Mt 10,37-42 - Évközi 13. vasárnap

Lépésről lépésre hogyan álljunk neki, hogy képesek legyünk jó minőségben mások javára élni?

Olvasmány (2Kir 4,8-11.14-16a)

Történt egy napon, hogy Elizeus próféta elindult és átment Sunembe. Lakott ott egy előkelő asszony, aki meghívta asztalához, s így ahányszor csak átment, mindig betért hozzá enni. Az (asszony) így szólt férjéhez: „Nézd, tudom, hogy Istennek szent embere az, aki mindig betér hozzánk. Rendezzünk hát be neki a tetőn egy kis szobát, tegyünk bele ágyat, asztalt, széket meg mécsest, s ahányszor csak betér hozzánk, ott szálljon meg.” Történt, hogy Elizeus egy nap megérkezett, betért a fönti szobába és lefeküdt. Aztán így szólt szolgájához, Gehászihoz: „Mi lenne az, amivel viszonzást adhatnék az asszonynak?” Gehászi így válaszolt: „Ó, nincs neki fia, és a férje öreg.” Erre megparancsolta: „Hívd ide!” Odahívta, az megállt az ajtóban. Akkor Elizeus így szólt hozzá: „Egy esztendő elteltével ilyen idő tájt fiút dajkálsz.”

Szentlecke (Róm 6,3-4.8-11)

Testvéreim!

Mi, akik Krisztus Jézusban megkeresztelkedtünk, az ő halálában keresztelkedtünk meg. A keresztségben ugyanis eltemetkeztünk vele együtt a halálba, hogy miként Krisztus az Atya dicsőségére feltámadt a halálból, úgy mi is új életre keljünk. Ha Krisztussal meghaltunk, hisszük, hogy vele együtt élni is fogunk. Tudjuk ugyanis, hogy Krisztus feltámadt a halálból, és többé nem hal meg: a halál nem uralkodik többé rajta. Halálával egyszer s mindenkorra meghalt a bűnnek, de életével Istennek él. Úgy tekintsétek tehát magatokat, mint akik meghaltatok a bűnnek, és most az Istennek éltek, a mi Urunk Jézus Krisztusban.

Evangélium (Mt 10,37-42)

Abban az időben Jézus ezt mondta apostolainak: Aki apját vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám. Aki nem veszi föl a keresztjét és nem követ engem, nem méltó hozzám. Aki megtalálja életét, elveszíti azt, de aki értem elveszíti életét, megtalálja azt. Aki titeket befogad, engem fogad be, és aki engem befogad, azt fogadja be, aki engem küldött. Aki befogadja a prófétát, mert próféta, az a próféta jutalmát kapja. És aki az igazat befogadja, mert igaz, az az igaznak jutalmát kapja. S ha valaki csak egy pohár friss vizet ad is e legkisebbek egyikének azért, mert az én tanítványom, bizony mondom nektek, nem marad el a jutalma.

Vasárnapi beszéd

Jézus követése, a kereszt hordozása, és, és, és, és. Nem tudom, hogyan hat rátok mindez? Hogyha úgy hirtelen most el kellene döntenünk, hogy tényleg mindent úgy akarunk csinálni, beleértve a mai evangélium első néhány mondatát is, hogy aki jobban szereti apukáját, anyukáját, testvérét, és hát akkor így nyilván sok mindenkit még fölsorolhatnánk. Hirtelen most el kellene kezdeni megvalósítani, így, ahogyan szerepel a Szentírásban, ezt nem tudom.

