Mt 16,21-27 - Évközi 22. vasárnap

Mit jelent az Isten országa szempontjából győztesnek lenni?

Olvasmány (Jer 20,7-9)

Jeremiás próféta így panaszkodik a szenvedések idején: „Rászedtél, Uram! S én hagytam, hogy rászedj. Erősebb voltál nálam és legyőztél. Nevetségessé váltam napról napra: Aki csak lát, mind kicsúfol. Akárhányszor csak beszélek, azt kell kiáltanom, azt kell hirdetnem: Erőszak! Romlás! Az Úr szava így mindennap gyalázatomra vált és csúfságomra. Már azt gondoltam: Nem törődöm vele, és nem beszélek többé nevében. De ilyenkor mintha perzselő tűz gyúlt volna szívemben, és átjárta minden csontomat. S ha megfeszítettem erőmet, hogy ellenálljak, belefáradtam és nem tudtam elviselni.”

Szentlecke (Róm 12,1-2)

Testvéreim! Isten irgalmára kérlek benneteket: Adjátok testeteket élő, szent, Istennek tetsző áldozatul. Legyen ez a ti értelmetek hódolata! Ne hasonuljatok a világhoz, hanem gondolkodástokban megújulva alakuljatok át, hogy felismerjétek, mi az Isten akarata, mi a helyes, mi a kedves előtte. és mi a tökéletes!

Evangélium (Mt 16,21-27)

Abban az időben: Jézus többször felhívta tanítványai figyelmét arra, hogy neki Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie a vénektől, főpapoktól és az írástudóktól, megölik, de a harmadik napon feltámad a halálból. Erre Péter félrevonta őt, és óva intette: „Isten ments, Uram! Ez nem történhet veled!” Mire ő Péterhez fordult: „Távozz tőlem, sátán! Botránkoztatsz, mert nem az Isten ügyére van gondod, hanem az emberekére!” Azután így szólt tanítványaihoz: „Ha valaki követni akar engem, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét és kövessen. Mert mindaz, aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt; és aki énértem elveszíti életét, megtalálja azt. Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de a lelke kárt szenved? Mit is adhatna az ember cserébe saját lelkéért? Az Emberfia pedig el fog jönni Atyjának dicsőségében, angyalai kíséretében, és megfizet mindenkinek tettei szerint.”

Vasárnapi beszéd

A mai evangéliumban szó van erről, hogy „elveszíteni” és „jobb az, ha az ember képes elveszíteni az életét azért, hogy aztán megtalálhassa, megmenthesse és megnyerhesse Isten országát”. És aztán szóba került ez is, hogy mit ér, ha az ember megnyeri az egész világot is, de a lelke meg kárt szenved. És aztán, hogy Jézus el fog jönni, hát így is mondhatnánk, győztesen az Ő dicsőségében. Nem akarom ezt hosszabban mondani, hanem arról szeretnék beszélni valahogy ebben a logikában, hogy milyen is az emberi természetünk, mondhatnánk, hogy egy természetes alap működésében, és aztán milyen az az irány, ami az Isten országában fölragyogtatja azt, hogy mit jelent az Isten országában nyerni. Mit jelent az Isten országa szempontjából győztesnek lenni? Mit jelent az Isten országa szempontjából dicsőségbe jutni? Erről lenne akkor szó. Hát mindig valahogy így mondanám, hogy hát így szoktuk kezdeni, de aztán: Mi az az irány, ami az Isten országa felé mutat?

Az első, az a természetes irányunk, hogy akarunk győzni. Hát győzni akarunk, társasjátékozunk és sportolunk, és győzni akarunk. Vitatkozunk és győzni akarunk. Az emberi természet olyan, hány és hány kutatás van, hogy az emberi természet olyan, hogy általában a többségünk szeret a győztesek oldalára állni, és valahogy, amikor csapatot választunk, hogy kinek drukkoljunk, akkor nem az utolsót nézzük meg, hogy ki az, aki éppen csak bennmaradt az NB I-ben, hanem az első három közül kiválasztunk valakit. Nem akarom ezt hosszabban. Az ember szeret győzni, győztesnek lenni és a győztesek pártjára állni.

