Mt 13,44-52 - Évközi 17. vasárnap

.

Olvasmány (1Kir 3.5.7-12)

Gibeonban megjelent az Úr Salamonnak, éjszaka, álmában. Így szólt Isten: „Bármit kérsz, megadom neked!” Salamon ezt mondta: „Uram és Istenem, királlyá tetted szolgádat atyám, Dávid helyett. Dehát fiatal ember vagyok, nem tudom, miként kell uralkodni. Szolgád a te kiválasztott néped élén áll, egy nagy nép élén, amelynek se szeri, se száma. Adj hát szolgádnak éber szívet, hogy meg tudja különböztetni a jót meg a rosszat. Mert hisz ki tudná másképp kormányozni ezt a te nagyszámú népedet?” Tetszett az Úrnak, hogy Salamon ilyen kéréssel fordult hozzá. Ezért Isten ezt mondta neki: „Mivel épp ezzel a kéréssel fordultál hozzám, és nem hosszú életet vagy gazdagságot kértél magadnak, nem is ellenséged életét kérted, hanem bölcsességért könyörögtél, hogy igazságot szolgáltathass, íme, megadom neked, amit kértél. Olyan bölcs és értő szívet adok neked, amilyen nem volt előtted, s nem lesz utánad sem.”

Szentlecke (Róm 8,28-30)

Testvéreim! Tudjuk, hogy az Istent szeretőknek minden javukra válik, hiszen ő saját elhatározásából választotta ki őket. Akiket ugyanis előre ismert, azokat eleve arra rendelte, hogy Fiának képmását öltsék magukra. Így lesz ő elsőszülött a sok testvér között. Akiket előre erre rendelt, azokat meg is hívta, akiket meghívott, azokat igazzá tette, akiket pedig igazzá tett, azokat meg is dicsőítette.

Evangélium (Mt 13,44-52)

Abban az időben ezt mondta Jézus a tömegnek: „A mennyek országa olyan, mint a földbe rejtett kincs, amelyet egy ember megtalált. Elrejtette újra, azután boldogan elment, eladta mindenét, amije csak volt, és megvette azt a szántóföldet. A mennyek országa olyan, mint amikor egy kereskedő igazgyöngyöt keresett. Talált egy nagyon értékeset, erre elment, eladta mindenét, amije csak volt, és megvásárolta azt. Végül: a mennyek országa olyan, mint amikor a hálót a tengerbe vetik és az mindenféle halat összefog. Mihelyt megtelik, a partra vonják, és nekiülve kiválogatják: a javát edényekbe rakják, a hitványát pedig kidobják. Így lesz a világ végén is. Kivonulnak az angyalok, a gonoszokat elválasztják az igazaktól és tüzes kemencébe vetik, ott sírás lesz és fogcsikorgatás. Értitek-e mindezt?” „Igen!” – felelték. Erre így folytatta: „Minden írástudó, aki jártas a mennyek országáról szóló tanításban, olyan, mint egy családapa, aki kincseiből régit és újat vesz elő.”

Vasárnapi beszéd

Hallottuk ezeket a végtelenül egyszerű történeteket, példabeszédeket, és ahogyan hallgatjuk őket, főképpen, hogy nyilván már most sokadjára, lehet, hogy van bennünk valami olyasmi, hogy annyira természetes és magától értetődő. Hát keresi azt az igazgyöngyöt, megtalálja, hát persze, hogy eladja mindenét, megveszi, hiszen pont ezt akarta. Van egy ember, aki rátalál egy kincsre, persze, hogy megörül neki, persze, hogy megteszi, amit… (hogy) övé legyen az az igazgyöngy, vagy az a kincs. Szóval a történetek annyira egyszerűek, hogy szinte azt gondolnánk, hogy magától értetődő, hogy amikor megvan a gyöngy, vagy megvan a kincs, vagy az ember tudja, hogy mi jó és mi rossz, hogy onnantól tulajdonképpen az események már maguktól zajlanak, és pontosan és világosan lehet tudni, hogyha már megvan a kincs, ha megvan a gyöngy, ha megvan a jó, akkor hogyan fog a történet befejeződni.

Hadd hozzak ide a Szentírásból egy történetet, ami nagyon-nagyon hasonló helyzetet hoz, ez pedig a gazdag ifjúval való találkozás története. És szó se lehet róla, hogy most azt elmeséljem, de azért csak három mondatban idehozom. Gazdag ifjú: „Mondd meg mester, mit tegyek, hogy üdvözüljek? – Csináld ezt és ezt. – Azt meg csinálom gyerekkorom óta.” Jézus megszereti, azt mondja: „Na, hiányzik neked valami: a vagyonodat add el és kövess engem!” Tulajdonképpen ez pontosan az a helyzet, mint az első két, és egy kicsit a harmadik példabeszéd helyzete. Amikor találkozik a gazdag ifjú Jézussal, egyszer csak rátalál a kincsre, és Jézus azt mondja: „Itt a kincs, add el mindenedet, amid van, jöjj és kövess engem!” Ez pontosan ugyanaz a helyzet. És hogyan fejeződik be a kétezer évvel ezelőtti történet, amikor az nem egy történet és példabeszéd, hanem ha szabad így mondanom, kissé önkritikusan, úgy mi csináljuk? (Úgy) hogy a gazdag ifjú szomorúan távozott, mert nagy vagyona volt.

