Mt 9,36–10,8 - Évközi 11. vasárnap

„Odahívta magához tizenkét tanítványát, és megadta nekik a hatalmat.”

Olvasmány (Kiv 19,2-6a)

Az Egyiptomból való kivonulás harmadik hónapjában Izrael fiai elindultak Refidimből. A Sínai pusztába érkeztek, és ott letáboroztak. Táborukat a heggyel szemben ütötték föl. Mózes elindult Isten elé, az Úr pedig a hegyről így szólt hozzá: „Ezt közöld Jákob házával és hirdesd Izrael fiainak: Láttátok, mit tettem az egyiptomiakkal, és mi módon hordoztalak titeket sasszárnyon és hoztalak ide magamhoz. Ha tehát hallgattok szavamra és megtartjátok szövetségemet, akkor az összes népek között különleges tulajdonommá teszlek benneteket, hiszen az egész föld az enyém. Papi királyságom és szent népem lesztek.”

Szentlecke (Róm 5,6-11)

Testvéreim! Amikor még erőtlenek voltunk, Krisztus az erre alkalmas időben meghalt a bűnösökért, pedig az igazért is alig hal meg valaki, legfeljebb a jótevőért adja életét az ember. Isten azonban azzal bizonyítja irántunk való szeretetét, hogy amikor még bűnösök voltunk, Krisztus meghalt értünk. Most, hogy vére árán igazzá váltunk, még sokkal inkább megment bennünket haragjától. Mert ha Fia halála által kiengesztelődött velünk az Isten, most, hogy kibékültünk vele, az ő életébe oltva, mennyivel inkább megszabadulunk. Sőt, ezenfelül még dicsekszünk is az Istenben, Urunk Jézus Krisztus által, aki megszerezte nekünk a kiengesztelődést.

Evangélium (Mt 9,36–10,8)

Abban az időben: Jézus meglátta a tömeget, és megesett rajta a szíve, mert olyan kimerültek és levertek voltak, mint a juhok, amelyeknek nincsen pásztoruk. Így szólt tanítványaihoz: „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Kérjétek az aratás Urát, küldjön munkásokat aratásába.” Majd odahívta magához tizenkét tanítványát, és megadta nekik a hatalmat, hogy kiűzzék a tisztátalan szellemeket, és meggyógyítsanak minden bajt és minden betegséget. A tizenkét apostol neve a következő: Az első Simon, más néven Péter, azután a testvére, András, Zebedeus fia Jakab, és testvére, János, továbbá Fülöp és Bertalan, Tamás és Máté, a vámos; Alfeus fia Jakab, Tádé, a kánaáni Simon, és végül karióti Júdás, aki később elárulta őt. Ezt a tizenkettőt küldte Jézus, és megparancsolta nekik: „Ne lépjetek a pogányokhoz vezető útra, s a szamaritánusok városába be ne térjetek. Menjetek inkább Izrael házának elveszett juhaihoz. Menjetek, és hirdessétek, hogy elközelgett a mennyek országa. Gyógyítsátok a betegeket, támasszatok fel halottakat, tisztítsátok meg a leprásokat, űzzétek ki a gonosz szellemeket. Ingyen kaptátok, ingyen is adjátok!

Vasárnapi beszéd

„Ne lépjetek a pogányokhoz vezető útra, és ne menjetek a szamaritánusok városába!” Innen szeretnék beszélni a mai elmélkedésben, mégpedig ezt a gondolatot kiragadva, hogy miközben Jézus azt mondja, ne menjetek oda, ezt ne csináljátok, közben pedig tudjuk, hogy egyébként ő maga is a működésében később nagyon is elment a szamaritánusokhoz, nagyon is befogadták őt, vagy éppen nem fogadták be, de nagyon is megélte a küldetését, oda megélte a küldetését a pogányok felé, és az egyház története pedig hát mi másról is szólna, minthogy bárki felé menjünk. De mégis a mai evangéliumban azt láthatjuk, hogy van az úgy, hogy Jézus azt mondja: „Most ne! Most ezt ne csináljátok!”, és erről szeretnék beszélni. Mert ha általában valamiről gondolkozunk, az mindig az, hogy Isten azt mondja igen, hogy hát így is szoktuk mondani, Jézus Isten megtestesült igenje, amit az ember felé mond. Tehát mintha a kereszténység másról se szólna, hogy igen, de most azt mondja: „Ne menjetek oda! Felé se nézzetek!” Na, akkor innen szeretnék beszélni.