Emlékszem egyszer egy misszionárius a következőt mondta egy kérdésre. Azt kérdezték tőle, jött Afrikából, hogy hát hogyan dől az el, hogy mondjuk a misszió eredményeként egy addig nem keresztény afrikai ember, aki éppen ott hall a kereszténységről, a hittérítőkkel kapcsolatban, hogy ő katolikus lesz, vagy református lesz, vagy szabad egyházhoz kapcsolódik, vagy pünkösdista lesz, vagy a többi? Azt mondja ez a misszionárius, gyakran úgy dől el, hogy az afrikai ember megkérdezi: Melyik csoport itt a legnagyobb? És akkor hát a katolikusok büszkén kihúzzák magukat, és azt mondják, hogy mi, és erre sokan azt mondják: Akkor katolikus akarok lenni. Szóval én erről beszélek. Az emberben van egy természetes, ösztönös késztetés, hogy győzzünk és a nagyokkal legyünk.

Megyünk az Isten országa felé, akkor ez hogy lesz? Rendben van, szeretünk győzni, Isten dicsőség, nem is akarom… De rájövünk arra, hogy akármilyen áron nem, hogy jó a győzelem, szép a győzelem, nagyszerű a siker, a dicsőség, akárhogy és akármilyen áron már nem akarunk győzni.

Felejthetetlen nekem az, voltam 19 vagy 20 éves, mentem ki egy válogatott viadalra, és ott volt valaki, akivel körülbelül ugyanolyan tehetségesek voltunk, nagyjából ezt lehet mondani, nemzetközi versenyeken sokszor második, harmadik vagy én, vagy ő, nem magyar fiatalemberről van szó, és hirtelen javult tíz centit. Magasugrásról van szó, az ott sok. És jóban voltunk, hát nem voltunk barátok, de hát jóban voltunk sporttársak, kérdeztem tőle, hogy csináltad, hogy tudtál tíz centit javulni? És ő, a nyolcvanas évek közepén vagyunk, teljesen egyenesen, természetesen szinte jó szándékkal elmondta nekem, hogy hogyan kereste meg abban az országban, abban a városban azt az edzőt, aki pontosan tudta, hogy hogyan lehet olyan anyagokhoz, szerekhez, doppingszerekhez jutni, ami egy év alatt nála egy tíz centis javulást hozott. És a sporttársam ezt minden további nélkül elmondta, és az volt a benyomásom, hogy jó szándékkal, hogy én is értsem már meg, hogy ez hogyan működik. És akkor én nem azt értettem meg, hogy ez hogy működik, hanem azt, hogy ezen az áron biztos, hogy nem akarok győztes lenni. Na, tehát akkor ez az első győztesnek lenni, de az Isten országa felé nem akármilyen áron.

Második. Nem akarunk veszteni, utálunk veszteni. Ez a normális emberi működés; utálunk veszteni. De az Isten országa felé megyünk, mire csodálkozunk rá? (Arra), hogy van olyan, hogy tisztességes vereség, hogy becsületesen veszíteni és tisztességesen veszíteni. Azt mondta egyszer egy idős pap bácsi: „Én nem fekszem jól, de jól alszok.” Hát nem volt éppen a győztesek oldalán, jól aludt. Szóval becsületesen, tisztességesen tudni veszíteni és azt mondani, éjszakáról éjszakára jól alszom.

Harmadik, azt akarjuk, hát most az ember…, jó, hát azért csak győzzünk már mindig. Hát nem egyszer győzni, egyszer veszíteni, nem kell ez a hullámvasút. Nyerjünk mindig, amit nekiállunk, nyerjünk mindig. Isten országa felé pedig azt mondjuk, azért hát nem kell mindig győzni, egyáltalán nem kell mindig győzni.