Ezért arra gondoltam, most nyár van, röviden tényleg, hogy elmondanék nektek vagy tizennégy történetet, de ez olyan lesz, három mondatos történetek lesznek, pont úgy, mint az evangélium, hogy milyen az, amikor a történetben megvan már a kincs, azt akkor úgy mi fejezzük be. De szó sincs róla, hogy tizenháromszor hallgassuk meg, hogy hogyan tudjuk elszúrni, nem erről fog szólni a beszéd, hanem arról, hogy minden egyes történetnél szeretném egyetlen szóban kiemelni, ami a múlt vasárnapi evangéliumhoz kapcsolódhat. Ez pedig, hogy milyen föltétele van annak, hogy termést hozzunk? Milyen föltétel, milyen körülmény az, amit szükséges megteremtenünk ahhoz, hogy aztán legyen termés, ami a mai evangéliumban nem termés, hanem kincs, ami egyszer csak az embert elkezdi gazdagítani? Na, gyerünk!

Első történet, így szól: Az ember megy a szántóföldön, megtalálja azt a kincset, jaj, megörül neki! Hát, ez aztán kincs. Hirtelen gondolkozóba esik: „Na jó, de hogyha meg kell vennem a földet, és el kell adnom, akkor hú, az egész életem szanaszét kuszálódik, semmi sem lesz úgy, mint ahogy volt. Hagyjuk ezt inkább.” Úgyhogy fogja a kincset, eltemeti, mintha sosem találta volna meg. Elég rövid? Jó lesz így. Jó? Jó. Mondom a szót, nem tudom, hogy ezt kell-e mondani, de nem tudom kell-e mondani. Mindegy, mondom, legföljebb kiderül, hogy rosszul csináltam. Akkor én is belekerülök az evangéliumba. De akkor az első, hogy kell némi nyitottság. Valamennyi nyitottság, valami újra, valami változásra.

Második. Megtalálja a kincset. „Hohó, hát ez aztán a kincs!” Aztán azt mondja: „Ajajajaj! De azért az nagyon ijesztő, hogyha megveszem a földet, lesz egy olyan pont, amikor már semmim nincs, meg még kincsem se.” Értitek? Szóval ebben a történetben benne van az, hogy itt két szék között a pad alá lehet esni. Azt már eladtam, a megszokott, a jó, a rutinos, amit szeretek, ez az én életkém, ezt alakítottam itt ki. Hát hány évtizedig alakítottam ki itt a kis életemet? És akkor ott, jaj, jaj, jaj, jaj, jaj! – Bátorság!

Harmadik. Megtalálja a kincset, megörül neki, hát ez óriási, de azt mondja: „Na jó, jó, jó, jó, azért ennek fele se tréfa. Hát ennek fele se tréfa, mert rendben van, most enyém lesz a kincs. De hogy zajlik utána az élet? Hát mindent, mindent eladtam, ami hát… Hogy zajlik utána? Rendben van, azért abból nem jön ki az életem, hogy örülök a kincsnek. Nem? Most abban, abból hogyan lesz…? Harmadik: kockázatvállalás.

Negyedik. Megtalálja a kincset, megörül neki: „Kincs, kincs, kincs!”, és utána összezavarodik: „Jó, de hogyan lesz az enyém? Mit csináljunk? Mit csináljunk? Mit csináljak? Mit csináljak? Nem tudom, mit kell csinálni. Most ha elrakom, azt hiszem, az bűncselekmény. Azt hiszem, nem lehet, hogy elrakom, rákérdeznek, honnan van a kincs, azt nem lehet. De most akkor mit csináljak?” És akkor összezavarodik és hagyja az egészet. – Okosság. Hát hogy itt tulajdonképpen egy stratégiát ki kellett dolgozni, egy stratégiát. Megvan a kincs, vissza kell ásni, el kell menni, meg kell venni a földet, enyém lesz a föld, az enyém lesz a kincs, és akkor megint ki kell ásni. Ez egy stratégia, szóval okosság.

Következő. Megtalálja a kincset, és ez az ember egy magyar ember, azt mondja: „Na ezt most okosba fogjuk csinálni.” És ha a magyar ember okosba’ van az evangélium történetében, biztos nem veszi meg a földet. Aszongya: „Nem kell, a föld nekem nem kell, elég a kincs. Na, okosba’, ne legyen már olyan drága!” Meglesz a kincs is, megmarad minden, ami eddig az enyém, okosba’. És azután a történet valahogy úgy fejeződik be, hogy kattan a bilincs. Mert a magyar ember okosba’ akarta az Isten országát. – Becsületesség.