Érdemes volna, pont múlt héten beszéltük azt, elolvasni egy evangéliumot ebből a szempontból, hogy milyen az, amikor Jézus azt mondja, hogy „Nem.”? Tulajdonképpen a működésének a legelején is van egy sereg ilyen történet. Hát a tizenkét éves Jézus nem megy haza a szüleivel, ez azért elég durva. Nem megy haza a szüleivel, és azzal, hogy azt mondja, hogy „Nem megyek veletek.”, valamit nagyon ki tud emelni, hogy viszont mit igen. S erről az összefüggésről lenne szó. Nem önmagában arról, hogy mit nem, hanem hogy ezt most nem, de ezt viszont igen. Ahogy ott a tizenkét éves Jézus azt mondja, hogy „Hát nem tudtátok, hogy az Atyám dolgaiban kell lennem?” Tehát nem csak arról van szó, hogy nem ment haza a szüleivel, hanem ott kellett lennie. Nem itt, hanem ott. Az idő miatt nem mondok több történetet. Most akkor nézzük, tíz pont lesz máma.

Első, mikor azt mondja Jézus, hogy „Az aratnivaló sok, s a munkás kevés.” Mert mit fedez föl? Azt mondja a Szentíró, megesett a szíve azokon a sokakon, a tömegen, mert olyanok voltak…, nem kell végigmondani a mondatot. Nem érdekes ez, hogy nem siránkozik, hát siránkozhatna éppen, mondhatná azt, hogy „Nézzétek, hát úgy el vannak árvulva, így vannak, úgy vannak…”, és jön a panaszáradat. Hát ez tulajdonképpen reális lenne, de nem ezt csinálja, hanem helyette azt mondja: „Az aratnivaló sok.” Hát tulajdonképpen ez egy örömhír, nem? Hát az aratnivaló sok. Nem érdekes az, hogy tíz emberből kilenc rögtön nekiállna panaszkodni, miután ugye megrendült a szívünk, hogy tényleg szegények ottan kóborolnak. De Jézus nem ezt teszi, hogy jaj, akkor nekiállunk panaszkodni, meg siránkozni, hanem „Az aratnivaló sok.” És ugye ti azt tudjátok, a kétezer évvel ezelőtti ember számára az aratás nagyon erőteljes szimbólum, és az Isten országa és az aratás, hogy beért az aratás. Hát az ember, aki sokkal közvetlenebbül éli meg, hogy a föld tart minket el, hogy az ember a földből él, ott az aratás egy olyan megfellebbezhetetlen örömünnep, amit nem kell magyarázni a 2000 évvel ezelőtti embernek. Ez a feszültség, hogy a legtöbb ember: „Ó…!”, és erre Jézus azt mondja: „Itt aratnivaló van rengeteg.”

És akkor így jön a következő gondolat, hogy akkor nem azzal foglalkozok, hogy mi a baj, hogy hát tényleg kevesen vannak, kevesen vagyunk. Hát mondhatjuk, hogy ez baj, ez egy realitás, hanem azt, hogy tulajdonképpen itt az öröm a nagyon nagy, mert van egy csomó aratnivaló. Ez akkor az első gondolat, vagyis nem a hiánnyal foglalkozik, hanem azzal, ami van. Egy kutató annyira szépen hozta ezt a hatvanas-hetvenes években, azóta is csak csodálkozzunk rajta, hogy leírta, hogy az az ember, aki a hiányaival kapcsolatosan éli át az életét, örök boldogtalanságra kárhoztatta magát. Mert mindig mindenkinek hiányzik valami, senki sem kap meg mindent az élettől. Megyek tovább.

