Mt 10,26-33 - Évközi 12. vasárnap

Hogyan siet segítségünkre az Isten a Szentlélek által, és milyen megküzdési lehetőségeink vannak?

Olvasmány (Jer 20,10-13)

Jeremiás próféta így panaszkodik szenvedése idején: Hallom sokak gyalázkodását: „Rettegés mindenütt! Jelentsétek föl! Följelentjük!” Még azok is, akik barátaim voltak, bukásomra lestek: „Hátha valamiképp tőrbe csalhatnánk, legyőzhetnénk, és bosszút állhatnánk rajta.” De az Úr, mint hős harcos, mellettem áll. Ellenfeleim meginognak, s nem bírnak velem, szégyent vallnak és elbuknak. Örökké tartó, soha el nem múló gyalázatban lesz részük. Te pedig, Seregek Ura, igazságos Bíró, aki a vesék és szívek vizsgálója vagy, engedd, hadd lássam, miként állsz rajtuk bosszút, mert eléd tártam ügyemet. Énekeljetek az Úrnak! Dicsőítsétek az Urat, mert kiszabadította a szegénynek lelkét a gonoszok kezéből.

Szentlecke (Róm 5,12-15)

Testvéreim! A bűn egy ember által lépett a világba, és a bűn következményeként a halál. Így a halál minden ember osztályrésze lett, mert mindnyájan bűnbe estek. Volt a világon bűn a mózesi törvény előtt is, de a bűn, ha nincs törvény, nem számít bűnnek. Ám a halál mégis uralkodott Ádámtól Mózesig azokon is, akik nem vétkeztek mint Ádám, aki az Eljövendőnek előképe. A kegyelem hatása azonban nem olyan, mint a bűnbeesésé. Mert ha egynek bűnbeesése miatt sokan meghaltak, Isten kegyelme és az egy embernek, Jézus Krisztusnak irgalmából nyert ajándék még inkább kiárad sokakra.

Evangélium (Mt 10,26-33)

Abban az időben Jézus ezt mondta apostolainak: Ne féljetek az emberektől! Nincs rejtett dolog, amelyre fény ne derülne, sem titok, amely ki ne tudódnék. Amit én sötétben mondok nektek, azt ti mondjátok el világosban: és amit fülbe súgva hallotok, hirdessétek a háztetőkön! És ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, de a lelket nem tudják megölni. Inkább attól féljetek, aki a lelket is, a testet is a pokolba taszíthatja. Egy fillérért ugye két verebet adnak? És mégsem hull a földre egy se közülük Atyátok tudta nélkül? Nektek pedig minden szál hajatokat számon tartják! Ne féljetek hát: sokkal többet értek ti a verebeknél! Ha valaki megvall engem az emberek előtt, én is megvallom őt Atyám előtt, aki a mennyekben van. De ha valaki megtagad engem az emberek előtt, én is megtagadom őt Atyám előtt, aki a mennyekben van.

Vasárnapi beszéd

„Ne féljetek…!”, mondja Jézus. Beszélhetünk a gondviseléssel kapcsolatosan, és szeretném a bevezetőt nagyon rövidre hagyni, hogy aztán több idő maradjon a lényegibb részre. Ezért, ahogy Jézus ezt mondja, hogy „Ne féljetek!”, és közben fölmerül az, hogy mi van az ember lelkével és testével, úgy eszembe jutott az a három és fél évvel ezelőtti covidos betegségem. Egyre rosszabbul lettem és valami olyasmi fogalmazódott meg, most nagyon egyszerűen mondom, persze már visszanézve, hogy hát ennek fele se tréfa, hogy ez nem egy normál menet, hogy mondjuk ezt a betegséget én, ahogy rám hatott, úgy rutinból nem fogom tudni lehozni. És akkor emlékszem még erre a gondolatra, hogy valami ilyesmi fogalmazódott meg bennem, hogy szóval valamit most ki kell találnom, mert ahogy a hétköznapokban megvan az egyensúly, hát ez nem a hétköznapok.

