Mt 20,1-16a - Évközi 25. vasárnap

„Ezek az utolsók csak egy órát dolgoztak, és ugyanúgy bántál velük, mint velünk, akik a nap terhét és hevét viseltük!”

Olvasmány (Iz 55,6-9)

Keressétek az Urat, amíg megtaláljátok, hívjátok segítségül, amíg közel van! Hagyja el útját a gonosz, és gondolatait a bűnös; térjen vissza az Úrhoz, mert megkönyörül rajta, Istenünkhöz, mert bőkezű a megbocsátásban. Hiszen az én gondolataim nem a ti gondolataitok, és az én útjaim nem a ti útjaitok – mondja az Úr. Igen, amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én útjaim a ti útjaitoknál, az én gondolataim – a ti gondolataitoknál.

Szentlecke (Fil 1,20a-24.27a)

Testvéreim! Nyíltan megmondom, hogy Krisztus most is, mint mindig, megdicsőül testemben, akkor is, ha élek, akkor is, ha meghalok. Hiszen számomra az élet Krisztus, a halál pedig nyereség. Ha viszont tovább kell élnem, az gyümölcsöző munkát jelent. Nem tudom tehát, mit válasszak, mert mind a kettő vonz: Szeretnék elköltözni, hogy Krisztussal legyek, mert ez mindennél jobb volna. De hogy értetek életben maradjak, arra nagyobb szükség van. Éljetek hát ti is Krisztus evangéliumához méltóan!

Evangélium (Mt 20,1-16a)

Abban az időben Jézus ezt a példabeszédet mondta tanítványainak: A mennyek országa olyan, mint amikor egy gazda kora reggel kiment, hogy szőlőjébe munkásokat fogadjon. Miután napi egy dénárban megegyezett a munkásokkal, elküldte őket a szőlőjébe. A harmadik óra körül megint kiment, s látta, hogy mások is ácsorognak ott tétlenül a piactéren. Ezt mondta nekik: „Menjetek ti is a szőlőmbe, és ami jár, megadom majd nektek.” Azok el is mentek. Majd a hatodik és a kilencedik órában újra kiment és ugyanígy cselekedett. Kiment végül a tizenegyedik óra körül is, és újabb ácsorgókat talált. Megkérdezte tőlük: „Miért álldogáltok itt egész nap tétlenül?” Azok ezt válaszolták: „Mert senki sem fogadott fel minket.” Erre azt mondta nekik: „Menjetek ti is a szőlőmbe!” Amikor beesteledett, a szőlősgazda így szólt intézőjéhez: „Hívd össze a munkásokat, és add ki a bérüket, az utolsókon kezdve az elsőkig!” Először azok jöttek tehát, akik a tizenegyedik óra körül kezdtek, és egy-egy dénárt kaptak. Amikor az elsők jöttek, azt hitték, hogy nekik többet fognak adni, de ők is csak egy-egy dénárt kaptak. Amikor átvették, zúgolódni kezdtek a gazda ellen: „Ezek az utolsók csak egy órát dolgoztak, és ugyanúgy bántál velük, mint velünk, akik a nap terhét és hevét viseltük!” Ő azonban ezt felelte az egyiküknek: „Barátom, nem vagyok igazságtalan veled. Nem egy dénárban egyeztél meg velem? Ami a tied, fogd és menj! Talán azzal, ami az enyém, nem tehetem azt, amit akarok? Vagy rossz szemmel nézed, hogy én jó vagyok?”

Vasárnapi beszéd

Akik a nap terhét és hevét viselték, azzal állnak a gazda elé, hogy ez igazságtalan. A gazda pedig azt mondja, nem igazságtalan, mond is hozzá egy gondolatot, sőt azt is mondja, hogy ami a tiéd, azt fogd és vidd és menj, amiben megállapodtunk, ahhoz korrektül én fogom magam tartani, ezért tiéd az egy dénár. De most nem is ez az érdekes, hanem az, hogy azt mondják ezek, akik sokat dolgoztak és tényleg sokat dolgoztak, és jogosan mondják azt, hogy itt valami furcsaság van. Elfogadom a ti igazságotokat, de lehetséges az, hogy az igazságot máshonnan is lehet látni. Nem arról van szó, hogy többféle igazság van, hanem hogy van az igazság, de ezt az igazságot máshonnan is láthatnátok, és ha máshonnan látnátok, talán így mondanám, elmélyültebben és átfogóbban, vagy, ahogy a történetben a gazdának a jelzője megjelenik, hogy „Én jó vagyok és ez zavar téged?”, tehát valamiféle jósággal, akkor ugyanazt az igazságot, ha látjuk, más dolgot is fölfedezhetnénk. Vagyis a történet alaplogikája nem az, hogy most a sokat dolgozóknak van-e igaza, vagy pedig a szőlősgazdának van-e igaza, hanem az, hogy azt az egy igazságot sokféleképpen láthatjuk. Láthatjuk sokkal átfogóbban és elmélyültebben, és erről szeretnék most beszélni.

