Mt 13,24-43 - Évközi 16. vasárnap

.

Olvasmány (Bölcs 12,13.16-19)

Nincs Isten rajtad kívül, aki mindeneknek gondját viselné, nem kell hát bizonyítanod, hogy nem ítéltél igazságtalanul. Hiszen hatalmad az alapja igazságosságodnak, és mivel mindenek Ura vagy, kész vagy mindent megkímélni. Mutatsz ugyan erőt, ha kétségbe vonják hatalmadat, és bünteted azok merészségét, kik nem ismernek el téged, de fékezed hatalmadat, enyhén ítélsz és nagy kímélettel igazgatsz minket, mert akkor gyakorlod hatalmadat, amikor csak akarod. Mindezzel pedig arra tanítottad népedet, hogy igaznak, emberségesnek kell lennie, és azzal a jó reménnyel töltötted el gyermekeidet, hogy amikor ítélsz, alkalmat adsz a bűnök megbánására.

Szentlecke (Róm 8,26-27)

Testvéreim! Gyöngeségünkben segítségünkre siet a Lélek, hisz mi még azt sem tudjuk, hogy hogyan kell helyesen imádkozni. A Lélek azonban maga könyörög bennünk, emberi szóval ki nem fejezhető fohászkodással. Isten pedig, aki a szíveket vizsgálja, tudja, hogy mit kíván bennünk a Lélek, mert ő Isten tetszése szerint jár közben a szentekért.

Evangélium (Mt 13,24-43)

Abban az időben: Jézus egy másik példabeszédet is mondott a tömegnek: „A mennyek országa olyan, mint amikor egy ember jó magot vetett a földjébe. Míg az emberek aludtak, jött az ellenség, konkolyt vetett a búza közé, és elment. Amikor a vetés kikelt és kalászba szökkent, felütötte fejét a konkoly is. Akkor a szolgák odamentek a gazdához, és megkérdezték: »Uram, te ugye jó magot vetettél a földedbe? Honnét került hát bele a konkoly?” Az így válaszolt: „Ellenséges ember műve ez.” A szolgák erre megkérdezték: „Akarod-e, hogy elmenjünk és kiszedjük belőle?” Ő azonban így felelt: „Nem, nehogy a búzát is kitépjétek, amikor a konkolyt kiszeditek! Hagyjátok, hadd nőjön az aratásig mindkettő. Aratáskor majd megmondom az aratóknak: Előbb a konkolyt gyűjtsétek össze, kössétek kévébe, hogy elégessük, a búzát pedig hordjátok a magtáramba!”  Azután egy másik példabeszédet is mondott nekik: „A mennyek országa olyan, mint a mustármag, amelyet egy ember elvetett a földjébe. Bár kisebb ez minden más magnál, mégis, amikor felnő, nagyobb minden veteménynél. Fává terebélyesedik, úgyhogy jönnek az ég madarai és ágai között fészket raknak.” Végül ezt a példabeszédet mondta nekik: „A mennyek országa olyan, mint a kovász, amelyet fog az asszony, belekever három véka lisztbe, és az egész megkel tőle.” Mindezt példabeszédekben mondta el Jézus a sokaságnak, és példabeszéd nélkül nem mondott nekik semmit, hogy beteljesedjék, amit a próféta mondott: Példabeszédekre nyitom ajkamat, s hirdetem, mi rejtve volt a világ kezdetétől. Akkor elbocsátotta a tömeget, és hazament. Tanítványai pedig odajárultak hozzá és kérték: „Magyarázd meg nekünk a szántóföldről és a konkolyról szóló példabeszédet!” Erre ő ezekkel a szavakkal válaszolt: „Aki a jó magot veti, az az Emberfia. A szántóföld a világ, a jó mag az ország fiai, a konkoly pedig a gonosz fiai. Az ellenség, aki ezeket elveti – az ördög. Az aratás a világ vége, az aratók pedig az angyalok. Ahogy a konkolyt összeszedik és tűzre vetve elégetik, úgy lesz a világ végén is. Az Emberfia elküldi angyalait, hogy szedjék össze országában mindazt, ami botrányos, és minden törvényszegőt. Ezeket tüzes kemencébe vetik, ott sírás lesz és fogcsikorgatás. Az igazak pedig mint a nap, ragyogni fognak Atyjuk országában. Akinek van füle, hallja meg!”

