Jn 6,51-58 - Krisztus Szent Teste és Vére, Úrnapja

Az Oltáriszentség felől hogyan bonthatnánk ki a keresztény önazonosságunkat?

Olvasmány (MTörv 8,2-3.14b-16a)

A negyvenéves pusztai vándorlás után Mózes így beszélt a néphez: Gondolj az egész útra, amelyen az Úr, a te Istened negyven éven át vezetett a pusztában, hogy megsanyargasson, próbára tegyen, megvizsgálja a szívedet, vajon megtartod-e majd parancsait vagy sem. Sanyargatott és hagyta, hogy éhezz, aztán mannával táplált, amelyet nem ismertél és atyáid sem ismertek, hogy megtudd: nemcsak kenyérrel él az ember, hanem mindazzal, ami az Úr szájából származik. Ne felejtsd el az Urat, a te Istenedet, aki kihozott Egyiptom földjéről, a szolgaság házából, átvezetett a mérges kígyók és skorpiók lakta nagy és félelmetes pusztán meg a víztelen sivatagon. A kősziklából fakasztott vizet neked, a pusztában pedig mannával táplált, amelyet atyáid sem ismertek.

Szentlecke (1Kor 10,16-17)

Testvéreim! Az áldás kelyhe, amelyet megáldunk, nemde Krisztus vérében való részesedés? És a kenyér, amelyet megtörünk, nemde Krisztus testében való részesedés? Mi ugyanis sokan egy kenyér, egy test vagyunk; mert mindnyájan egy kenyérből részesülünk.

Evangélium (Jn 6,51-58)

Abban az időben így beszélt Jézus a zsidó tömeghez: „Én vagyok a mennyből alászállott, élő kenyér. Aki ebből a kenyérből eszik, örökké fog élni. Az a kenyér, amelyet én adok, az én testem a világ életéért.” Vita támadt erre a zsidók között: „Hogyan adhatja ez testét eledelül nekünk?” Jézus így felelt nekik: „Bizony, bizony, mondom nektek: Ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet bennetek. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon. Mert az én testem valóban étel, és az én vérem valóban ital. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az bennem marad, és én őbenne. Amint engem az élő Atya küldött, és én az Atya által élek, úgy az is, aki engem eszik, énáltalam él. Ez az égből alászállott kenyér! Nem az, amelyet atyáitok ettek és meghaltak! Aki ezt a kenyeret eszi, örökké él!” Így tanított Jézus a kafarnaumi zsinagógában.

Vasárnapi beszéd

Az Oltáriszentség ünnepén a mai evangéliumban ez hangzik el, hogy Jézus így mondja: „Én az Atya által élek. És aki eszik engem, issza az én véremet és eszi az én testemet, én általam él.” Úgy is mondhatnánk, hogy a keresztény ember az a valaki, aki Jézus által él. De akkor rögtön hozzátehetnénk: Jézus által, de Jézusból. És itt el kellene kezdenünk mondani egy listát, hát szeretném is elkezdeni mondani ezt a listát. Milyen szép is a szentmisében az Úrfölmutatáskor, ahogy elhangzik ez, hogy „Őáltala, ővele és őbenne.” Tehát akkor most az Eucharisztia, az Oltáriszentség felől hogyan bonthatnánk ki a keresztény önazonosságunkat, hogyan élhetjük meg a Jézussal való kapcsolatunk teljességét?

Mondanám egymás után a gondolatokat, és nyilván akkor legyen ez az első, hogy Jézus által, hogy az életünk Jézus által van. S persze eszünkbe juthatnak rögtön azok a mondatok, amik annyira már bennünk vannak, szinte gondolkoznunk sem kell; Jézus által van utunk az Istenhez, Jézus által van az üdvösség. És ezek nagyon-nagyon fontos mondatok, de most egy picit hadd lépjek el ide, hogy személy szerint mi hogyan éljük meg, hogy az én személyes életemben hogyan élem át, mi az, ami nekem Jézus által van? Hogyha egy picit lejjebb és beljebb megyek azoktól a gondolatoktól, amik a hitigazságainkat fejezik ki, hogy az üdvösség Jézus által van, mi az a specialitás, amit én úgy őrzök, hogy az az életemben Jézus által van?