Hoznám egymás után a példákat, hogy mi magunk mennyire pontosan tudjuk, hogy létezik az a fajta igazság és az abból fakadó igazságosság, így szoktuk ezt nevezni, adok-kapok aránya és igazságossága. De például ott van mondjuk a házastársak igazságossága, ami milyen? Ahogy egyre mélyebben ismeritek egymást, és ismeritek egymás múltját, és származási családját és történetét, minden nehézség nélkül megértheti az egyik fél, hogy „Én sokkal többet hoztam otthonról.”, és megértheti azt, hogy a másik meg sokkal kevesebbet. És ezért minden további nélkül, aki többet hozott otthonról, ő akár egy házastársi kapcsolat hatvan évén keresztül is tehet bele többet abba a kapcsolatba, és megélheti, hogy ez igazságos. Mégpedig azért, mert én többet hoztam otthonról, és abból nyugodtan adhatok többet, és nem érzi azt, hogy ez igazságtalan.

A második, hát például az intimitás igazsága. Minél bensőségesebb, meghittebb egy kapcsolat, annál inkább az igazságosságról is az az élményünk, hogy elképesztő nagy különbségek elférnek. Mert mi a lényeg? Pont ott, amikor egy nagyon bensőséges viszonyban vagyunk, hogy tudhassam méltán és jogosan a realitásban, hogy tulajdonképpen mi szeretjük egymást, és azt, hogy szeretjük egymást, ez azt jelenti, hogy számíthatok rád, hogy fontosak vagyunk egymásnak, hogy döntöttünk egymás mellett. És ha ez így van, akkor például egy meghitt emberi kapcsolatban elképesztő arányságokat is nagyon jó szívvel el tudunk hordozni, mégpedig azért, mert lehet az, hogy évszámra valamelyik sokkal többet ad. Na és aztán? Hiszen, szeretjük egymást. Hiszen én ugyanúgy számíthatok rád, mint te énrám. Hát akkor ez nem egy mennyiségi kérdés lesz számomra, hogy én magam hogyan élem meg, hogy ez igazságos-e vagy nem?

A következő, hát ismerjük a köszönöm igazságát, ugye? Hogy valaki éppen egy olyan helyzetben van, ő éppen sokat tud adni a másiknak, vagy a másik nagyon rászorult, vagy kiszolgáltatott, és akkor az egyik sokat ad, és a másik elé áll, és azt mondja: „Nagyon köszönöm.” És aki sokat adott, azt mondja, hogy „Ez teljesen rendben van. Hát ez így teljesen rendben van, egyáltalán nem érzem, hogy ez igazságtalan lenne.”

Ismerjük a megnevezés igazságát, mikor például valakivel rengeteg sérelem történik, igazságtalanság és szenvedés, és semmi mást nem kér a másiktól, akár a tanúktól, a környezettől, vagy akár a tettestől, hogy mondd ki, hogy ez bántalmazás. Nevezd meg, hogy mi történt. És amikor mondjuk a bántalmazó, a tanú vagy a környezet azt mondja, ez történt, nagyon sokszor a bántalmazott fél, aki átélt sok szenvedést és fájdalmat azt mondja, ezzel már lehet együtt élni. Hát hol van a kettő…? És az emberi lélek mégis így működik; ha megnevezted, onnantól kezdve rendben van.

A következő, ismerjük az elismerés igazságát. Amikor mondjuk valaki éppen, mert a másik beteg egy hétig, egy hónapig, ki tudja, meddig sokkal többet tesz a másikért, és a másik egyáltalán nem adja vissza, hanem egyszerűen csak egy nap, egy hét, egy hónap, vagy egy év után odaáll a társa elé, és azt mondja: „Nagyon-nagyon köszönöm ezt neked. El kell ismernem, sokkal többet tettél értem vagy értünk a kapcsolatért, mint amit én, mert én ezt nem bírtam. Nagyon hálás vagyok ezért.” És az az egy nap és egy hét és egy év, és az ember lelkében ez rendben van. Miért? Mert a másik elismerte, hogy én hogyan járultam hozzá a kapcsolatunkhoz, vagy az ő jóllétéhez.