Vasárnapi beszéd

Azt mondja Máté evangélista, hogy példabeszédek nélkül nem szólt a néphez. Újból és újból érzek késztetést arra, hogy amikor elhangzik egy-egy gyönyörű példabeszéd, hogy én utána már ne beszéljek róla. Annyira fölszabadító lenne, ha ezt néha meg lehetne tenni. Tartanánk egy öt perc csöndet, esetleg még egyszer elolvasnám és kész. De hát ezt nem szoktam csinálni. Úgyhogy most arról szeretnék szólni, hogy milyen izgalmasan kiegészítő szempontok jelennek meg a példabeszédekben, és talán ezért is van az, hogy Jézus példabeszédekben szól és példabeszéd nélkül nem tanította a népet, mert egy-egy történetbe sokkal inkább bele lehet tenni ezt és azt a szempontot is. Amikor egyszerűen csak beszélünk, mint most én, akkor az ember vagy ezt mondja, vagy azt mondja, a történetben meg természetes módon mind a kettő benne van. Erről szeretnék akkor most szólni, mégpedig mind a három példabeszédet szeretném használni.

Az első gondolat így szól, hogy az Isten országával összefüggésben azt látjuk, hogy Isten országa olyan, hogy egyrészt mi csináljuk, másrészt pedig történik. És mind a kettő érvényes és mind a kettő igaz és mind a kettő fontos. Tehát Isten országa olyan, ha mi nem csináljuk, akkor nem valósul meg. Mind a három történetben ott van: Kiment a magvető, és vetette a magot. Fogja az asszony, és belegyúrja a tésztába a kovászt. Jön az ember és a mustármagot elülteti. Mi csináljuk egyrészt, másrészt pedig utána van valami, amit leginkább így írhatunk le, hogy az egyszerűen csak történik, és mi is csak szemlélői vagyunk, és nézzük. Az más kérdést, hogy rácsodálkozhatunk és hálát adhatunk, és nem is akarom ezt most már hosszabban, az összes többi ponttal együtt. Tehát mit csináljunk és kellünk hozzá, másrészt történik, ugye ezt úgy is mondhatnám, akármennyire csináljuk mi, ha nem történik meg az, amit Isten tesz bele, akkor mi csinálhatunk akármit.

Második, hogy rajtunk múlik Isten országa, másfelől pedig nem múlik rajtunk Isten országa. Hogy Isten országa rajtunk múlik és nem múlik rajtunk, és mind a kettő egyszerre igaz, és egyaránt igaz. És a történetekben ott van ez, hogy mennyire ezeken a személyeken múlott, és azután pedig – nézzétek ezt el, hogy ezt szerintem évente egyszer biztos elmondom, de lehet, hogy már most két éve pont nem mondtam –, mint amikor a háziasszony kedvesen azt mondja, hogy sütöttem süteményt. És megszólal bennem egy kicsike hang, hogy ő egész biztos, hogy nem tudott süteményt sütni. Hát nem forrósodhatott föl 400 fokra. Be tudta tenni a sütőbe, ezt értem. Nincs emberfia, aki képes lenne sütni, nem tudunk sütni, hanem meggyúrjuk, berakjuk, 10 perc, 20 perc, nem értek hozzá, kivesszük, és az megsül. Van, ami egész biztos, hogy rajtunk múlik, és van, ami egyáltalán nem múlik rajtunk, mert akármit csinálnánk, se rajtunk múlna.

A harmadik az így szól, hogy a történetekben megjelenik, leegyszerűsítem, ahogy ezt szoktuk mondani, megjelenik az irgalom: hagyjátok, hadd nőjenek együtt, hadd nőjenek együtt. Nehogy valami jót bárki kigyomláljon, akár jó szándékkal is, vagy rám hivatkozva; hadd nőjenek együtt. Másrészt pedig nem csak ez a nagyvonalú irgalom jelenik meg, hanem a kiegészítő igazsága is, és aztán lesz az a pillanat, amikor jön az aratás. És az aratáskor ez jó, az meg rossz, ezzel lehet élni, azzal nem lehet élni. És a kettő együtt van a történetekben és együtt is igazak.

A következő gondolat, hogy van, ami a történetek alapján az Isten országa szempontjából nagyon is kiszámítható, és van, ami pedig nem számítható ki, hogy az a fa mekkorára fog nőni, hogy a konkoly éppen hova hull, hogy a konkoly mit nyom el, és mit nem nyom el. Tehát valami kiszámítható, és valami nem, akkor sem kiszámítható, hogyha a kinyilatkoztatást Jézus által megkaptuk.

