak, hogy „Ne haragudj, de nem, hát szakítsunk, mert én egy más életet gondoltam el, és képzeltem el már most, hogy így látok.” És tényleg aztán szakítanak, és a fiú meglepően megértően és kedvesen azt mondja: „Nem csodálkozom ezen, nagyon is meg tudom érteni.” Soha többet nem találkoznak, és a lány ki tudja, hogy megtudja-e, hogy az a fiú azért lett vak, mert ő adta oda a szemét a lánynak, hogy lásson?

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)