Mt 18,21-35 - Évközi 24. vasárnap

„Ha csak tiszta szívből meg nem bocsájt mindenki a testvérének…”

Olvasmány (Sir 27,30-28,7)

A düh és a harag egyaránt utálatos, csak az ragaszkodik hozzá, aki bűnös. Aki bosszút áll, azon bosszút áll az Úr is, kemény számadást tart vele bűneiért. Bocsáss meg a másik embernek, ha vétett, imádkozzál, és neked is megbocsátják vétked. Aki más emberre konokul haragszik, hogy keres Istennél gyógyulást magának? Aki nem könyörül meg embertársán, a saját bűneiért hogyan imádkozik? Jóllehet ő csak ember, kitart a haragban, és ugyanakkor bocsánatot kér Istentől?! – hát az ő bűneiért ki ad elégtételt? Gondolj a végső dolgokra, hagyd a gyűlölködést, gondolj halálodra, s tartsd meg a parancsokat. Gondolj a törvényre, ne gyűlöld embertársadat, gondolj az Istennel kötött szövetségre, s nézd el a sértést.

Szentlecke (Róm 14,7-9)

Testvéreim! Egyikünk sem él csak önmagának, és egyikünk sem hal meg csak önmagának. Amíg élünk, Istennek élünk, és ha meghalunk, Istennek halunk meg. Tehát akár élünk, akár meghalunk, mindig az Úréi vagyunk. Krisztus ugyanis azért halt meg és azért támadt fel, hogy mind a holtaknak, mind az élőknek Ura legyen.

Evangélium (Mt 18,21-35)

Abban az időben: Péter odament Jézushoz, és megkérdezte: „Uram, ha testvérem vétkezik ellenem, hányszor kell megbocsátanom neki? Talán hétszer?” Jézus így felelt: „Nem mondom, hogy hétszer, hanem hetvenszer hétszer! A mennyek országa olyan, mint amikor egy király el akart számolni szolgáival. Amikor elkezdte, odahozták egyik adósát, aki tízezer talentummal tartozott. Mivel nem volt miből megfizetnie, az úr megparancsolta, hogy adják el őt, a feleségét, a gyermekeit, és mindenét, amije csak van, és így törlessze adósságát. De a szolga leborult előtte és úgy kérlelte: Légy türelmes irántam, mindent megfizetek! Az úr szíve megesett a szolgán: szabadon bocsátotta őt, sőt még az adósságát is elengedte. A szolga kiment, és találkozott egyik szolgatársával, aki neki száz dénárral tartozott. Elkapta és fojtogatni kezdte: »Add meg, amivel tartozol!« Szolgatársa térdre hullott előtte és kérlelte: Légy türelmes irántam, mindent megfizetek!« De ő nem engedett, hanem ment és börtönbe vetette, míg meg nem fizeti tartozását. Szolgatársai látták a történteket. Elmentek és elbeszélték uruknak. Az úr akkor magához hívatta őt, és így szólt hozzá: »Te gonosz szolga! Amikor kérleltél, én minden tartozásodat elengedtem neked. Nem kellett volna neked is megkönyörülnöd szolgatársadon, mint ahogy én megkönyörültem rajtad?« És az úr nagy haraggal átadta őt az őröknek, míg meg nem fizet mindent, amivel tartozik. Az én mennyei Atyám is így tesz veletek, ha tiszta szívből meg nem bocsát mindegyiktek a testvérének.”

Vasárnapi beszéd

„Ha csak tiszta szívből meg nem bocsájt mindenki a testvérének…” A tiszta szívről szeretnék beszélni. Hogyan lehetséges az, milyen föltételei és közben persze milyen lehetőségei nyílnak az ember számára arra, hogy teljes szívből vagy tiszta szívből meg tudjunk bocsátani egy másik embernek? Erről lenne akkor szó, már csak azért is, mert újból és újból, ahogy olvasom ezt az evangéliumi történetet, meg úgy egyébként általában is, ahogy megjelenik a megbocsájtás témája, nem egyszer az a benyomásom, hogy nem csak arról van szó, hogy Isten meghív engem a megbocsátásra, hanem valahogy ez mintha valami teherként is megjelenne, hát elegánsan mondhatom, valami kihívásként. Szóval, hogy vagyok én, mondjuk akkor egy sértett fél, valaki, akivel szemben igazságtalanságot követtek el, ez fáj egyébként, még szenvedek és nyűglődök, s valahogy az evangélium lapjai, meg mintha rögtön azzal állnának elém, hogy „Gyerünk megbocsájtani! Szedd össze magad! Vedd tudomásul, mi az evangélium!” Hát ezt nem szeretném csinálni.