Eszembe jutnak a sportolók. A sportolók, ugye most az dívik, hogy nyilatkozatokat kell adniuk rögtön, még csurom vizes, még izzadt, még nem kap levegőt, de már „Mit élt meg?” Szegény sportolók! Egyrészt sajnálom őket, de ami érdekes most a mi szempontunkból, majdnem mindig a következőről beszélnek: „Lépésről lépésre haladunk. Mindig csak a mai mérkőzést. Még nem gondolunk-e a…” Tényleg annyira közhelyes, de annyira közhelyes, hogy abban már sok igazság van. És ezért valahogy ennek a gondolatnak a világából szeretném mondani, hogyha az úgy túl sok lenne, hogy az evangéliumot úgy rögtön és hirtelen mindenestül, ahogy Jézus mondja… Hogyan álljunk neki? Hát nyilván érdemes lépésről lépésre. De ez mit jelenthet egész konkrétan?

Az első, hogy például elhatározom, hogy naponta egyetlen dologra figyelek. Nem figyelek többre. Természetesen a jó rutinokat csinálom, de egy dologra fokozottan oda fogok figyelni. Aztán az is lehet, hogy még kevesebb, mikor azt mondom, egyetlen egy igazán jó dolgot akarok ma csinálni a jó rutinon kívül. Csak elmondanám, amikor ezzel játszottam, ezt nagyon izgalmasnak találtam. Ma alig vártam már, hogy na, mikor és hogyan lesz az egy igazán nagy durranás, és még arra is jutottam, hogy amikor csak azt határoztam el, hogy minden nap csak egy olyan igazán jó dolgot szeretnék csinálni, úgy a jó rutinon kívül, ezt most már nem akarom majd mindig hozzátenni, tulajdonképpen kedvem lett még egyet-kettőt csinálni, mert az egyről úgy éreztem, hogy talán ennél egy kicsit többre is képes vagyok. Teréz anyát kérdezték, hogyan tudott ennyi embernek segíteni? Azt mondta: „Mindig csak egy embernek segítettem.”

Második, hogy azt mondom, hogy egy időszakot szeretnék valahogy jobban megcsinálni, mint ahogy a jó rutinból általában ez szokott történni. Emlékszem, Miklós atya, aki itt volt sokáig, nagyszerű pap volt. Ő egyszer odajött hozzám, és azt mondja „Ferikém, 67 éves vagyok, hetvenöt év a papi nyugdíjkorhatár. Megcsináltatom erre a hét évre a fogaim.” Hát én ezt nagyon pártoltam, de tulajdonképpen nem ez ment bennem tovább, hogy ő még erre a hét évre megcsináltatja a fogait, mert de jó, hogy megcsináltatja, hanem az, hogy sose jutott eszembe, hogy mondjuk arra gondoljak, hogy a papságban van nyugdíj. És aztán rájöttem, ez nem is olyan butaság, erre gondolni, hogy van nyugdíj. Mert azt mondta, van nyugdíj, egyrészt utána is az ember bármi jót megtehet, meg ha van nyugdíj, akkor azt tudom mondani, hogy „Na, ha nyugdíjig kell jól csinálnom, akkor ez még belefér, akkor ezt én még fogom bírni, mert hát csak 75 éves koromig kell csinálni, hát addig fogom tudni csinálni.”

Aztán a következő, mikor azt mondom, hogy személyekkel kapcsolatosan szeretném ezt a többletet, ezt a többet, ezt az evangéliumi szépséget megélni. Kiválasztok egy-egy személyt, és azt mondom, na, ott, akkor mindent bele. Házas embereknek, hát maga a házasság szentségének a lényege többek között ez, hogy szabadon dönthettél valaki mellett, akit megpróbálhatsz úgy szeretni, mint ahogy Jézus szeret téged, vagyis akkor te kiválasztottál már egy személyt, akivel kapcsolatban azt mondod, hogy: „Mindent bele! Hajrá, mindent bele!”

A következő, amikor területeket választunk ki, például elhatározom, akár csak a mai napra, vagy egy hétre, ki tudja, hogy igyekszem türelmesnek lenni. És akkor ezt a területet választottam ki a jó rutin mellett, akkor ebben fokozottan odafigyelek.