Ezért arról szeretnék szólni, hogy amikor erőt vesz rajtunk a szenvedés, a fájdalom, valami olyasmi, amivel kapcsolatban reálisan jelenik meg az, hogy ne féljetek, amikor a halálfélelem jelenik meg, vagy amikor az, hogy „Most nagy szükségem van a gondviselőre, és akarom a gondviselést tapasztalni, mert nagy bajban vagyok.”, hogy ezekben a helyzetekben az Isten hogyan siet segítségünkre a Szentlélek által, és milyen megküzdési lehetőségeink vannak. Erről lenne akkor szó, és nem merem megmondani, hány gondolat lesz, majd a végén megmondom.

Az első, hogy mondhatom azt: „Istenem, bízok benned, és azért bízok benned, mert ha valaki ezt a nagyon nehéz helyzetet, amit most átélek, megoldhatja, az Te vagy. Úgyhogy Istenem, hiszek benned, oldd meg légy szíves!”

Második. Azt mondom, hogy itt már az emberi erőfeszítés, beleértve természetesen az enyémet, ez biztos nem lesz elég, de Isten sokkal több, mint én, sokkal több, mint a baj, a betegség, a megpróbáltatás, még a halálnál is nagyobb. Úgyhogy én azt mondom, ahogy mi innen emberi szempontból beszélünk erről: „Istenem tégy csodát! Mert ahol én megélem a saját határaimat, ott Neked nincsenek határok. Úgyhogy Te lépd át kérlek az én határaimat, és tégy csodát, ami nekem csoda lesz, Neked meg, hah, megvalósítható!”

A harmadik… nem mondok számokat. A következő, hogy ott vagyok a nagy bajban, és azt mondom: „Istenem, küldjél valami jelet, valami intuíciót! Hadd sejtsem meg, hadd sejtsem meg, hadd jöjjek rá, hadd legyen világos számomra, hogy most mi a dolgom, hogy most mi a feladatom, hogy ebben a helyzetben mi a küldetésem. Hiszen, ha bajban vagyok, vagy nehézség van, sem csak az a dolgom, hogy mondjuk túléljem, vagy kibírjam, hanem az, hogy ez a küldetésem része. Légy szíves segíts, mondd meg, hogy mit tegyek most, mi a Te szándékod és akaratod!”

Következő, hogy azt mondom „Uram, fogalmam sincs, hogy ez miért van, és hogy van, és nem tudom, nem látom a végét. Ha belegondolok, hogy még egy ilyen nap, akkor már… úgyhogy semmi mást nem kérek Tőled, csak adj erőt! Erőt adj nekem!” És akkor aztán tudjuk, hogyha nagy bajban vagyunk, azt mondjuk: „Csak a mai napra adj erőt, mindennapi kenyerünket, meg a mai erőt!” És van, hogy az ember azt mondja, hogy csak ma délután adj erőt, és van az, hogy az ember azt mondja, na most erre a néhány percre adj erőt. Az ember nem akar sokkal többet tudni, dehogy a küldetést, meg nem látok én odáig el, csak azt mondom: „Ha valaki adhat nekem erőt, az Te vagy, adj nekem erőt!”

A következő, hogy azt keresem, hogy kiért, miért vállalhatom, élhetem, akár szenvedhetem át ezt? Mondjuk, amikor valaki nagy bajban van, milyen gyakran hallunk ilyesmit, ott van a rettenetben, és senki más nem jut eszébe, csak az, hogy valahogy így imádkozzon: „Istenem, segíts nekem, mert a családomnak szüksége van rám! Ezt egyszerűen túl kell élnem, Uram, nekem ezt túl kell élnem. Gyerekeim vannak.” És akkor Istent kérem, hogy a gyerekeim miatt adjon nekem ehhez erőt. Szóval, hogy kiért és miért fogom tudni ezt végig csinálni, magamért nem lenne hozzá erőm, a gyerekeimért van hozzá erőm. Magamért nem fogom tudni végig csinálni, a társam miatt végig akarom csinálni, mert nem akarom, hogy egyedül legyen.

Következő, hogy arra gondolok, hogy Istennek van valami célja, valami terve ezzel, és én Istennek a célját és a tervét keresem a megpróbáltatásomban és a szenvedésemben.

A következő, hogy arra gondolok, hát a keresztény hagyomány ezt szépen hozza, hogy sokszor a szenvedés és a megpróbáltatás az, ami az embert segíti abban, hogy valahogy jobbá lehessek, hogy igazabbá lehessek, hogy értékesebbé lehessek, és ezt az igazabb és jobb valakit akarom valahogy megszülni a szenvedésem révén.