Szóval, amikor erről van szó, hogy tiszta szívből, vagy teljes szívből, akkor most a legnagyobb együttérzéssel szeretnék mindenki iránt lenni, aki már valaha is átélte azt, hogy valami sérelem érte, bántották őt, valami igazságtalanságot szenvedett el. Ez tehát most akkor az alap kiindulásunk. És akkor mire van szükségünk? Mit érdemes magunkban megtalálni, azt fölnöveszteni?

Az első: A szabadságom tudata. Jaj, de sokat beszélek erről. De itt speciálisan miről van szó? Arról, hogy amikor egy nagy sérelem ér, mit élek át? A tehetetlenséget és a kiszolgáltatottságot. Már csak azért is, mert ez már megtörtént, ezt velem már megcsinálták, ezt már nem tudom megmásítani, és ott és akkor nem tudtam hatékonyan megvédeni magam, és ezért van nagy szükségünk a szabadságunk, a belső szabadságunk tudatára. Az lehet, hogy mind így van, és így volt, és tehetetlennek és kiszolgáltatottnak bizonyultam és élem meg most magamat joggal, de nem vagyok annyira kiszolgáltatott és tehetetlen, hogy most szabadon ne dönthetnék a saját életemről. A saját életemről olyan értelemben, hogy vagy megbocsájtok, vagy nem, vagy megteszem ezt, vagy nem, de mindenesetre dönthetek a saját életemről akkor is, ha ez velem megtörtént.

Második. A második, amire nagy szükségem lesz, hogy képes vagyok valamiképpen egy önszabályozásra, önmagamért való cselekvés képességére. Nem elég az autonómia, hanem hogy tudok magamért cselekedni. És ide tartozik az is, amikor rögtön a sérelem ér bennünket, (akkor) annyira irracionális dolgok tudnak megjelenni bennünk, olyan dolgok, amiket később akár egy kicsit szégyenkezve is tekintünk. „Miért ezt csináltam? Ennek mi volt az értelme?” És hogy utólag, talán akár most rájöhetünk arra, hogy milyen jó, hogy akkor megengedtem magamnak azt…, és akkor itt most mondhatnánk egymás után. Teljesen irracionális dolgokat. Hogyha rettenetes sérelem, most az ember azt se tudja, hogy mit csináljon, és most belepusztuljak, vagy megőrüljek, vagy ordítsak, és elmész, és eszel nyolc gombóc fagyit. Nem tűnik valami nagyon racionális értelmes, nem tudom, milyen ügyes és magasztos megküzdésnek és milyen nagyszerű, hogy te tudod, hogy amíg eszed a nyolc gombóc fagyit, egy kicsit jobb. És miután megetted, lehet, hogy utána is egy kicsit jobb. Szóval, hogy az ember olyan sok mindent megengedhet magának, és olyan sok mindent megtehet magáért, akkor is, ha ez, az, vagy amaz történt. Mondhatnám azt, összesen két szabályt érdemes figyelembe venni, hogy amit ilyenkor megteszek magamért és magamnak, azzal ne fenyegessem a kapcsolataimat és ne ártsak magamnak. Ennyi. És átélhetem a saját cselekvő képességemet. Lehet, hogy ezek kicsi dolgok, de pont arra jók, hogy belül ne hulljak szét.