Képzeljük el, most férj és feleség egy konfliktusban vannak, és ugye ezt akkor így szoktuk mondani, hogy kinek van igaza, vagy hogyan legyen. És milyen szép az, amikor a nő azt mondja: „Legyen úgy.” És ezt értelmezhetjük úgy, hogy jó, hát akkor most ő volt a vesztes. Na, most ő húzta a rövidebbet. Nem úgy lett, ahogy ő akarta. A lélektani szakirodalomból egy mondat nekem úgy beégett. Az érett személyiség leírásánál a szakértő a következőképpen fogalmazta ezt meg, hogy az érett személyiségre mi jellemző. Azt mondja, ismeri a csatavesztés szépségét. Nem akar minden versenyt, küzdelmet megnyerni. Jó, megyek tovább.

Csak még itt. Jaj, hát ezt már mesélgettem nektek, mentünk, emlékszem, egy taizéi találkozó volt, ültünk a vonaton, és vitatkozott az egyik a másikkal, és akkor szó szót követett, és az egyik végül azt mondja, hogy „Miért van az, hogy mindig neked kell, hogy igazad legyen?” Mire a másik azt mondja: „Nem kell, hogy mindig nekem legyen igazam.”

Negyedik. Az van bennünk, hogy én akarok győzni, a saját sikerem, dicsőségem. De amikor az Isten országa felé megyünk, akkor szép lassan valahogy az már nem így van, hogy én akarok győzni, hanem hogy „Hogyan tudnánk mi győzni?”. De az Isten országa felé ez még tovább van. Nemcsak hogy én vagy mi, hanem „Hogyan volna lehetséges, hogy mindannyian győzzünk?”. Nem csak én és nemcsak mi, hanem hogyan tudnánk mindannyian győzni, hogy hogyan tudnék olyan életet élni, hogy annak az életnek a nyomán nem lesznek vesztesek, nem vereséget szenved senki sem, nincsenek ellenségek, senkit nem kell hozzá legyőzni, hanem együtt nyerünk.

Olyan szép az, amikor atlétika…, elnézést, hogy kicsit azért az élmények hatása alatt vagyok. A tízpróbázó az két napon keresztül megy, reggeltől este tízig, tizenegyig, nagy durvaság, tíz szám. És a tízpróbázóknál az a szokás, hogy végül összekapaszkodik az összes versenyző, de mindenki, tök mindegy, hogy ki nyert és ki lett utolsó, és összekapaszkodva futnak együtt egy tiszteletkört. Átélve azt, kérdezték a tízpróbázó szakértőt, hogy ezt miért csinálják? Azért, mert ha valaki kibírta ezt a két napot, ő már győzött. Az egy akkora teljesítmény, és mindenki becsüli, és mindenki tiszteli a másikat, aki végigcsinálta a versenyt. Ezért összekapaszkodnak, és együtt futják a tiszteletkört. Tehát az lehet, hogy a győzelem valakié, a dicsőségben osztoznak, az mindegyiküké. Megyek tovább, következő.

Lehet, hogy elszoktatok tőlem, nem? Úgy érzem, hogy egy kicsit olyan kevésbé lelkesen hallgattok. Hát lehet, hogy nem annyira jó a szöveg, ugye? Lehet, hogy akklimatizálódási időre van szükség, elszoktunk ettől. Maratoni beszédek, hát tanuljon már meg ilyen 400-as beszédeket tartani.