Második, azt mondja: „Kérjétek az aratás urát, küldjön munkásokat aratásába!” Hát nem furcsa? Hát azt mondja, hogy azután magához hívta a tanítványokat és a tizenkettőt kiválasztotta, hogy ők menjenek. Vagyis nem azt tette, hogy ránézett az életre és azt mondta: „Sok munka van, gyerünk ki a földekre!”, hanem először is, mit akar Isten, ki menjen ki az aratásba? Nem arról van szó, hogy sok a munka és azonnal fejest kell beleugrani, (hanem) először tisztázzuk Istennel, hogy nekem ez a dolgom-e vagy nem. Mert ha nekem ez a dolgom, akkor ezt kell csinálnom, de ha nem ez a dolgom, akkor nem ezt kell csinálnom akkor se, hogyha egyébként van vele dolog. A kérdés tehát ez, hogy akkor nekem mi a dolgom, nem pedig az, hogy mennyi munka van, mert rengeteg munka van. Nekem mi a dolgom?

Teréz anyához elment egy forgatócsoport, egy héten keresztül odaköltöztek, mégpedig azért, hogy egy hiteles dokumentumfilmet készítsenek. Egy hét után a riporter leül Teréz anyával egy riportot csinálni, és azt mondja neki: „Hát egy hete itt élünk a nővérek között, hát ez csodálatos és lenyűgöző, hogy Ön Teréz anya és a nővérek mi mindent csinálnak önzetlenül, hát hihetetlen. De azt is észrevettük, hogy hetente egy nap a nővérek nem dolgoznak. Hát nem dolgoznak. Hát néztük, hetente egy napra, imádkozgatnak, meg sétálgatnak, kirándulgatnak, énekelgetnek, meg nem tudom, hát még akkor nincsenek szegények?” – kérdezte a riporter. Teréz anya a következőt válaszolta: „De vannak. Azon a napon is vannak szegények, de ők nem a mi szegényeink.” Ha a nővérek heti hat nap, hajnaltól éjszakáig csinálják, a hetedik nap nem az ő szegényeik. És még az is elképzelhető, hogy legyen valaki, akinek Isten azt mondja, neked hét nap. A másiknak meg azt mondja neked 5 nap. Ott a sokaknak meg azt mondta nektek hat nap. Tehát a második gondolat, nem abból indulunk ki, hogy sok a munka, hanem abból, hogy Istennek mi velünk a terve.

A következő, a harmadik gondolat így szól, hogy amikor elküldi őket, nem tudom, kétszeresen is rácsodálkozhatunk arra: „A betegeket gyógyítsátok meg, minden bajt oszlassatok el, ördögöket űzzetek ki, a gonosz lélektől szabadítsátok őket meg!” Hogy tulajdonképpen a küldetés, amit ők csinálnak a tizenkét apostol, hát ha szabad így mondanom, nem látjuk, hogy vallási jellegű lenne. Még csak nem is spirituális jellegű. Nagyon hétköznapi, nagyon tenyeres-talpas, a betegség, a fizikai baj, a nyomorúság, a pszichés probléma. Ma így mondjuk, hát régen így mondták, hogy űzzetek ki ördögöket.

Ebből mi a mondanivalónk? Az, hogy például ma nagyon sok mentális nyomorúság létezik, nagyon sok. És van, hogy Isten egyeseket elküld, hogy a mentális nyomorúsággal kapcsolatosan tegyenek valami jót, és ez az örömhír hirdetésének a része. Ez nem valami különálló dolog, hanem az örömhír hirdetésének a része. Most engedjetek meg, egy… tulajdonképpen egy picit vallomásszerű lesz ez.