A következő, hogy hát ismerjük a jobbító törekvés igazságát. Az mit jelent? Van egy csomó sérelmünk, egy csomó panaszunk, úgy szívesen ledolgoznánk azért ezt-azt, és egyszer csak a másik odajön hozzánk, és valami szép gesztussal megajándékoz engem. Ez a jobbító törekvés igazsága akkor, ha én erre a jobbító törekvésre jobbító törekvéssel válaszolok akkor is, ha a hátam mögött itt tornyosul rengeteg sérelem és fájdalom, és mindent olyan szívesen elővennék egyébként.

A következő, ismerjük a megbocsájtás igazságát. Hát pont a múlt hét, most ebbe igazán nem akarok belemenni. Mi a megbocsájtás igazsága? Persze, hogy rettenetes aránytalanságok lehetnek. Én nem bántottalak, te meg az életemre törtél Hát, ebből hogy lesz egyensúly? És mégis, mondjuk a sértett fél azt tudja mondani: „De akármekkora aránytalanság van is köztünk, az egész biztos, hogy még a szentek is rászorulnak Isten irgalmára, nemhogy én.” Mert az ember saját erejéből, saját tehetségéből és teljesítményéből sem tud üdvözülni. Ezért mi mindannyian rászorulunk Isten irgalmára. Ez a megbocsájtás igazságossága akkor is, ha egyébként rettenetes aránytalanságról van szó.

Következő, a szerelmesek igazsága. Hát, amikor valaki úgy nagyon szerelmes, gondoljatok rá vissza! Hát mi működik az emberi szív mélyén? Az, hogy szinte mintha a természet ajándékozna ezzel meg, hogy lehetne olyan helyzet, hogy én az életemet odaadom. Hát nem paradoxon? A szerelmes azt mondja: „Én az életemet is odaadom.”, ezzel tulajdonképpen mondhatjuk azt, hogy az én szerelmességem beteljesedik, mert ennél jobban már nem lehetek szerelmes. Na, de mondjuk, a kapcsolat nem teljesedik be, az már biztos. Mert énnekem annyi, te meg aztán még élsz itt ötven évet, jó eséllyel valaki mással. Hát mondjuk ez a realitás. És mégis a szerelmes ember szívében ott van ez a mozgás, hogyha lenne egy pillanat, nem lehetetlen, hogy nem zárnám ki, és nem mondanám, hogy „Rettenetesen igazságtalan. Tulajdonképpen meg lehetne csinálni, de annyira durván igazságtalan, hogy ezt elvetettem.”

Akkor ismerjük a továbbadás igazságát, amikor a szülő azt mondja: „Én adok, adok, és adok a gyerekemnek, és egyáltalán nem gondolom, hogy vissza kéne adnia. Persze jól esik, ha idős koromban azért rám nyitja az ajtót. Hát azért, na. De nem kell, hogy visszaadja, adja tovább!” Ez a továbbadás igazsága, vagyis a szülő és gyerekek között sosem lesz valamiféle olyan értelemben vett egyensúly, hogy azt mondhatnánk, hogy akkor dekára a gyerek visszaadta apunak, anyunak. De ha egészséges a lelkünk, akkor nem is követeljük, és nem is gondoljuk, hogy ez dolgunk lenne. Hanem mit gondolunk igazságosnak? (Azt), hogy azt továbbadjuk olyanoknak, akik sose adják vissza.

Következő, a pedagógusok igazsága. Sok pedagógusra gondolok, akik azt mondják, hogy hát én is még ezt lehetne, meg azt lehetne, még ezt tanulnám, még odavinném, még ilyen karrier, és olyan pénz, és azt mondják, hogy „Én az egész életemet arra szánom, hogy másoknak adjak, és ők majd többre viszik, mint én. És énnekem az öröm lesz, amikor az érettségi találkozón jönnek, és én látom, hogy ővele mi lett, és mi lett, és mi lett, és mi lett.” Hát ez…!