Nem akarnék itt hosszan beszélni erről, én elmondom, hogy mi az, ami nekem rögtön eszembe jut, ami valahogy nagyon Jézus által van bennem, ahogy mondjuk a megbocsájtásnak, az irgalomnak, vagy a szolidaritásnak ez az egyértelműsége, az talán mondhatná, hogy ez Jézus által van. Nem azt mondom bennem, inkább csak úgy merem mondani, hogy Jézus által tartom én is ezt annyira fontosnak, és ha nem lenne Jézus, talán nem tartanám ilyen fontosnak, az Jézus által van.

Na, eszembe jutott egy novella. Egyetlen oldalacska az egész. Egy külföldi országban, ahol aztán különböző társadalmi csoportok vannak, nagy ellentétek, elég nagy a bűnözés, egy magyar ember ott él és meghívja a barátját. És hát ez a magyar ember, amikor a barátja ott van ebben az idegen országban, azt mondja: „Gyere, menjünk el ide, menjünk el oda, nézzük meg azért ezeket a különböző, sokszor hát mondjuk nem is veszélytelen helyeket!” És tényleg elmennek egy elég veszélyes helyre, és ott akaratlanul is valahogy céltáblájává válnak az erőszaknak. Mégpedig abban a formában, hogy már jönnek ott össze emberek, és úgy kiszúrják őket, hogy ezek itten idegenek, és úgy kezdenek már agresszíven föllépni. A férfi, aki ott lakik abban az országban, elkezd futni, és mondja: „Azonnal gyere, mert ez nem tréfadolog! Itt akármi megtörténhet velünk.” És fut, és ahogy fut, visszanéz, és a barátja még mindig csak olyan kényelmesen sétál. És akkor üvölt neki, hogy „Azonnal gyere!”, és ő még mindig nem fogja föl, hogy itt helyzet van, és ezért az utolsó, a legfontosabb, amit tud mondani, hogy értse már meg a barátja, hogy ez tényleg veszélyes, futtában hátrafelé szól és a következőt kiabálja: „Ezek itt tényleg nem keresztények.” És ezzel próbál mindent elmondani.

Szóval van ebben a világban sok minden, ami tényleg azért van, mert Jézustól van. Tehát az első, Jézus által. Második: Jézust. Még az éneklésünkben, a kezdő énekben is megjelent ez, hogy Jézust. Milyen világot élünk? Állandóan hallgatunk valamit. Ez a benyomásom, hogy már ha utazunk, ha megyünk, mindenki hallgat valamit, hallgat valakit, podcastok korszaka, hát már nincs olyan nap, hogy egy podcastot az ember ne hallgasson meg. És akkor erről beszélünk, milyen podcastot hallgattatok meg. Eszembe jutott egy lelkigyakorlat, olyan egyszerű volt. Elmentünk az erdőbe, azt mondta a lelkigyakorlat vezetője, hogy mindenki keressen egy magányos helyet. Hát jó nagy volt az erdő, ez nem volt egy nagy kihívás. Vigyen mindenki egy szentírást magával, olvassunk el egy evangéliumot elejétől a végéig, de jó lassan, mert van rá három óra. Olvass el egy evangéliumot, jó lassan, elejétől a végéig, aztán gyere vissza, és majd beszélgetünk, mit éltél át. Életem egyik legfölemelőbb lelkigyakorlata. És azért mondom ezt így, hogy Jézust, mondjuk megkérdezzük egymást: „Na, mit hallgatsz? – Jézust. – Mit olvasol? – Jézust.” Szóval az embernek lehetősége van a XXI. században, hogy Jézust hallgasson, vagy Jézust hallgassa.