Következő. Megint csak a keresztény hagyománynak része, hogy a szenvedést valamiképpen értéknek látom, vagy egy érték lehetőségének tartom. Tehát nem egyszerűen csak valamit, amit mindenképpen meg kell szüntetni, hanem valamit, amiben érték van. Emlékszem, hát lelki írók, meg lelki vezetők szoktak így beszélni erről, hogy a szenvedésben van valami kincs. És mondhatom azt, hogy a szenvedést utálom, de a kincs az kell. Hogy azt a kincset valahogy szeretném megragadni, ami a szenvedésben van, és akkor a szenvedésen keresztül akarok menni, hogy valahogy ehhez a kincshez eltaláljak, ami sehol máshol nincs, csak a szenvedésen belül van. Tehát akkor én a szenvedést ilyen értelemben értékesnek látom, vagy értéklehetőségnek tartom, és akár ennek kapcsán, mert ez egy érték, ezt fel is ajánlhatom valakiért, vagy valamiért. Hiszen, ha ez egy érték, akkor az egy kincs, és azt mondom, hogy ezt a kincset én valahogy valakinek a javára szeretném fölajánlani.

A következő, hogy kihívásnak tekintem. Azt gondolom, hogy na, ez egy embert próbáló helyzet, és most kell megmutatnom, hogy mit jelent, hogy én Isten gyermeke vagyok, hogy én Istenhez tartozom, hogy én hiszek Benne. De a súlypont nem annyira ott van, hogy Isten segít, hanem hogy ez az a lehetőség, ahol én megmutathatom, hogy én Istenből élek.

A következő, hogy arra gondolok, hogy a megpróbáltatás, szenvedés, nehézség a szeretet lehetőségét nyújtja. Például olyan értelemben, milyen sokakkal találkoztam haldoklókkal, akik nagy betegen, az tartja bennük az erőt, az adja az erőt és tartja bennük a lelket, hogy nem akarnak mások terhére lenni. És az van bennük, hogy az utolsó pillanatomig, ha ezt úgy tudom végig csinálni, hogy a lehető legkevésbé terheljem azokat, akiket szeretek, akkor ezzel végig, az utolsó pillanatomig tulajdonképpen adok nekik, mert nem nehezítem az életüket. És én ezt, amit adhatok pont azzal, hogy nem nehezítem az életüket azáltal, hogy én ezt végig csinálom, ezzel adok nekik, és én ezt oda akarom nekik adni. És ezért ez az időszak tulajdonképpen az irántuk való szeretetem kifejezésének a lehetősége.

A következő, megint csak a keresztény hagyományban ez nagyon bőségesen benne van, ma már kevésbé szoktunk ebbe az irányba menni, hogy a szenvedés, megpróbáltatás, nehézség az erények gyakorlásának ideje. Hát ilyeneket a régiek mondtak, hogy: Most van lehetőségem, hogy alázatos legyek. Most van lehetőségem, hogy elmélyítsem magamban a türelem erényét. Ezért én most ezt az időszakot az erények kimunkálására fogom szánni, mert ha most ezeket itt kidolgozom magamban, akkor más emberré fogok ezáltal alakulni.

Következő, hogy azt mondja valaki, akár mondjuk a kórházban ott fekszik, hogy ez a tanúságtétel lehetősége. Hogy most megmutatom itt Mari néninek, meg a Piroska néninek, hogy amikor az ember hisz az Istenben, akkor azt hogyan csinálja. És akkor arra gondolok, hogy nem véletlen, hogy a Mariska néni, vagy Marika néni, meg a Piroska néni itt van a kórteremben, és én most tanúságot teszek a hitemről őnekik, és ez az, ami segíti a megküzdésemet.

A következő, hogy ilyenkor az emberi kapcsolataimat élem meg intenzívebben, és egyre nagyobb hálával fordulok azok felé, akik pont, amikor nekem nagyon nehéz, a segítségemre sietnek. Ezért a súlypontot odahelyezem, hogy érzékeny vagyok a kapcsolati világra, és a legkisebb jónak is nagyon tudok örülni, és a legkisebb jót is hatalmas értéknek látom, és fölfedezem, hogy tudom, hogy tehetné másképpen, de pont így tette, és ezért ezeket az embereket, akik jót tesznek velem, akár Isten ajándékaként vagy küldötteként is meg tudom élni.