Ötödik. Nagyra tartjuk, ez az emberi természet: győzni itt és győzni most, most és itt győzni. Isten országa felé megyünk, mi következik? Azt mondjuk, hát tulajdonképpen a hosszú távú győzelmek lehet, hogy többet érnek. A hosszú távú győzelmeknek a szépségét megtanuljuk, és abban az is benne van tényleg, hogy rövid távon egy csomószor nem fogunk győzni, hosszú távon viszont igen. És most hatvan felé közeledve barátaim, a korosztályom, egyre-másra tapasztaljuk azt, hogy éltünk valahogy 20 évesen, á!, 30 évesen á!, 40 évesen, hah!, 50 évesen, mh-hh!. 60 éves kor felé, nem tudom, hogy ez kinek 50 vagy 55 vagy 60 felé, az egész életünk elkezd bekopogtatni. Tehát hirtelen olyan 50 fölött kezdjük megélni azt, hogy de mennyire nem volt mindegy, hogy húszévesen hogyan csináltuk. De húszévesen úgy tűnt, hogy mindegy. Harmincévesen így csináltam, jó, hát osztottunk, szoroztunk, jó volt az egyenlet. Valahogy a saját életünk úgy 50-60 körül elkezd bekopogtatni, és így mondhatnám, hogy valahogy úgy sok mindenben akkor kell megfizetni a számlát. Nem húsz-harminc-negyven-ötven évesen fizetünk azért, ahogy éltünk. Szóval hatvan-hetven évesen fizetjük meg. Megyek tovább.

A következő gondolat, hogy a nagy győzelem számít, hát minél… Világbajnokság, hát ki megy ki egy országos bajnokságra? A világbajnokság az már más. Megbecsülni Isten országa felé, hogy van ez? Elkezdjük megbecsülni a kis győzelmeket, a kicsiket, mert tudjuk, a kicsiknek milyen nagy értéke tud lenni.

Alkoholbeteg ember előadás után odajön hozzám, mutatja a telefonján 12.446, és így villog. Hát, köszönt nekem, és mutatja ezt a tizenkétezer. Na, ez mi? Azt mondja, ennyi napja nem ittam alkoholt. Ez van a kezdő képernyőjén, és azt mondja: „Minden egyes nap egy győzelem.” És tényleg így van, mégpedig nem kicsi győzelem, hanem nagyon nagy.

Következő: győzni mások felett. A versengés mintha erről szólna, hogy ez az alap logikája, az emberi természet alapján másokat legyőzni, és akkor én vagyok az első. És most ez lesz talán a legközhelyesebb: győzni saját magam fölött. A szónak legjobb értelmében, nem tudom, megrendültök-e attól, jönnek a hírek Afganisztánból. Hát ez egész megrendítő, hogy mi történik ott a nőkkel, hogy szép lassan már a szemükön kívül semmit nem lehet, kimennek az utcára, és teljesen… Nem megrendítő az, hogy a hatalmon lévő, most így mondom, a hatalmon lévő férfiak a nőket akarják szabályozni ahelyett, hogy megtanulnák az önszabályozást? Nem a nőkre kell föladni, nem tudom, hogy csak a szeme látszódjék, hanem nekünk meg kell tanulnunk az önszabályozást. Ezt értem azalatt, hogy megtanulni saját magunk fölött győzni. Nem a nőket kell legyőzni, és nem tudom, feketébe öltöztetni, hanem megtanulnunk az önszabályozást.

Következő: másokat legyőzni. Megint csak a sportnak, versenynek milyen alapvetően természetes logikája. Nem tudom, rácsodálkoztatok-e, hogy a föltámadás örömhíre, ami nem egyszer így jelenik meg az igehirdetésben, hogy Jézus győzött, ezt szoktuk mondani, a diadalmas Krisztus győzött. Sosem fejeződik be így a mondat, (hogy) Jézus győzött a farizeusok fölött, Jézus legyőzte a szadduceusokat, Jézus legyőzte a véneket, az írástudókat, Annást és Kaifást, Jézus legyőzte Pilátust és Heródest. Ilyen evangélium nincs. Az evangélium az, hogy Jézus legyőzte a halált, hogy Jézus győzedelmeskedett a bűn fölött. Ez az Isten országának a meghirdetése. Mégpedig azért, mert mikor eljön Jézus, nem minket akar legyőzni, nem kiválogatni a rosszakat és a jókat, a rosszakat legyőzi, a jókkal meg mennybe megy. A bűnt akarta legyőzni, és a halál következményeit akarta legyőzni.