A harmadik, hogy Jézusban, hogy Jézusban vagyunk. Mikor valaki azt mondja, hogy „Én tudok mit kezdeni azzal, hogy én vagy az életem Jézusban van, vagy én Jézusban élek.”, akkor ebben az is benne van, hogy Jézus a nagy és én vagyok a kicsi, de a szónak a legjobb értelmében. Mert a kicsi átélheti azt, hadd jöjjek el a gyerekkorunkig, kuckó. Hát ez mond nekünk valamit, nem? Mikor, hát nem így szoktuk mondani felnőtt emberként is? Tél van, hideg van, latyak van: „Bekuckóztam magam.”, hogy az ember szereti bekuckózni magát. S amikor ezt mondjuk, hogy Jézusban vagyok, az valami olyasmi, hogy az ember otthonra lel Jézusban, bekuckózzuk ott magunkat, és Ő vesz bennünket körös-körül. Az ember úgy átérzi, hogy körös-körül Jézus vesz engem körbe, valahogy úgy, mint ahogy esténként, még ha nagyon meleg van, annyira jól esik legalább egy lepedőt magunkra húzni. Milyen érdekes az emberi természet, inkább legyen egy kicsit meleg, de azért úgy öleljen engem körbe. Tehát a harmadik, hogy átélhetjük keresztény emberként éppen az Úrnapjával összefüggésben, mit jelent, hogy Jézusban lenni.

A negyedik, hogy Jézus mellett lenni. Egy pap mesélte el nekem, 1956. október, és ő ’56 októberében, amikor kitör a forradalom, akkor nagyon sok sebesült (volt), és ő egy fiatal lelkes pap volt, bement az egyik kórházba, hogy ott, amit ő papként meg tud tenni, megtegyen a sebesültekkel és a sebesültekért. És az egyik pesti srác a következőt kérdezte ott a kórházi ágyról: „Atyám, ti hol voltatok, amikor lőttek?” S azt mondja, ez a pap most is él még, azt mondja: „Ez úgy fölforgatott engem, ez a kérdés úgy szíven talált, hogy tényleg hol voltam, hogy nekem hol van a helyem, amikor embereket lőnek? Nekem hol van a helyem?” És azt mondja ott, ahogy beszélgetett ezzel a pesti sráccal, ott fiatalon, 23 éves, frissen szentelt fiatalemberként eldöntötte, hogy őneki tudja, hogy hol van a helye. És két dolgot mondott, az egyik: „Jézus mellett van a helyem, és ha nekem Jézus mellett van a helyem, ez azt jelenti, hogy a sebesültek mellett.” És hozott egy életre szóló döntést, hogyha lőnek, akkor ő már nem kell, hogy azon töprengjen neki, hol van a helye. Mert ha neki Jézus mellett van a helye, akkor az azt jelenti, hogy a sebesültek mellett van a helye. És csak úgy mondom, mikor november 4-én megint lőttek, akkor ő fogta magát, és már gondolkozás nélkül ment a kórházba, mert tudta, hogy mit jelent az, hogy Jézus mellett van a helyem, és annak mi a következménye, hogy akkor kik mellett van a helyem. Tehát a negyedik, hogy Jézus mellett.

A következő, hogy Jézus körül, hogy Jézus körül vagyunk. Tulajdonképpen a II. Vatikáni Zsinat óta a liturgikus tér, az pontosan ezt akarja kifejezni. Ugye tudjátok, hogy ezért vagyunk így, hogy az oltár legyen a középpontban, és az oltáron Krisztus legyen a középpontban. És mi körbevesszük Jézust, hogy mindez ezért van, hogy ez egy hangsúlyváltás ahhoz képest, hogy ott van Jézus. A szentély mindig a mennyországot jelképezi, a beteljesedést, és akkor ott van a szentély, ott van Jézus, ott van a pap, ott vannak a ministránsok, ott vagyunk mi, leghátul a bűnösök… (Nevet – a szerk.) Itt biztos nem így van. Ez egy hierarchikus szemléletmód, hogy ott (A szentélyre mutat – a szerk.) vannak a nagyok, leghátul a legkisebbek. De megváltoztattuk a liturgikus teret, nem véletlenül, azért, hogy nekünk mindegyikünknek Jézus van a középpontban, és ha Jézus van a középpontban, akkor valahogy mi összetartozunk egymással. Hogy így, ebben a körben már nem számít, nem érdekes az, hogy ki van előrébb és ki van hátrébb. Mert mi a lényeg? (Az), hogy Jézus körül vagyunk.