Következő, hogy emberek felé élem meg a bizalmamat, nem is elsősorban Isten felé, és az emberek felé megélt bizalmam, mondjuk, hogy a beteg ember azt mondja, hogy én most az életemet rábízom a professzor úrra, vagy doktor úr, hozzon engem vissza. De közben ez úgy a hit aktusa, hogy miközben ezt mondja „Én most rábízom magamat a doktor úrra, vagy rábízom magamat a segítőre.”, hogy közben a segítőt úgy tekintem, hogy ő Istennek a személye, a szó legjobb értelmében Istennek az eszköze. Hát nem egyszerűen csak egy valaki, hanem Isten őt küldte nekem. És ezért, ha én benne bízok, akkor tulajdonképpen Isten felé való bizalmamat is ezáltal megélem.

Következő, hogy tudatosítom, hogy milyen sok jót kaptam Istentől és az élettől. És most azt mondom, tulajdonképpen igazságos, hogy aki ilyen sok jót kapott az élettől, kapjon egy kis nehézséget is. És akkor azon elmélkedek ott, a szenvedésem közepette, akármilyen paradoxonnak tűnik, hogy mennyi jót kaptam, hogy mi mindenért vagyok hálás, hogy mennyire nagyra értékelem az életet. Hogyha van még egy napom, haj, de meg fogom én azt becsülni, még akkor is, ha fáj. És ahhoz képest, hogy mennyi jót kaptam, és most milyen hálás vagyok érte, hát ahhoz képest ez, na, nem akarnám, de...

A következő, hogy azt élem át, esetleg hogyha körülöttem is szenvedők vannak, hogy ez összeköt engem a szenvedő embertársaimmal. Nagyon mélyen megélem annak a szépségét, értékét, hogy nem vagyok egyedül a szenvedésben, hogy osztozom az ő sorsukban, és hogy még a szenvedésben is megélhetem azt, hogy Isten emberek és saját maga révén engem nem hagy egyedül.

A következő, és most mondom, hogy túl vagyunk a felén, a következő, hogy körbe nézek, ha van egy kicsi erőm, valóságosan, vagy úgy a képzeletemben, hát milyen sok betegtől hallottam én, hogy elmennek a kemoterápiára, elmennek a transzfúzióra, elmennek az akármire, és akkor találkoznak a beteg társaikkal, és egyszer csak azt mondják: „Hát én hozzá képest milyen jól vagyok.” Vagy éppen szenvedek, és odaül mellém valaki, és elmondja, hogy neki milyen rossz az élet. És ahogy ő mondja, az a másik, hogy milyen rossz az élet, én átélem: „Na, hát, én ennél erősebb vagyok. Hát én ezt milyen jól bírom, én nem vagyok ennyire kikészülve, mint ő.” És akkor, ahogy a szó most legjobb értelmében összehasonlítom a magam sorsát egy nálam sokkal jobban szenvedő sorsával vagy történetével, ez erőforrássá lesz, és esetleg akár hálát is adok, és azt mondom: „Hát akkor ezt már miért ne csinálnám végig?” Hát nézzük meg, hogy őneki mennyivel nehezebb, mint nekem.

Következő, hogy teszek egy fogadalmat, akár a szó szoros vagy átvitt, tudatos vagy kevésbé tudatos értelmében és azt mondom, hogy na, ha én ezt túlélem, akkor így és így fogok élni, ezt és ezt fogom csinálni, akkor így és így változok meg, vagy ilyen és olyan emberré válok. És ez hogyan segítség? Olyan értelemben is segít, hogy akkor a jelen szenvedésétől a figyelmem egy reménybeli jövőre irányul. És azt mondom, igen, ezt én túl fogom élni, és nem csak hogy túlélem, hanem akkor majd ilyen és olyan emberré leszek, és így viszont érdemes élni. Most már csak ezt a szakaszt kell végig túrnom.

Következő, hogy azt mondom: „Én ezt elfogadom Istentől, különben a szenvedést nem akarnám elfogadni. De ha Isten adta a szenvedést, akkor Istentől elfogadom.” Nem a szenvedést fogadom el, hanem azt a szenvedést fogadom el, amire úgy tekintek, hogy ezt Isten adta nekem. És mert Ő adta ezért elfogadom.