Harmadik: Rátalálhatok az egészséges részemre, sőt az egészséges részemen belül egy erős énre is rátalálhatok. Egyszer csak megszületik az a megkülönböztetés, hogy van most egy sebzett részem, egy sértett részem, egy beteg részem, egy gyönge részem, egy szenvedő részem, de van egy egészséges részem. Nem győzöm ezt hangsúlyozni, hogy a kereszténység nem arról szól, hogy hát olyan kis énecskék alárendelődnek. Nem, arról van szó, hogy legyen erős énünk, és ez az erős én ahogy kidolgozódik a munkánk révén, utána ennek az erős énnek egyáltalán nem kell mindig a személyiség középpontjába furakodnia. És az erős én repertoárjába tartozzék az bele, hogy bármikor képes ez az erős én elmenni oda a szélére és azt mondani, jöjjenek mások. És mások sokkal fontosabbak most nekem, mint én. Most a saját szempontjaim érdekeimet nyugodtan ide le tudom tenni, attól én még nem lettem csicska, meg nem lettem ágyelő, itt kinyúlva, szóval erősen, aki még arra is képes, hogy ne akarjon mindig a középpontban lenni. És pont, amikor olyan sértések, és fáj és szenvedek, szükségem lesz némi én erőre, abban biztosak lehetünk.

Negyedik: Az önvédelem képességére is szükségem lesz. Hát, szinte abszurdum felszólítani valakit arra, hogy bocsásson meg, amikor nyilván abból indulunk ki, hogy valódi igazságtalanság, valódi sérelem, tehát nem csak így élte meg, hanem az megtörtént, hogy te bocsáss meg valakinek, miközben az a helyzet fönnáll, és te még este, és holnap, és egy hét múlva és egy év múlva és folytatólagosan újból és újból elszenveded azt a fájdalmat és igazságtalanságot. Ez abszurdum. Hát ahhoz, hogy az tiszta szívvel, teljes szívvel történő megbocsájtás legyen, szükséges az erős én, cselekvőképesség, hogy meg tudjam magam védeni. Erre szükségem van, és ennek a képessége tesz alkalmassá arra, hogy valódi megbocsátás tudjon lenni.

Következő. Azt mondja, hogy: Képes legyek most szenvedve, fájva, nyűglődve, kiszolgáltatottan, tehetetlenül, vergődve is megbecsülni magamat. Megbecsülöm magam és tisztelem magam. És ennek a mélysége mit jelent? Miért nehéz? Most leegyszerűsítve mondom, ne értsétek ezt félre. Az áldozatnak, mert nem csak erről van szó, de most az egyszerűség kedvéért beszélek így, miért nehéz az áldozatnak magát megbecsülnie és tisztelnie? Akármilyen paradoxonnak is tűnik, de így van. Sokszor, amikor rettenetes sérelmeink, fájdalmaink vannak, éppen belehullunk abba a világba, hogy pont magunkat se szeretjük, hogy magunkat se tiszteljük ilyenkor, sőt sokakban megjelennek a gondolatok, hogy a szégyen és a hozzá kapcsolódó gondolat, hogy talán tényleg nem is érdemlek jobbat, talán hibás voltam, talán én vagyok ennek az oka… Óriási jelentősége van, hogy én megsebzett, megbántott, igazságtalanságot elszenvedett félként tudjam magamat megbecsülni és tisztelni. És akkor most mondanám a fontos mondatot, hogy tudjam az életem részeként elfogadni azt, hogy ez velem megtörtént. És ez mit jelent? Mit jelent az, hogy történt egy igazságtalanság, és én arra úgy tudok tekinteni, mint az életem részére? Az csak akkor lesz lehetséges, ha magamat képes leszek megbecsülni, tisztelni és elfogadni, mint akivel ez és az az esemény megtörtént, hogy azt a valakit is tudom becsülni és tisztelni, akivel az a dolog megtörtént és megtörténhetett, hogy nem lépek el pont a sebzett részem mellől. Nem akarom hosszabban mondani.