A következő, hogy Jézusért. Ezt már meséltem egyszer nektek, jött hozzám egy asszony és azt mondja: „Feri, nagyon rosszban vagyok a férjemmel. Beleszerettem egy másik férfibe. Nagyon le szeretnék vele feküdni. Már hetek és hónapok óta ezen szenvedek, hogy én meg akarom csalni a férjem, nekem ez a másik pasi kell.” Föltettem (magamnak) a kérdést: „A férjemért hajlandó vagyok-e őt nem megcsalni?” Az asszony a következőt válaszolta „A férjemért? Nem. Ő érte? Nem! De arra jutottam, hogy Jézusért nem csalom meg a férjem.” A férjemért… megcsinálná, már hogy nem érdekelné. Jézusért viszont… Tehát a következő, hogy van, amit az ember Jézusért tesz meg. Van, amit az ember még a férjének se tesz meg. Se a férjéért, se a feleségéért, azt Jézusért tesszük meg.

A következő, hogy Jézus miatt. Mi ez, hogy Jézus miatt? Ugye van a negatív forgatókönyv, mikor úgy vádlón odaszólunk a másiknak, hogy „Ez miattad van. Te vagy az oka a felelős, a hibás.” És milyen megrendítő, hogy Jézus maga nem egyszer beszél erről: „Miattam, helytartók elé hurcolnak, miattam gyűlölni fognak benneteket, miattam mindenféle rosszat majd rátok fognak, miattam megpróbáltatásokat fogtok szenvedni, miattam.” És ez a „miattam” nem az, hogy ki a rossz a felelős az oka valami fájdalomnak, szenvedésnek, hanem hogy ez miattam van. Hogy ennek, hogy miattam, van egy pozitív olvasata, hogy ez nem akárki miatt van, hanem miattam.

Következő: Jézus felé. Külföldön jártam a hét elején. El kellett találnom az előadás színhelyére, de befuccsolt a térképem a telefonon, és ezért kicsit olyan vakrepülésszerűen néztem, hogy van-e iránytű. Kiderült, hogy a telefonomon van iránytű, amit én nem tudtam, de hát, ha bajban vagyunk, akkor fölfedezzük a telefont, és a telefon azt üzente nekem, hogy aktiválja az iránytűt. És akkor aktiváltam az iránytűt, és az volt az élményem hétfőn, hogy nem volt nálam térkép, de működött az iránytű és az iránytű révén sokkal gyorsabban odataláltam, mintha, ahogy én azt gondoltam, hogy majd oda fogok találni, miközben nem tudtam, hogy pontosan hol vagyok. Nem tudtam az utcákat, nem tudtam a távolságokat, ezeket mind nem tudtam, egyedül az irányt tudtam.

Ezért a következő gondolat így szól: Van az úgy, hogy a Jézussal való kapcsolatunk, akár itt is, hogy mi felé nézünk, Jézus felé nézünk, nem véletlen. Mert látom az arcotokat, olyan sok minden van az arcotokon. Ha szabad azt mondanom, nem akarom tudni, hogy mi van az arcotok mögött. Persze, ha rám omlana, hogy mi mindennel jöttetek, hát egész megijednék. Nem tudom, mivel ültök itt, hogy mi az a rengeteg minden, az életnek mindenféle szépsége, fájdalma, szenvedése, de azt látom, hogy Jézus felé néztek, és az egy jó irány. Mert ebben a pillanatban lehet, hogy pont úgy ülünk, vagy állunk itt, hogy nem tudom, hogy ez hogy lesz, hogy az miért van, hogy abból hogy fogok kijönni, hogy avval mi lesz, (de) az irány az megvan.

Megyek tovább: Jézus felől. Például Jézus felől látni, Jézus felől elgondolni valamit. Milyen csodálatos emberi képességünk az, hogy oda tudunk menni Jézus mellé, és Jézus felől képesek vagyunk valamit látni, vagy Jézus felől képesek vagyunk valamit átgondolni.