A következő, hogy azt élem meg, hogy nem csak embertársaim vannak, akikkel együtt szenvedek, hanem Jézus volt az, aki énértem szenvedett, és ezért most a szenvedésben pont Jézushoz kerülhetek nagyon-nagyon közel, és ez a szívem egyik legmélyebb vágya. Úgyhogy a szenvedést arra szeretném fordítani, hogy a Jézussal való közösségem és találkozásom kibontakozzon.

A következő, hogy azt gondolom, hogy bár ez a megpróbáltatás nagyon szörnyű számomra, de hogy Isten még ebből is ki tud valami jót hozni. És nekem nem kell tudnom itt és most, hogy mi ez a jó, ami ebből a megpróbáltatásból kijöhet, de Isten tudja, és ezért Istenre bízom, hogy ebből a szenvedésből majd milyen jót fog tudni előhozni.

Következő, hogy úgy fogom föl a megpróbáltatásomat, mint valamiféle vezeklést, valamiféle jóvátételt az életem nem annyira szép dolgaiért, valamiféle igazságérzethez jutok el magamban, és azt mondom, tényleg nem éltem sok szempontból úgy, ahogy kellett volna, de most itt van ez a szenvedés, most akkor ezt végig csinálom, és valahogy így magamban létrehozok egy egyensúlyt, és ezzel a szenvedéssel kifejezem azt, akár egy-két lépéssel odébb, hogy talán ez a szenvedés segít majd nekem abban, hogy bár tökéletlen vagyok és bűnös, de ezáltal a szenvedés és a vele kapcsolatos esetleg vezeklés révén üdvözülni fogok. Ezért a szenvedés értékes számomra, mert az üdvösség felé vezető úton élem át.

A következő, hogy éppenséggel pont nem a jövő felé irányulok, hanem azt akarom a lehető legintenzívebben megélni, hogy Isten, vagy Jézus, vagy Szűz Mária hogyan van itt és most jelen velem. És arra figyelek, hogy Isten hogyan van most itt és most az életemben.

A következő, hogy nagyon egyszerűen azt mondom, hogy „Hát, ez Isten akarata.” Nekem ez sokszor a legnehezebb, mikor valaki azt mondja egy másiknak, hogy ez Isten akarata. Ez pont az a mondat, ami akkor hiteles, annak hiteles, aki maga azt mondja, hogy ez Isten akarata, kívülről nem. Odaállok valaki elé: „Isten akarata.” Ajjajjajjaj. De ha én jutok el oda, hogy számomra ez Isten akarata, akkor az úgy rendben van. És nem egyszer, miután nekem ez annyira ijesztő volt, hogy egy szenvedő embernek csak úgy odalökjük ezt, hogy Isten akarata, én nagyon óvatos voltam ezzel a mondattal. Amikor kórházakba jártam, nem egyszer hallottam beteg vagy szenvedő emberektől, hogy „Hát Feri atya, de hát ez Isten akarata.” Egy ideig én próbáltam őket lebeszélni arról, hogy „Biztos, hogy Isten akarata?” És aztán mondjuk egy picit érettebb lettem, úgy megértettem azt, hogy hát kívülről nem biztos, hogy ez úgy tűnik, de ha ő egy szenvedést össze tud kapcsolni Istennel, akkor az a szenvedés azért mégiscsak egy másfajta szenvedés. És ha ő a szenvedését úgy kapcsolja, úgy köti össze Istennel, aki az életet adja, aki őt üdvözíti, és meghívta az örökkévalóságba, hogy Isten akarata, hát akkor legyen úgy.

A következő, hogy rosszul vagyok attól, hogy valaki azt mondja, hogy ez Isten akarata. „Ez lehetetlen, hogy egy szenvedés vagy valami, ami ezzel összefügg Isten akarata lenne, tiltakozok ez ellen. De azt el tudom fogadni, hogy ezt a szenvedést Isten megengedte, vagy hagyja.” Ha az akarata lenne, elveszteném benne a bizalmam. De ha nem az akarata, csak megengedte, akkor azt el tudom fogadni, és azt is elfogadom, hogyha Isten valamit megenged ezen a földön, akkor abból valami jó születhet, amit ebben a pillanatban, mikor szenvedek, nem kell tudnom, vagy értenem.