Egy éve voltam pap, harminc éves vagyok. Harmincévesen leültem egy év után a zöld fotelbe, most is megvan. És a zöld fotelben átgondoltam az életemet, hogy az egy éves papságom miről szól? (Egészségedre!) És akkor a következőre jutottam, hogy nagyon sokan fordultatok hozzám bizalommal, ami nem szólhatott még a személyemnek. (Hát egészségedre! Ez jó! Ez jó! Van ott élet!) Hát nem szólhatott még nekem, hát nyilván ez valami hivatali tekintély, hivatali bizalom, a pap felé szólt elsősorban. Akkor arra jutottam, hogy harminc éves vagyok, jöttök egy csomó témával, a hozzám fordulóknak a zöme nem is hitéleti kérdést tett föl. Elenyésző volt a hitéleti téma, zömében életvezetési kérdésekkel jöttetek hozzám, és az életvezetési kérdéseknek a zöme a párkapcsolatra meg a családi kapcsolatrendszer működésére vonatkozott, és én harmincéves voltam és semmihez se értettem. És tudjátok, ez egy elég komoly dilemma volt, és a dilemma így nézett ki, most leegyszerűsítem, ahogy akkor élt bennem. Három lehetőségem van, hogy erre mit mondjak, már papként. Első lehetőség. Most akkor nálunk 75 év a nyugdíjkorhatár, tehát ez akkor 45 év. 45 évig a hozzám fordulók zömének azt fogom mondani, fogalmam sincs. Ez egy jó válasz, mert ez legalább becsületes. Hát legalább akkor elmondtam, hogy mi van. Második lehetőség: szövegelek, mondok valamit, magyarul kamuzok. Nem értek hozzá, de azért kamuzok valamit. Harmadik lehetőség: komolyan veszem a bizalmatokat és megtanulom. Minden, ami ebből fakad, valójában én egyvalami szerettem volna lenni, jó pap. És amikor ebben a történetben Jézus azt mondja, hogy semmiféle, itt nem hitigazságokat kellett mondani az embereknek, nem dogmatikai tartalmakat, nem is, még csak nincs is tanítás, hát semmi nincsen. „Gyógyítsátok meg a betegeket, űzzétek ki az ördögöt, minden betegségre, bajra adjatok valamilyen választ!” Hát így kezdődött az evangélium hirdetése. Megyek tovább.

De itt még csak egy mellékmondatom lenne, hogy nagyon együttérző vagyok a fiatal testvéreimmel. Mégpedig azért, mert hát látom, hogy mekkora erőfeszítés ma egy fiatalembernek, hogy fölhívd magadra a figyelmet, hogy begyűjtsél néhány lájkot, hogy megmutasd magad a világnak, hogy észrevétesd magad, hogy valahogy kitaláld magad, megvalósítsd magad, megcsináld magad. Tulajdonképpen a keresztény ember olyan rengeteg tehertől szabadul meg azáltal, hogy mi nem innen indulunk, hanem körbenézünk és két dolgot kérdezünk. Az egyik, Isten mire szánt, a másik pedig, hogy mi van az aratnivalóval? Semmit nagyon nem kell kitalálni, hát itt van a kezünk ügyében minden, amivel dolgunk van. Hát ez mennyire fölszabadító? Megyek tovább.

Azt mondja itt a szentíró, és akkor kiválasztotta a tizenkettőt, és mondja a neveket. Vagyis nem szakértőket választ, Jézus nem szakértőket választott, hanem embereket. Ez nagyon fontos.

Németországban (van) egy hatalmas pszichoterápiás intézmény, sok száz pszichoterapeuta elképesztő szakmai tudással. Végeztek egy fölmérést, kik a legeredményesebb segítők? A következő derült ki. A legeredményesebb segítők a pályakezdők. A kérdés, ez hogy lehetséges? Válasz, mert a pályakezdő még érez. A pályakezdő még tényleg aggódik a klienséért. A pályakezdő még tényleg szeretne segíteni. A pályakezdő még tényleg örül a kliense sikereinek. A pályakezdő nem rutinból csinálja, hanem vágyik rá, hogy valami jó szülessen. Ezért a legeredményesebb segítők az emberek voltak, akik történetesen némi szaktudással azért rendelkeztek.

Tehát a következő gondolat így szól, hogy nem szakértőket választ, hanem embereket, akik az emberségüket lehetőség szerint húsz és negyven és hatvan éven keresztül megőrzik, és hozzáteszik a szakértelmet, de az emberségükből nem adnak le. Ezért embereket választ és nem szakértőket.