A következő. Az Isten országában nagyon sok minden van, ami annyira természetes és szinte magától értetődő, hogy belegyúrja és kikel, elveti és szárba szökken, és jön az aratás és a termés és jóllakunk. És a történetekben van valami, ami messze fölülmúlja mindazt, amire azt mondanánk, hogy ez természetes. Például az, hogy úgy dönt a gazda, hogy hagyjuk a rosszat is, hadd nőjön. Azért elkezd bennünk tiltakozni egy hang, hogy „Na, na, na, na!” Tehát akkor így mondhatnám, az Isten országában ott van minden, ami magától értetődő emberi és természetes, de ott van az is, ami fölülmúlja azt.

Aztán az Isten országa rólunk szól, de nagyon rólunk szól, hogy a magunk részét megtesszük-e, másrészt az Isten országa nem rólunk szól. Az Isten országa Istenről szól, mert az Ő országa, amiben mi is ott vagyunk, amiben mi is meghívást kaptunk, amiben mi is részesülünk, és amit mi is befogadunk, de hála az égnek, hogy Isten országa nem rólunk szól. Sokkal jobban járunk vele, ha Isten országa Istenről szól, de közben Isten országa szól rólunk is, és Isten országa szól valakiről, aki sokkal több, mint mi.

Azután Isten országa szól mindarról, ami a mi kezünkben van, de Isten országa arról is szól, ami nincs a mi kezünkben, de egyáltalán.

Azután Isten országa szól mindarról, ami szavakban elmondható, megérthető és kifejezhető, de közben Isten országában mindig ott lesz az, ami szavakkal kimondhatatlan és kifejezhetetlen. És ezért nagy tisztelet a keleti kereszténységnek, akik amióta léteznek, úgy döntöttek, hogy Jézus Krisztus Istennek nem csak szava, hanem képmása, ezért amikor Istenről szeretnének valamit nagyon elmondani, akkor nem beszélnek, hanem megfestik, akkor nem szavakba öntik, hanem megmutatnak belőle valamit szavak nélkül.

A következő. Isten országa magába hordoz valami végtelenül egyszerű egyértelműséget. Nem csoda, hogy azt mondja a szentíró, Jézus a tömeget példabeszédekben tanítja. Miért? Mert a példabeszéd tényleg olyan egyszerű. Jön az az asszony, fogja a kovászt, belegyúrja, kikel, hát nem mondhatnám, hogy bonyolult. Tehát Isten országa kétségkívül végtelenül tud egyszerű és egyértelmű lenni, másfelől, amennyire tiszta, egyszerű és egyértelmű, annyira talányos is, mint mondjuk az első példabeszéd, hogy miért hagyja azt, és miért van ez így, és…

A következő, hogy Isten országában valahogy a történetek kapcsán válaszokat kapunk a nagy kérdéseinkre, másfelől pedig a példabeszédek kérdéseket vetnek föl, pont nem megválaszolnak kérdéseket, hanem nyugtalanítanak és kérdésekkel mehetünk el.

És az utolsó gondolat, ez így szól, és akkor még nem lesz vége. Ebben a sorban az utolsó gondolat így szól, hogy az Isten országa a maga egyszerűségében olyan, hogy azt valaki elmondja, és tulajdonképpen mindenki számára érthető. Nem kell hozzá semmiféle képzettség, meg semmi egyéb nem kell, és miközben mindenki számára érthető, aközben mindig van benne valami, ami titok, ami el van rejtve, fölfoghatatlan és túlmegy azon, hogy az ember azt mondja, hogy megragadtam, megfogalmaztam, megértettem és kész.

Még néhány gondolat. Most, ha ez így van, szeretnék ezzel most veletek együtt kezdeni valamit. Tehát ha Jézus példabeszédekben beszél azért, hogy föltárja Isten országának a titkát, miközben az titok marad, és akkor ez is és az is, ez mit jelent számunkra? Az első gondolat így szól, hogy ezek a tartalmak együtt igazak, együtt igazak, szinte azt merném mondani, hogy minél inkább az egyiket a másik nélkül hisszük, hirdetjük vagy valljuk, annál kevésbé igaz. Ha valaki semmi másról nem beszél, mint Isten igazságosságáról, akár így is mondhatnám, az ítéletről, minél inkább csak erről beszél, annál kevésbé lesz igaz, és annál kevésbé mond el bármit is Isten országáról. És nyilván fordítva is mondhatnám, ha valaki kizárólag Isten irgalmáról beszél, anélkül, hogy azt mondaná, de van igazság és van igazságosság és van felelősség. Minél inkább csak az egyiket mondjuk, annál kevésbé tárjuk föl Isten országát, pedig azt mondhatnánk, az benne van Isten országában.