Felejthetetlen nekem, vagy húsz évvel ezelőtt jött egy fiatal srác hozzám, de látszott, hogy komolyan veszi a kereszténységét, és emiatt került bajba. A beszéd, ha jól emlékszem, megbocsájtás, irgalom, segíteni másoknak, valami ilyesmi volt, gondolom, lelkesedtem, és ettől ez a fiatalember egyre rosszabb állapotba került. Hát ez hogy lehetséges? És tényleg, mire befejeztem a beszédet, egész rosszul lett. És bejött a sekrestyébe, hogy elmondja, hogy ő most nagyon rosszul van. Azt mondja: „Figyelj, Feri, hát itt lelkesedtél, úgy beszéltél erről, hogy segíteni, hogy aki nem kap kedvet ehhez ettől a beszédtől, hát azzal nem tudom mi van. Feri, az a helyzet, hogy én nem kaptam kedvet tőle. Figyelj, Feri, most átgondoltam, miközben te beszéltél, el kell neked mondanom, hogyha én segítek másoknak, nekem nem okoz örömöt.” Énvelem megfordult a világ, mert én abban a naivitásban voltam, hogyha az egyik ember segít a másiknak, mindenkinek örömet okoz. De ez a fiatalember jött, és azt mondta: „Nekem nem okoz örömöt.” De közben azt mondja, hogy „Te, azért vagyok bajban, mert én úgy szeretném csinálni, ahogy mondod, de nem okoz örömöt. Most mit csináljak?” Annyira bennem van ennek a fiatalembernek ez az elszánt komolysága, hogy ő hajlandó volt az életnek ezt a területét Jézus felől látni. És azt mondta, Jézus felől tényleg így néz ki. És most akkor magammal kell valamit csinálnom, akkor is, ha nem okoz örömöt. Hát mit tudom én, miért nem okoz örömöt? Hát nem fogok harminc évig terápiáira járni, amíg majd segítek valakinek.

Következő, hogy Jézus előtt. Egy picit azt is mondhatnánk, azért Jézus felé vagyunk, de azért Jézus előtt is vagyunk. Nézlek benneteket, saccolom az életkorotokat. Jó, ez fölösleges dolog. De csak azért, mert… És lehet, hogy egy picit nevetségesen fog ez hangozni, hogy ahogy egyre idősebb vagyok, hogy bizonyos hangsúlyok eltolódtak bennem. Például fiatalabb, mondjuk keresztényként annyira sokat jelentett nekem Jézus előtt leborulni. Tényleg úgy csináltam minden egyes reggel, én nem letérdeltem imádság közben, hanem leborultam. Ez a testtartás, hogy leborulni, annyival sokkal többet jelentett nekem, mint a térdelés, hogy egyszerűen. Na, hát leborulhatnékom volt. Szóval leborulni vagy letérdelni. De most, ahogy már tényleg a 60-hoz közelebb vagyok, mint 55-höz, nincs szerintem olyan hét, hogy ne jutna eszembe, hogy nem csak leborulni Jézus előtt, nem csak letérdelni Jézus előtt, hanem lesz majd egy pillanat, megállni Jézus előtt. Tulajdonképpen az áldozásban megállunk Jézus előtt. És újból és újból fölteszem magamnak ezt a kérdést, hogy meg tudok-e állni Jézus előtt. Mert le tudok borulni Jézus előtt, le tudok térdelni Jézus előtt, és ez nagyszerű, hogy ezt az ember bármikor megteheti. De az embernek van olyan lehetősége is, hogy megáll Jézus előtt.

Következő, és már csak néhány gondolat van hátra, ez pedig: Jézusnak. Ugye úgy vagyunk az emberi kapcsolatokban, senki másnak nem teszem meg, csak a férjemnek vagy a feleségemnek. Aztán senki másnak nem teszem meg, a gyerekeimnek megteszem. Magamért nem csinálom meg, a gyerekekért megcsinálom.