A következő, ez az ötödik gondolat. Eleve most a működésének az elején vagyunk, igaz? És utána most kiválasztja a tizenkettőt, majd nyomban elküldi őket. Ezért el tudjuk képzelni, hogy milyen különbség az, amikor Jézus csinál valamit, vagy mondjuk a kezdő apostolok. Hát, ha én választhattam volna, hogy Jézus jöjjön hozzám, vagy egy kezdő apostol, azért Jézust választottam volna. És milyen gyönyörű, hogy Jézus a kezdő apostolokat minden további nélkül elküldi, miközben azt mondhatnánk, a kezdő apostolok történetesen mindent sokkal rosszabbul csinálnak, mint Jézus, hát természetesen. Kivéve egy dolgot. Azzal, hogy nem Jézus akart mindent maga csinálni, mert én jobban értek hozzá, hanem elküldte az apostolokat, akik nyilvánvalóan nem értenek annyira hozzá, ezzel mégiscsak valami olyasmit adott, amit nem tudott volna adni akkor, ha ő maga csinálja. Ez pedig, hogy bízott a tanítványokban. Ezért, amikor a tanítványok megtették azt, amire megkapták a küldetést, abban mindig benne volt az, hogy őbennük Jézus bízik. És ez nem lenne, ha maga Jézus csinálta volna. És ezért milyen érdekes, hogy hogyan szoktuk magunkat mondani, egyszerűen? Hívők vagyunk. Valójában a hívőségünknek mi a forrása? (Az), hogy Jézus előbb volt hívő, mint mi. Jézus előbb bízott bennünk, és amikor mi bármit csinálunk az első lépésünkben, annak már az az előzménye, hogy Jézus bízott bennünk, és megbízik bennünk, és most megbízatást ad nekünk.

Következő gondolat, hát itt konkrétan és közvetlenül, hogy ne a pogányokhoz menjetek, szamaritánusok városába be ne térjetek. Itt egyetlen gondolatot akarnék mondani, Jézus annyiszor mondja azt: „Össze szerettem volna gyűjteni Izrael elveszett fiait. Mindenkit össze szerettem volna gyűjteni.” Miért? Hogy együtt menjünk el az egész világra. Jézus terve, ahogy azt úgy megérti az Atyától, hogy ne egyedül csináljam, együtt csináljuk. De hogyan együtt? Úgy, hogy tényleg mindenkivel együtt, hogy mindenkivel együtt. Ezért menjetek el Izrael elveszett bárányaihoz, mindenkihez, aki elveszett. Na, azt szeretném, hogy együtt legyünk, és mi együtt menjünk el mindenkihez. Ez tulajdonképpen az egyháznak a képe, ahogyan Jézus elképzeli.

Azt is mondhatnám, hogy Jézus elküld bennünket és azzal bíz meg minket, hogy ne válogassunk. Ne válogassuk ki a jókat, ne válogassuk ki a tehetségeseket, ne válogassuk ki azokat, akikhez kedvünk van, hogy ne válogassunk. És ezzel, hogy ezt mondjuk, hogy ne válogassunk, ezzel mi születik meg? (Az), hogy megtanuljuk magunkat másokhoz alakítani és másokhoz formálni és másokhoz szabni. Ma, amikor mondjuk a társkapcsolat szinte mindenki számára elfogadható alapgondolata az, hogy keressük az igazit, abban szinte mindig ott van az a gondolat, hogy keresek valakit, aki majd hozzám alkalmazkodik, hozzám idomul, majd én őt szabom így-úgy-amúgy, s végül egészen olyan nem lesz, amilyennek én akarom. Jézus pedig azt mondja: „Menjetek el minden elveszetthez, a legkajlábbhoz is. Mert azt szeretném, hogy együtt legyünk, és mi igazodjunk hozzájuk.” Nem gyönyörű az örömhír meghirdetése? Nem az, hogy kiáll az okos ember és elmondja, hogy igazodjatok ehhez, hanem mi igazodunk másokhoz. Megyek tovább.

A nyolcadik gondolat az így szól, hogy mikor még egyszer elmondja, hogy a tanítványok az apostolok mit csinálnak, hadd hangsúlyozzam még egyszer, nem vallási, spirituális küldetésben járnak a szó konkrét értelmében, hanem betegeket gyógyítanak, és minden betegség, minden baj. És tulajdonképpen föltűnt-e nektek az, hogy mi a tanítás? Egyrészt a tanítás, amivel odamennek mindenkihez, a cselekvés. Nincs szöveg, cselekvés van. De mégiscsak van valami szöveg, de mi ez a szöveg? A szöveg tulajdonképpen egyetlen picike szóban összefoglalható. „Mondjátok el a hírt!” Nem kell tanítást mondanotok, egy hírt mondjatok el. A hír így hangzik: Közel van Isten országa. Ez a hír. Hát nem ezt mondjuk, hogy örömhír? Valójában ahogy kezdődik az evangélium meghirdetése, ez nem egy elképesztő bonyolult tanítás, hanem egy hír, hogy Isten országa itt van köztünk, hogy megjött Jézus és ezzel Isten országa itt van. Ez a hír. És ennek nevében gyógyítok, jót teszek, hangolódok rád, alkalmazkodom hozzád. Ez, ennyi, valójában ennyi az egész.