A következő, hogy a szenvedést egy nagyon konkrét üzenetnek tekintem az életemre Istentől. Amikor valaki azt mondja, „Nem csodálkozom, hogy ez lett, mert így éltem. Egyáltalán nem tiltakozom ez ellen – értsétek jól ezt, maga a szenvedő mondja –, mert megérdemeltem.” És az segíti neki a szenvedést végig vinni, hogy azt mondja, hogy „Tulajdonképpen ez nagyon fáj, de ez Istennek az üzenete arra nézve esetleg, hogy megtérjek és változtassak az életen.”

A következő, mikor valaki azt mondja, hogy „Hát ezt én nem kötöm össze Istennel. Hát hívő vagyok, de hát a szenvedés az élet természetes része.” Emlékszem, bementem egy férfihez az intenzív osztályra, és kérdeztem tőle: „Hát hogy vagy? Nagyon fáj! Hát mindenféle csövek…”. Rám nézett, alig lehetett hallani, amit mond, és a következőt mondta: „Szóra sem érdemes.” Akkor őneki az ad erőforrást, hogy azt mondja, hát ez az élet része. Most akkor lendüljünk ezen át, foglalkozzunk fontosabb dolgokkal. Hogy ez nagyon hasonló ahhoz, mint amikor egy légzésbénult, vastüdős, kedves ismerősöm haldoklott, és mentem be hozzá, utolsó napja volt, és „Hát, hogy vagy?” Mire azt mondja: „Jól vagyok.” És utána azt kérdezte tőlem: „Te hogy vagy Ferikém?” Hát ez ugyanaz. „Hát, te hogy vagy?” Hát akkor ezt úgy tekintem, hogy ez az élet velejárója. Akkor ezen nem panaszkodunk, foglalkozunk ennél fontosabb dolgokkal.

Következő, hogy a szenvedésre úgy tekintek, mint az eljövendő üdvösség felé vezető útnak valamilyen nehézségére vagy megpróbáltatására, amin végig fogok menni, mégpedig azért is, mert az üdvösség felé vezető úton van ez a szenvedés.

A következő, hogy a nehézségemet, a fájdalmamat és a szenvedésemet Istennek adom. Azt kérem tőle, hogy kérlek, legyen nálad, vedd ezt el tőlem úgy, ahogy te akarod, ne kelljen egyedül csinálnom, hogy csináljuk légy szíves együtt. És ezért ezt a szenvedést akár el is képzelem, úgy összekötöm, vagy összerakom, és úgy odaadom Istennek, hogy légy szíves, legyen nálad is, mert az én részem itt van, legyen nálad is, mert te sokkal többet bírsz, mint én, akkor lássam, hogy nem csak én viszem, hanem te is, és ha együtt visszük, az úgy más.

Következő, hogy a szenvedés révén megsejtek valamit abból, hogy tulajdonképpen mi is az életem értelme, mi az életem lényege, hogy hogyan érdemes embernek lenni. Hogy éppen a szenvedés tanít meg arra, hogy mennyi mindenen tudtunk vitatkozni, veszekedni, és bántottuk egymást, hogy az életemet hogyan herdáltam el bizonyos szempontból, de most a szenvedésben látom, hogy mi a lényeg. És most már a szenvedés, de ettől a pillanattól kezdve itt a betegágyon vagy a fájdalmak között, már én ez alapján a szenvedésben meglátott értelem és lényeg alapján élek.

31. Saját magamat Isten kezébe ajánlom. Ez a harmincegy. Ahogy készültem, arra gondoltam, hogy én adnék egy hónapos muníciót, minden napra legyen egy. Ha valamelyik nem jön be, akkor jöhessen egy másik. 31.

És akkor a beszéd vége, akármilyen furcsa, hogy mi ihletett meg engem? Olvastam az evangéliumot, és rögtön a legelején, hát ez így szólt, hogy azt mondja Jézus, nincs rejtett dolog, amelyre fény ne derülne, sem titok, mely ki ne tudódnék; amit én sötétben mondok nektek, azt ti mondjátok el világosban. S arra gondoltam, hogy milyen gyönyörű az evangélium, hogy még az is benne van, hogy Jézus azt mondja: „Én így csináltam, ti csinálhatjátok másképpen. Én így mondtam, ti mondhatjátok másképpen.” És ezért erre gondoltam, hogy nézzük meg, milyen harmincegyféleképpen maradhatunk meg Isten országában akkor is, ha nem könnyű az élet.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)