Következő: Saját érzéseimet, gondolataimat, indulataimat, vágyaimat elfogadom. Miért olyan fontos ez? Keresztény emberként, tiszta szívvel meg akarok bocsájtani. Na de a sértettségből milyen érzések fakadnak föl? Haragos leszek, dühös leszek, bosszú fantáziáim lesznek. Erről már beszéltem egy pár évvel ezelőtt, tehát most nem megyek el ebbe az irányba. Azt is lehetne mondani, hogy amikor mi vagyunk a megsebzett sértett fél, és főleg, ha szörnyű dolog, ami történt velünk, ennek kapcsán a saját lelkünkből olyan sötétség tud fölfakadni, hogy magunk is meglepődünk rajta. Tehát mi, akik egyébként őrzünk magunkról egy többé-kevésbé pozitív énképet; tisztességes vagyok, rendes vagyok, jót akarok, meg jó szándék. De mikor annyira fáj, egyszer csak magunkon meglepődünk, hogy legszívesebben: Ágh, ágh! Mennek a bosszúfantáziáink. Egy olyan valakit jelenik meg saját magamban, akiről nem is gondoltam, hogy az is én vagyok. Nem az vagyok én, az is bennem van. Ezért nagyon nagy szükségünk lesz arra, hogy ez a sok sötétség, rengeteg indulat, rengeteg bosszúvágy, és ki tudja, mi minden tör föl ilyenkor az emberi lélekből, hogy képes legyek magamat elfogadni akkor is, ha mindezek a személyiségem részei. De nehogy félreértsétek! Ez nem azt jelenti, hogy utána megyek a boltba, veszem a kést, azt’ akkor realizálok. Nem, elfogadom, hogy ilyen belső tartalmaim vannak. A belső tartalmak elfogadásáról beszélek, nem a bosszú elfogadásáról, a másik bántásának a legalizálásáról. Most csak a belső tartalmakról beszélek. Sokszor az áldozatnak nagyon nagy bátorságra van szüksége ahhoz, hogy a saját belső tartalmait képes legyen elviselni. Persze, hogy sokkal könnyebb, hogy föltárul, hogy mi minden van bennem gyűlöletként, bosszúszomjként. Hát persze, hogy könnyebb gyorsan átmenni akkor a tettes hibáztatására. Miért? Hogy megvédjem magam attól a tisztánlátástól, hogy ez is bennem van. Megyek tovább.

Akkor mire lesz még szükségem? Hát kétségkívül az érzelmi önszabályozás képességére, annak a fejlesztésére. Így is mondhatnám, a tudatosságra a saját érzelmi életemet illetően. Most ha csak egy picit visszatérek a történethez. Kijön az adós. Nyilván örül neki, hogy elengedték. „Elengedték! Nincs adósság! Pedig az durva adósság volt.” Elengedték, és találkozik azzal, aki őneki tartozik, és fölfakad, hát nyilván érzések fakadnak föl benne, indulatok. „Tartozik nekem.” Az ugye mit jelent? Hát tulajdonképpen ő használja az én javaimat. „Hát nála van egy csomó, ami valójában az enyém. Hát mikor lesz már nálam? Hát ott meddig fog ez menni?” Vagyis ez mit jelent? Mit mondott a történetben Jézus, ahogy ez, hát elénk áll most? Azt, hogy valahogy ez a képzetünk, hogy torkon ragadta, azt’ elkezdte… Nincsen érzelmi önszabályozás. Rendben van a sértettség, a fájdalom és az indulat, de ha én meg akarok bocsájtani, egy elégséges érzelmi önszabályozásra lesz szükségem.

Következő, megyek, megyek. A következő így szól, hogy a gyöngeségem elfogadására. Nagyon megrendítő lehet az áldozat számára az, nem csak az, hogy valaki más ezt csinálhatta velem, hanem az azzal való szembesülés, hogy hát én meg nem bírok most megbocsátani. De egy ideig persze mondhatom azt, hogy nem is akarok, de valójában azzal is találkozok, hogy ha most úgy „Na, akarsz, csinálod?”, nem megy. Tehát az áldozat szükségszerűen találkozik a saját gyöngeségével. Ez nem az a gyöngeség, hogy egy másik valaki megcsinálhatta ezt velem, hanem az a gyöngeség, hogy én ezt most nem tudom odaadni neked, hogy énnekem ez nem megy. Akkor valahogy ezzel a gyöngeséggel is találkozom, és valahogy így fogalmaztam ezt meg: Áldozatként a saját gyöngeségemmel találkozom és erre gyöngéden reagálok magammal kapcsolatosan. Nem kezdem el szidalmazni magam, hogy „Gyerünk, most miért nem…? Tessék, a mai evangélium is. Nem kezd el sokat töprengeni.” Szóval a gyöngeségemre gyöngédséggel reagálok magam felé.