Következő Megvan a kincs, az haj, de mekkora kincs. Hirtelen átnézi az életének az összes értékét, kincsét, szépségét, nagyszerűségét, oszt-szoroz és azt mondja: „Nem, nem tudom eldönteni, hogy ér annyit, vagy nem ér annyit. Most ér-e, vagy nem ér? De vannak itt, más értékek is vannak. Más értékek is vannak. Most jól van, hát kincs, kincs, de más kincs is van. Hát sok kincs van, most pont ez az egy kincs? Nem, jó lesz úgy, ahogy van.” – Világos értékrend, értéksorrend. Mi a legnagyobb kincs, és mi van utána?

Következő. Megtalálja a kincset. Haj, okos! Azt mondja: „Meg kell venni a földet, úgy lesz az enyém a kincs.” De nagyon boldog, hallottuk a történetben, nagyon boldog, megy, nem bírja magában tartani. Elmegy a kocsmába. „Aj-daj-daj! Mindenkinek fizetek!” Másnap reggel, mikor megy a hivatalba, a föld már el van adva. Ugyanis vannak embertársak, akik… és a történetet nem folytatom. Tehát a következő: szükség van némi féle önfegyelemre is. Önfegyelemre, hogy képes legyen a titkot tartani. Ha nem tudja a titkot tartani, a kincset lehet, hogy elveszíti.

Következő. Ott áll a kincs fölött, azt mondja: „Most mit csináljak? Most eladjam, ne adjam, eladjam, ne adjam?” Fölhívja a barátnőjét. „Most eladjam, ne adjam?” A barátnője: „Te, ezt nem tudom, hát ez mégis óriási döntés, kérdezz meg egy okos embert!” Na, akkor bejelentkezik hétfőre egy okos emberhez. „Ezt nem tudom, eladjam, ne adjam?” Az okos ember azt mondja, hogy ez terápiát igényel, hát ezt sokkal komolyabban át kell gondolni, hát itt a mélyben bizonyos dolgok, tehát itt ez csak a tünet, hogy ön nem tudja eldönteni ezt, hogy most megvegye vagy eladja, vagy mit csináljon. De utána kell ennek nézni, szerintem ez egy-két év. – Döntési képesség.

Következő. Nyolcvan éves a Pista bácsi, vagy a Mari néni, és kérdezi tőle a riporter: „Olyan szép életet élt, hát tényleg nagyszerű. Megbánt-e valamit? – Hát, tulajdonképpen tényleg nagyon szép, értékes, nagyszerű, igazán emberi életet éltem. Bárcsak mindenkinek lenne legalább olyan, mint nekem. De hát azért egy valamit meg, azt megbántam, igen, mert tulajdonképpen én lehet, hogy erről nem is beszéltem senkinek. Nem is tudom, miért. Hát voltam, fiatalember voltam, igen, és akkor hát ott mentem az erdőben, és ott találtam egy kincset, hú, de ragyogott az a kincs. Aztán, hát nem tudom, hát fiatal voltam, hát kincs, kincs jól van, majd lesz másik, nem? Hát most ezért, most fiatal vagyok, nem köteleződök el én emellett a kincs mellett. Hát majd lesz egy másik kincs, az élet… Hát most már azért másképp csinálnám. – Helyzetfelismerési képesség.

Következő. Megvan a kincs, hát legalábbis még nem az enyém, de már megtaláltam. Azt mondom: „Hát jó, de énszerintem hazamegyek, előveszek egy kockás papírt, és leírom, hogyha mindenemet eladom, mennyi veszteség fog érni.” (Mutatja, hogy hosszan írja – a szerk.) Mire megírja a listát, azt mondja: „Én biztos nem veszem meg ezt a kincset. Hát ez annyi veszteség, hát ez szóba se kerülhet. Azért ennyi veszteséggel nem bírok boldogulni, meg megbirkózni.” – Veszteség feldolgozási képesség.

Következő. Megtalálja a kincset, megtalálja a kincset, megvan az okosság, el kell menni, a földet meg kell venni, nem szabad elárulni senkinek, mert különben az emberi természet olyan, hogy na. De ahogy este megpróbál lefeküdni, kap egy pánikrohamot. Stressz. Tehát pánikroham, rosszul lesz, és akkor arra jut ott a pánikroham mélyén, mikor úgy érzi: „Lehet, hogy szívinfarktusom van. Nem kell nekem ez az egész. Nem kell ez az egész. Az ember éljen egy nyugodt életet, egy stresszmentes életet. Nem kell, ebből csak a baj van. Milyen rosszul lettem. Ez a pánikroham.” – Stressztűrő képesség.

És végül a következő, záró, hogy azt mondja Jézus a történet végén, hogy akik értik a mennyek országának titkait, olyan emberekhez hasonlítanak, akik elő tudnak venni régit és újat. És ezért a záró gondolat így szól, hogy úgy tűnik, hogy az Isten országához szükséges valami megfelelő arányérzés.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)