Tehát az első gondolat, hogy mit kezdjünk azzal, hogy Jézus példabeszédekben szól, hogy ezek együtt igazak, és amikor a történet egyébként úgy fejeződik be a magyarázat után, mint a múlt vasárnapi történet, hogy akinek füle van, hallja meg, ez mit jelent számunkra? Hogy mindannyiunknak olyan a füle, hogy a kimondott, az előbb fölsorolt tartalmak között van, amit szívesen meghallunk, van, amit nem. Van, amit már régen meghallottunk, van, amit egyáltalán nem is akarunk meghallani. Ezért akinek füle van, hallja meg, azt jelenti, hogy ez is igaz, és az is, és ezek együtt igazak, és minél inkább együtt vannak, annál inkább igazak. Ez azt jelenti, hogy a fülünket éppen arra a részre kéne megnyitni, amit egyáltalán nem szeretnénk meghallani.

A következő gondolat, hogy mit érdemes tennünk, ez így szól, hogy akkor ezek a tartalmak, hogy irgalom és igazság, és nem akarom tovább mondani, hogy titok és kimondható, egyszerű és fölfoghatatlan, hogy ezek nem egymással szemben vannak, hanem egymást kiegészítik és egymást gazdagítják.

A következő gondolat így szól, hogy akkor ez mind, és az, hogy Jézus példabeszédekben beszél, az azt jelentheti számunkra, hogy ez ad nekünk valamiféle kihívást. Kihívást arra nézve, hogy meghalljuk mindazt és mindannak tulajdonképpen a kiegészítő igazságát, amiről Jézus a történetek által szól.

Záró két gondolat. Amikor meghalljuk a történeteket Isten országáról, ez különböző érzéseket és érzelmeket kelthet bennünk. Ahogyan ott van ez is és az is, maguk a történetek is néha fölszabadítanak és örömet okoznak, nahát, minden növénynél nagyobb lesz, hatalmasra nő, és ott a madarak elvannak az ágai között, de gyönyörű! De előtte volt egy történet, aminek hát nem éppen ez volt a kicsengése. És ezért a saját érzéseinkkel is úgy vagyunk, pontosan úgy vagyunk, hogy ha csak az örömet akarjuk, és nem akarjuk a másfajta érzéseket, mert azt is el akarjuk tüntetni, mert azt mondjuk, jaj, hát ez tényleg egy kicsit úgy megijeszt, a történetnek ez a befejezése, hogy jaj, tulajdonképpen kicsit olyan aggasztónak tűnik, kicsit elkezdtem ezen szorongani, hogy olyan bizonytalan lettem, hogy most akkor én most hogy vagyok, meg mint vagyok. Isten országa ez is és az is. És ezért a saját érzéseinkkel is jó eséllyel az lesz a dolgunk, hogy ami hálát kelt bennünk és örömet okoz, azt elkezdjük fölnöveszteni. De ha valami megijeszt bennünket, megbotránkoztat, vagy szorongást kelt, azzal is érdemes valamit kezdenünk. Ha valami fölbosszant és földühít, például azért, hogy „Mi az, hogy ellenséges ember műve. Ez itt nem az Úristennek a teremtése, a Teremtőé? Mi az, hogy ellenséges ember műve?” Ha éppenséggel nem hálát adni támadt indíttatásunk, hanem elkezdünk ezen dühösködni, hogy tessék, még az evangéliumban is ott van. Miért lett ilyen a világ? Az ember körbenéz… Akkor nekünk a haragunkkal is van dolgunk az Isten országa szempontjából. És ezért, amikor az Isten országában vagyunk, az valami ilyesmit is jelent, hogy a haragunk és a félelmünk, a szomorúságunk és a csalódásunk, de az örömünk, a hálaadásunk és a lelkesültségünk is hogyan tudja növeszteni Isten országát. Nem érzésekkel szemben, vagy érzések mellett szükséges állást foglalnunk.

S végül a záró gondolat, hogy ezek az érzések, amiket a történetek és példabeszédek bennünk keltenek, ezek az érzések tulajdonképpen mi célt szolgálnak? Hogy elindítsák bennünk a növekedést. Ebben és ezekben a példabeszédekben, mind a háromban nagyon erős közös vonás az, hogy Isten országában van valamiféle növekedés, mondjuk így, az ég felé. És kétségkívül az emberi természet olyan, hogy a növekedést néha az adja, hogy megörülök, hogy szerelembe esek Isten országa szempontjából, néha pedig az, hogy hirtelen megrémülök és megrettenek, és arra jutok, hogy biztos, hogy nem akarok így élni. Ezért a záró mondat így szól, hogy akármit is kelt bennünk, akármilyen érzéseket hoz föl a történet vagy a példabeszéd, minden érzés tulajdonképpen azt a célt szolgálhatja, hogy azok által növekedjék bennünk meg közöttünk Isten országa.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)