Következő: Akkor elkezdek túllátni a sebzett és sértett én részemen, és rálátok, és megértem a saját működésmódomat. Nagyon nagy segítség lehet, hogy teljes és tiszta szívből meg tudjak bocsájtani, hogy elkezdem az egészséges részemből… Rálátok, és meglátom a saját működésmódomat. És ahogy már kívülről is látom, hogy mi zajlik bennem, és hogy zajlik bennem, az ad egy külső nézőpontot, vagy kezdek a beszűkültségemből megszabadulni. Tehát akkor a sebzett és sértett énrészen túllátok, de rá is látok. És akkor világos lesz egy megkülönböztetés, hogy van ez a sértett énrészem, aki teljesen itt ellehetetlenült, de van egy egészséges részem, amelyik pedig nem.

Következő: Valahogy fölfedezem a megbocsájtás értelmét. Hát persze, hogy ez is fölmerült. Van ennek értelme? Miért bocsássak meg? Hát egyáltalán mi ennek az érte? Mi jól fog majd ebből származni? Aztán utána csinálja majd tovább? Még csak bocsánatot se kért. Mi? Hát egyáltalán ennek van értelme? Visz ez jó irányba bárkit is? Jó lesz ez, vagy ez csak egy ilyen erkölcsi valami, amit számon kérnek rajtunk? Szóval én magam meglátom és megtalálom a megbocsájtás értelmét. És ez mivel kapcsolódik egyébként össze? (Azzal), hogy a reményt fölfedezem. Hát akkor látom azt meg, hogy a megbocsátásnak van értelme, ha valahogy egy perspektíva megnyílik, egy távlat, és abban a távlatban megjelenik a remény, hogy érdemes valamit csinálni, mert hosszú távon ez jó nekem, és jó a másiknak is.

Következő: Valahogy az ösztönös igazságérzetemet meg kell nyugtatni. Mert az ösztönös igazságérzetem, ha elhallgattatom, ha befogom a száját, ha azt mondom, nem vagy elég elegáns, nem vagy elég keresztény, miket képzelsz, te, tiszta ószövetség vagy, ugye ez a szemet szemért, fogat fogért, erre utalok. Tehát, ha szégyellem az ösztönös igazságérzetemet, és egyszerűen csak próbálom eltiporni és eltaposni, nem lesz tiszta szívű a megbocsájtásom, mert a szívemnek az a része biztos nem fog ebbe belemenni. Háborogni fog, akkor majd tudattalanul elkezdi aláásni mindazt, amit én szépen és tudatosan kidolgozok a megbocsájtásban, tehát az ösztönös igazságérzetemet. Így valahogy ezt a képet látom, hát meg kell etetnem. Hát meg kell, jó kell, hogy lakjon ő is. Ha nem lakik jól, és csak úgy odavetek, hogy „Tessék, te éhezzél!”, az addig nem nyugszik, amíg valami koncot nem kap. Ez mit jelent? Most, ha a mai evangélium összefüggésébe helyezem, Jézus föltár egy ajánlatot az ösztönös igazságérzet megnyugtatására. Az ajánlat így szól: Jogos a haragod, persze. Csináljuk azt, hogy vedd számításba, hogy én megbocsátottam neked, és ha te megbocsátasz a szolgatársadnak, az ösztönös igazságérzeted erre mondhatja azt, hogy ez rendben van. Ugye milyen érdekes, hogy miközben az evangélium látszólag arról szól, hogy az ösztönös igazságérzetet múljuk felül, ez az evangélium, ami sokkal több, mint a szemet szemért, fogat fogért, valójában Jézusnak az ajánlata nagyon világosan szól; az ösztönös igazságérzet megnyugtatására, mert különben ő nem fog megnyugodni.

Már csak néhány gondolatom van, a következő így szól, hogy na, akkor fontos lesz, hogy megtaláljam magamban a motivációt, hogy rendben van, hogy látom, hogy van értelme, de attól még lehet, hogy azt mondom, csak nincs hozzá kedvem, meg erőm. Valamit, egy szempontot megtalálok, ezt ezért fogom megcsinálni, vagy ez nekem így meg fogja érni, vagy nekem ez az, ami annyira fontos, hogy fontosabb nekem, minthogy a sértett én átvegye az irányítást és ő eldöntse, hogy hogyan éljek. Valami motivációra találok.