Mikor 21-22 éves voltam, vastüdős fiatalokhoz jártam, de nagyon sokat. És ott volt egy fiatalember, hát persze idősebb volt nálam, de hát mégis, olyan picike kis testek, ugye, hát nem fejlődtek sokat, ott fekszenek már 30-40 éve egy ágyon, lélegezteti őket a lélegeztetőgép, meg a vastüdő éjszaka. És emlékszem, ott feküdt egy Béla nevű fiatalember, régen nem él már. De én nem hozzá mentem látogatóba, hanem Iván nevű barátomhoz, és ahogy mentem az Iván nevű baráthoz, vele állandóan sakkoztunk, hajnalokig sakkoztunk, és ő feküdt ott az ágyon, kapta a levegőt, és akkor sakkoztunk. És egyszer csak azt mondja az Iván, hogy a Béla megkért engem, hogy szóljak neked, hogy menjél oda hozzá öt percre. Kicsit meg is ijedtem, hogy most akkor Bélával is kell sakkoznom, mert kicsit olyan soknak tűnt, hogy a Bélával és az Ivánnal is. És odamentem a Bélához. Béla egy olyan fiatalember volt, egyetlen testrésze sem mozgott, a szeme mozgott, a nyelve mozgott és a nyakát tudta egy minimálisan így forgatni. Ennyi. Ez volt az összes mozgás, amire képes volt. És a Béla a következőt mesélte nekem. „Szia Feri! Öt perc. Az történt itt velünk pár évvel ezelőtt, hogy látod, mi lélegeztetőgépen vagyunk, de elment az áram. Erre persze a kórház föl volt készülve, van egy generátor, hogy amikor elmegy az áram, akkor bekapcsol a generátor, és mi nem fulladunk meg. Elment az áram és a generátor nem kapcsolt be. A kórházban erre a helyzetre mindig volt egy technikus. A technikus, mint az őrült rohant a generátorhoz, és körülbelül négy perc múlva már működött a generátor, csakhogy én azalatt pont megfulladtam.” Azt mondja nekem Béla: „Én hát tulajdonképpen azt hiszem, hogy meghaltam, és találkoztam odaát Jézussal. És Jézus a következőt mondta nekem <<Béla, még nem maradhatsz itt, vissza kell menned. Légy szíves mindenkivel, akivel találkozol, (annak) mondd meg, hogy találkoztál velem. Szervusz Béla!>>” S a Béla ezt elmondta, látjátok, nem kellett öt perc, két perc alatt elmondta. Azt mondja: „Szia Feri! Ezt el akartam mondani. Jó sakkozást.” Ez az örömhír meghirdetése. „Találkoztam Jézussal. Van, azt mondta még nem, később igen, jó sakkozást!”

Következő, ez már a kilencedik. Azt mondja, hatalmat adott, képességet arra, hogy betegeket, gyógyítsatok, ördögöket űzzetek, minden betegségre, minden bajra adjatok valami megfelelő választ. Ez mit jelent számunkra? (Azt), hogy nem azt kellett megtenniük az apostoloknak, amit készségszinten tudtak, ami a saját képességük, tehetségük, ügyességük. Hanem mit? Amit a Szentlélek által voltak képesek megtenni. Hogy a küldetésük valami olyasmi volt, ami nem a saját tehetségükből vezethető le, hanem a Szentlélekből vezethető le. És ez mit jelent, hogy ez konkrét legyen? Ez azt jelenti, hogy először nem valamit adniuk kellett vagy valamit csinálni, hanem hogy mondja a szentíró? Jézus hatalmat adott nekik. Vagyis a keresztény ember az a valaki, aki minduntalan befogadja Istent. Amit Isten ad, azt elfogadom és befogadom, és a befogadás révén rajtam keresztül olyasmi tud történni, amit én egyébként nem bírnék megcsinálni, amire én egyébként nem lennék képes. A képesség nem az én képességem, rajtam keresztül történik azáltal, hogy befogadtam előtte Istent, és elfogadtam tőle azt, amit adott. Mindig innen kezdődik, nem mondom, hogy az aratnivaló sok, és rengeteg munka van, és akkor melyikkel kezdjük el?