Ezért milyen gyönyörűség ez, hogy ahogy Jézus jön és meghirdeti az Isten országát, nagyon is benne van a győzelem és a dicsőség; sosem feledtünk arat győzelmet. Győzelmet arat a bűn, a sötétség, a halál, a tudatlanság és a betegség fölött. Győzelmet arat azért, hogy mi ehhez kapcsolódjunk és csatlakozzunk, és vele együtt győztesek legyünk. Megyek tovább.

Következő: hát nagyon szeretjük a látványos győzelmeket. Kétség kívül, miről szól? Nézzük a tévét, a látványos győzelem. Hát most is voltak olyan látványos győzelmek közt, amíg élek, nem felejtem el. Mondjuk, na… Máskülönben pedig vannak azok a látványos győzelmek, amelyek belül vereségek, és sokan tapsolnak, és még az a jó, ha mi tudjuk, hogy tulajdonképpen vesztettünk. Még az a jó, hogy tudjuk, mert az a rosszabb, hogy kifelé nyertünk, mások tapsolnak, és mi elhisszük nekik, hogy tényleg nyertünk.

Az Isten országa felé sokkal fontosabb lesz az, hogy én az Istennel való kapcsolatomban hogyan élem meg, hogy én most győztem, vagy vesztettem. És sok olyan győzelem van, aminek hangosan tapsolnak, és én tudom, hogy vesztettem, és tudom, hogy mi a dolgom ezután. És olyan is van, hogy senki nem tapsol, és azt gondolják, vesztes vagyok. Én pedig tudom belül, hogy győztem.

A következő, hát, jó, na, következő, hogy de szeretünk győzni, emberi természet győzni. De az Isten országa felé, ha elmegyünk, ott nem csak az van, hogy győzni, hanem győztessé válni, az nem ugyanaz. Ugyanis vannak olyanok, akik az életen keresztül sok tapsot kapnak, és mindenki úgy gondol rájuk, hogy győztesek, valójában nem győztesek, hanem sokat nyertek, de nem győztesek. És vannak olyanok, akiknek szinte egyáltalán nem tapsolnak, és ők győztesek, sőt akkor is győztesek, hogyha nagyon kicsik. Akkor is győztesek, ha rengeteg vereséget szenvedtek, ha elképesztő hátrányból indultak, na, és ezt nem is akarom tovább mondani, hogy ez milyen megrendítően így van.

Felps, az úszó, az amerikai úszó zseni. Nyert vagy húsz olimpiai aranyérmet, húszat, hát fölfoghatatlan. Valaki hogy tud hússzor nyerni az olimpián? Hát egyszer…, hogyhogy húsz? És tudjátok, most már túl van két öngyilkossági kísérleten. Erre mondom azt, hogy nyert húsz olimpiát, de még nem biztos, hogy győztes. Ezért van különbség aközött, hogy azt gondolom, győzni kell, vagy azt gondolom, győztessé lenni. Az nem ugyanaz.

Következő: a saját győzelmünk. Jaj, de édes, színes, nagyszerű az! Milyen szép az, az Isten országa felé megyünk, és azt mondjuk, de klassz az, hozzájárulok mások győzelméhez, és mások győzelme lesz az én örömöm, és látni másokat befutni a szónak valamilyen értelmében, az az én igazi nagy dicsőségem. Milyen szép az, amikor ti szülőként, apukaként, anyukaként egyszer csak a gyerekeitek, az ő örömük már nagyobb öröm szinte nektek, mint a sajátotoké.