A következő, hogy a sebzettség központú látásmódot túlhaladom. Valójában, ha nem sikerül tiszta szívvel, vagy teljes szívvel megbocsátani, az azt jelenti, hogy nem tudom meghaladni a sebzett részemből való látásmódot. Olyan sokszor és annyiszor hullok vissza a sebzett részembe, és abból látom csak az eseményeket, látom a magam dolgát, a magam helyzetét, a másikat, sőt Istent is, aki a sebzett részemből nézve olyan valaki, aki ezt hagyta, aki ezt a világot teremtette, amiben ez megtörténhet, aki nem avatkozott közbe, akinek egy szava nem volt erre, ahol ezt meg lehet csinálni. Tehát szükséges lesz a sebzett részemből való kilépésre, és egy másfajta perspektíva felfedezésére, anélkül, hogy tagadnám a sebzett részem fájdalmát. Az összes többi, amit eddig elmondtam, továbbra is érvényes; a gyöngédség, az elfogadás, a megbecsülés, a tisztelet.

Utolsó előtti. Akkor ez azt is jelenti, hogy egyszer csak elkezdem kinőni az áldozat szerepet. Ugye a kettőt különböztessük meg, mondhatom azt, hogy áldozat lettem egy helyzetben, de az nem jelenti azt, hogy áldozatszerepben kell lennem. Nagyon sok áldozat, aki joggal mondhatja, hogy én egy helyzetnek áldozatává váltam, egyáltalán nem él az áldozat szerepben. Nagyon nagy jelentősége van az áldozatszerep kinövésének, hogy találjunk magunknak jobb szerepeket is, mint az áldozat szerep. Tulajdonképpen azt mondhatnánk, aki teljes vagy tiszta szívvel megbocsájt, hősies dolgot csinál. Az, ha szabad így mondanom, felnőtt embernek való munka. Ezért például, ha valaki rátalál magában arra: „Nem akarok az áldozatszerepben elveszni, inkább leszek hős.” Mert hogy egy ilyet megbocsátani úgy, hogy nem állok bosszút, hogy utána nem teszek neked keresztbe, hogy tulajdonképpen még el se nagyon mondom, hogy hogyan volt, hogy nem kérek rehabilitációt meg elégtételt, ez hősies. És nagyon érdekes, ahogy az ember például rátalál a hősiességére, ami az egészséges részünknek nagyon is lehetősége. Érdekes módon az ösztönös igazságérzetünknek ez szokott tetszeni. Úgy érzi, na jó, jó, azért ez már valami.

Most eljutottam az utolsó pontig. A zárás, utolsó gondolat. Hogyan lehetséges az, hogy tiszta szívből, teljes szívből az ember képes legyen megbocsátani? Leginkább és a szív legmélyére vonatkozóan úgy, hogy az emberi szív minden része találkozik Isten irgalmával. Valójában a teljes és tiszta szívből való megbocsájtás legmélyebb forrása, hogy az ember fölismeri, hogy ezt a tizennégy dolgot vagy meg tudja tenni, vagy nem, vagy elég jól meg tudom csinálni, vagy nem. És hogy pont én, akármilyen furcsának tűnik is az áldozat, aki már nem vagyok áldozatszerepben, de megélem azt, hogy a megbocsájtás folyamatában a személyiségem összes részének szüksége van Isten irgalmának a tapasztalatára. Hogy járja át a szívemet Isten irgalma, ott is, ahol dühös vagyok, ahol bosszút akarok állni, tombol az igazságérzetem, ott is, ahol egy nyomorultnak érzem magam, tehetetlennek és kiszolgáltatottnak. Valójában tehát arra van szükségünk, ha meg szeretnénk bocsájtani, teljes és tiszta szívvel, hogy teljesen megfürödjünk Isten irgalmában. És amikor teljesen engedem, hogy átjárjon Isten irgalma, és ez azért jó, mert ezt akkor Ő csinálja, nekem nem kell hozzá semmit sem tennem, csak meg kell hozzá nyitnom magam. Tehát nem kell se ügyesnek lenni, se okosnak, se rátermettnek, se hősnek. Átjár és megtisztít Isten irgalma, s ez lesz a forrása annak, hogy akkor én most már tiszta és teljes szívvel meg tudjak bocsájtani.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)