Covid alatt lehet, hogy volt olyan hullámvölgyetek, megéltük azt, hogy fölkelni sincs kedvem, zuhanyozni sincs kedvem, élni sincs kedvem, az ember magáért szinte semmit nem csinált meg. De mondjuk a barátainkért megcsináltuk, a házastársunkért, a gyerekeinkért megcsináltuk. Erre mit gondolok? Hogyha Jézus kéri, akkor neki megcsinálom. És milyen szép keresztény működés az, hogyha Jézus kéri, akkor nem azt mondom, hogy „Először indokold meg, először magyarázd meg, először érvelj, győzzél meg, motiválj Jézus!”, hanem tudunk úgy működni, hogyha Jézus kéri, akkor Jézusnak megcsinálom. Akkor is, ha nem értem, ha nem – Egészségedre! – nem látom a jelentőségét, és a többi, nem tartom logikusnak.

Következő: Jézustól. Pár nappal ezelőtti találkozás. Két barátommal együtt találkoztam, és az egyik pap, a másik nem. És a nem pap lelkesülten, kezében egy könyv, azt kinyitotta, mondja a pap barátomnak: „Nézd csak, mit találtam nagytakarítás közben! Nézd csak, itt van egy szentkép, tőled kaptam 25 évvel ezelőtt. Hát ez a te szentelési képed huszonöt évvel ezelőttről. Nézd!” De olyan lelkes volt, és én néztem a pap barátomat, hogy „Jó, jó, tudom. Tudom, háromszáz példányban nyomtuk ki.” De ez a másik, nem 300 példányban nyomtuk ki, merthogy tőled kaptam. És jött a teljesen abszurd befejezése a beszélgetésnek, mert azt mondja ez a srác a pap barátomnak: „Nézd csak, itt ez huszonöt éve, nézd meg, mi van ráírva, nézd meg, a te szentelési képed! Figyelj! Ha nagyon akarod, neked adom.” És hát mondta a pap barátom „Nem, köszönöm szépen, tartsd meg! Hát ezt neked adtam.” Nagyon udvarias volt, nagyon emberi, mert nem mondta, hogy van még 34, az nem kellett senkinek. Szóval van az, amivel az ember úgy él, hogy azt Jézustól kaptam. Lehetetlen, hogy ne legyen legalább egy olyan tárgyunk, aminek azért van jelentősége, mert azt valakitől kaptuk. Szóval nem a tárgynak van jelentősége, hanem annak, hogy én azt valakitől kaptam, és azért szeretem.

És végül, ez az utolsó gondolat, hogy Jézusból. Amikor áldozunk, és ide szerettem volna elérni, a szó szoros értelmében Jézusból élünk. És eszembe jutott, ahogy megyünk vásárolni, és nézzük a termékeket, tudatos vásárló, s a tudatos vásárló megnézi, hogy miket tartalmaz a termék. Vannak-e hozzáadott anyagok? Hányféle E van benne? És ha még látom azt a kicsi betűt, akkor nézem, hogy… Aki nem lát, annak még sokkal rosszabb tudatos vásárlóvá válnia. De miért akartam ide eljutni? Hogy az ember éppen manapság nagyon kezd igényes lenni arra, hogy miből élünk, hogy miből táplálkozunk, hogy mi az, amiből fönntartjuk magunkat. És akkor ugye ott vannak a különböző termékeken a fölírások, hogy glutént tartalmaz, nyomokban mogyorót tartalmaz, ugye a mogyoróallergiások miatt, és ezek a termékleírások részei. Mi emberek vagyunk, nem vagyunk termékek, hanem teremtmények vagyunk. És elkezdtem játszani ezzel, hogy hogyan szólna a mi teremtmény leírásunk. És a mi teremtmény leírásunkban lehet, hogy mindegyikünknél lenne egy ilyen kitétel: Ennyi és ennyi százalékban Jézust tartalmaz. Lennének tán olyanok, csak annyi szerepelne benne: Nyomokban Jézust tartalmaz.

Ezt a beszédet nem akarom másképpen befejezni, hanem talán, hogyha ezzel a kicsit megmosolyogtató képpel zárnám, akkor azt mondanám, hogy szerintem megvan a jó irány a „nyomokban Jézust tartalmaz”-tól a százalékok felé.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)