Következő, mikor az emberi természetben így van, én határozom meg, mi a cél, én mondom meg, mitől győzelem a győzelem és ki a győztes. És az Isten országában egyszer csak eljutok oda, hogy arra jutok: De várjunk csak! Lehetséges az, hogy érdemes meghallgatni, hogy Isten mit mond arról, hogy ki a győztes. Hadd döntse el az életemben Isten, hogy szerinte ki a győztes, és hogyan érdemes győztessé válni.

Magamért győzni, magamnak győzni, együtt győzni másokkal, vagy másokért győzni. Olyan szép az még a sportban is, és tulajdonképpen szokás is lett, ott áll az első középen egy szál magában, második, harmadik. Volt egy olimpiai bajnoknőnk, magyar, azt mondja, kérdezték, hogy milyen volt megnyerni az olimpiát? Azt mondja, tényleg csodálatos volt, de azért nem volt száz százalékos öröm, mert négy évvel azelőtt hatalmas dobogók voltak, és négy évig az volt bennem, ha én nyerek, úgy kell fölállnom az első helyre, hogy így föl…, ott leszek. És azt mondja: megnyertem az olimpiát, és egy kis sámli volt odarakva, ilyen kis lapos dobogó volt. Hát ezt a szomorúságot! És milyen szép az, mikor ott áll valaki egy szál magába a tetőn, és mikor lement a Himnusz, azt mondja a többieknek, na, álljatok már ide!

És most már a vége utolsó kettő gondolat. Sőt, ez már csak egy utolsó. Az utolsó gondolat így szól, hogy az emberi természetből fakad ez nyilván, hogy természetes célok és győzelmek indítanak, motiválnak bennünket. De milyen az, amikor nem emberként nyerek, hanem keresztényként nyerek? Nagy különbség lehet aközött, hogy emberként akarok győzni, nyerni és dicsőségre jutni, vagy azt mondom, hogy keresztényként akarok győzni, nyerni és dicsőségre jutni. Isten országában valahogy az a divat, hogy ott keresztényként győzünk, vagy bukunk el. És ezért mit jelent az, hogy keresztényként győzni?

Nézzétek el, egy húsz másodperc lesz. Írtam a fejemben egy ilyen példabeszédszerűt. Ez a példabeszédszerű valahogy így szól. Isten országa hasonlít egy atlétikai versenyhez. Kimentek a futók futni, négyszáz méter, eldördült a rajtpisztoly. Volt köztük, aki meg se hallotta. Később óvást nyújtott be és sokat panaszkodott. Tulajdonképpen el sem indult. Voltak aztán olyanok, akik nekilendültek, de volt köztük olyan, aki megsérült, sántikált és a sérülése miatt már nem futott be. Voltak aztán olyanok, akik mikor úgy adódott a helyzet, kicsit meglökték a másikat, őket kizárták. Aztán voltak olyanok, miután egy 400 méterről van szó, egy kör, 200 méternél ráhúztak, 200 méterre elkezdtek integetni „Ha-ha! Győztem!”, csak éppen a verseny 400 méter volt. Aztán voltak olyanok, hogy 300 méterig csodásan mentek, de hát valahogy nem jól osztották be az erőforrásaikat, 300 után lelassultak, elgyöngültek, és éppen csak hogy valahogy beértek. És végül voltak olyanok, akik a 400 méteres síkfutás alatt soha egyetlen percig sem vezettek, és mégis győztesként értek célba. Akinek van füle, hallja meg. És csak egy záró mondat, mert ezt nem bírom ki. A záró mondat így szól: Az Isten országában úgy megy valahogy ez, valahogy úgy megy, hogy 300-nál van ott egy vonal, 300 és 400 között van a célegyenes, ugye így hívjuk, célegyenes. S valahogy Isten országában úgy van, hogy az az utolsó száz méter a halálunk után következik. Nem 400-nál távozunk, 300-nál távozunk, van még egy célegyenes, és 400-nál kiderül, hogy győztünk.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)