Következő, mikor arra jutok, hogy a minőségre fogok figyelni. Egy olyan döbbenetes beszélgetésem volt, egy cégnek a vezetője keresett meg, hogy menjek el a munkatársakhoz. És azt mondja: „Azért szeretném önt hívni, mert a következő a tapasztalatom, az előző három, három és fél év, tehát amióta a Covid és a háború infláció. Az az élményem, hogy mindenki sokkal idegesebb, feszültebb, dühösebb, lehangoltabb, depresszívebb. De nem csak a munkatársaim ilyenek, hanem a kliensek is ilyenek, akikhez szoktunk menni. Ebből aztán még több feszültség fakad, de még ez hagyján. Amit megfigyeltem az az, hogy a mi teljesítményünk már nem olyan jó, mint néhány évvel ezelőtt. Azért, mert mentálisan és egyéb módon is a munkatársaknak elegük van, fáradtak, krónikus stresszben vannak. Hát már ezért is érdemes volna valamit csinálni, mert az a meglátásom, hogy az a minőség, amit most produkálunk, nem olyan jó. De a legijesztőbb a következő, hogy miközben az a minőség, ahogy mi most dolgozunk már nem olyan jó, azt figyeltük meg, hogy akiknek dolgozunk, ezt kezdik elfogadni.” És a cégvezető azt mondja: „Ennél ijesztőbbet el se tudok képzelni.”

Tehát akkor a következő gondolat így szól, hogy arra figyelek, hogy valami minőséget hozzak létre, és mondom, megyek tovább, mert megígértem, hogy nincs online és rövid lesz, azt nem, hogy rövid lesz, rövidebb.

Eszembe jutott egy jegyes beszélgetés, értékrendről beszélgettünk, és a harminc fölötti fiatal menyasszony az értékrendjében leírta: „A legfontosabb személy az életemben: én magam.” Hát, kíváncsi voltam a kifejtésre. És ez a hölgy, jócskán harmincon túl, a következőt mondta, ott ültünk hárman, azt mondja: „Az a helyzet, hogy már én harminc fölött, van már valamennyi élettapasztalatom, valamennyi önismeretem. Azt figyeltem meg, hogy én nem bírok olyan túl sokat, nekem gyöngébb az idegrendszerem, nagyon könnyen el tudom veszteni az egyensúlyom. Ezért én nekem a legfontosabb, hogy normális maradjak, mert ha normális maradok, akkor normálisan egész normális tudok lenni. De ha én elvesztem az egyensúlyom, márpedig én könnyen elvesztem az egyensúlyom, akkor abból bűnök fognak fakadni. Ezért én már a vőlegényemnek is megmondtam, hogy én vagyok a legfontosabb. És természetesen – ezt tette hozzá, hogy – azért mondom így, hogy én vagyok a legfontosabb, mert szeretni akarlak téged, ez a célom. A célom az, hogy jó minőségben éljek veled. És amikor azt mondom, hogy én vagyok a legfontosabb, valójában azt mondom, hogy szeretném azt a minimumot mindig megadni magamnak, ami ahhoz kell, hogy téged tényleg tudjalak szeretni.” Akkor ez a minőség miatt megy a férje javára.

Következő Azt határozom el, hogy hogyan fogok valamit jól csinálni. Esetleg valahogy úgy, ahogy azt nem szoktam, a jó ritmuson kicsit túl van. Emlékeztek rá, a covidos elhatározásomat csak úgy példaképpen, hogy a covid nehéz időszak, mindenki el van gyötörve, tehát ha valaki kedvesen szól hozzám, kedvesen válaszolok. Ha én kezdeményezem a beszélgetést, kedvesen kezdem, aztán lesz, ami lesz. Ha én kedvesen beszélek, és ő nem, majd én továbbra is kedvesen, és ő megint nem, és én harmadjára is, és ő megint nem, na akkor jön a harmadik szabály, akkor azt mondom magamnak, nincs akkora jelentősége. Tehát akkor lehet, hogy valami ilyesmit találunk ki, a hogyant határozzuk meg.