Mit mondott Aquinói Szent Tamás? Azt mondta: „Egyre több a munka, szóval többet kell imádkoznom.” Miért? Mert az imádságban történik a befogadás, és akkor onnan aztán… Drága édesanyák! Olyan együttérző vagyok veletek, amikor már hullafáradtak vagytok, és én megkérdezem tőletek: Neked mi az erőforrásod, te hol töltődsz? És azt mondjátok: fogalmam sincs. Akkor szíves elnézéseteket kérem, hogy ilyen elégtételeket szoktam adni, hogy akkor lehet, hogy neked töltődnöd kéne. Merthogy adsz, azt értem, de hol töltődsz?

Utolsó, záró gondolat. Ugye így van az utolsó sor: ingyen kaptátok, ingyen adjátok. Most ez egy nagyon jópofa mondat. Nem tudom, hogy a mai világban a lóvé a lóvé, hogy melyik része az, ami úgy megszólít bennünket. Talán a többség azt emeli ki: ingyen kell adni. De ennek a mondatnak lehet, hogy nem ott van a súlypontja, hanem az, hogy ingyen kaptátok. Hát ingyen kaptátok, hát amit ingyen kaptatok, azt adjátok tovább. Miért nem esik jól ingyen adni? Például azért, mert szeretjük a biztonságérzetet, és hogyha kapunk érte ezt-azt, és amazt, az nekünk pont jól esik, kicsit nagyobb biztonságban érezhetjük magunkat. Valójában az történik egyéni- és közösségi szinten, hogy minél inkább pénzért adjuk, és bekerül a pénz a rendszerbe, mert már most vannak hivatásosak, akik ezt csinálják, és akkor ez a fizetésük, annál kevésbé vagyunk szabadok. A szabadságunkkal fizetünk érte, mert akarva-akaratlanul majd eszünkbe jut, hogy de hát ebből élek. És akkor Jézus azt mondja: ingyen kaptátok, ingyen adjátok. Valójában mit üzen? (Azt), hogy ne belőle éljetek, hanem belőlem éljetek. Hogy belőlem éljetek, ne belőle éljetek. És ezért, ha volna irány, amit érdemes volna egyéni, közösségi és egyházi szinten megcélozni, szerintem ez, hogy ne belőle éljünk. Jól mondtam? Hanem, na, most nem tudom, összezavarodtam.

Záró két mondat. A szabadságunknak, a ma emberének mi a szabadság élménye? Az, hogy megtehetem ezt is, megtehetem azt is, képes vagyok erre is, képes vagyok arra is, beleértve, megvehetem ezt, és megvehetem azt, és nő a szabadság élményünk. De egyébként kétezer évvel ezelőtt a szabadság tudata nem ez volt. Kétezer évvel ezelőtt a szabadság tudata nem az volt, hogy ezt is megtehetem és azt is, és ezt is megvehetem és azt is, hanem sokkal inkább az, hogy a szabadság nem valami külső dolog, amit kívül tehetek meg, vagy valami tárgy, amit megvehetek. A szabadság valami belső képességem arra nézve, hogy nem köt meg idebent semmi, hogy nem vagyok idebent foglya semminek, hogy nincs az a szenvedély, az a függőség, az a hiány, ami idebent a szabadságomat fenyegetné vagy veszélyeztetné. Ezért, amikor Jézus ezt mondja: „Ingyen kaptátok, ingyen is adjátok.”, milyen irányba indít bennünket? Hogy belül maradjunk szabadok.

Záró mondat. Tulajdonképpen ez azt jelenti, hogy mi az, amit őriznünk kéne az utolsó pillanatig? Az önkéntességünknek a szépsége.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)