A következő, mondjuk a csapatjátékosok igazsága. Hát aranylabdát védőknek nem nagyon adnak. Ott van egy csapat, és akkor van, aki – ugye így szokták mondani a sportban – elvégzi a kulimunkát. Nem látványos, de ha ő nincs, a csapat nem nyer, sosem lesz belőle sztár, sosem kerül előre, és mégis úgy éli meg, hogy nekem a csapatban megvolt a helyem, és pont ez volt a helyem, és ez nagyon rendben volt így.

A következő, a szülők igazsága. Például, amikor megszületik a kicsi babátok, azt mondja erre a szakirodalom, ne gondoljuk azt, hogy egy csecsemő nem ad valamit a szüleinek. Két dolgot biztos ad: a létezését, hogy ez milyen nagy dolog, és a bizalmát. A kicsi csecsemők adják a létezésüket és a bizalmukat, ami hát nemhogy kevés. És milyen szép az, hogy ott van a szülői szív, és a szülői szívben az van benne, hogy hát ez lehet, hogy hulla fárasztó, teljesen kimerült vagyok és elegem van, és mégse gondolom azt, hogy ez milyen rettenetesen igazságtalan, hogy megint én adtam neki vacsorát, és ő nem. Ezt nem gondoljuk igazságtalannak, úgy érezzük, ez nagyon is rendben van.

Aztán talán még egy utolsó, ezt össze is vontam: a tehetségesek és gazdagok igazságossága. Amikor a tehetséges azt mondja, tehát ha én olyan sokat kaptam, akkor bizonyos értelemben ezt úgy élem meg, hogy tartozom nektek, vagy bárkinek, aki abból kevesebbet kapott. Hát  szinte tartozom azzal, hát ha én kaptam mások meg nem, hát akkor nem lehet az csak az enyém. A gazdagok igazságossága, amikor azt mondja, hogy hát már azon az alapon kell sokat adnom, hogy nekem van. Nem azon az alapon, hogy te adsz-e, vagy hogy lesz az 50-50 százalék, hanem azon az alapon, hogy nekem sok van.

Szerettem volna ezt a csokrot kimondani, hogy a lehető legtermészetesebb módon pontosan tudjuk, hogy létezik az az igazság, abból fakadó igazságosság, amire azok a munkások hivatkoznak, akik a nap terhét és hevét viselték. És hogy ezt a fajta igazságot és igazságosságot fontos elismernünk és megbecsülnünk, hogy nehogy kihasználjuk a másik embert, vagy ne ismerjük el ennek az igazságnak a létjogosultságát. Szükséges elismernünk, ahogy a gazda elismerte ezt az igazságot és igazságosságnak ezt a módját. Csak azt mondta, hogy talán ti is tudjátok, hogy az igazságnak és igazságosságnak van elmélyültebb és átfogóbb nézete is, és meghívta őket erre. És ezért, ha nagyon röviden most ezt össze kéne foglalnom, hogyan van az evangélium vége? „Talán rossz szemmel nézed azt, hogy én jó vagyok?” Akkor már most a kérdésünk az, nem az, hogy az igazság hogy van, meg hogy most akkor relativizáljuk az igazságot, meg nem, hanem milyen szemmel nézzük az igazságot.

A mai történet kapcsán ezt a szőlősgazdát egyáltalán nem kell megvédenünk, nem kell érvelnünk, hanem a kérdés így szól, hogy tudod-e olyan szemmel látni az igazságot, amilyen szemmel a szőlősgazda látta? Ez tulajdonképpen a kérdésünk. Nem az, hogy be kell bizonyítani, hogy ez így volt igaz, vagy úgy, nem. Nem az igazsággal van dolgunk, hanem a szemünkkel, hogy az igazságot milyen szemmel nézzük.

És ezért egy nagyon egyszerű, picike kis modellt hadd hozzak ide, hogy ez még érthetőbb legyen. Mondjuk, három csoportba hozhatnánk azt, hogy az igazságot milyen szemmel nézzük. Van, amikor valaki a sérülésén, a sebzettségén, a szenvedésén és a fájdalmán keresztül nézi az igazságot, mindannyian ismerjük ezt. És amikor az ember a fájdalmán, a szenvedésén, a sértettségén, a sérültségén keresztül nézi az igazságot, nem egyszer milyen igazságot lát? Azt látja, hogy nekem jobb lenne, hogyha megbűnhődnél, jobb lenne, hogyha utolérne a büntetés, hogy a szenvedésed talán elégtételt adna nekem, hogy talán akármilyen furcsa is, de igazán talán megkönnyebbülnék, még jól is esne, hogyha valamiféle bosszú elérne téged. Rendben van, legyen arányos, szemet szemért, fogat fogért, de azért egy kicsit akkor jobb lenne nekem. Ez is igazságosság. Egy ösztönös, sérültségből, sebzettségből, fájdalomból, szenvedésből fakadó igazságosság. Amikor azok az emberek azt mondják a gazdának, akik sokat dolgoztak, hogy zúgolódva: „Ez nem igazság!”, akkor azért ebben ott vannak a sérelmeik. Az, ahogyan ők ezt most megszenvedik, hogy úgy érzik, hogy ez piszokság velük.