A következő: azt mondták a bölcsek régen, szokást szokással lehet legyőzni. Tehát akkor úgy próbálom az evangéliumot valahogy megvalósítani, hogy jó szokásokat dolgozok ki. Nem tudom, tudjátok-e, mindig, mikor jön valaki és mondja, hogy elfelejtem a reggeli imát, elfelejtem az esti imát és az ilyesmi. Azt mondják az okosak, a jó szokásokat úgy érdemes kialakítani, hogy már egy meglévő jó szokáshoz kapcsoljuk. Vagyis el szoktad felejteni a reggeli imát: fogmosás után fogok imádkozni, mert az már úgyis ott van. A fogmosás után mondom az imát, nem kell külön figyelni, meg törődni, meg jaj eszembe jut, mert úgyis csinálok valamit, csak hozzá kell kapcsolni.

Következő, hogy egy negatív késztetés helyett eldöntöm, hogy mit fogok helyette csinálni. Biztos ismeritek Batthyány-Strattmann László életét. Serdülőkorában nagy zűrök, kicsapják a gimiből, problémás az érettségije, szóval ilyesmi. Szentté avatják, a türelemnek, a másokért való áldozatos gyógyító tevékenységnek tényleg a hősévé válik. Érdemes meghallgatni a feleségét, hogy mit mond erről. A felesége ugyanis így nyilatkozott: „Ti lehet, hogy nem tudjátok, de a férjem haláláig egy elképesztően indulatos, robbanékony, szenzitív ember volt. Ebből szinte soha senki semmit sem látott, azért, mert ő pontosan tudta, hogy milyen nem akar lenni, és mindig, amikor bekopogtatott ez az emberi természet, amilyen nem akart lenni, helyette valami mást csinált. És amit helyette csinált, tulajdonképpen abból lett az élet szentsége.”

A következő, hogy azt mondom, a Szentírásnak egy mondata, egy gondolata alapján alakítom mondjuk az egyetlen napomat, ennek a – mondjuk – világában élek. Jézus egy mondatának a világában élek, és engedem, hogy ez valahogy kibontakozzon. Ezzel kapcsolatosan az az élményem, hogy ahogy mondjuk, Jézus azt mondja, hogy „Legyetek irgalmasok, mint a Mennyei Atyátok!”, vagy „Bocsássatok meg!”, és elkezdünk ennek az egyetlen gondolatnak az erőterében lenni, úgy bomlik ki Jézusnak a szava. Semmilyen elmélkedésben nem tud az úgy kibomlani, mint amikor az élet hétköznapiságában folyton-folyvást egyetlen gondolatra figyelünk és megpróbálunk az alapján élni. Olyan sok meglátásunk, észrevételünk lesz.

És ezért, ez csak egy mellékszál, hogy mindig együttérző voltam, meg picit értetlen is azokkal a paptársaimmal, akik azt mondták, hogy „Nem szeretünk hétköznap is beszélni, a vasárnap épp elég, még hétköznap is beszélni kell. Mit mondjunk?” És nekem mindig az volt a gondolatom erre, ha csak egyetlen mondatot visz egész nap, hát lesz neki annyi élménye, tapasztalata, gondolata, hát még sok is lesz, azt úgy kell lenyesegetni, hogy elviselhető legyen.

Következő. Mikor azt mondom, hogy valamit nem Jézus szava alapján szeretnék csinálni, hanem konkrétan úgy szeretném csinálni, ahogy Jézus. Hát az olyan fölemelő, hogy megnézzük azt, hogy Jézus hétköznapi életvezetésében rengeteg olyasmit csinál, amit mi is meg tudunk csinálni. Azzal a jó érzéssel tenni valami jót, hogy azt Jézus is csinálhatta volna, azért nem semmi.