Második csoport. Van, amikor énközpontúan nézzük az igazságot. Amikor énközpontúan nézem az igazságot, akkor mi történik? Az van előttem, hogy mihez van jogom, és mi jár nekem, hogy mit kell megkapnom és mi az, amit joggal követelhetek, mi az, amit neked oda kell nekem adnod. Akkor így nézzük az igazságot, ez egy egészen más nézőpont. És az igazságnak és az igazságosságnak ez is egy lehetséges nézőpontja.

És van a harmadik, amire meghívott bennünket a példabeszéd. Szívem szerint valahogy így mondanám, hogy egy átfogóbb nézőpont. Mert ha úgy mondom, hogy nézni úgy, ahogyan Isten lát, ez valahogy túl sok, nem? Valahogy túl messze van. Akkor mondjuk csak így, hogy nézni úgy, ahogyan Isten lát. És ha úgy nézek, nem is így, ahogy Isten lát, az előbb pont ezt mondom, hanem átfogóbban, csak ugye nem tudok lapozni meg beszélni egyszerre, hogy akkor ennek mi lesz az ismérve? (Az), hogy átfogóbban látni; nem a fájdalmamon és szenvedésemen keresztül látok, nem azon keresztül, hogy én, és mit kell megkapnom és mihez van jogom és mi jár nekem, hanem akkor a te szükségleted alapján látom az igazságot. S ha neked valamire szükséged van, mint a történetben azoknak az ácsorgóknak, akik valóban egy órát dolgoztak, de pénzre szükségük van, mert különben nem eszik a család.

Akkor tehát létezik az az átfogó látása az igazságnak, ami arra érzékeny, hogy mire van szükséged. Létezik az az átfogó nézőpont, ami nem azt nézi, hogy mit kéne megkapnom, hanem, hogy mim van, és mit adhatnék. És amikor az ember azt fedezi föl, hogy mim van és mit adhatnék és ad, nem szoktuk igazságtalannak megélni, de pont azt éljük meg, hogy ez teljesen rendben van, hiszen nekem volt, és neked szükséged volt rá, és kész.

Azután ehhez az átfogó nézéshez az is hozzátartozik, hogy az emberi méltóság alapján látom az igazságot és igazságosságot, és ezért mindig azt gondolom, hogy akárki akármit csinált velem, vagy ellenem, akárkivel, és akármi hogyan is történt, hogy egész biztos, hogy nem jogosítom fel magam arra, hogy rosszul bánjak veled. És egész biztos, hogy mindig kizárólag úgy vagyok hajlandó hozzád viszonyulni, hogy az emberi méltóságod tiszteletben tartása alapján. És amikor az ember ezt megteszi, miért? Mert ragaszkodunk ahhoz, hogy nekünk is van elvehetetlen emberi méltóságunk, és minden embernek van, és ez alapján viszonyulunk. És akkor ez így történik, azt tudjuk mondani, hogy ez így igazságos.

És végül az utolsó, hát picike része ennek a nézőpontnak, ennek az átfogóbbnak vagy elmélyültebbnek, hogy Isten gyermekeként nézek az igazság és igazságosság témájára. És még csak nem is az emberi méltóság alapján látlak titeket, vagy látjuk egymást, hanem Isten gyermekeként, a Szentlélek templomaként látjuk és nézzük egymást. És így jön létre bennünk az, hogy béke van a szívünkben, egyáltalán nem zúgolódunk, nem panaszkodunk, nem dühöngünk, nem vagyunk sértettek, kiábrándultak és csalódottak. És azt mondjuk, hogyha innen nézzük, és így nézzük, akkor az élet teljességgel rendben van számunkra, miközben el tudtuk ismerni, hogy lehet úgy is nézni, amikor az ember a szenvedéséből néz, lehet úgy is nézni, amikor az ember úgy az énközpontúságából néz, de igazán innen érdemes látni.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)