Következő, amikor azt mondom: „Jaj, hát Jézus, lehet, hogy túl sok is nekem, nekem a szentek elég lesz.” És akkor a szentek alapján, és megint csak egy élményem, mikor 18 évesen elhatároztam, hogy nem fogok húst enni. Tudjátok, mi lett a következménye? Az lett a következménye, hogy bármikor, amikor mondtam, hogy köszönöm, nem kérek, megkérdezték, miért. És akkor mondtam, hogy hát spiritualitás, és tíz esetből kilencszer az én keresztény testvéreim azt mondták: „Jézus is evett húst.” Mikor egy éven keresztül háromszáznegyvenszer meg kellett hallgatnom, hogy Jézus is evett húst, arra gondoltam, na, figyeljetek csak! Fölnyálaztam a szentek életét, addig-addig, míg találtam egy szentet, aki nem evett húst. És amikor mondták nekem Jézust, nem evett húst, én meg azt mondtam, vagy Jézus evett húst, akkor azt mondtam, Paulay Szent Ferencnek viszont ez volt a negyedik fogadalma, na. És ez annyira bejött, hogy amikor Erdélyben vagy egyéb helyeken járok, és természetesen itatni akarnak, most azt mondani, hogy nem szoktam inni, hát ez nem. Valaki azt tanácsolta nekem, mondd azt, hogy egészségügyi okok. De ez nem, nem. Hát akkor rájöttem: fogadalom. Mikor kiejtettem ezt, hogy fogadalom, ah! Szóval a szentek nagy segítségünkre vannak, hogy ne kelljen magyarázkodni, és magyarázkodás nélkül csinálhassunk valamit.

És akkor eljutottam, tulajdonképpen az utolsó előtti gondolat. Olyan is van, biztos köztünk is van, aki ezt az összest, most elmondtam, ez tizenkét dolog volt, jaj, mindegyik annyira agyas, meg úgy kitalált, meg egy nap, meg egyszer, még ennyi idő, nem tudom, hogy de valami kicsit olyan spontánabbul nem lehet? De lehet, lehet. Ők azok, akik azt mondják, én meg úgy szeretném az evangéliumot valahogy megvalósítani, hogy a Szentlélek mire hív? Reggel még gőzöm sincs róla, de érzékeny vagyok, és majd valamire hív. Így is lehet ez is nagyszerű, de akkor hívjon téged minden nap valamire. Szóval akkor azért jól dolgozd ki a Szentlélekkel való viszonyod, hogy meghalld, amit mond neked.

És akkor végül az utolsó, ez a záró gondolat, és szerintem ez hihetetlen. Fél hét van! Ez pedig, hogy olyan nehéz azért ez, hogy vegyük vállunkra a keresztünket, és úgy kövessük őt, és aki meg akarja menteni az életét, elveszíti. Valahogy azt mondhatjuk, hogy de ha megvan az irány és az irányon belül még a célunk is, akkor mondhatjuk azt, hogy minden, amit magunkért teszünk, azt valójában mások javára kívánjuk tenni. És hogy mondjuk többé-kevésbé annyit szeretnénk magunkért tenni, hogy jó minőségben, hosszú távon, minimum 75, legyünk képesek mások javára cselekedni. És talán ezzel az egyszerű gondolattal picit kézzelfoghatóbbá, vagy élhetőbbé válik az, hogy most nem magamért, hanem a másikért, rendben van, és a másikért, a másikért, és egy év múlva már amit csinálsz, az csapnivaló… Öt év múlva olyan fáradt vagy, hogy amit csinálsz, az már csak a kiégés tünetei között veszi jól ki magát. Tehát akkor talán így foglalnám ezt össze, hogy nagyon is cselekedhetünk magunkért, pont annyit, pont úgy, hogy még tényleg képesek legyünk jó minőségben mások javára élni.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)